kidomborodni az őt körülhomályló ködből. Csak Fertőszeg és vidéke
számára volt ő érthetlen különcz: igazi szerepe belejátszott a
világtörténetbe.
Két vezéreszme töltőtte be egész lelkét: egyik a rajongás egy magas
eszményért, mely, a midőn egy bűbájos leányalakban találta
megtestesülését, az imádásig emelkedő földöntuli szerelmet csatolta
hozzá. Mind az érzés, a mivel egy mély kedélyű férfi át tudja ölelni
hűséges szeretőjét, egyetlen leányát, királynőjét és védszentjét, ő nála
ez egyetlen nőalakra volt halmozva: a ki tür, lemond, megbocsát, szeret;
a ki nemzetét, mely őt eltaszítá, mely őt üldözi, még számüzetése
siralomházában is imádja; s a ki megsiratja a megölt madarat, a kire
véletlenül rátaposott.
A másik vezéreszméje lelkének volt az ellenkező indulat; a
tengermélységü gyűlölet azon óriás iránt, ki országokat átugró léptekkel
járta keresztül-kasul a világot, csonthalmokkal, temetőkertekkel jelölve
meg minden lépte nyomát, a titánalak, a ki lábzsámolyul használta az
idegen trónokat s istenné tette magát egy világrész fölött.
Ez a szenvedélye a Névtelen Vár lakójának nem volt magánőrjöngés; el
volt az terjedve egész Európaszerte, s Vavel Lajosnak volt azokkal
összeköttetése, a kik abban osztoztak; bárha nem is volt sejtelme
mindannyinak létezéséről.
Az Európában történtekről ez idő szerint csak az angol hirlapok útján
lehetett tudomást szerezni. Az egész száraz földön el volt kobozva a
szabad szó. Irott levélre, postára csak meggondolatlan ember bízhatta a
titkát. Vavel Lajos hollandi bankárja által nyerhetett csak értesülést
azokról, a miket meg kellett tudnia. E levelezés igen furfangosan folyt.
A bankár, a kinek neve Van der Valk, szenvedélyes tyuktenyésztő volt.
Ugyanaz volt Vavel Lajos is. Időközönkint a bankár küldözött Vavel
grófnak gondosan, katulyába, gyapot közé elrakott tyúktojásokat, híres
tenyészdéjéből. Darabja került 5–10 frankba. De azokban Vavel Lajosnál
soha se lett csirke; mert azokat ő rögtön megfőzette keményre és aztán
föltörögeté. S az drága csemege lett volna; de még drágább volt, mint
olvasmány. Az elküldő a maga tudósításait pokolkő-oldattal a tojás külső
héjára írta fel, a mi a tojáshéjon átszivódott s láthatlan lett. Mikor
aztán forró vízben a tojás megkeményült, a külső héj lehántása után ott
volt látható az irás a belső hártyán. Ez volt az ő titkos levelezésének
módja.
Így értesült az elégedetlenségről a mindenható ember ellen. Tudomása
volt a philadelphok klubbjának terveiről, mely a franczia hadsereg
soraiban számlált nevezetes tagokat, tábornokokat és közlegényeket.
Tudomása volt a franczia főtisztekről, kik idegen császári királyi
sereghez jöttek kardjukat felajánlani tulajdon gyűlölt császárjuk ellen.
Előre megtudta a fekete légió keletkezésének vajudásait, – a franczia
nép zúgolódását a rettentő vérpazarlás ellen s a diplomatia örök
zsibongásu fondorlatait; a coalitiók előrevetett árnyékát, s az indulni
kész hadseregek eltitkolt lépésrobaját.
S ő ott a Névtelen Várban hallgatott, figyelt és várt a maga jelszavára.
Mikor a jelszó hangzani fog, akkor szabad csak neki elkiáltani: «Itt
vagyok!»
És a mellett azt is tanulmányoznia kellett, a mi azon a földön történik,
a hol a lábait megvetette.
Ehez két közege volt: az egyik a fertőszegi lelkész, Mercatoris, a másik
az ügyvédje, a ki Pesten lakott. Mind a kettővel folytonos levelezésben
állt; személyesen azonban a lelkészszel soha sem beszélt, az ügyvédjével
pedig csak egyszer, akkor, mikor az mint patvarista, véletlenül botlott
be, a principálisát kisérve, a Névtelen Várba.
Ez utóbbinak a neve nem fog előfordulni történetünkben. Később jól
ismert hazai tudós lett belőle, kinek naplója, a mit muzeumunk őriz, sok
felvilágosítást ad arról a korról, melyben történetünk lefolyt. Ő maga a
többiek között arról lett nevezetes, hogy a világ minden nyelvét a
magyarból származottnak tüntette föl s adataival bebizonyította, hogy
Ádám ősapánk is magyar volt és csupán e nyelven beszélt; nem is lett
volna oka más nyelven is beszélni, miután az ördögök (tudvalevőleg
idegenek) csak később származtak be a paradicsomba. De Éva anyánk már
tudott németül; mert különben a kigyóval hogyan discurálhatott volna?
Lesznek, a kik ez egy vonásból is kitalálják, hogy ki volt?
Az egész népet, mely között lakott Vavel Lajos, e két levelezőjének az
irataiból ismerte meg. (Ha nem akarjuk az ismeretség közé számítani még
Sátán Laczit, a rablót és Mátyást, az ezermestert.) Ezen az úton pedig
nagyon egyoldalú ismereteket szerzett. A lelkész csendesen szemlélő
bölcsész volt, a megtörtént dolgok védelmezője, a kinek adatai után a
magyar népnél békeszeretőbb, nyugodalmasabb faj nem létezik a világon. A
fiatal jogtudós ellenben zugolódó jellem volt; tele panaszszal a
fennálló rendszer ellen; ironiája nem kimélte az ország sorsára befolyó
nagyokat, a nemzeti féltékenység, a nyomás érzete kirítt minden sorából.
Vavel azt képzelte, hogy az egész nemzet hangulatát tolmácsolja az ifjú
tudós; pedig az csak igen kicsiny, a nemzettömmegből kiemelkedő
társcsoport eszmejárása volt. Ez a kis csoport mind elfért még egy-egy
jóbarát magányos szobájában, s összejöveteleire legalkalmasabb helynek
találta a Pestről Budára átvezető hajóhid járdáját. Ott szülemlettek a
merész, elérhetlen czélok után törekvő gondolatok élénk eszmecserékben,
mely czélok között a legtávolabb esők voltak azok, hogy magyar
szinészeknek szabad legyen Pesten játszani nem bőjti napokon is (szerdán
és pénteken) mint eddig, s hogy egy szépirodalmi folyóiratra miként
lehetne engedélyt kicsalni a Helytartó Tanácstól? – De mikor az ilyen
kicsiny dolog is elég arra, hogy a betöltetlen vágyat elmérgesítse
gyűlöletté.
Vavel Lajos arra a következtetésre jutott fiatal tudósa levelei nyomán,
hogy ez az ország az ő ellenségét, mint szabadítót várja s a legjobb
esetben közönyösen fogja nézni, hogyan dulakodik két vetélytárs
egymással, a kik közül egyiknek sem kivánja a győzelmet.
Az országgyűlés megszavazta ugyan az ujonczilletményt (őt ott is a
«távollevők követe» képviselte,) de azt az ujonczhadat nem azokból
válogatták, a kik egy hazáért, egy eszméért lelkesülve indulnak a
harczba; hanem toborzás útján. Kiválasztották nyolczával a huszárok
közül a legnyalkábbakat, a kik legjobban járták a «verbunkost», a kik
legjobban győzték az ivást, s azokat sorba járatták városról városra. Az
utczák szegletein, a közsétányokon, a kocsmákban, a sokadalom közepén
rákezdték a délczeg tánczot a huszárok (bakancsost soha se látott senki
toborzani); a czigányzenére, a víg sikoltozásra odacsődült a legénység;
a ki hallgatott a szép, biztató szóra, azt körülölelgették, jó pajtásnak
hítták, a többit megtette a bor. Mikor már a legény a huszár tenyerébe
belecsapott, mikor a huszárcsákót felhagyta tenni a fejére cserébe a
maga süvegéért, a mi a huszár fejére vándorolt, az annyi volt már, hogy
«felcsapott» s reggelre a hátán volt a «borju», a minek a népdal szerint
a mészáros elvágta a négy lábát, s most az nem tud járni, szegény
bakancsosnak hátán kell hordani. A mi így szép muzsikaszóval össze nem
került, az kitelt a «senki fiaiból». A városban összefogdosták a
dologkerülőket, sehonnaiakat, a falvakban a kis birák elpányvázták az
árva fiukat, a kikért senki se sír, ha elviszik. A népdalok teli vannak
a verbunkos korszak emlékével:
– «Katona vagy rózsám, az lettél,
Nekem ugyan nagy bút szereztél.»…
– «Gyere pajtás katonának.
Nem megyek én, mert levágnak.»
– Sírhat az az édes anya,
Kinek katona a fia,
Mindig van annak halottja.
Éjjel-nappal sirathatja.»
– Huszárnak állottam, bakancsosnak tettek,
Hej, a ki lelke van, már mindjárt rászedtek.
A népdal kifejezi az általános hangulatot. Az ágyutöltelék kedv nélkül
ment a harczba. Megtette az engedelmes gép szolgálatát.
De mit ért ez olyan hadsereggel szemben, melyet egy nagy nemzeti öntudat
alkotott meg; melyben egy lánglelkü nép színe-java volt elvegyülve, mint
a mór kardvasban az arany, melynek minden egyes tagja büszke volt a
sasos zászlójára, s jobbnak tartotta magát a világ minden emberénél.
A hajdani magyar hős mondakör úgy el tudott mulni, mintha a
kuruczvilágot, mintha a hét éves háboru Niebelungen-harczát mesemondási
nagy idő választaná el. Hová lettek a hős nemesi banderiumok, a mik
egykor fél Európát beszáguldozták? Senki sem beszélt róluk többé.
Hatszázezer nemes, virága a magyar nemzetnek, tétlenségre volt
kárhoztatva. A professionatus katonák lenézték a gyakorlatlan nemesi
hadat; s a professionatus diplomaták féltek tőle. Nem akartak fegyvert
adni a nemesi sereg kezébe; inkább otthon hagyták.
Ezt tudta Vavel jól. Pedig az ő eszméinek ez volt az igazi tábora.
A század óriását csak hősökkel és hazafiakkal lehet leküzdeni: zsoldos
had azzal meg nem mérkőzhetik.
Megmutatta Spanyolország, hogy mire képes a feldühített hazaszeretet?
Minő jelenetet a népháborúnak! Az ellenség közeledtére üresen marad
falu, város, s éjszaka rajta ront az alvó táborra az erdőben elbujt nép,
késsel, kővel, üszökkel. Vadállati kegyetlenséggel pusztítja a
betörőket.
A foglyoknak nem ád kegyelmet, a sebesülteket kivégzi. Pavetti ezredest
mészégető kemenczébe dobták. René tábornokot két deszka közé kötve
fürészelték két felé. Asszonyok, leányok, megannyi fúriák! A lovag mögé
odaül a hölgye a nyeregbe s vele együtt harczol, dühöng, marczangol,
bőszíti szavával a kűzdőt, visszatartja a hátrálót, megmenti a
sebesültet. És azok, a kik elvérzenek: francziák, Vavel rokonai. Az ő
vére fecskendi köröskörül az egész földrészt. S egy ember parancsára.
S nem elég az iszonyat a déli félszigeten, a franczia vérnek be kell még
festeni az északi hómezőket is. Az eylaui ütközetben huszonnyolczezer
franczia esett el. Miért? Semmiért! Oly halommal feküdt a hómezőn a
hullatömeg, hogy a lovassági rohamokat feltartóztatta. A lovak nem
akartak neki menni a holttest-garmadáknak.
S volt egy franczia tábornok (Lannes), a ki a győztes óriásnak az
ütközet hevében szemébe merte mondani: «te azt hiszed, hogy nagy ember
vagy, azért, mert térdig gázolod a vért s sógorod (Murat), ez a czifra
kakas, diadalt kukorikol hozzá!»
Mikor ezeket olvasta Vavel, mint a kalitkába zárt tigris, járt-kelt
magányos szobájában egyedül, perlekedve a sorssal és az istenekkel, a
kik azt eltürik.
S a mi még százszorta jobban fájt a kiontott vér veszteségénél, az volt
annak a gyülöletnek a szemlélése, mely Európa népei között mind
meszszebbre kezdte vetni árnyékát a franczia nép felé. A szabadság
nemzetét a zsarnokság táborának nevezték már. A civilisatió előharczosai
egyszer belekeveredve az írtó háborúba, maguk is oly vadakká fajultak
el, mint a mongol, az indián. Egy franczia tábornok napiparancsában e
szókra fakadt katonáihoz: «legyetek hát emberek, és ne vadállatok!»
S minő sértő gúnynyal köpdösték le dicsőségterhelt zászlóikat. Ez a
ráköpött mérges tajték még fájóbb volt a vérnél. Vavel Lajosnak megküldé
a könyvárusa azon éveknek dívó irodalmi terményét, a spanyol
pasquillokat, a miktől hemzsegett egész Európa, s neki olvasnia kellett
mindennap, hogyan gyalázzák, csúfolják, átkozzák azt a nemzetet, a kit ő
imád. És mindezt «egy» ember nagyravágyása miatt!
Ilyenkor, mint a circusok carcerébe zárt nubiai fenevad, tombolt
egyedül, sötét falai közt Vavel, a ki várja a «biafora!» kiáltást, a
mikor rekesze rostélyát felhúzzák s ő rohanhat elő, kikeresni magának az
ellenfelek leghatalmasabbikát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És e közben ama másik foglya a Névtelen várnak minden reggel, korán,
mikor a madarak ébrednek, kinyitá az ablakot s oda az ablak erkélyére
kihinté azt az eledelt, a mi megholt kegyenczének, az énekes madárkának
mindennapi étekül kijárt; hogy a mit az el nem költhet többé,
megvendégelje vele az erdők vad madarait.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: _Jegyzet._ Jelen regényemnek történelmi alapeszméinél Bülau
Frigyes «Titokteljes emberek» és I. D. A. Temme «Magasból jövő bűnök»
emlékiratait használtam kútforrásul.
J. M.]
[Footnote 2: A provencei gróf, később XVIII. Lajos.]
TARTALOM.
ELSŐ KÖTET.
I. Cythere dandárja 1
II. Az adomák hazája 53
III. A macskák tündérasszonya 90
IV. Sátán Laczi 133
V. Barthelmy Ange 185
VI. A halál a háznál 242
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
40 |Es mi módon |És mi módon
66 |mint a «gróf« |mint a «gróf»
93 |skülönféle nótákat |s különféle nótákat
162 |ajtón kereszül |ajtón keresztül
191 |Es ez is |És ez is
199 |On nekem nagy |Ön nekem nagy
259 |Ejjel-nappal sirathatja |Éjjel-nappal sirathatja]