magához ebédre s ott arra kényszeríté őket, hogy mondják el előtte,
hogyan történt? Azok előbb ki akarták belőle magukat tagadni: hanem
aztán mikor látták, hogy a delnő milyen tréfára veszi az egész rágalmat,
csak kirukkoltak vele és jól elmulattatták – a saját rágalmazásával.
Abban hallgatag mind megegyeztek aztán, hogy ennek a nőnek az esze
gépezetéből egy kerék hiányzik!
Ritka eset, hogy egy nő, még inkább egy leány, mulatságosnak találja,
hogy őt oly kegyetlenül rágalmazzák.
Valjon nem szól-e bele a családja?
Valjon mi oka lehet e titkolozásra?
De miért nem veszi nőül a gróf, ha már ennyire vannak egymással!
E fölfedezés után a rejtély még zavarosabb lett.
S annyival inkább, hogy e napon túl nem lehetett többé a lefátyolozott
hölgyet látni Vavel gróf mellett. Nem kocsiztak ki többé együtt.
Mindjárt megtudjuk annak is az okát.
V.
Vavel Lajos csak az ebédnél találkozott ismét össze Marieval. Odáig nem
mutatta magát előtte. Azt hitte, hogy az alatt el tudja csillapítani
annyira indulatait, hogy azok el ne árulják magukat arczvonásain.
Mégis remegett, mikor összejött a leánynyal. Hűtlenség tudata bántotta
lelkiismeretét. Neki nem volt szabad a szívét elajándékoznia. Hogyan
mondhatja ezentúl neki: «testestül lelkestül az öné vagyok!»
A leány magaviselete irányában ez órától fogva meglepően nagyot
változott. Szerény, figyelmes, szófogadó iparkodott lenni. Ha ő
megszólította, arcza felderült; egyébkint komoly, tartózkodó volt.
Sejtene tán valamit?
Meg van-e adva az az erő a magába zárkozott léleknek, hogy a más
lelkének titkait ki tudja találni?
De hátha látott valamit?
Nem történhetett-e az meg, hogy a leány, attól a vágytól hajtva, hogy
Lajos útját kisérje, fellopózott az observatoriumba s az áruló cső
tudatott vele valamit, a mi kezdetet ád a végnélküli gondolatoknak?
Vagy arra sem volt szükség? Elég egy sympathicus léleknek a sugallat,
hogy többet tudjon, mint a ki a szemeivel látott.
Ezentúl igyekezett Lajoshoz nyájas, előzékeny lenni; de meglátszott
rajta, hogy ez öntudatos igyekezet.
Ez estén nagyon későre adott jelt csengetyűjével, hogy már lefeküdt s az
érkező Lajos széttárt könyveket talált az asztalon. A leány tanult.
Másnap a szokott délelőtti órában eljött hozzá Lajos, a sétakocsizásra
felkérni a leányt.
– Köszönöm. Nem megyek, modá Marie.
– Miért nem?
– A kocsizás nekem rosszat tesz.
– Mióta veszi ezt észre?
– Már rég ideje.
Lajos rábámult. Mi ez? Sejtené talán Marie, hogy abban a kocsiban tegnap
más ült az ő helyén? Valami ösztön (büszkeség talán?) azt sugná neki,
hogy az a hely el van foglalva már?
– Holnap sem fog ön velem kikocsizni?
– Ha ön megengedi, hogy itthon maradjak.
– Van önnek valami baja?
– Semmi. Csak nem szeretem a kocsirázást.
– Akkor én eladom a lovakat.
– Azt nagyon jól fogja ön tenni, ha önnek nincs szüksége rájuk. – Én
majd annál többet fogok sétálni a kertemben.
– S ha majd tél lesz?
– Akkor járkálok az udvaron s csinálok hóembert, a hogy a
parasztgyerekek szoktak.
Lajos gondolkodóba esett. Ha olyan nagyon jól nem őrizte volna a leányt,
hajlandó lett volna azt hinni, hogy Henry fecsegett előtte a tegnapi
találkozásról az erdőben a három dragonyos tiszttel; de hisz annak még
azóta nem volt semmi alkalma Marieval távolról is találkozhatni.
Hanem azért mégis az lett a vége a dolognak, hogy Lajos eladta a
lovakat. Potom áron, ajándékképen vesztegette el egy helybeli paraszt
gazdának s a két elkényeztetett paripa tanult azontúl szántani.
Marienak pedig minden járása azontúl csak a virágos kertjére
szorítkozott. Azonkívül egész nap tanult és írt.
Ha kiment a kertbe, az alatt a kertészlegényt eltávolították onnan s
annak a leány visszatértéig más dolgot adtak.
A kertészlegény fiatal ember volt: a Schmidt családnak legidősebb
sarjadéka, írni, olvasni tudó fiu. Vavel gróf azért szerette, hogy olyan
csendes, szótalan legény volt, nem járt korcsmába.
Meg volt neki parancsolva, hogy az alatt, a míg az úrhölgy a kertben
sétál, ő a park útjain és pázsitjain gereblyézze össze a lehullt
faleveleket. Ott látta őt Marie mindannyiszor.
Egy késő őszi délután, a mint Marie ismét visszatérőben volt a kertből,
József, a kertészlegény, a Vár oldalát takaró vadgesztenyefák lehullt
gyümölcsét háritgatta össze kupaczokba, s e közben a szokottnál közelebb
esett ahoz az úthoz, a melyen a leány végig szokott haladni.
Schmidtné, mint rendesen, elől ment, s annak rendelete volt, soha hátra
nem tekinteni, a mit az nem szegett volna meg egy világért.
Marie, a mint a kertészlegény közelébe ért, egy pillanatra megállt. E
pillanat alatt az jutott eszébe, hogy most ő rá senki sem ügyel fel.
Lajos, kiről jól tudta, hogy a vizsgáló-toronyból őt folyton kiséri
tekintetével, a míg a kertben sétál, – arra a jelre, hogy ő felveti a
zsebkendőjét a légbe, lejön a toronyból, kiadni az ablakon át
Schmidtnének az ajtókulcsot. Ez alatt, a míg odáig leér, ő rá épen nem
vigyázhat. Ez bizonyos.
Hirtelen elhatározta magát.
A míg Schmidtné hátra nem tekintve haladt előre, ő hirtelen a
vadgesztenyefák felé irányzá lépteit s sietve ment a kertészlegény felé.
Ez ott dolgozott csendesen egymagában, s elbámult, mikor az úrnőt
egyenesen maga felé sietni látta; a kivel neki szót váltania szigorúan
meg volt tiltva.
Marie tikkadt lélekzettel mondá e szókat a kertészlegénynek:
– Kérem, legyen ön olyan jó: fogja ezt a levelet…
De alig mondhatta idáig, még a levél jó formán a kertészlegény kezében
sem volt, a mint a kastély északi oldalán levő kis vasajtó hirtelen
fölpattant s azon előrohant Vavel gróf, dühösen, mint egy vadállat.
Egyik kezével a megrettent kertészlegény karját ragadta meg s olyat
penderített rajta, hogy az orgonabokrok közé kalimpázott, másik kezével
a leány kezét fogta meg. A levél mind a kettőjök kezéből leesett a
földre. Azt a gróf felkapta és a zsebébe dugá s azzal szótlanul és
hevesen elhurczolta magával a leányt.
(Az a jámbor kertészlegény élete fogytáig abban a hitben maradt, hogy ő
belé egy elátkozott herczegasszony volt szerelmes, de rajta kapták a
félbeszakadt szerelmi vallomásnál s így nem lett e kész szerencséjéből
semmi.)
Lajos pedig vitte magával egyenesen a leányt a tanulóterembe. Egy szót
sem szólt addig hozzá. Arcza sápadt volt a dühtől és ijedtségtől, hogy
félelem volt ránézni.
Mikor aztán egyedül voltak a bezárt négy fal között, akkor eléje állt a
leánynak s a szemébe nézett vádterhesen.
– Ön levelet akart küldeni valakinek?…
A leány nyugodtan nézett a haragvó arczába.
– Kinek szólt e levél?
A leány szomorúan mosolygott s csendesen bókolt szép fejével.
Vavel kivette zsebéből az elfogott levelet.
Czíműl ez volt rá írva:
«– A szép, jó, kedves szomszédnőnek.»
– Ön Landsknechtsschild bárónőnek akart írni?
– A nevét nem ismerém, azért írtam így.
A mint a túlsó oldalára fordítá a levelet Vavel, ott meg a pecséten a
leány czimerét látta. Azt a czímert, a mit minden ember ismer.
Sietett azt morzsalékká törni.
S aztán elolvashatta, a mi belül volt írva.
«Kedves, szép, jó asszonyom!
Szeresse ön az én Lajosomat. Tegye őt boldoggá; ő nagyon jó ember. – Én
nem vagyok rá nézve senki és semmi.
Marie.»
A mint ezt elolvasta, a két öklével a fejéhez és a szívéhez csapott
Lajos, s végigesett a kereveten, s elkezdett keservesen zokogni.
A leány most nem ment oda hozzá, hogy megkérlelje. Szánakozó tekintettel
nézett le rá, és nagyot sóhajtott.
– Hogy ő nekem senkim és semmim! fuldoklá a férfi.
– Senki és semmi; suttogá utána a leány csendesen.
Erre Vavel felugrott s odament eléje: égő szemei még könyeivel teli.
– Mit akar ön, Marie? Mit akar ön?
Ekkor a leány egész lelki erejével föléje kerülve, megragadá a férfi
kezét, s szólt egész szíve teljességéből:
– Mit akarok? Azt akarom, hogy adjon ön nekem anyát! Azt akarom, hogy
hozzon nekem asszonyt a házhoz, a kit én szeressek, s a ki engemet
szeressen: asszonyt, a ki nekem parancsoljon s a kinek én szót fogadjak,
a kinek elmondhassam, ha búsit, ha felvidít valami, s a ki megdorgáljon,
ha ostobaságot teszek, s a kinek a kezét megcsókolhassam, ha
megfenyített. Adjon ön nekem anyát; én annak engedelmes, szófogadó
leánya leszek: soha meg nem szomorítom, ellene nem mondok; – akárhogy
bánik velem, eltűröm tőle s megáldom az órát, a melyben e házba
belépett! Irtózom már az egyedül léttől.
– Nem vagyunk-e ketten? szólt tompa hangon a férfi. – S nem vagyok-e én
is oly egyedül mint ön?
– S azt hiszi ön, hogy ez az ön márványarcza nem az én lelkemnek a
terhe? Ez a vas tekintet, a mivel ön a legirtóztatóbb sorsot tűri, az én
legijesztőbb kísértetem. Mindennap látom ez arczot a ki eltemette magát
az én elátkozott sorsom miatt elevenen; ifjan, erővel, lélekkel,
gazdagon; és soha egy mosolyt, soha egy örömsugárt, rajta: kifosztva,
megölve, megsemmisítve. És aztán tudnom kell, hogy mind ennek én vagyok
az oka. Hogy átok a létezésem annak az egyetlen-egy embernek a fején, a
ki tudja, hogy vagyok a világon.
– Az Istenért Marie! ki sugall önnek ilyen gondolatokat?
– Azok az én hosszú éjszakáim! Oh, miket nem tanulok én abban a mély
sötétségben! Ha azt én önnek mind elmondanám! Csak egyet mondok el
belőle. – Nem hiába kérdeztem öntől egyszer már régen, hogy milyen az a
halál? Fáj-e még azután is valami, vagy vége van vele mindennek? Ha
akkor tovább kérdezett volna ön, mondtam volna valamit. Önök akkor,
mikor engem megmentettek a haláltól, az én nevemet odaadták Botta
Zsófiának, a ki helyettem elvállalta az én sorsomat. Nem tudom, mi lett
belőle azután? Ha meghalt helyettem, nyugosztalja meg Isten; s ha élve
maradt, magasztalja fel Isten, hogy tündököljön az én helyemen; – de
adjátok hát ide nekem akkor Botta Zsófia nevét; adjátok ide az ő
szolgáló köntösét, adjátok ide az Isten szabad világát, a mi az övé
volt: hadd legyek Botta Zsófia én s hadd mossak ruhákat a patakban! Ha
cseréltünk, cseréljünk igazán! Tudjam meg, hogy milyen az élet, vagy
tudjam meg, hogy milyen a halál?
Vavel Lajos bámulva hallgatá ez indulatkitörést. A csendes, szelid, méla
leánynak ez volt az első szenvedélyes hangja. Maga sem tudta ő azt, hogy
ennyire képes. Ekkor ezt mondta neki Vavel gróf:
– «Madame!» A miket öntől hallottam ma, azokból megtudtam, hogy a kerek
föld legnagyobb gyémántja az én őrizetemre van bízva. – Ezentúl
kétszerte jobban fogom önt őrizni!
– Szükségtelen, felelt neki a leány büszkén. Ha azt akarja ön
biztosítani, hogy megmaradjak ebben a Névtelen Várban: csináljon belőle
otthont; hozzon bele boldogságot. Ha önt boldognak fogom látni, én is az
leszek.
– Oh az én boldogságom napja is arra vár, hogy az öné virradjon. Eljön
az, szentül hiszem. De a Névtelen Várban ne várjon ön reá. Tartson
bolondnak az egész világ: joga van hozzá; egyedül önnek nincs. Ha élne
még apám, anyám, a kiket imádtam, még őket sem bocsáthatnám be ide e
falak közé, hogy titkomat megtudják.
– Egy nő, a ki szeret, el nem árulja azt.
– De ki szeretne engem?
– A ki önt ismeri.
– Honnan ismerne engem valaki?
– Leveleiből. Nincs-e azokban lefestve önnek a lelke? képmása? Ő neki
kell önt szeretnie. És önnek is kell őt szeretni! Ha én szeretem önöket
mindkettőjüket, hát akkor önök hogy ne szeretnék egymást?
Csodálatos észjárás!
– Én mindig erről álmodtam; tehát igaz!
Lajos átérezte, hogy ha ő most tettetne és tagadna, a legméltatlanabb
sértést követné el a legkristálytisztább lelken. Őszintén megmondá
utolsó gondolatját.
– És ha lehető volna az, hogy engemet valaki úgy szeressen, a hogy ön
arról álmodik: emberi gondolat volna-e tőlem, még egy harmadik lényt,
egy napsugárnak örvendő lelket eltemetni magam mellé ide ebbe a
magányba, a hol megszünik minden érintkezés az emberekkel, az egész
világgal? Mert bizony mondom, hogy a ki a Névtelen Vár lakójának beállt,
annak a számára ez a ház egy sírbolt, a minek az ajtaja nem nyilik meg
elébb, mint a szabadító angyal trombitaszavára!
– S sokáig fog-e még e trombitaszó magára váratni?
– Hiszem, – és tudom, – hogy nem sokáig! Az idők jelenségei nem csalnak.
Feltámadásunk közelít. Addig tűrjünk és várjunk.
A leány magához vonta a férfi kezét s utána sóhajtá:
– Tűrjünk és várjunk. – De most hát adja ön vissza elfogott levelemet.
– Miért kivánja azt?
– El akarom most tenni s aztán elküldeni az igazi czimzetére: – majd
mikor az angyal trombitaszava megharsan.
– A ki angyaltársának szabadítására eljön. Isten engedjen bennünket is
kiszabadulni velük együtt, szegény bűnös ördögöket.
– Amen. – És aztán adasson ön egy pohár bort annak a szegény kertésznek,
a kit miattam úgy megijesztett. Pedig csak én voltam a hibás.
– Ave Maria!
Hanem a levelet nem adta neki vissza.
VI.
Ez a fölfedezés még szigorubbá tette Vavel Lajosra nézve a Névtelen vári
fogolylétet.
A leányban felébredt az életvágy, a világ utáni holdkór. Az ilyen
holdkórosra nagyon vigyázni kell, mert az mindig kiszabadulásról
gondolkozik.
Most már Vavel soha sem merte elhagyni a házat. A lovait már eladta; ki
nem vihette magával Mariet, mint azelőtt, a midőn egy órai szabad
légszívás volt még mindkettőjüknek megengedve. Az idő is elromlott. Egy
őszi dér megfosztotta a kis kertet virágdíszétől: csak a chrysanthemumok
maradtak meg a virágjaikban.
Hogy valami kárpótlást szerezzen Marienak az elvett «szép» világért: azt
gondolta ki, hogy egy üvegházat építtetett a számára, abba meghozatta
Erfurtból és Harlemből a legdrágább divatvirágokat s Józsefnek, kit
kertészszé tett a virágházban, gyakran adott megbizást, hogy menjen fel
Bécsbe dísznövényeket beszerezni. Az alatt maga ápolta az üvegház
növényeit. Itt hát télen is virágok közt sétálhatott Marie s kedvét
találta az exoticus növényekben, miknek neveit, hazáját, sajátságait
megmagyarázta Lajos. Úgy látszott, hogy a gróf is nagy virágkedvelő
lehetett valaha: minden külföldi ritka növényt ismert. Tudta, melyiknek
milyen földkeverék kell? sok, vagy kevés öntözés? árnyék, vagy napfény?
korom, vagy vasgálicz? s télen hányfokú légmérsék?
A kertészszel csak a virágok elnevezései fölött volt a grófnak többször
vitája. Némely hires nevet nem türt meg a virágházában. Annak a
legújabban divatba jött pompás chinai virágnak, a mi egyszerre kedvencze
lett minden üvegháznak: «Hortensia» név alatt, nem akart helyet adni a
növényei sorában, míg a botanicusok igazi tudományos névvel
«hydrangeának» nem keresztelték.
Egyszer a téli kertből, hová a kertész eltávozása után szabad volt
Marienak egy órára lemenni, (onnan nem szökhetett el) egy ujon nyilt
virággal jött vissza a leány.
A virág meglepően szép. Kettős szétterült kelyhe van; a külső haragos
kék, a belső égszínű, sugáralakú szirmokkal, a kehely közepéből pedig
kiemelkedik öt vastag karmazsinszínű pilis, a mi csillag alakban terül
szét.
E virágnak alig van valami kocsánya, annál fogva azt Marie gombostűvel
tűzte a keblére: épen a szíve fölé.
Egyenesen Lajos dolgozó szobájába sietett vele; gondolva, majd meglepi e
gyönyörü új virággal, a miből az első bimbó ma reggelre nyilt ki.
Meg is lepte, Vavel Lajos kilökte a széket maga alul, mikor a leányt e
virággal keblén szobájába belépni látta. Az a virág épen olyan volt ott,
mint a «legion d’honneur» rendcsillaga. Bámulva nézett rá.
– Hol vette ön ezt a virágot? kérdé Marietól reszkető hangon.
– Az éjjel nyílt az üvegházban. Menjen le. Még van rajta egy, azt önnek
a számára hagytam.
Vavel Lajos szótlanul elhagyta a szobáját s a leányt is a szobában.
Marie szokva volt már Lajos különcz modorához; mely olyan ember előtt, a
ki annak az okát ismerte, bátran mehetett volna hóbort számba; s ott
maradt körültekinteni Lajos könyvtárában, a minek az ajtaját az most
nyitva feledte.
Az első tekintetre meglepte az, hogy annak a Bertuch-féle szép
illustrált műnek, a mit ő már könyv nélkül ismert, még egy kötete oda
van dugva Lajos könyvei közé.
A legkönnyebben megbocsátható kiváncsiság egy leánynál, ha egyszer egy
olyan munkának, mely kedvencz olvasmánya volt, még egy eddig nem ismert
kötetét fedezi fel valahol, mohón kap utána, hogy ugyan mi lehet még
abban: kivált ha e kiváncsiságot még az a tudat is sarkantyúzza, hogy az
az egy kötet el volt előle dugva.
A mint a könyv színezett ábráit sorba lapozgatta, egyszerre az a lap
állt előtte, a min a keblére tűzött virág volt lefestve.
A leirásban el volt mondva, hogy ezt a híres franczia természetbúvár,
Palissot-Beauvois fedezte fel Észak-Afrika Oware királyságában s
virágainak a legion d’honneur rendcsillagához való hasonlatossága miatt,
elnevezte «Napoleona imperialis»-nak.
Most már tudta Marie, hogy miért sietett el oly hevesen Lajos. Utána
futott a téli kertbe.
Későn érkezett.
Már akkor Lajos jött vissza az üvegházból, markában hozva az ízekre
széttépett dísznövényt.
Dühös volt. Marie csak annyit hallott, hogy a künn ácsorgó kertésznek
azt kiáltotta: «canaille»! S azzal az összetördelt növény ágait
kihajította a hóra.
Marie visszasompolyodott a szobájába.
De Lajos ott is fel tudta őt találni.
– Hová tette ön azt a virágot? kérdé a leánytól, s keble úgy fujtatott,
mintha mértföldnyiről szaladt volna utána.
Marie szép szeliden, de egész öntudatos határozottsággal felelt neki:
– Lenyomtattam az imakönyvembe.
A férfi fogait csikorgatta, s felemelt öklei remegtek: a saját fejét
kezdte velük ütögetni.
Pedig a leánynak igaza volt. Az ő hazája nagyságának a jelvénye volt az
a virág: az ő nemzete dicsőségének csillagait nyiták annak bimbói.
A férfi csak gyűlölni tudott: – a leány csak szeretni.
Lajos megfordult a sarkán haragosan s otthagyta a leányt szótlanul.
Most már az üvegház is látogatatlan maradt. Kiknél a kedély
túlérzékenynyé lett, azoknak egy gondolat is elég, hogy őket egy
kedvencz hely látogatásától eltiltsa.
Lajosnak nem maradt már egyéb összeköttetése a világgal, mint a
távcsövének a lencséi.
Még hátra volt, hogy erről is lemondjon.
Maguk az elemek is ellene esküdtek ebben az évben a Névtelen Vár
lakóinak.
A Fertő tó egyszerre elkezdett szertelenül áradni, minden partján
túlöntött s elborítta szerteszélylyel a kaszálókat, az őszi vetéseket, a
tanyák, kertek ott úsztak a víz közepén.
E csapás miatt Marie kis virágos kertje is szenvedett. Környéke egészen
semlyékessé vált. Lajos ugyan sietett azt nagy költséggel
megoltalmaztatni; volt módja benne. Kapuját csak úgy ostromolta a sok
munkát kereső inséges föld népe, a kinek a télire nem maradt a vízár
miatt semmi elesége. Nem kergetett el senkit, hanem neki állította őket
töltést hányni, rőzsesánczot fonni az egész virágoskert körül. Úgy
megerősítette azt, mint valami váracsot. Hanem azért azt mondta neki a
kertész, hogy mind nem használ neki az semmit, a vízár alulról fog
felfakadni s tavaszra valamennyi díszbokrot ki fogja ölni.
Ez aztán kegyetlenség.
A kinek semmi egyéb öröme nincs a világon, mint a virágos, zöldülő
bokrai, annak az egyetlen gyönyörűségét egy szivacstörléssel
elpusztítani! Ez képes az embert Isten-tagadóvá tenni.
Lajos ingerült volt már minden iránt.
– Az én szép casuariáim! nyögé méltatlankodva.
Marie megfeddte e kislelküségért.
– Önnek csak a causariái válnak pusztulásra; de hát az a sok ezernyi
szegény ember, a kinek mindennapi falat kenyerét veszi el az Isten
csapása és még sem szállnak perbe az Istennel!
– Igaz. Mond rá Lajos; s még az nap öt száz forintot küldött tiszteletes
Mercatoris uramnak, hogy oszsza ki az árvíztől sujtott hívei között.
Ez a küldemény újra megindította a kettőjük közt félbeszakadt
levelezést, mely már hosszú idő óta szünetelt.
A hálálkodó válaszban egyuttal előadta a lelkész a mostani inségnek az
igazi okát.
«Az bizony nem Istennek az ő csapása, hanem embercsinálta, ember-elnézte
hiba. Hanem ilyenek vagyunk mi föld lakói. Ha valakinek szép buzája
terem, azt mondja dicsekedve: ime ezt én produkáltam; ha pedig selejtes
a termés, akkor azt mondja: e bizony csak olyan, a hogy az Isten
megteremtette! A Fertő tó túláradásának okait már régóta fürkészik. Az
utolsó tíz év alatt negyvenkét ezer hold mívelt termőföld lett
vízfenékké, a kik azon éltek, koldusokká. A mit a tudósok ki nem bírtak
találni, arra rájött egy bolond ember. Lakik itt e vidéken egy mindenhez
értő mester, a kit Mester Mátyásnak gúnyolnak, a ki asztalos, lakatos,
bognár, órás, vinczellér, a hogy kivántatik, – ez a múlt évben Győr
táján a hajóból a Dunába ejtette a bodnársulykát, a mi elmerült. Az idén
visszakerülve a Fertő tájékára, megismeri a hajdani bodnár gazdája
kezében az elvesztett sulykot. «Ez az én sulykom!» mondja neki; «én
ejtettem a Dunába Győrnél». «Lehetetlen az», mond a bodnár, «a feleségem
itt fogta ki azt a Fertőből». «Mégis az enyim; bizonyságául mondhatom,
hogy a sulyok fejébe van czövekelve hat darab körmöczi aranyam.» A
czöveket megtalálták s benne volt a sulyokban a hat arany. Ezért úszott
el a víz alatt. De hátra van a csoda nagyobbik fele. Hogyan úszott az a
sulyok a Dunából fel a Fertőbe? Ez a bolond emberrel történt anecdota a
mi tudós mérnökünket arra a következtetésre vezette, hogy azoknak a
vizeknek, a mik a Hanság tavaiból az ingó lápföld alatt a Fertő vizét
eddig a Dunába levezették, most felfelé kell folyniok. Valami ismeretlen
gát állja útjokat. Ez az oka az egész veszedelemnek, mely milliókra menő
károkat okoz. Hogy azt ki lehessen puhatolni, az egész Fertő tó és
Hanság vidékét újból fel kellene mérni; mert a mi mappát Krieger ezelőtt
huszonöt évvel készített e tóról és környékéről, az már nem is hajaz a
mostani alakjához. Új felmérésre van szükség, s csak azután, ha ki van
derítve, hol a befolyást gátló akadály, akkor lehet annak az
elhárításához fogni. Inzsellérünk megcsinálta a költségvetést s óriási
summa jött ki belőle. Majdnem tizenöt ezer forint. De ki adja ezt elő?
Tekintetes nemes Mosony vármegye azt tartja, hogy ez a tekintetes nemes
Sopron vármegyére tartozik; tekintetes nemes Sopron vármegye pedig abban
a meggyőződésben él, hogy az tekintetes nemes Mosony vármegyének a
kiadása. Már pedig hamarább megtörténik az, hogy a Fertő túláradjon a
ruszti hegynek a tetején, mint az, hogy akár Sopron, akár Mosony
tekintetes vármegyéknek a domestica cassájában úgy megáradjon a pénz,
hogy annak a szélén tizenötezer forintot magától kiöntsön. E
fennakadáson végtére is segített az Úrnak angyala, a kit vidékünk
oltalmazójául küldött ide jó kedvében: ő nagysága Landsknechtsschild
Katalin bárónő, ki is megtudva, hogy a föld népének nyomoruságán
segíteni egyedül ez úton lehet gyökeresen, ő maga saját pénztárából
felajánlá a megkivántató tizenötezer forintnak kifizetését az inzsellér
számára; mely nagylelkűség annyival nagyobbra becsülendő, mivelhogy a
bárónőnek tudomása volt róla, hogy az inzsellér (ki parenthesisben
mondva, a milyen tudományos férfiu a dolgozó asztalánál, ép olyan
atrobilosus és rusticus ember társaságban) egykor a bárónőt igen
méltatlanul rágalmazta. De ő sokkal nagyobb lelkű, hogysem ilyen
tereferére reflectálna. – Tehát már most annyi præambulum után «ad rem»!
– A tizenötezer forint a szükséges munkálatokra már megvolna. Hanem már
most még egy kitünő távcsőre volna szüksége az ingenieurnek, hogy a nagy
távolságokat, a mik lánczczal meg nem mérhetők, kivehesse. Ilyen pedig
belekerülne két-három ezer forintba. Nagyságodnak, mint tudjuk, van egy
ilyen telescopiuma. Ezért ugyan az inzsellérnek magának illenék
instálni; de ő kelme érezvén, hogy a mely subscust a bárónő ellen
elkövetett, abban nagyságodat is injuriázta, nem mer a színe elé
kerülni; hanem én kérem helyette nagyságodat, hogy ha az említett
telescopiumot a felmérés idejére nélkülözhetné, azt pro publico bono
neki odakölcsönözni ne terheltessék.»
Így szólt a lelkész levele.
A mi ezekből a szavakból Lajos lelkében leginkább megmaradt, az volt,
hogy Katalinról mendemondákat hurczolnak szét a világban: olyan
mendemondákat, a mikben neki is része van. S a nő azzal áll boszút
azért, hogy megszabadítja az inségtől az egész vidéket, mely az ő
rágalmazásától visszhangzik.
Vavel Lajos másnap elküldte a lelkészhez a maga nagybecsű Savary-féle
telescopiumát, azzal az izenettel, hogy ezt a mérnöknek ajándékozza.
Neki nem volt már több szüksége arra.
Becsukta maga előtt az ablakot, hogy ne lásson többet a világba.