s télen át a befagyott tavakon keresztül-kasul méregetve, elkészíté az
egész Fertő és Hanság térképét. Valódi szaktudományú remekmű volt az.
Mikor a kész munkáját elvitte a nagylelkű pártfogónőhöz, bizony nem
jutott eszébe, hogy a sáros csizmáját meg kellene előbb törülni a
tornáczon a pokróczban; hanem azért úgy megörvendezteté e munkával a
bárónőt, hogy az még egy drága brilliántos melltűvel ajándékozta meg e
tökéletes munkájáért. – Vavel grófhoz aztán el se mert menni, hogy a
telescopiumot megköszönje neki. Attól félt a derék ember, hogy ez is
valami ajándékkal fogja zavarba hozni, pedig a bárónőnek sem tudott rá
mit is mondani. A vármegyegyűlésen az igaz, hogy mikor referált a
bevégzett dologról az inzsellér úr, a sok «mit is mondok»-tul senki sem
értette, hogy mit adott elő; hanem annyi bizonyos, hogy az általa
vezetett munka után a Fertő egyszerre minden oldalán elhagyta az
elfoglalt termőföldeket, visszatért a régi medrébe.
Az az egyetlen csatorna, mely a Királytót a Rábczával összekötötte, oly
rohamosan zúdította le a Fertő vizét, hogy a mint az egész Hanság ingó
lápföldje egyszerre egész tömegével alászállt, a réten emberderék
vastagságu szökőkútak lövelltek föl szerteszélylyel, világ csodájára.
Most azután Marie kis kertje is megszabadult attól a veszélytől, hogy az
új tavaszszal békalencse ússzék a szép tulipánágyai felett.
HATODIK RÉSZ. A HALÁL A HÁZNÁL.
I.
Egy délelőtt Vavel Lajost olvasmányai közül Marie keserves zokogása
riasztá föl.
A leány úgy jött be hozzá, hogy az arcza egészen nedves volt a
könyektől; csak egy pongyola-öltöny volt rajta s azt is egyik kezével
tartá elől összefogva, a lábain pedig nem volt más, csak harisnya; a
haja meg szétbomolva hullott a vállára, keblére; úgy rontott át Lajos
szobájába.
– Mi történt? kérdé Lajos, ijedten elbámulva.
– Az Istenért! Segítsen ön! Könyörüljön! zokogá keservesen a leány.
– Mi baja önnek, Marie?
– Hol vannak a gyógyszerei? Mit tud ön a halál ellen.
– Marie! kiálta Lajos, odaugorva hozzá s keblére vonva a leányt.
– Nézze ön! nézze csak: szepegett a leány, keblébe nyulva s reszkető
kézzel vonva elől ruha fodrai közül – a kis magányos verebet. – Meghal.
A kedvencz zsoltáréneklő ott feküdt hanyatt a leány rózsaszínű tenyerén,
hátrahajtott fejjel s száját tátogtatva; a leány forró lehelletével
iparkodott őt fölmelegíteni.
– Segítsen rajta! rebegé Lajoshoz, könytől ragyogó szemeit hozzá emelve.
– Mi történt vele? kérdé igaz részvéttel Lajos.
– Oh én magam vagyok az oka, hogy meghal. Oda szokott a lábamra repülni
reggelenkint, mikor öltözködtem; és ma nem gondoltam rá, nem ügyeltem
oda, hogy ott repked; egyszer csak azt veszem észre, hogy a mint a
lábamat letettem a földre, nagyot sikoltott. Rátapostam. (A leány
összerázkódott.) Oh Istenem! Én magam tapostam rá. Én magam öltem őt
meg. Szegény kedves kis Dávidomat.
S ismét rákezdte a keserves zokogást.
– Hm! Hogy tud sírni – egy veréb miatt, – a kit eltaposott! dörmögé
Vavel Lajos. Hát az, a ki népeket tapos el! És nem siratja meg lábának
nyomait, a mik után ezernyi halott marad el, agyongázolva! Ön már egy
madár halálát sem tudja magának megbocsátani!
– Adjon ön neki életet! kiálta kétségbeesetten a leány.
A férfi elővette gyógyszereit, bedörzsölte szeszes életébresztőkkel a
kis énekes fejét; vizet csepegtetett a szájába, illó-olajjal kenegette
be a szívecskéje táját. Mind a ketten leültek e mellett a
padlat-szőnyegre, a kis állatot középre véve.
– Már felnyitja a szemeit… suttogá a leány…
Még lábra áll!… Úgy-e, meg fog élni?
A kis énekes még egyszer összeszedte életerejét, szárnyai repdesni
kezdtek, félig futva, félig repülve odasietett úrnőjéhez s aztán elbujt
annak a selyem köntöse fodrai alá.
– Hozzám sietett! Pedig én gázoltam rá! rebegé a leány s aztán ovatosan,
gyöngéden szétbontá ruhája szárnyait, hogy rátaláljon az odamenekültre.
A kis énekes meg volt halva.
Most már nem sírt a leány, mikor látta, hogy vége van, csak mély
szomorúsággal tekinte kis halottjára, a földön ülve s a fejét bólingatta
csendesen.
… – Nem lesz már, a ki engem reggelenkint felköltsön énekével;… suttogá
magának;… nem csókolgatja már sorba az ujjaim hegyeit… nem pöröl velem,
mikor öltözködöm… nem lopkodja el csészémből a kalácsdarabkákat… üresen
fog állani a kalitkája.
– Majd szerzek önnek másik madarat, épen olyan kedveset, mint ez volt.
Biztatá őt Lajos.
– Ne hozzon ön nekem másikat, monda Marie. A kit én szerettem, annak a
helyébe nem tudnék én tenni egy másikat, hogy azt szeressem. Hiába volna
az szép is, okos is, kedves is, csak azt gondolnám mindig: az az elmúlt
volt az igazi.
S azzal fölvette a holt madarat és megcsókolgatá.
– Jó lesz talán, ha kitömetjük? Henry ért hozzá. Mondá Lajos.
– Oh azt nem engedem. Hogy szegény Dávidomat kényszerítsék ott állni
mereven egy darab fához kötve, s nézzen reám üvegszemeivel, mikor már
énekelni nem tud; s csaljam magamat azzal, hogy ő még megvan:
odakészítsem eléje az ételét s várjam, hogy lerepül érte. Nem kell
kisértet a szobámban. Majd eltemetjük őt a virágos kertembe. Tudok egy
jó kis magányos zugot ottan. A gyeppad mellé, a hol pihenni szoktam. Egy
orgonafa tövébe. Ott hadd nyugodjék csendesen. Csináltatok neki szép
sírkövet márványból. Feliratom rá aranybetűkkel: itt nyugszik az én
Dávidom s azután meglátogatom mindennap.
Azzal begöngyölgeté kis halottját az öltönye szélébe s elvitte magával.
Azután csinált neki koporsót két csigateknőből, szemfödélnek felszabta
számára a brüsseli csipkéjét, fekete fátyolból gyász nyakfodrokat varrt
Phryxusnak, Hellének; a négy macskájának fekete szalagot kötött a
nyakába s magával vitte őket délután a temetésre: ez volt a
gyászkiséret. Lajost nem hítta el. (Az orvost nem szokás a temetésre
invitálni.) De mégis jól esett neki, mikor a kertbe leérve, a mondott
helyen, a gyepágy mellett már megásva találta a kis sírgödröt. Ez Lajos
munkája volt bizonyosan.
Azután mind a hat kisérőnek, a játszótársaknak kellett egy hantocskát
gördíteni elhunyt jó barátjuk koporsójára, a felhantolást maga végezte
el Marie.
Majd eszébe jutott neki, hogy olvasta ő valahol, hogy a kit eltemetnek,
a fölött énekelni is szoktak valami halotti dalt.
Gondolkozott, gondolkozott; végre eszébe jutott egy, azt lassan dudolva
elénekelte:
«Allons, enfants de la patrie!
Le jour de gloire est arrivée.»
Ő ezt a dalt halotta egyszer sok embertől énekeltetni, mikor «valakit»
temetni vittek.
Azt hitte, az a halotti dal.
Azt is kedvesen vette, hogy néhány nap mulva ott állt a kis sírkő a
halom előtt, azzal a felirattal, a mit ő szánt a kedvenczének, s a sír
rámába volt foglalva, a hogy az evangelikusoknál szokás, hogy a közé
virágokat lehessen ültetni. Azokat ő maga saját kezével ültette oda s
mindennap lejárt maga megöntözni.
Pedig hát halálból, temetkezésből nem jó játékot csinálni. Az a
csendességszerző angyal azt találja mondani: «úgy? ha én tinektek olyan
nagyon tetszem, majd igazán eljövök!»
A mióta Lajos folytonos házifogságban tartotta magát, hogy mégis valami
testmozgást szerezzen, azt találta ki, hogy Henryvel mindennap
gyakorolta magát a kardvívásban. Henry csakugyan vívómester volt valaha.
– A várlak egyik földszinti termében, a honnan a kardcsattogás nem
hallatszott fel Marie szobájáig, szoktak naponkint kétszer összejönni s
ott azután barátság fejében úgy összevissza verték egymást (mert
plastront nem használtak), hogy ütésfoltoktól, veres daganatoktól tele
volt a testük. Henry olyanokat vágott gazdáján, ha az fedetlen nyilást
hagyott, mintha ellenség volna. Úgy is kellett. A vívás után dicsekedtek
egymásnak a kapott vágások nyomaival; elállították a vérzést arnikás
vizzel s azzal ismét helyreállt az úr és szolga közötti viszony.
Egy reggel hasztalan várta Henryt a gróf a vívó-teremben. A csendes óra
már jól elhaladt és vívótársa még sem érkezett. Az alatt töltötte az
időt a szélpuskával a czéllövöldözésben. Annyira vitte már, hogy husz
lépésnyiről kapásra kilőtte a coeur-assból a szivet. Végre megunta a
várakozást s maga indult el Henryt fölkeresni.
A komornyik lakása földszint volt, Lizetté, a szakácsnőé mellett.
Lizette csakugyan felesége volt neki.
A gróf a folyosóra nyiló ajtón akart bemenni, hanem azt zárva találta.
Azt hitte, Henry a feleségénél van. A konyha felé került.
A konyhában már kinn volt Lizette s az ebédet készitette.
Csakugyan oly szertelenül elhízott személy volt az a nő, a milyennek
Vavel gróf állítá. Fájós lábai miatt nem mozoghatott, s e miatt még
kövérebb lett.
Széles, gömbölyű arcza semmiféle indulatkifejezésre nem volt már
alkalmatos. Az már, ha sírni akart is, csak nevetni tudott.
– Hol van Henry? kérdé a gróf.
– Odabenn van az ágyán.
– Miért van bezárva a külső ajtaja?
– Mert nem tud fölkelni, hogy kinyissa.
– Hát mi lelte?
– Azt hiszem, hogy megsímította a guta.
S azt olyan phlegmával mondta, mintha csak elrontott pástétomról volna
szó.
Vavel nem kérdezett többet, hanem sietett Lizette szobáján keresztül
Henryébe.
Az öreg ott feküdt az ágyán, s a szája és a félszeme erősen félre volt
huzódva.
– Henry! kiálta Vavel, odasietve hozzá. Te rosszul vagy!
– De majd mindjárt egészen jól leszek.
– Nyujtsd ide a kezedet.
– Nincsen kezem.
Lajos felemelte a beteg kezét s üterét vizsgálta.
– Nagyobb bajod van, mint hogy én belemerjek kontárkodni a gyógyításába.
Elmegyek magam orvosért.
– De az nem mer többet idejönni. Nincs is nekem rá többet szükségem,
hogy felsegítsen ülni a nyeregbe. Rajta ülök már a Szent Mihály
paripáján. A két lábam ott van a kengyelben. Csak a nyelvem jár még; de
az is nagyon furcsán forog.
– De te néked nem szabad, nem szabad meghalnod! Nem szabad! Kiálta
indulatosan Vavel. Hát nem tudod, hogy neked kötelességed itt maradni
velem?
– Hiszen alkalmasint itt maradok; csakhogy nagyon hallgatag ember lesz
belőlem. Az éjjel egy fényes ruhás hölgy jelent meg előttem s az azt
kérdezte tőlem, hogy készen vagyok-e őt követni? S mire fölébredtem, nem
birtam megmozdulni.
– Mi lenne belőlem, mi lenne Marieból, ha téged elvesztenénk?
– Azon buslakodom magam is legjobban. Ki fogja a helyemet kipótolni önök
körül. Azt hiszem, a Schmidteknek van egy katonaviselt fiuk, az jó lenne
a helyembe. Vagy az a féllábu rokkant vitéz, a kinek a báróné
masinalábat csináltatott. Hiszen már nem kell lovakkal bajlódni. A ház
körüli munkát az biz elvégezhetné.
– Ejh, mit ház körüli munka! Te nekem az vagy, a mi a katonának a
fegyvere. Te vagy a házamon a bezárt ajtó. Te vagy a gondolataimnak az
őre. Te vagy az egyetlen barátom, ebben a hajótörés kietlenében.
A szegény öreg szolga mosolyra akarta igazítani eltorzult arczát.
– Nem is magamat sajnálom, hanem önöket. – Én bizony Isten megérdemlem
már, hogy nyugalomra térjek. Húsz esztendőt szolgáltam le a
katonaságnál, huszat az én uraimnál, huszonöt esztendei kapitulácziót
töltöttem el a Lizettel, tizenhatot a bujdosásban: ideje, hogy
quietáljak. Elvesztettem már mindent s nem reménylek már semmit. Tudom,
hogy mi ért? Guta ütött meg. Nem hiszek semmi orvosban. Tudom, hogy meg
kell halnom.
Vavel Lajos úgy járt, mint sok tudós ember, mikor megszorul a nagy
válságban. Felmondott a tudományának s odamenekült a csodatevő
kuruzslóhoz.
– Te Henry, én hallottam hirét itt a környékben egy vájákos asszonynak,
ki csodaszerekkel, kancsérolással kigyógyított sok gutaütöttet. Azt
elhivatom hozzád.
Az öreg szemeibe könyek gyültek e szóra.
– Oh édes, jó uram. Ugyan hogy tenné ön azt már? A tudós, a nagy bölcs,
a ki annyi könyvet kitanult, hogy mondaná azt egy ostoba boszorkánynak:
jer ide, segíts; én nem tudok semmit, te tudsz mindent; az én könyveim
tele vannak hiábavalósággal, hanem a te ujjaid hegyében ott a halál
elleni segítség. Hogy alázná ön meg így magát! – Nekem nem kell se
orvos, se kuruzslónő. – Hanem valamit mégis kivánok.
– Mi kivánságod van, Henry?
– Tudom, hogy meg fog ön érte haragudni, de mégis elmondom; hisz egy
haldoklónak csak szabad elmondani, ha valamit nagyon óhajt. Egész
életemben nem alkalmatlankodtam vele: a mióta önt szolgálom, és még
valakit.
– Mi az?
– Lelki vigasz.
– Lelki vigasz?
– Az utolsó vigasz egy haldokló embernek. – Bűnös voltomat hová tagadnám
el? Vétkeim sokasága fejem fölé szaporodott. És én már tizenhat esztendő
óta nem gyóntam meg. Most a végső számadásnál vagyok. Egész adósságomat
magammal vigyem-e a más világra? Hivasson ön nekem – papot.
– Henry! Az lehetetlen.
– Az Isten szent nevére kérem!
– Lehetetlent kérsz!
– Az Istenre és minden szenteire könyörgök önnek: legyen irgalommal
szegény öreg szolgája iránt. A pokol rémületeit érzi egész lelkem. Az
örök tüzet látom magam előtt és annak vigyorgó ördögeit. Úgy ül valami a
szívem fölött, mint a szikla.
– Ne légy gyermek! kiálta a haldoklóra haragosan Vavel. Mit rémíted itt
magadat képzelődéseiddel? Hát a katonát, a ki a csatában elesik, ki
gyóntatja meg, ki oldja fel bűnei alól? gondold, hogy katona vagy, s
ágyúgolyó sodort el.
– Talán ha a csatazajt hallanám, az elfojtaná lelki félelmemet; oh de
ebben a nagy csendességben minden iszonyu gondolat elővesz. Eszembe jut
minden, a mit vétettem valaha: sorba állnak elejbém bűneim, mint egy
hadcsoport, a mi mustrálásra vár, hogy nevén szólítsák: «itt vagyok!»
– Hagyj fel ez őrült agyrémmel! Hová gondolsz? Papot akarnál hivatni
magadhoz, hogy elmondd neki: az én nevem nem az, a minek mindennap
mondtam magamat; hanem ez és ez: – én nem vagyok csendes, szolgálattevő
ember, a ki abban fárad, hogy apró uraknak a lábtyűit sártól
megtisztogassa: hanem vagyok a bibliai egyszarvu, a ki azon törekszik,
hogy a hatalmasok fejét beletapossa a sárba. S aztán elmondanád neki
sorba a titkokat, a mik lelkedet nyomják? Elmondanád: «én csaló voltam;
egy napon, mikor az uramat és családját elfogták a forradalmiak, hogy
megöljék, én a saját leányomat öltöztettem fel az ő leányuk ruhájába,
hogy az igazit megmentsem a halálveszélytől. A magamét hagytam a
veszedelembe menni s az uramét megőriztem, rejtegettem, elfutottam vele.
A magam leányát kiadtam királyleánynak, olyankor, mikor, mint a
szarvasokra, úgy vadásztak a királyokra és az ő ünőikre, s a
királyleányból csináltam szolgálót, a kit futni hagynak. Hamisítottam
keresztlevelet, okmányokat, útleveleket, hogy őt megszabadítsam
ellenségei kezéből. Rablógyilkos voltam. Mikor az uram kincseit
szállították az elkobzók, társaimmal együtt megrohantam őket; kettőt
megöltem közülök, s a kincseket elragadtam a megszabadított gyermek
számára. Hamis tanubizonyságot tettem, hamisan esküdtem, hazudtam
mindennap, hogy őt betakarjam üldözői elől.
– Ugy van. Mind ezt cselekedtem; hörgé a haldokló.
– S azt hiszed te, hogy ezt szabad neked halandó ember fülébe megsúgnod?
– Ki kell békülnöm Istennel.
– Henry! Ha te tudnád, hogy ki az az Isten! Nem rettegnél tőle. Ha te
ismernéd őt kegyelmességének és szeretetének kimondhatlan nagyságában,
ha tudnád azt, hogy ő, a ki forgatja a napok és világok százezreit
egymás körül, hogy azok soha össze ne ütközzenek, s a ki megtanítja a
férget őszszel, hogyan temesse el magát, hogy tavaszszal feltámadjon s a
ki intézi az embernek a sorsát, a ki a napok és férgek között áll: nem
rettegnél színe elé kerülni e szóval: «Uram, elküldtél, visszahívtál:
Tőled jöttem el. Hozzád jövök vissza s a mi e kettő között esett, azt te
tudod!»
– Önnek nagy lelke van, egész az Istenig felér. Ön bejárta az egeket, a
csillagokat, tudja, hol kell őt keresni. Ön maga is odatalál már hozzá.
De mit tegyek én, az én parányi kis lelkecskémmel, a ki, ha belőlem
kiszáll, ott marad, vakon, süketen, némán, tudatlanul, nem találva útat,
merre menjen? Nekem kalauz kell. Nekem kell valami vékony fonál, a
minélfogva megkapaszkodjam, hogy le ne hulljak a mélységbe. Nekem kell
valami jel a homlokomra, a miről rám ismerjenek a másvilági őrtállók.
Félek, rettegek. Gyermek vagyok, a ki a sötétben eltévedt, s rémek
huhogását hallja. Oh én nagy, nehéz bűneim!
– Neked nincsenek bűneid! kiálta Vavel türelmetlenül. Esküszöm neked ön
lelkem nyugodalmára, hogy a minek terhe alatt nyögsz: az nem bűnöd,
hanem erényed. S ha van még más világ, s a másvilágon emberi szó és
emberi gondolat, s ha van hang, mely az emberhez kérdést intéz, s van
arcz, mely a formájára teremtett arcznak szemközt néz; felelj meg neki
biztos hittel: «igaz: vétettem sok parancsolatod ellen; de erény volt
minden vétkem, mert egy angyalodnak megszabadításáért követtem el azt!»
– Nem tudok én ily fennyen beszélni s ha tudnék is, nem mernék ott!
– Nem is szükség, fel van az jegyezve annál, a ki minden szívbe belát, s
nem szorul ő se a te mentségedre, se a te papod absolutiójára, hogy
paradicsomába bebocsásson.
A haldoklót mind nem nyugtatá ez meg. Arczát a pokol félelmei még jobban
eltorzíták, mint a halál keze. Szemei rémtűzben égtek.
– Oh Uram irgalmazz! Szent atyám kegyelmezz! El fogok kárhozni. El kell
kárhoznom.
Vavel most már kijött türelméből.
– Hát kárhozzál el! Az is kötelességed! Ha a pokolba vagy küldve: eredj
oda! Mikor kezet adtál nekem, azt mondtad: «gazember, a ki áruló!» – Nem
fogsz árulóvá lenni!
Azzal felkelt a haldokló ágya széléről s az ajtó felé ment, ott hagyva
őt magára.
Mikor már a kilincset megfogta, ismét visszanyerte érző szívét,
megfordult, visszatért hozzá s aztán kezébe fogta azt a tehetetlen,
jéghideg kezet.
– Öreg bajtárs! Vén fegyverczimbora! Hát haraggal válunk-e el egymástól?
Hát nem bízol-e már bennem többé? Halld csak öreg barátom, mit mondok?
Hát most te mégy el előre, kvártélyt csinálni. Aztán majd én következem.
Ha egyszer én odaérek a mennyország kapujához: mielőtt belépnék, az első
kérdésem az lesz szent Péterhez: «Itt van-e az én jó, öreg bajtársam, a
becsületes, erényekben gazdag Henry?» s ha arra azt mondja a kapuőr,
hogy «nincs biz az! mert az odalenn van a souterraineben», akkor azt
mondom neki, hogy «no hát köszönöm a barátságot, öreg; de nékem az olyan
paradicsom, a honnan az én Henrymat kizárták, nem kell! megyek le hozzá
én is a pokolba s egy társaságban leszek vele!» Isten engem úgy
segéljen!
A szegény nyomorult útrakészülő még nevetésre akarta kényszeríteni
rángatózó arczát. Ez már tetszett neki. A kezével nem vonhatta közelebb
Lajos kezét, de a fejét még oda tudta erőszakolni, hogy vonagló ajkaival
megcsókolja azt.
– Igen, igen! rebegé, s most már ragyogni kezdtek a szemei; – de ketten
se maradunk ottan sokáig; – majd jön utánunk egy harmadik; – s az mind a
kettőnket kikönyörög onnan.
Lajos homlokára ütött a tenyerével.
– Hogy ez nekem nem jutott eszembe! – Várj, öreg, rögtön visszatérek.
Papot nem hozhatok hozzád; de hozok ide egy angyalt.
Lajos sietett fel Mariehoz.
– Ön könyezett! szólt a leány megdöbbenve. Megismerte Lajos szemeiről,
hogy az sírt.
– Igen Marie; most az én magányos verebem haldoklik. Elvesztjük a
szegény Henryt.
– Oh Istenem! – Milyen egyedül maradunk.
– Az jut önnek az eszébe úgy-e, hogy ez már boldog: elhagyhatja ezt a
sírboltot.
– Igaz. Embert nem tudok megsiratni, ha meghal, csupán az apró kis
állatocskákat. Nagyon ostoba vagyok, vagy nagyon rossz szívem van.
– Az nem azért van, Marie. Hanem mert a kis állatnak a halállal vége
van, az embernek pedig azzal kezdődik a megdicsőülése.
– Nem láthatnám még egyszer a jó Henryt?
– De épen azért jöttem önhöz. Az ön látása őt idvezítené. Hozza el az
imádságos könyvét. Keresse ki benne a haldokló ember imáját.
– Oh azt tudom én könyv nélkül.
– Könyv nélkül? Marie!
– Megtanultam azt.
– De hát minek tanulta azt meg?
– Hát az ember nem tudhatja, hogy lesz-e mindig imakönyv a közelében?
– Kitől tanul ön ilyen gondolatokat?
– A széltől, mikor az ablakon befuj, a gyertyától, mikor lobog, – és
öntől, mikor hallgat…
… Lajos levezette Mariet a haldoklóhoz.
A leány első dolga az volt, hogy Lizettet elparancsolta a tűzhelytől.
Menjen a férjét ápolni. Ma nem lesz ebéd. Az éhséget elverni van kenyér
és gyümölcs.
A szakácsnőnek el kellett oltani a tüzet s a szobájába vonulni.
Hanem arra nem volt rábírható a jó Lizette, hogy Henry szobájába menjen.
– Nagyon csúnya szegény. Irtózom tőle. S úgy sem tudok rajta segíteni.
Nagyon érzéketlen volt a kövér Lizette s ez jó tulajdonság volt ahoz a
feladathoz, a mi neki jutott.
Marie és Lajos bementek a beteghez.
Henry arczán valami csodálatos ragyogvány derengett át, mikor meglátta a
belépő leányt.
Mint egy tünemény, mint egy álomlátás, suhant az oda ágya fejéhez, s
gyöngéd kezével végig simítá a haldokló hű szolga arczát.
E kéz érintésétől becsukódtak annak a szemei.
– Nevet ő most? suttogá Marie Lajos fülébe, a torzarczra tekintve.
– Majd mindjárt komoly lesz.
– Henry, jó Henry. Akarod, hogy imádkozzam veled?
Azzal odatérdelt az ágya elé s kinyitá az imakönyvét, nem azért, hogy
olvassa az imát, mert hisz könyv nélkül tudta azt, hanem hogy ne lássa
maga előtt azt a félelemidéző arczot.
S mondta előtte halkan, kenetteljes hangon azt a szép imát, a mit a jó
père Lacordaire szerzett a másvilágra utazók számára: megvárva, míg az
utána mondja.
Henry nyelve mind lassabban, mind nehezebben dadogta utána a
malasztteljes igéket.
Azután még egy Úr imáját: Mi atyánk az égben!
Még Vavel Lajos sem tagadhatta meg magától, hogy egyik térdét meg ne
hajtsa arra a székre, melynek támlányára dűlt könyökeivel s büszke
skeptikus homlokát meg ne alázza, a míg imádkoznak.
«Amen.»
Mikor az imakönyvből föltekintett Marie, már akkor Henry nagyon komoly
ember volt. A torzvonások az arczról, a redők a homlokról elsímultak –
egészen.
II.
Még aztán nem elég a szegény jámbor embernek az, hogy meghal: a
nagyobbik gond az, hogy hogyan temettesse el magát? Szerencsére ez már
nem az ő gondja.
Fertőszegen nem volt római katholikus temető, a szomszéd helységbe pedig
szekéren átszállítani a halott embert annyi volna, mint minden jövő
esztendőben előfordulható jégverésért magára vállalni a felelősséget:
annálfogva Lajos azt tette, hogy egy rábczai dereglyét fogadott fel, s
azzal a Fertő taván keresztül (annak nem árt meg a jégverés,)
szállíttatta a koporsót egy átelleni faluba, a hol aztán megejthető volt
a temetés.
Ott a Hanság zsombikjai között senki sem fog utána járni, hogyan került
ide az az idegen név a többi sírkeresztek közé.
Most azután még ridegebb lett az élet a Névtelen Vár lakóira nézve.
Vavel Lajos egyetlen utolsó barátját veszté el, s most már az élet
mindenféle apró gondja is az ő nyakába szakadt.
Megkisérté valami szolgálattevő személyt fogadni a házhoz. Elfogadta a
Henry jóakaratu, előrelátó tanácsát; azt a masinalábu hadastyánt fogadta
a házhoz, a kire nézve bizonyosan jótétemény lehetett, favágás és
koldulás helyett jó fizetésből, gazdag konyhán, dolog nélkül élni. Mert
ott ugyan egyéb dolga nem volt, mint a ruhákat kitisztítani, a mik soha
se voltak porosak, vagy sárosak; a butorokat letörülgetni, s a
Schmidtéktől átvenni, a mit hoztak, felvinni a konyhába Lizettenek, s
Lizettetől megint lehozni s kiadni, a mit az a Schmidtéknek küldött, az
érkezett hirlapokat az asztalra letenni, s az ételeket a konyhából az
előszobába felhordani.
Hanem a féllábu hadastyán nem állta ki ezt a dicsőséget két hétnél
tovább. Akkor levetette a libériát s visszakérezkedett a szomszéd
kastélyba, a bárónő udvarába. Azt mondta, hogy ott nem maradna az egész
Névtelen Várért egy esztendeig, a hol egész nap senki se szól egy szót
is. Még a szakácsnő se nyitja föl a száját soha, s az ember éjjel-nappal
nem tudja, hogy lakik-e még valaki abban a kastélyban? Meg kell neki ott
gárgyulni. Inkább visszament fát fűrészelni öt garas napszámért.
A bárónő megtudva azt, hogy a gróf ismét cseléd nélkül maradt, rögtön
átküldé hozzá egykori védenczét, a Sátán Laczi kis fiát, a ki már jártas
volt a kastélyban. A fiu már akkor lehetett tizenkét éves, apró
szolgálatokra használható.
Lajos tiszteletes Mercatoris uramat kérte föl, hogy köszönje meg nevében
a bárónőnek ezt a gondoskodást. Ránézve csakugyan legalkalmasabb cseléd
lehetett az, a ki az egész helységben senki házánál sem szívesen látott
vendég; a kinek nincsenek játszó pajtásai, s a ki eddig is hálára van ő
iránta lekötelezve. Különben is igen jó indulatu, okos fiu volt és
nagyon hallgatag.