mondani, s a mit nem szoktunk magunktól megtagadni, ha kapóra jön. Az
igazi «heczcz» bécsi találmány. Vannak nők, a kiknek pokoli
gyönyörűséget okoz az, ha a publikumot úgy felkavarhatják, hogy az
köröskörül ordít erkölcsös elszörnyedésében. A philisterek felabajgatása
is sport. Engem mulattatni fog az a gondolat, hogy a bőszült ezredes
hogy fogja káromkodva elhistorizálni, hogy ő két hónapig lakott egy szép
asszonynak a házában, a ki az ő irányában csupa etiquette és formalitás
volt, míg ugyan az alatt minden reggel lefátyolozottan kocsikázott ki a
szomszéd kastély urával, a kihez az elválasztó öblön át juthatott
észrevétlenül s ő azt csak az utolsó nap fedezte fel! Hahaha! Magam is
ott leszek a nevetők között. Az a kevés ember pedig, a kinek a
véleményére valamit adok, jól fogja tudni, hogy az a hír merő
képtelenség, hisz önök három évig jártak itt a világ láttára, mielőtt én
e vidékre kerültem volna, s akárhányan láttak bennünket szemközt
találkozni, két külön kocsin űlve s így tudhatják, hogy a két nőalak nem
lehet egy. – Barthelmy ezredével együtt lemegy Olaszországba, s mit
törődöm én vele tovább, hogy rólam mi meséket fog mondani? Hisz a nélkül
is fog mondani. – Nos. Adjon rá kezet. Csináljuk meg együtt ezt a
«jux»-ot. Ha én nem félek tőle: ön csak nem fél talán?
Vavel még tétovázott.
– Bárónő. Ez nem pajkos csíny, – ne mondja azt! Ez egy nagy áldozat
öntől. Olyan nagy, a minőnél nagyobbat nő már nem tehet. Szégyenpír – ok
nélkül.
– S nem látott volna ön még nőt, a ki nem vette áldozatnak azt, hogy
elpirult?
– A ki szerelmeért pirult, nem szenvedett vele; de barátságért, hála
fejében szégyenpír égetését érezni, azt hiszem, a legkínzóbb tűz, a mit
martyrnők kiálltak.
– Hát legyen áldozat. A hogy ön akarja. Nevezzük nagy áldozatnak. Én meg
akarom azt tenni. Én önnek adósa vagyok, le akarom azt fizetni. Én meg
akarom szabadítani egy súlyos veszélytől önt és még valakit, a kiről nem
tudom, hogy ki? de a ki önnek drága. Azért akarom azt tenni, hogy ne
legyek önnek adósa tovább. Legyünk valahára quitt! – Nos, menjen ön:
járassa elő a kocsiját. Várják.
Vavelnek minden csepp vére tiltakozott ez ajánlat elfogadása ellen. Hogy
egy erős férfit nagy veszedelméből egy asszony szabadítson meg. És
micsoda áron! A legdrágább vér pazarlásával. Egy tiszta női arczon
fellángoló szégyenpír vérontásának árán! Nem lehet azt elfogadni.
– Nos, – menjen ön fel, hozza a köpenyét. Én készen vagyok. Addig várni
fogok itt a fenyőköröndben.
Vavel felment a várba, felvette a köpenyét, s aztán beszólt Mariehoz,
hogy ma nem viszi őt magával sétakocsizásra, mert dolga van a szomszéd
városban, a hová egyedül fog menni. A leány megnyugodott benne.
Ma úgy is megint olyan napja volt, hogy ha meglátta volna a pázsitos
úton sétálni az erdőkerülő, azt mondta volna: «aha! a gróf úr megint az
öreg asszonyt hozta ki magával.»
Azután bejött a gróf s rendeletet adott Henrynek, hogy járassa elő a
fogatát. Az alatt, a míg Henry a kocsiszínben volt elfoglalva, ő maga
sietett csodálatos látogatónőjét feltalálni.
– Nos! Elhatározta ön magát? kérdé a bárónő.
– Igen.
– Engem fog magával vinni?
– Nem.
– Hát a másikat?
– Azt sem.
– Hát mit?
– Ezt a két pisztolyt! szólt Vavel, szétnyitott köpenye alul kimutatva
két mordálynak az agyát. Megyek egyedül felkeresni azt az urat, a ki
minden áron egy lefátyolozott nőt akar meglátni, s majd mutatok neki egy
nőt, a kiről még nem mondta el senki, hogy milyennek látta az arczát.
Katalin az ijedtség, a kétségbeesés kifejezésével arczán ragadá meg
Lajos kezét.
– Nem! Azt én nem engedem megtörténni. Várjon ön egy pillanatig. Tudja
meg hát az utolsó gondolatomat is! Én tudtam, hogy ön ezt fogja nekem
felelni. Készen voltam rá. Ilyennek képzeltem önt. Már most nézzen ide.
Olvassa el ezt a levelet. Ha ön most azzal az elhatározással indul el,
hogy egyedül akarja felkeresni az ezredest, én visszasietek a
kastélyomba, vadászomat felültetem leggyorsabb versenyparipámra, s az
ezredes után futtatom e levéllel. Mire ön e két nehéz lovával és
batárjával odaér, nem fog ott találni senkit. Olvassa ön el.
E szavakkal egy levelet vont elő oldalzsebéből a hölgy s azt szétbontva,
odatartá a gróf elé, hogy olvashassa, de nem adta ki a kezéből, mintha
féltené, hogy majd nem kapja vissza.
A levélben ez állt:
«Ezredes úr!
Ne keresse ön Vavel grófnál Barthelmy Ange asszonyt; – a fátyolos nő, ki
őt kisérni szokta, én vagyok.
B. Landsknechtsschild Katalin.»
Vavel bámulva tekinte a hölgyre.
Az ismét összehajtá a levelet s visszadugta a zsebébe.
– Most mehet ön, ha úgy akarja; de én is teszem azt, a mit én akarok. –
És akkor azután rám nézve annál rosszabb; mert Barthelmynek egy írott
bizonyítvány lesz a kezében, a mivel a nevemet mindenütt
meghurczolhatja.
Vavel Lajos hosszasan nézett a hölgy arczába. Az, a mit ezek az égő
szemek mondtak, a miről ez indulattól vonagló ajkak tanúskodtak: nem
lehetett játék. Annak, a mi egy nőt arra késztet, hogy «ily áron is»
elfordítsa a halálveszélyt egy férfiról, csak egy neve lehet.
Ha ezt a nevet kitalálta Vavel Lajos, akkor nem tehetett egyebet, mint
hogy a karját nyújtsa a hölgynek s azt mondja:
– Menjünk asszonyom!
A hölgy betakarta arczát a fátyollal s egész karjával belekapaszkodott
Vavel karjába. S az ilyen karonfogásnak igen sok fokozata van: attól a
tartózkodó csüggéstől kezdve, mikor a hölgy csak az ujjai hegyével
érinti kisérője karját, mintha minden perczben el akarna tőle maradni,
egész addig a kigyószerű átfonásig, a mi azt jelezi, hogy kész vele a
világ végeig is elmenni.
A hintó az udvarra gördült. A gróf azt mondá Henrynek, hogy hajtson az
udvar parkfelőli ajtajához; s a fátyolos hölgyet az angol sétányon át
vezette odáig. Ott felsegíté a hintóba s maga melléje űlt. – Még Henry
sem vette észre az alakcserét.
Csodálatos érzés volt az, mikor Vavel e hölgyet maga mellett látta űlni,
a kivel egy órára a legszorosabb és legveszedelmesebb lánczczal van
egybefűzve. Csak egy órára. Ez idő alatt annyira övé e hölgy, mint az
élő embernek a saját lelke. S egy óra mulva annyira nem lesz az övé,
mint a holt embernek az eltünt lelke. Érzi, hogy rá nézve ez a nő egy
egész új világ: az égi üdv feltárt rejtélye; – aztán megint álom lesz
minden, s az üdv megint rejtélylyé válik.
Szótlanok voltak az egész úton. Hiszen úgy szokták mindig. A két fekete
megszokott trappjában mérte végig a könyv nélkül tudott útat. Olyan jól
ismerték már a járást, hogy a zökkenőknél, hidaknál, maguktól
meglassiták a lépést és aztán megint ügettek sebesebben. Nem kellett
nekik ostor.
A hintó egész odáig megtette már az útat, a hol rendesen megszokott
fordulni a szomszéd város végén álló keresztfa előtt, s idáig semmi sem
történt velük. Nem várt rájuk senki.
Talán csak ijesztgetés volt Barthelmy fenyegetése?
Henry tudta már, hogy itt tovább nincs ok hajtani s gépileg
visszafordítá a fogatot. Így ment ez már évek óta mindennap.
Visszatérett az erdőszélen szokott megállni a fogat, a hol egy
gyalog-ösvény egy kellemes csaliton keresztül egy tágas, pázsitos térre
vezetett. Ez volt az ő megszokott sétájuk helye, a hol gyakran
találkozott velük az erdőkerülő, a ki azt állította, hogy a Névtelen
várnak kétféle fátyolos hölgye van: egyszer az egyiket hozza ki sétálni,
másszor a másikat. Most az egyszer igaza volt. Ez a másik.
Ennek a másiknak is megtetszenek a fű közül előkandikáló kék
harangvirágok és nefelejtsek. Ez is szeretne azokból emlékcsokrot tépni.
Ennek is megmondják rövid, mogorva szóval, hogy az nem szabad.
Őszszel a vadrózsákon olyan gubanczok szoktak teremni, mint egy
csodálatos borzas bogácsfő. (A cynips rosæ gubicsai azok, műnyelven
Bedeguar.)
– Ezt sem szabad leszakítani? kérdé a hölgy.
– Minek? mondá Vavel.
– Azt regélik, hogy ha egy ilyet az aludni nem tudó gyermek feje alá
tesznek, annak csendes álma lesz tőle: azért hívják «álomalmá»-nak.
– Elhiszem.
– Önnek nincs gyermeke?
– Nekem! kiálta fel elbámulva a gróf. S aztán nagyot sóhajtott. Arczán
mondhatlan keserűség volt kifejezve. (Igaz! Hisz ő róla azt hiszik, hogy
neje van!) – Sétáljunk vissza a hintóhoz.
Ez azonban nem történt meg akadály nélkül.
A mint visszafordultak, a csalit gyalog útján három férfit láttak
feléjük közeledni: három dragonyos tisztet. A két hátulsó be volt
burkolva fehér köpenyébe, az első nem viselt burkoló felöltönyt.
– Ez Barthelmy! súgá a hölgy, megszorítva a kart, melyre támaszkodott.
Vavel gróf arczán semmi indulatváltozást nem lehetett észrevenni.
Nyugodtan sétált végig a gyöpön, a szemközt jövők elé.
Azok bizonyosan a gróf hintaját utólérve, megtudták Henrytől, hogy a
gróf merre távozott; azzal lovaikat csatlósaikra bízva, utána sétáltak.
Nem sokára ott álltak egymás előtt.
Az ezredes magas, tekintélyes alak volt; fennhordta a fejét, hajlott
sasorrához, símára borotvált arczához illett a büszke tekintet. Minden
mozdulatából kevély önbizalom rítt ki, vegyülve kihívó gúnynyal, mit az
udvarias allureök csak álczázni törekedtek.
– Gróf úr! szólt Vavel elé lépve, van szerencsém bemutatni magamat. Én
vicomte de Barthelmy Leon ezredes vagyok.
Vavel Lajos olyanformát dörmögött, hogy nagyon örül rajta, hogy ezt
megtudhatta.
– Régóta kivántam önnel megismerkedni, folytatá az ezredes, mialatt két
kisérője hat lépésnyi távolban maradt mögötte; de olyan szerencsétlen
voltam, hogy kétszer nem találtam önt honn, egyszer pedig olyankor
jöttem, a mikor ön már lefeküdt. Ön is szíves volt látogatásomat
viszonozni, de ismét oly szerencsétlen voltam, hogy két izben nem voltam
odahaza, egyszer meg még nem keltem föl, mikor ön keresett. Én pedig
mindenesetre találkozni kivántam önnel. Azért kaptam az alkalmon, hogy
önnel most véletlenül találkozhatom. Van szerencsém önnek bemutathatni
két barátomat: Kriegeisen kapitányt és Zagodics főhadnagyot a Sándor
czár nevét viselő dragonyos ezredtől.
Vavel gróf készséggel sietett ez ismeretség megejtése fölött is
kifejezni őszinte örvendezését.
– Miben lehetek önnek szolgálatára, ezredes úr?
– Igen egyszerű dolog biz az, gróf úr. Engem egy sajátszerű baleset ért;
a mi a férjekkel közös. Én azonban nem tartozom azon phlegmaticus
természetek közé, a kik ezt könnyen veszik. S ez temperamentum dolga. –
Egy fokkal hevesebb vérem van, mint másnak. – Engem a feleségem megcsalt
és megszökött tőlem valakivel, a kit én nem ismerek. Ennek már négy
esztendeje. – Az egész világot összekutattam utánuk. – Nem találtam
rájuk sehol. – Végre a sors ide, ebbe az elrejtett zugába a világnak
vezetett. – Itt hírét hallom egy rejtélyes kastélynak, a mit mindenki
Névtelen Várnak nevez; – megtudom, hogy abban egy délczeg, daliás lovag
lakik, egyedül egy hölgygyel, a kinek az arczát még nem látta senki,
mert a világ előtt mindig le van fátyolozva. – Ön nem fog engem
szigorúan megítélni, ha e körülménynél fogva bennem a soha el nem aludt
láng újra fellobbant; Barthelmy Ange jutott az eszembe. – Én tartozom a
szívemnek, tartozom a becsületemnek azzal a kérdéssel: vajjon az a
hölgy, a ki Vavel gróf kiséretében szüntelen lefátyolozott arczczal
jelenik meg a világ előtt, nem Barthelmy Ange-e: az én feleségem?
Vavel Lajos erre a legcsendesebb, de mérsékeltebb hangon felelt:
– Vicomte de Barthelmy Leon úr! Én önnek lovagi becsületszavamat adom,
hogy az a hölgy, a kit karomon vezetek, nem Barthelmy Ange asszony; –
nem volt az ön felesége soha. Erre önnek nemesi becsületszavam kötöm le.
Az ezredes különösen mosolygott.
– Gróf úr! Én önnek a becsületszavát különösen teljes értékünek fogadom
el minden kérdésben; hanem általánosságban kénytelen vagyok tagadni
akármiféle becsületszónak a keletét abban az egy kérdésben, a hol
asszonyokról van szó. Tudjuk jól, hogy szívviszonyoknál még az eskü is
igen kétséges próba. A hol asszonyt, vagy férjet csalnak meg, ott a
becsület minden szabályai fel vannak függesztve. Ez «extra leges» esik.
Itt a csalás épen úgy megengedett dolog, sőt épen kötelesség, mint – a
háborúban! Ha tőlem az ellenség azt kérdezné, nincs-e abban az erdőben
katonaság elrejtve: becsületemre mondanám, hogy nincs, ha mindjárt
minden bokor tömve volna is muskétással. Harczban és asszonyok dolgában
nincsen becsületszó.
– Akkor nem tudom kitalálni, hogy mit kiván ön tőlem még többet.
– Hát megmondom én, hogy ne fáraszszam önt a találgatással. – Teljes
meggyőződést gyanum alaptalanságáról csak oly bizonyossággal
szerezhetek, a mit saját szemeim által nyertem. S a nélkül innen el nem
távozom.
– Akkor sajnálom önt, de kénytelen leszek önt kétségei között
hátrahagyni.
E szónál Vavel gróf indulni készült.
Barthelmy ezredes, még ugyan folyvást a legudvariasabb arczkifejezéssel,
keresztbe tette előtte a lábát.
– Én azonban kérni fogom önt az itt maradásra.
– Mi czélból?
– Egyenesen abból a czélból, hogy az ön által kisért hölgynek bájos
arczvonásaiból meggyőződjem arról – hogy az én férgemnek igaza van-e
engem marni, vagy nincs?
Ez utolsó mondatot már a kendőzetlen vad indulat hangján ejté ki az
ezredes s sarkantyús lábával nagyot dobbantott.
De ugyanazon hangon kiálta vissza Vavel gróf:
– Azt a czélt pedig nem fogja ön elérni, uram!
S e perczben mind a két férfinak a karja fel volt már emelve a levegőbe,
s csak az volt függőben, hogy melyik üti előbb homlokon a másikat?
E válságos jelenetnek egyszerre véget vetett Katalin bárónő azzal, hogy
hirtelen hátravetette a kalapjáról a fátyolát, s közbeszólt.
– Itt van uram; lássa meg hát ki vagyok?
Barthelmy Leon meglepetve hőkölt vissza s hirtelen a szájához kapta
kezét, mintha egy indulófélben levő szót akarna visszatartani s arra a
legtökéletesebb menuettelépésben kiczirkalmazott bókkal hajtva meg magát
a gróf előtt, mondá:
– Gróf úr, ime fogadja részemről a legünnepélyesebb bocsánatkérésemet. E
hölgy nem Barthelmy Ange. Ezek az urak itt tanúim, hogy én önt minden
lovagias forma és szabály szerint megkövettem.
A két kisérő is közelebb lépett most s azok is furcsa kiváncsisággal
bámultak a Vavel gróf oldalán álló hölgyre, a kinek a házánál még tegnap
szindarabot játszottak és punchot ittak. – Barthelmy Leon még a közben
is, a midőn Vavel gróf előtt meghajtá magát, a bárónőre vetett egy
oldalpillantást, s e tekintet tele volt sértő gúnynyal.
E fordulat oly gyorsan történt, mint mikor a villám megvilágítja az
éjjeli tájat. E pillanat alatt Lajosnak egész szívén keresztül kellett
villámlani annak a mennyországian édes érzésnek, hogy e nő az ő
megkiméléseért ily önfeledten áldozza fel magát és annak a pokoli
keserűségnek, hogy ez őt védő, miatta szenvedő hölgyet ily meggyalázó
gúnytekintet éri.
Nem volt indulatainak ura többé. Kirántotta köpenye alól pisztolyát, s
annak a csövét az ezredes gúnymosolygó arczának irányozva, épen a két
szeme közé, hörgé szenvedélytől rekedt hangon:
– És én követelem öntől, hogy kövesse meg ezt a hölgyet! és kérjen ő
tőle bocsánatot!
– «Ön» követeli azt? kérdezé Barthelmy ezredes, folyvást gúnyosan
mosolyogva s belenézve a pisztoly csövébe, a hol farkasszemet nézett a
felé mosolygó golyóval.
– Vagy szétzúzom önnek az agyát.
A két kisérő kardjához kapott. Katalin sikoltva veté magát Vavel
keblére, két kezét esdeklően emelve felé.
– Szabad lesz előbb öntől megkérdeznem, gróf úr, szólt csendes, kimért
hangon Barthelmy Leon, micsoda önre nézve ez úrhölgy?
Vavel gróf egy perczig sem gondolkozott a feleleten.
– Ez a hölgy: jegyesem…
A gúnymosoly egyszerre eltűnt az ezredes arczáról, kisérőinek kardjai
visszazörrentek hüvelyeikbe.
– Akkor sietek a megkövetéssel, mondá Barthelmy Leon. Madame! Fogadja
legmélyebb tiszteletemet, s ne tagadja meg bocsánatát azon sértésért, a
mit tudatlanságomban elkövettem. Engedje legőszintébb hódolatomat e
vezeklő kézcsókban kifejeznem.
S minthogy a hölgy mind a két kezét Vavel gróf karja körül
összekulcsoltan tartá, s egyiket sem nyujtá oda a bocsánatkérőnek, az
hajolt le odáig, hogy ajkaival a hölgy ujjai hegyét érinthesse, s még a
sisakot is levette a fejéről, s a hóna alá fogta addig.
Azután kisérőihez fordult s fedetlen fővel így szólt:
– Uraim! Önök tanúi voltak, hogy én egy oktalanul elkövetett sértést
őszintén megbánva, azért lovagias készséggel megkövetést és
bocsánatkérést teljesítettem. Meg van ön ezzel elégedve, Vavel gróf?
szólt aztán sisakját feltéve.
– Meg.
– Akkor nyújtsunk egymásnak kezet. – Semmi ellenségeskedés. – Fogadja ön
legőszintébb üdvkivánatomat. – Önnek pedig bárónő, a vett leczkét
köszönöm. Rászolgáltam.
Azzal még egyszer meghajtá magát s félreállt, jelezve, hogy tiszta az
út.
Egész modora oly őszintén lovagias volt, hogy lehetetlen volt rá
neheztelni.
Vavel odanyujtá neki a kezét.
Katalin ismét arcza elé rántá a fátyolát s durczásan készteté Lajost az
indulásra. Nők nem bocsátanak meg oly könnyen.
Ők elől mentek az ösvényen, a három férfi tiszteletteljes távolban
kiséré őket.
De e távol még sem volt elég nagy arra, hogy az elől menők valami
beszédet kezdhessenek egymás között.
Mikor a hintajukhoz értek, ott találták az erdő szélében a három tiszt
csatlósait, uraik lovaival együtt.
Vavel grófnak itt kellett várni az utána jövőket, hogy üdvözleteiket
kicserélhessék egymás között. A négy szolgának látni kellett azt, hogy
ők nem kergetik egymást, hanem mint jó barátok válnak el.
Mikor Katalin és Lajos ismét fennültek a hintóban, ott szintén nem
lehetett semmi beszédet kezdeniök. Az a harmadik ember ott a bakon
meghallhatta.
Mennyivel más érzések voltak azok, a mik visszatérett Vavel szívében
egymást űzték. Az álmodó valamit kiáltott, a miből a nem alvók is
megtudhatták, mit álmodott; kényszeríté az álomképet, hogy a felébredés
után is itt maradjon. Érzé, hogy a mit tett, azt joga volt tenni. Ez a
nő úgy szereti őt, a hogy csak valaha asszony szerethetett. – És a mit
Vavel tett, kötelessége is volt tenni. – Ő is szereti azt a nőt.
Nem volt hazugság, a mit mondott, csak rhetoricai szabadság. «Hysteron
proteron.»
Az nem csupán kényszerítő körülmények által kisajtolt rehabilitatiója
volt a megsértett női becsületnek: – az igazság volt, mert érezve volt.
Vavel gróf ismét a park hátulsó kapujánál állítá meg a fogatát, s ott
leemelve a hölgyet, elbocsátotta Henryt a lovakkal a főkapuhoz; ő maga
bevezette a parkba a bárónőt.
– Mit cselekedett ön? szólt hevesen a bárónő, a mint egyedül maradtak.
– Kimondtam azt, a mit a szívem érzett.
– Tudja ön, hogy mit tett ez által?
– Mit?
– Lehetetlenné tette azt, hogy mi egymással valaha még találkozzunk,
hogy egymással beszéljünk, hogy egymással levelezzünk.
– Nem értem ezt.
– Ha csak egy pillanatig gondolkoznék ön rajta, megértené. Én nem
kérdem, hogy e rejtélyes nő önre nézve mi? De azt tudom, hogy ön e nőre
nézve minden. Ne higyje ön, hogy elég rossz szívű tudnék lenni, e nőtől,
a kit nem is ismerek, elrabolni az ő egész világát. Nem tudok hazudni.
Nem tudom a tettetést. Mélyebben a szívembe engedtem látni, hogy sem
eltagadhassam, a mit érzek. De még van a szívem fenekén valami, a mit ön
nem látott. Büszkeség, Én nem fogom önt elszakítani egy hölgytől, a
kihez ön hozzá van lánczolva. Mi ebben az életben bevégeztük egymással
való találkozásunkat. Talán egy másikban ujra kezdhetjük azt. Kérem,
maradjon itt. Eltalálok csónakomig egyedül is. Senki sem tudja a
kastélyban eltávozásomat; sietnem kell, míg észre nem veszik. És most
arra kérem, ne kisértse meg hozzám közelíteni; mert a mint ön meg akar
látogatni, én rögtön elköltözöm erről a tájról. És még egyet. Ne mondja
ön el annak a hölgynek, a kit az érdekel, hogy egy rossz órában ki
foglalta el a helyét? – Adieu!
Azzal a fátyolát még sűrübbre vonva arcza előtt, kilebbent a park
ajtaján, s léptekkel, mik a föld felett repülni látszának, eltünt a
fűzfák között.
Vavel Lajos sokáig ott állt a kapuban és bámúlt a semmibe – és még
mindig ott látta őt.
IV.
No iszen lett azután ebből «heczcz»; de hatalmas! Ha Katalin bárónőnek
csak az kellett, azt megkapta.
Tromfszky doktor napról-napra újabb versióit hordta hozzá a pletykáknak,
a mik a bárónő felől circulatióba hozattak. Persze a katonatisztek
kibeszéltek mindent. Mi okuk is lett volna azt titokban tartani?
És a ki legjobban tudta azt tódítani, az természetesen maga a doktor
volt. Neki csak legjobban kell a dolgokat tudni.
Egy pár tisztelője volt még a bárónőnek, a ki megkisérté az ellene
költött mendemondákat lefegyverezni; azok között első helyen az alispán,
ki maga is szintén egyenes lelkü, becsületes ember lévén, más embernél
is annyira föltételezte a becsületességet, hogy mikor mint biró ítélt
gonosztevők felett, ha csak tetten nem kapattak, mind fölmenté őket. –
Görömbölyi Bernát a sedriák alatt még össze is veszett a főispán
asztalánál az ezredessel, ki szintén hivatalos volt a herczeghez, e
szőnyegre hozott tárgy fölött elmondva kereken, hogy az tiszta
lehetetlenség, hogy az az úrhölgy, a ki a Névtelen Várban Vavel gróffal
együtt lakik, azonos legyen a birtok úrnőjével; hisz az három évvel
később származott oda; az alatt a másik hölgy már régen ott rejtőzött.
Az meg épen erős felmentő körülmény, hogy a míg az egész falu látta
bizonyos órában a fátyolos hölgyet Vavel gróffal kikocsizni és hazatérni
a Névtelen Várba, addig a kastély összes cselédsége tapasztalhatá, hogy
Katalin bárónő otthon van a kastélyában.
A jóakaratú pártfogó nem is sejté, hogy a míg ekként védelmezi a maga
«per tu» barátnéját, a zivatart mennyire felkölti Vavel gróf ellen.
Hiszen ha ez a védelem alapos, akkor Barthelmy ezredesnek meg kell
tudnia, hogy ő valami módon mégis rá van szedve.
Szerencsére azonban ott volt a közelben egy rosszakaratu pártfogó is: a
doktor, a ki saját tanúskodásával sietett az alispán érvelését
lerontani.
– Így van a dolog. Katalin bárónő igaz, hogy egész cselédsége láttára
otthon volt mindig a kastélyban s igazi apáczai életet folytatott. Az
ám, de ki látta a bárónőt déli tizenkét óráig a belső szobáiból kijönni?
És meg azután, kinek volt valaha szerencséje a bárónővel éjfél után
beszélhetni? Éjfélkor még a tánczestélyeiről is rendesen visszavonult.
Mi természetesebb, mint az a következtetés, hogy azt az időt, a mikor
mindenkire nézve láthatatlan volt, a Névtelen Várban tölté. Az odamenés
és visszatérés igen könnyen végrehajtható volt a tó-öblön keresztül egy
maga hajtotta sandolinon, midőn az öblöt mindkét oldalon a kettőjük
elzárt parkjai takarják el. Így nagyon kimagyarázható, hogy a bárónő már
a jószág megvétele előtt is itt volt, s az a fátyolos hölgy, a ki Vavel
gróffal lakott a Névtelen Várban, ő maga volt, nem más. A statutió
alkalmával sem jött vissza Bécsből. Mindenki látta, hogy a postakocsi
üresen érkezett, a bárónő pedig a park felől jött elő. Akkor is a
Névtelen Várból került elő! De legbizonyosabb adat, a mi az egész
intrigát napfényre hozza, az én éjszakai látogatásom a Névtelen Várban.
A fátyolos hölgy maga jön oda hozzám. Én elmegyek vele a beteghez. Az
dühbe jön az inasára, hogy minek engedte a hölgyet hozzám jönni. Félt a
fölfedezéstől. Én elszaladtam, de olyan gyorsan, hogy a nyulat
elfoghattam volna. A fátyolos hölgyet ott hagytam a beteg mellett.
Egyenesen futottam a kastélyba. A komornyiknak azt mondtam, hogy rögtön
akarok beszélni a bárónővel: az kijön azzal a szóval, hogy a bárónő nem
bocsát be, mert beteg! Hát nem absurdum ez? Nem bocsátja be a
háziorvosát; mert beteg! Én visszaizenek, hogy fris pletykát hoztam a
Névtelen Várból. Megint azt izenik vissza, hogy jőjjek vele holnap. –
Hát van ilyen a világon? A kiben egy szikrája van a psychologiának,
ebben az egyben döntő tanúbizonyságot fog találni arra, hogy a bárónőhöz
azért nem eresztettek be «engem», mert nem volt otthon.
Ez a bizonyitás általános tetszésben részesült.
Az alispán még exceptivázni akart, hanem akkor az inzsellér úr mottója
hangzott közbe:
– No én csak mondanék valamit.
– Hát mondja el!
– Hát mondok, azt mondom, hogy nekem mindjárt gyanús dolog volt, hogy az
a baronesse olyan könnyű szerrel köt Bruderschaftot s osztja a csókokat.
Mondok.
Ezzel a mondással aztán Görömbölyi alispánnak egészen vesztett ügye
lett.
De annál inkább nyert ügye lett Vavel grófnak. Barthelmy ezredesnek
minden gyanúmaradványa eloszlott e felvilágosítás által.
Landsknechtsschild bárónő egy kifinomított kaczér nő, s világtól
elvonulásának titka is fel van már fedezve.
A jól elrágalmazott asszonynak egyedül csak tiszteletes Mercatoris uram
maradt meg védelmezőjéül a nagy úri társaságban, hová esperesi rangjánál
fogva ő is hivatalos volt; de az ő védelmében sem volt köszönet: mert a
textust a bibliának azon részéből vette, a hol Lukács evangelista
szerint egy bűnös asszonyi állatnak sok bűnei megbocsáttatnak azért,
mert sokat szeretett.
Ezt is megtudta Katalin, s nagyon jól mulatott rajta.