hangon kiálta a szörnyetegre:
– No most mutasd meg, hogy mit csinál az insurgens, mikor megharagszik?
A csimpolya rákezdte azt a másik nótát, hogy
Aluszol-e te juhász?
Hej dehogy aluszom!
Jártak-e itt farkasok?
Hej, nem is angyalok!
A megszólított egyet morgott s a szájával a két bajuszszárát
jobbra-balra fintorgatta. Azzal kivette a dohányzacskóból a tűzkövet,
taplót és aczélt, s formaszerűen kicsiholt; azután az égő taplót a
pipájába dugta s leszorítá a kupakkal.
Rengeteg taps jutalmazta ezt a remekelést.
Lássa, nagyságos bárónő, tökéletes emberré lett idomítva; már ki is tud
csiholni és pipára gyújt! mondá Barthelmy.
És abban a perczben megmozdultak a szörnyeteg arczvonásai.
Észrevette, hogy tetszik az embereknek az, a mit ő most csinált. Ő neki
is tetszett. Ez az öröm kifordította eddigi merev arczvonásait a
helyeikből.
Elkezdett röhögni.
És az valami rettenetes volt. A szája két széle elhuzódott a két füléig,
azok meg felszaladtak még magasabbra; az orra ránczokba gyürődött, az
egyik szemét egészen összehúzta a felduzzadt pofa és a lezárolt
szemöldök közé s csak a másikat tartá kerekre kinyitva, s az alatt
folyvást agyargó fogsorai közé szorította a pipát, s abból nem szítta,
de fújta a füstöt, a mi tűzokádó módra sziporkázott fel a magasba, s
mentűl jobban hullott a szikra az arczába, annál veszettebb volt a
kedve.
Ehez fogható torzalakot csakugyan nem mutogattak még pénzért soha.
Az egész társaság tombolt és tapsolt elragadtatásában. Ez a nevető
szörnyeteg még magát Barthelmy Leont is meglepte.
– Miért nincs most egy Hogarth közöttünk, hogy ezt az alakot
megörökítse?
– Rettenetes! Nem nézhetek rá! sápított a szép bárónő. Távolítsa el
ezredes úr! Kérem.
– Nos! vigyázz! kiálta Barthelmy Leon a kis gnómra. Hát hogyan tesz az
insurgens, mikor meglátja az ellenséget? S azzal egy nagyot cserdített
feléje az ostorával! A duda nagyot nyekkentve sikoltott föl.
A furcsa kobold egy szökéssel elillant a színpadról. Fakard, fapuska
csak úgy zakatolt utána.
Az egész társaság tapsolt az idomárnak. Ilyet még Bécsben sem
producáltak soha.
– De hátra van még a kritika! szólt Katalin, mikor szóhoz juthatott.
– Hogyan? csodálkozék az ezredes; a nagyságos bárónő vállalkoznék rá,
hogy ennek a tizedik muzsának a szerepében föllépjen?
– Ön nekem nagy bajt csinált ezzel most!
– Hogyan?
– Az által, hogy ön ezt a kifejletlen vadembert megtanította tüzet
csinálni, abban a leggonoszabb ösztönt ébresztette föl: a tűzdühöt.
Ennek a tűzzel játszási kedve tökéletes pyromániává fog elfajulni, s ez
itt majd kazlakat és házakat fog felpörkölni.
– Tudja mit, bárónő? Hogy ne tehessen semmi kárt, ajándékozza nekem ezt
a kis szörnyeteget. Én mindenüvé magammal fogom hordani s igen jó
gondviselő apja leszek.
– De nem adom, mert magamnak is szükségem van rá; hanem majd elvétetem
tőle a tűzszerszámot s szüntelen vigyáztatok rá. Ez az én büszkeségem.
Menjen ön, nagy bohó! Az egész nevelési rendszeremet elrontotta. A míg
én a védenczemet a melodion orgonahangjára térden állva kezeit
összetenni tanítottam, addig ön dudaszóval tánczolni oktatta. Még a
boritalra is rászoktatta. Ez pogányság.
A társaság nevetett az ártatlan harag fölött.
Most azután következett a tűzijáték.
Mikor a tűzkerekek, a római fáklyák a sötét éjben elkezdték a pokol
pompáját mívelni, a kis szörnyeteggel senki se bírt többé. Odarohant a
tűzeső közepébe s a markával akarta elfogdosni a lehulló kék és piros
csillagokat; a ruháit mind kiégették a sziporkák, maga is odaégett
volna, ha egy sajtár vízzel nyakon nem öntik. De nem engedte magát
lefülelni. Rúgott, harapott, ha nem engedték a tűz közé rohanni.
Üvöltött állati hangokon, mikor a röppentyű sisteregve lövelt föl a
magasba, s mikor szétrúgta szivárvány színű csillagait, a nyelvét
öltögette utána, mintha meg akarná kóstolni.
Utoljára addig rakonczátlankodott, míg Barthelmy megfogta az egyik
hosszú fülét s a lovagkorbácscsal jól megrakta a hátát. Ezt is meg kell
tenni az idomárnak. Akkor aztán lefeküdt a földre s négykézláb kutyagolt
odább. Azt hitte, hogy az embert ha megverik, nem illik neki többet két
lábon járni.
Egyszer aztán egy röppentyű harántos irányt vett, s beleesett a tóba.
Az emberi vad erre nagyott sikoltott s a partról utánna ugrott a
röppentyűnek. Azt hitte, ez már csak az ő tüze, mert az ő tavába esett;
s neki indult, hogy elfogja.
És aztán nem is jött vissza többet.
Amint a régi elemében érezte magát, elfeledé azt a másik világot, a hol
kenyeret kell enni, ágyban hálni, két talpon járni, ismeretlen állatok
érthetetlen szavaira ügyelni, idegen bőrt viselni és szót fogadni, s
visszafoglalta az elvesztett országát: a hol ő az egyedüli király a
halak és vidrák között.
A bárónő kerestette őt aztán mindenfelé, de az úgy elbújt, hogy soha se
került elő többet.
III.
Másnap reggel, még csillagos égnél, hangzott a trombita-induló: a
dragonyosok búcsút vettek Fertőszegtől. Valamikor Lajos előtt is ismerős
volt ez a hang. Most is, mikor reggelenkint arra ébredt, úgy jött,
mintha le kellene menni az istállóba, lovát nyergeltetni, s aztán
fölkötni a kardot. Végignyargalni a hadsorok előtt, s hangoztatni a
büszke vezényszót. Elmult az már! A jó harczi nyerges paripa rúd mellé
van szoktatva, s a drága toledóit csak akkor húzzák ki hüvelyéből, mikor
megfenik, hogy meg ne lepje a rozsda.
Egy tehertől megkönnyebbült a szíve a hadcsapat elvonulásával. Nem lesz
több lárma a helységben; ismét olyan csendes menhely lesz az, mint eddig
volt.
Reggel, a szokott órában, megérkezett a Schmidtné a batyujával s berakta
a donjon ablakából leeresztett kosárba, a mit hozott:
konyhaszükségletet, hirlapokat és leveleket; a kosarat felhúzták s
Schmidtné eltünt a zárt udvar túlsó ajtaján.
Vavel gróf minden levélnek a borítékán megismerte már az irásról, hogy
ki küldi azt? Nagyon kevés emberrel volt érintkezésben. De azt a finom
női kézirást mindenekfölött jól ismerte. Ez a levél Katalin bárónőtől
jön.
Ejh, tehát már eszébe jutunk?
De jobban meglepte Lajost a levél tartalma.
«Gróf úr!
Igen kérem, mielőtt ma kikocsiznék, fogadjon el engem lakásán; igen
fontos beszédem van önnel. Válaszoljon, hány órakor jőjjek?»
Vavel Lajos elbámult a levélen.
Mit jelentsen ez?
A bárónő beszélni akar ő vele. Miért nem teszi ezt a saját lakásán? Ha
azt kivánná, hogy látogassa őt meg a kastélyában a gróf, ez készséggel
sietne kivánatának eleget tenni. – Miért akarja, hogy ő fogadja el?
Miért akar az ő lakásába bejutni, a hova még soha nőlátogató be nem
lépett? És aztán mi fontos beszéde lehet a bárónőnek ő hozzá?
Nem tudta kitalálni.
Aztán «válaszoljon»! Ezt könnyű kivánni; de nehéz teljesíteni.
Sajátkezűleg nem írhat. Róla az a hír van megállapítva, hogy a keze
irásgörcsben szenved, a mint a tollat megfogja, újjai rángatózáshoz
kezdenek. Marienak pedig nem diktálhat egy olyan levelet, melyben a
bárónőnek találkozót ád. Henry igen derék, okos ember, de annyira nem
vitte, hogy írni tudjon.
Azt tette a gróf, hogy egy látogató jegyének a hátára ezt írta fel római
számmal XI. Ebből, ha megérti a bárónő, hogy várnak rá tizenegy órakor,
eljön; ha nem érti meg, otthon marad.
A míg az időpont eljött, nyugtalanítá a kiváncsiság. Nem maradhatott a
házban, kisuhant a parkba s ott sétált alá s fel a lehullott sárga
faleveleken. Henrynek meghagyta, hogy maradjon az istállóban a lovaknál,
s ha a kapun csöngetnek, ne hallja meg; majd kinyitja azt ő maga.
S aztán járta a hosszu fasort végig, mint a ki vesszőt fut.
Nyugtalanul leste a hintógördülést a töltésen s mikor a tizenegy óra
felé járt, minden két perczben elővette az óráját.
Hintógördülés még sem hangzott, hanem a kapun csengetett valaki.
«Hát ez ki lehet?» mondá magában s sietett az ajtót kinyitni.
A bárónő állt előtte.
A termetéről ismert rá, mert az arcza sűrűn le volt fátyolozva. Kék
selyem ruhát viselt bő újjakkal, a minő Marie kedvencz viselete.
– Én vagyok, gróf úr, suttogá, aggodalmasan széttekintve.
– Hogy jött ide bárónő? Nem hallottam hintógördülést.
– Az öblön keresztül jöttem a sandolinomon, egyedül; senkinek se szabad
idejöttömről tudni. – Nem lát meg bennünket valaki?
– Senki sem.
Marie ablakai és a konyha-ablakok a másik oldalra nyiltak.
– Ne menjünk be a házba, modá a bárónő; itt a parkban sétálva
elmondhatom önnek, a miért jöttem.
Ez meglepte Lajost. Ő abban a hitben volt, hogy a bárónőt valami
veszedelmes kiváncsiság űzi épen a belső titkaiba hatolni be a Névtelen
Várnak. Ez megnyugtatá, hogy a parkkal is beéri.
– Látogatásomon épen úgy ne csodálkozzék ön, mint én nem csodálkoztam az
önén. Ez is minden etiquette ellen volt. A veszély nagysága kimenti.
Akkor ön szabadított ki engem egy nagy bajból, egy merész megjelenéssel,
most én rovom le hasonlóval a tartozást.
– Engem fenyeget valami baj?
– Önt és még valaki mást. Jerünk mélyebben a parkba; valaki meg ne
hallja, a mit beszélek.
Egy fenyőkkel körített helyre jutva, megállt a hölgy és elkezdé:
– Ön tud valamit Barthelmy Leon ezredesről?
– Megkaptam a látogatójegyét, felelt Lajos egész közönyösen.
– No, önnek többet is kell róla tudni, – mondá Katalin, a vizsgáló biró
türelmetlenségével. Hiszen minden hirlapban le volt írva az esete. Cause
celèbre lett belőle. A directorium alatt ő a franczia seregnél mint
őrnagy szolgált. A császárság alatt mellőzték. Ez és még egy másik eset
kényszeríté, hogy a franczia szolgálatot elhagyja és nálunk fogadjon el
tiszti állást, a hol nem sokára ezredessé lett. Ez az említett eset
pedig az volt, hogy fiatal, szép feleségét a dieppei fürdőből
elszöktette valaki, s nem lehetett megtudni, hogy ki? Barthelmy Leon
most aztán ezeket a szökevényeket üldözi az egész világon keresztül.
– Már most emlékezem rá, hogy olvastam ezt én valahol. Azért tetszett
olyan ismerősnek előttem ez a név.
– Úgy? szólt a bárónő, nagyon furcsa hanglejtéssel, s hátravetette
fátyolát, hogy szép arczának egész igézetével hathasson Vavel grófra.
Aztán hirtelen megkapta a kezét s azt sugá fülébe:
– Nem ön az, a ki elszöktette Barthelmy Leon nejét?
– Én? szólt Lajos elbámulva, és elkezdett nevetni.
– Igen, igen, a kivel itt elrejtőzve él épen azon időtől fogva, a mikor
a szép nő eltünt a világ szeme elől s a kinek az arczát nem szabad az
embernek meglátni.
Lajos nem nevetett többé. Igen komolyan felelt.
– Nagyságos bárónő, ha én volnék az, a ki Barthelmy Leon nejét ez előtt
négy évvel elszöktette s azóta azzal a világból száműzve rejtőzködik,
akkor énnekem örülnöm kellett volna azon alkalmon, hogy azt az egyetlen
embert, a ki miatt az egész világról le kell mondanom, végre-valahára
szemközt kaphatom, s egy jó karddöfés, vagy egy ostoba golyó árán
számüzetésemtől megszabadulhatok. – Azt pedig tudni fogja ön tán, hogy
én Barthelmy úrral soha sem akartam összejönni.
– Már pedig az egész világ azt hiszi, hogy ön Barthelmy Ange
elszöktetője.
– Ön is?
– Én? Talán – nem. Hanem Barthelmy ezredes annál jobban. Ez volt az oka,
a miért önt három nap egymás után kereste.
– No, és ha megtalált volna?
– Akkor felkérte volna önt, hogy vezesse őt be a családjánál.
– Megtudta volna, hogy nekem nincs családom.
– Nem lehetett volna önnek kikerülni, hogy választ adjon arra a
kérdésére, ki az a hölgy, a kivel ön együtt szokott kikocsizni?
– A válasz igen rövid lett volna rá.
– Tudom, mit értenek a férfiak egymással szemközt e szó alatt: rövid
válasz! Annak rendesen a következménye súlyos.
– S nem hiszi a bárónő, hogy én egy ilyen súlyos következményt elbirok
viselni?
– A mi a lovagiasság és bátorság rovatait illeti, azokban senkit sem
fognék ön elé helyezni. Azonban hát egy szabályszerü rencontrehez több
is kell, mint férfias bátorság; az a másik férfi egy professionatus
katona, ön pedig egy tudományoknak élő philosoph, a kiről még azonfelül
köztudomású, hogy a keze irásgörcsökben szenved.
Vavel gróf azon az oldalán érezte magát csiklandva, a mire a férfiak
leghiúbbak.
– Ki tudja, hátha nem voltam mindig ilyen contemplativ remete; s az sem
bizonyos, hogy a kezem akármi oknál fogva reszkessen, ha én nem akarom.
A hölgy hevesen folytatá:
– Az mindegy. Ön lehetett valamikor jó lövő és vívó; de a mióta a
Névtelen Várban lakik, egy pisztolyt sem sütött el; sem kard nem volt a
kezében; míg Barthelmy mindennap fegyverben gyakorolja magát, játékból
és komolyan. Mikor a rangját megkapta ezredénél, ön tudni fogja a
szokást, hogy elébb végig kellett verekednie egész sor tiszttel, a kiket
átugorva megelőzött.
Most már Lajosnak egészen a fejébe ment a vér.
– De hát az nem történhetett-e meg, hogy egy hangnemadó fegyverrel, a
mit összesajtolt léggel lőnek ki, mindennap czéllövésben gyakoroltam
magamat, a nélkül, hogy fegyverdurrogás azt elárulta volna? Az is
lehető, hogy a komornyikom valaha vívómester volt, a kivel mindennap
gyakorlom magamat a kard és tőrvívásban.
– Ah, ugyan mire való volna az önnek?
– Arra, hogy nem szándékom itt ebben a bagolykalitkában megőszülni.
Csak most kapta magát rajta Lajos, hogy többet beszélt ki, mint a
mennyit kellett volna, s egyszerre elhallgatott.
– Ön most megtorolja rajtam azt, a mit én tettem önnel, mikor a
legkomolyabb pillanatban tréfára fordítottam azt a veszélyt, a melyet ön
elhárított a fejemről.
– Hogyan? A bárónő az én fejemről valami veszélyt hárított el?
– Igen. Barthelmy ebben a pontban valóságos őrjöngő. Ha elrabolt
felesége, ha a férji becsületén tapadó szenny eszébe jut, akkor elveszti
a józanságát. Mindenütt szikrát fog a gyanúja, a hol valami titkot lát.
Ha egy ajtót nem nyitnak ki előtte, a melyen be akar menni, szentül azt
hiszi, hogy ott van a felesége elrejtve. Ez a vidék pedig rendkívül
nevezetes a mendemondáiról. S azok között, a miket önről költöttek,
legeslegszelídebb a nőcsábításról szóló legenda.
– Ah! Ez rám nézve nagyon hizelgő. Valószinűleg egy kissé hamispénzverő
is vagyok?
– Nem tréfálok. Barthelmy ezredes az én kastélyomat választá ittléte
alatt szállásul. Szívesen engedém át neki kastélyom egyik szárnyát, a
mit elődeim is vendégek számára rendeztek be. Mi bécsi nők szeretjük a
katonatisztek társaságát. Ők igen mulatságos és finom vendégek. S ez a
helyzet adott nekem hatalmat arra, hogy az ezredest minden erőszakos
föllépéstől ön ellenében visszatartsam. Azt mondtam neki, mikor dühös
haragjában gyanúját kifejezte előttem, hogy követelem magam iránt azt a
kiméletet, hogy egyik vendégem a másikba semmi szín alatt bele ne
kössön. Mert ön is, mivelhogy a bérletszerződését velem meg nem
ujította, – annálfogva – vendégem. Igaz, hogy szívesen látott vendégem.
Vavel gróf az ajkába harapott. Már megint föléje kerűlt ez a nő. Arra
nem gondolt, hogy ha a birtokosnő nem megy a per útjára, akkor ő, mint
vendége, fog annak a vadászvárában lakni.
A bárónő a pontosan megküldött bérletösszeget épen olyan pontosan a
gyermekmenház javára szokta beíratni, Vavel gróf kegyajándéka czíme
alatt.
Katalin vette észre a nyert előnyt s azt egy futó mosolyával elárulta.
– Ön megértheti, hogy ezt a felfogást tartozott Barthelmy tiszteletben
tartani. Ebből következett, hogy ő egész ittléte alatt többé nem kisérté
meg önnel találkozni.
– A miért önnek nagy hálával tartozom, – mondá Lajos, nem minden
iróniától menten.
– Még nincs önnek semmi oka a hálálkodásra. Azt, hogy egy nő két férfit
nem enged összeverekedni, higyje el ön, hogy csupa önszeretetből teszi.
Az a hevély, a mi az önök idegeit csak felvillanyozza, a mienket
kínozza. Én nem tudtam volna itt maradni ezen a helyen, ha azt valami
tragicus eset tette volna emlékezetessé. A magam kedvéért akadályoztam
meg minden összeütközést önök között. Ezen hát nincs mit megköszönni.
Hanem az utolsó estén, a mikor búcsút vett tőlem az odább költöző
vendég, azt mondá: «ime, én megtartottam igéretemet, nehéz volt, de
megálltam, hogy azt a rejtélyes embert ne kényszerítsem feleletet adni.
Vendége voltam önnek s ön parancsolt velem. De holnaptól kezdve
megszünök önnek vendége lenni, s azontúl nem köt le semmi tekintet. Én
meg fogom tudni, hogy az én feleségem-e az a titokteljes hölgy, vagy az
övé? hogy Barthelmy Ange-e, vagy valaki más?
Vavel gróf arcza csupa tűz-láng lett erre a szóra.
– Annak szeretném ismerni a módját! szólt indulattól reszkető hangon.
– Azt is megismertetem önnel. De most már beszéljünk halkabban, hogy még
a bokrok se hallják meg, a mit mondok.
S a végett, hogy még a bokrok se hallják meg, a mit mondani fog, oly
közel kellett hajolnia a bárónőnek a grófhoz, hogy csaknem egymást érték
az arczaik s szemeik, mint két vítőr harczoltak egymással gyors
keresztvillámlással.
– Hallgassa meg ön az ádáz tervet, a mit az a bőszült ember indulata
hevében előttem elárult. Ő a szomszédvárosban fog beszállásolva lenni, a
melynek a kapujáig ön és még valaki mindennap el szoktak sétakocsizni. Ő
rá fog önre ott lesni. Maga és több barátja eléje fognak lovagolni az ön
hintajának s akkor ő bemutatja magát önnek, megállítva a hintót;
elmondva egyenesen, hogy ő Barthelmy Leon, s meg akarja tudni, hogy az a
lefátyolozott hölgy, a ki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange asszony-e?
Lajos a lábával toppantott, s kezeivel a levegőben markolászott, mint a
ki fojtogatni készül. Aztán visszaerőltette önuralmát s csendesen
felelt:
– Erre én azt fogom neki válaszolni, hogy lovagi és nemesi szavamra
mondom önnek: ez a hölgy itt mellettem nem Barthelmy Ange asszonyság. S
lovagok az adott becsületszót meg szokták egymás között tisztelni.
– De ha ő azzal nem lesz megelégedve s meg akar győződni?
– Micsoda?
– De ne kiáltson ön úgy, hogy szerteszét meghallják. Engedje, hogy a
fülébe súgjam, a mit akarok; s ön is tompítsa a szavát. Ha Barthelmy
Leon a hölgy fátyolához fog nyúlni…
– Akkor meghal!
Csakugyan nem kiáltotta a szót; csak dörmögte. De olyan hangon, mint
mikor az oroszlán a foga között tartja valami állatnak a nyakát.
– Ő képes lesz azt megtenni; suttogá rettegő arczczal a hölgy.
– Én pedig képes leszek őt ezért megölni; mormogott rá a férfi.
– Elhiszem. De én már sok esetet tudok, a hol mind a két ellenfél azt
mondá: megölöm őt. És mind a kettő bátor volt, vitéz és gyakorlott: meg
is tudta tenni azt, a mit mondott. Aztán megölték egymást mind a ketten.
Két kard, mely csak szúr, de nem hárít; két golyó, mely egyszerre röppen
el s lesz utána két halott. – Férfiak, tudom, hogy nem szokták azt
kérdeni. Hát aztán? Könnyebb egy kardtól keresztülszúrva meghalni, mint
egy szem-szúrástól megkarczolva élni. – Azt még soha se hagyta magának
mondani férfi: kerüld ezt a helyet, mert itt megölnek. Kivált egy
asszonytól. Még a feleségétől sem. Ha azt hallja, hátad mögött a halál:
megfordul és előre lép. – Hanem önnek másra is kell gondolni. Ön nem a
magáé…
Vavel megdöbbent; a szó félbeszakadt ajkán.
Katalin egy lépéssel hátrált tőle, s a fejét rázta és a kezeivel
tiltakozott.
– Én nem akarok az ön rejtélyének közelébe jutni. Soha sem fürkésztem.
Tudhatja jól. Eltávoztam onnan, a hol mások mendemondáztak róla. Én
tudom, mennyi örök szentség van egy nőszív világában, a mit felfedezni
nem szabad. De annyi bizonyos, hogy van önnek oltalma alatt egy nő, a
kinek ön mindene, s a kinek, ha önt elveszíti, nem lesz senkije a
világon; a ki nem fogja tudni, hogy hová forduljon? Kinél keressen
oltalmat?
Vavelt nagyon gondolkozóba ejté ez a szó.
– De hát mit tehetek? Elbujjak-e az odumba s addig ki ne merjek onnan
mozdulni, a míg csak Barthelmy ezrede a szomszéd városban tanyáz?
Valljam meg magamnak is, másnak is, hogy gyáva vagyok, féltem az
életemet? Csináljak börtönt a házamból s ki ne bocsássak a levegőre egy
gyöngéd, ætheri finom lényt, a kinek az egészségét egyedül ez a kis
szabad légen mozgás tartja épségben; ezt a szánalomraméltó teremtést
kárhoztassam, ki tudja mennyi hónapon keresztül, szobafogságra: azért,
mert félek, hogy bennem valami kár esik?
– Lássa ön: a miből ön csak tragœdiát tud faragni, ugyanabból én, ha én
veszem a kezembe, a legszebb bohózatot alakítom. Vigyen ön ez egyszer
magával valami más asszonyt kocsizni lefátyolozottan.
Vavel most egyszerre hahotában tört ki. A legnagyobb dühből a
legféktelenebb jó kedvbe esett át. A bárónő együtt nevetett vele.
– No ugy-e, hogy minden helyzetnek megtalálom a humoristicus oldalát.
Gondolja csak! Valami vén banya: valami ránczos képű, töpörödött alak a
fátyol alatt. «Parancsol ezredes úr? Ez volt-e Barthelmy Ange asszony?
Akarja visszavenni?» – «Brrrr!» hogy kapná sarkantyúba a lovát, s
nyargalna hazáig, «ventre a terre!» Nem jó ötlet ez tőlem?
– Köszönöm, bárónő, köszönöm, hahaha!
– De ne nevessen hát ki.
– Hiszen nem önt nevetem, hanem a magam bolond ötletét. Képzelje,
bárónő, az az egyetlen nőszemély, a ki a háznál rendelkezésemre áll, a
szakácsné, a jó teremtés, oly vastag egy persona, hogy ha azt a hintóba
beültetem, magam nem ülhetek mellé, hanem kénytelen leszek vele szemben
foglalni helyet, s ha azt mutatom be Barthelmynek, ő sem fogja
megállhatni nevetés nélkül, én sem; hanem végre is azt fogja rá mondani,
hogy «uram, ez a tréfa nagyon vastag!» s miután beszélhetett elég
emberrel, a ki látott bennünket együtt sétálni az erdőben, s azoktól
megtudhatta, hogy az általam kisért hölgy karcsú, magas, sylphidi alak;
könnyü, lebegő járású, szabad, mozgékony fejhordású, e köpczös tréfa
által gyanúja egészen jogosulttá válik. S akkor aztán egész
következetességgel kivánhatja tőlem a világos, határozott választ arra a
kérdésre: ki az a hölgy, a kit «máskor» kisérni szoktam? A tréfa csak
akkor sikerülne, ha valami valószínűség volna a tervezetében.
– Most mindjárt rá fog jönni, szólt Katalin, a miért idejöttem. S azzal
kalapja fátyolát előre húzva, egészen beburkolta abba az arczát: Elég
nagy-e így a hasonlatosság?
Vavel szótlan lett a bámulattól. Meglepte az alak, mely ez öltözetben, a
fátyolos kalappal tökéletes hasonmása volt Marienak, de még inkább
meglepte a merész ötlet.
– Hogyan? Ön? Bárónő! Ön akarná koczkáztatni azt, hogy velem jőjjön
kikocsizni? Nem gondolta-e ön meg, hogy mi veszélybe kerülhet ön ez
által?
– Épen olyan jól meggondoltam, mint ön, mikor egy szál bottal odajött a
házamhoz, hogy engem kiszabadítson; pedig jól tudta, hogy megtámadóim
négyen vannak és jól fölfegyverezve. Azt mondta: eh mit? gyávák azok egy
szavamra szét fognak futni! Pedig úgy eshetett volna, hogy nem teszik
meg. Én is azt mondom. Nem tétovázok a veszély perczében önnek segélyére
jönni; így az minden tragikus kimenetel nélkül végződhetik. A
felszólításra ön egész bizonyossággal adhatja becsületszavát, hogy az, a
ki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange. Én hiszem, hogy a kérdező lovagias
ember, s a lovagszóban megnyugszik s azontúl békét hagy önnek.
– De gondolt ön arra bárónő, hogy hát ha a nejét kereső férj
szenvedélyében durva, erőszakoskodó lesz és szemeivel akar látni, mi
történik akkor?
– És ön gondolt arra, hogy hátha a betörő rabló durva, erőszakos ember
lesz, s vakmerően szembe akar szállni, mi történik akkor?
– Akkor a szeme közé ütöttem volna.
– Én meg a szeme közé fogok nevetni.
– Nincs egyenmérték a vállalataink közt, bárónő. Én csak olyan sebet
kaphattam vala az esetleges összeütközésnél, mely begyógyul; de az ön
női tiszta hírneve olyan sebet kaphat, a mi nem gyógyul be soha.
A hölgy keserűen mondá:
– Mi sebet üthet az én lelkemen a világ, a mi annak még fájjon? Aztán
elnevette magát. Tán attól fél ön, hogy az ezredes azt fogja hinni, hogy
én önnek titkos szeretője vagyok.
Valaki mélyen elpirult erre a szóra – kettőjük közül. Az Vavel volt.
A hölgy nevetett.