volna sokáig csodálatos védelmezőjét. Ezt a gyönyörű tanulmányfőt, mely
tenyerébe támasztva a néma könyv fölé hajol, s egy vonás meg nem mozdul
rajta. Mintha e homlok domborodásai, e szemöldökök kiálló izmai, e
classicus metszésű orr, ez achillesi ajk és áll mind bronzból volnának
öntve. Igazi hős; – hős, a ki a föld legerősebb dæmonaival: az emberi
indulatokkal harczol. És győz.
És a leány e naptól fogva megtalálta, a mit elvesztett: a régi jó álmát
ismét. Nem üldözte se rémlátás, se szívdobogás. Az a végtelenség érzete
is elmaradt tőle.
Igen, de a régi jó álom hajdanta korán is jött; nem váratott magára. A
leány megkisérté másnap, hogy hátha félórával hamarább adna jelt:
meghallaná-e azt Lajos?
Meghallotta. Fél tízre is eljött. – És aztán a leány (ilyenek az
elkényeztetett gyermekek!) egész a visszaélésig vitte a kisérletet.
Megadta a jelt kilencz órakor, fél kilenczkor, utóljára nyolcz órakor
is. A madarakkal együtt feküdt le, csakhogy annál hamarább ott tudja őt
a szobájában. Az pedig jött abban a pillanatban.
S aztán gondolá magában a leány:
«Szeret. Nagyon szeret. Mint a fakir a Brahmáját, mint a persa
Hosszeinját, mint a carthausi a Boldogasszonyát: úgy szeret.»
ÖTÖDIK RÉSZ. BARTHELMY ANGE.
I.
Marie tehát jól meg volt védve minden regényes erőszak ellen. Ő felőle
teljesen meg lehetett nyugtatva Vavel Lajos. Sátán Laczi tanácsa egészen
bevált. De mi történjék Landsknechtsschild bárónővel? A veszély ránézve
még mindig létezik.
Vavel Lajos, mint aféle külföldről beszármazott újmagyar, a
magyarországi rablóéletben egész rendszert képzelt, a mióta a kastélyba
betörtek, de még inkább, a mióta a nevezetes zsivány azt a furcsa
látogatást tette éjjel a Névtelen Várban. Annak a beszéde után hajlandó
volt azt hinni, hogy Magyarországon kétféle zsiványok vannak: regényes,
democrata hajlamúak, mint voltak a highwaymannek, – és rablólovagok,
minők voltak a Dooneok Angliában. Az elsőbbek közé sorozta Sátán Laczit,
az utóbbiak alatt képzelte a «Bärenhäutereket». A mi igen nagy tévedés
volt az ő részéről. Futóbetyár, lótolvaj, pusztázó szegény legény mindig
volt a Duna, Tisza között, épen úgy, mint vannak Londonban, Párisban,
Bécsben, Berlinben a társadalomnak hasonló ellenségei, kik szeretik
elvenni a másét s a törvényhatóságokkal folytonos ellentétben élnek,
csakhogy az ottani rablók a háztömkelegek oduiban, a mieink pedig az
erdőkben tenyésznek, és azoknak ártalmatlanná tételére mindig elég volt
a patriarchalis apparatus, a mit közigazgatásnak neveztek; úgy hiszszük,
hogy az utolsó zsiványok, a kiket csak a múlt évben egész Szlavoniáig
kergettek a pandurjaink, valószinűleg nem voltak a legutolsók; hanem biz
ez már a jelen században csak speciálitás, mint a medve. A ki az
ilyenben gyönyörködik, annak még szolgálhatunk egy-egy példánynyal: maga
a rablóélet nálunk nem regény már, csak genrekép; a históriáig soha se
vitte, mint Olasz- és Görögországban. – A mi azonban a délczeg
Bärenhäutereket illeti, azoknak még a várát is tőbül kihányták régen a
XVII-ik században: azokkal nem kedveskedhetünk többé.
Vavel gróf mind a mellett hajlandó volt szó szerint venni azt, a mit
könyvből olvasott s komolyan töprengett azon, hogy mi módon adhatná
tudtára szomszédnőjének ezt a nevezetes fölfedezését, miután a veszély
azt is közvetlenül fenyegeti.
Sajátkezűleg nem írhatott neki. Egyik elővigyázati rendszabálya az volt,
hogy kéziratával senkinek ne szolgáljon. Az is áruló jel lehet. Eddigi
leveleit rendesen Marienek diktálta. Ez esetben lehetetlen az eddig
követett levelezési mód. Marienak nem szabad megtudni a rabló éjjeli
látogatását a Névtelen várban; – de még kevésbbé Lajos látogatását a
szomszéd kastélyban.
Mit tegyen hát, hogy a bárónőt a feje felett függő veszélytől megóvja?
Maga menjen-e oda: élőszóval elmondani azt, a mit megtudott?
A jó sors igen szépen kisegíté Vavel Lajost ebből a tépelődésből. Egy
este trombitaszó csalta az ablakához, s a mint kitekintett, az
országúton végig egy zászlóalj lovasságot látott felvonulni. Dragonyosok
voltak, a hogy fénylő taréjos sisakjuk mutatá; hogy nem vértesek, azt
könnyű lovaikról lehetett megtudni.
A helységbe beérve, az ezred zenekara rákezdé a legszebb mazur-indulót s
úgy tartá ünnepélyes bevonulását.
Lajos láthatta a távcsövén, hogy a katonákat hogyan szállásolták el a
gazdákhoz házszerte, s este a káplári kalapácsverés a jeladó kis
táblákon már áthangzott a helységből s kilencz órakor a világ négy része
felé elhangzó takarodó hirdeté, hogy a vitézek megérdemlett nyugalomra
hajtják le fejeiket.
Ezen az estén azt is láthatá, hogy a szomszéd kastélynak azon a szárnyán
is ki vannak világítva az ablakok, mely eddig rendesen sötét szokott
maradni. Oda nagyon valószínűleg maga az ezredparancsnok szállásolta be
magát: a hogy illett is; sőt a karabélylyal őrködő strázsa a kapuban e
föltevést egészen kétségtelenné tette.
Már most azután egészen meg lehetett nyugodva Vavel gróf, hogy a rablók
nem fognak rátörni a bárónő kastélyára: van eszük, hogy nem őgyelegnek
olyan helyen, a hol lovas katonák ütöttek tanyát.
És ezzel egyúttal más egyéb veszély is elmult.
Ez a veszély, úgy látszik, abból állt, hogy még utóbb Katalin bárónő tör
be a Névtelen várba s az rabolhatja el a vár urától azt, a mit majd
nehéz lesz Sátán Laczinak visszalopni: a szívét.
Ez is el volt hárítva a szép dragonyos ezred beszállásolásával. Lajos
feléje se nézett a kastélynak többé. Bizonyos volt felőle, hogy ott deli
lovagok vannak, feles számmal, a kik az úrnőt kedélyesen elmulattatják,
nem szorul ő többé az ő unalmas philosophemáira.
Hallhatta minden este a kastély erkélye előtt felállított ezredi zenekar
válogatott ouverturejeit s néha a kastély nyitott ablakain át a
táncz-zenét is, késő éjszakáig. Ott jól mulatnak. Okosan teszik.
Mi köze neki mindezekhez?
De valami köze mégis volt hozzá; mert a lovas vitézeket minden reggel
kivezették gyakorlatokra ugyanazon az úton, a melyen ő szokta a rendes
sétakocsizást tenni; a végett aztán, hogy ne találkozzék velük, a
kirándulási óráját déli tizenkét órára tette át, a mikor a katonák
ebédelnek.
Nem is akadtak bele egymásba soha.
Attól nem kellett tartania, hogy az ő lakásába is szállásoljanak be
katonát; a Névtelen vár kapujára egy nagy kétfejű sas volt festve,
melynek szügyében a magyar nemesi czímer pompázott, két fejének csőrei
pedig arra voltak alkalmazva, hogy egy széles sávot feszítsenek szét e
felirattal: SALVA GUARDIA. Most megtudta a gróf a hasznát ennek a
decoratiónak. Ez azt jelenti, hogy ott nemesi telek van, mely három
privilegiummal van felruházva: szabad benne bort mérni; szabad rajta
zsidónak lakni, s nem szabad bele katonát szállásolni.
A megérkezés utáni napokban az ezredparancsnok látogatást tett a
Névtelen várban, a hogy gavallér emberhez illett, ki a világi
szokásokkal ismerős; ott a komornyiktól azt a biztosítást nyerte, hogy a
gróf nincsen idehaza.
A tiszt úr aztán átadta a névjegyét, s Henry felvitte azt Vavelnek, a
ki, mint tudva van, mindig otthon volt.
Lajos ezt olvasá a névjegyről:
«Barthelmy Leon, vicomte, csász. kir. lovassági ezredes.»
Gondolkozott rajta, hogy hol hallott, vagy olvasott e névről valaha
valamit? De csak nem jutott eszébe.
Megnyugodott felőle, hogy semmi közük sincsen egymáshoz s a látogatási
kisérlet nem lehetett egyéb udvariassági szokásos bekoczogtatásnál. A
jövevény főúr sorba vizitezi a körül-belül lakó uraságokat.
A látogatást pedig vissza illett adni. Ennek is tudta a leghelyesebb
módját Vavel. Az observatoriumból kileste, mikor megy el a kastélyból az
ezredes lovagló iskolát tartani, akkor kerekedett fel a
viszontlátogatásra; nem találta őt otthon s ott hagyta a kapusnál a
névjegyét.
Azt hitte, hogy ezzel ki vannak egyenlítve.
Másnap azonban megint átlovagolt a Névtelen várhoz az ezredes, megujítva
a meghiúsult látogatást. – Az ezúttal sem sikerült. – Henry azt mondta,
hogy az úr dolgozik, be van zárkózva, ilyenkor nem lehet hozzáférni. –
Barthelmy Leon átadta névjegyét s ezúttal feltette magában, hogy
napestig otthon fog maradni és bevárja a viszontlátogatást, a mit
szomszédok és utasok között huszonnégy óra alatt vissza nem adni erős
gorombaság.
Mire azonban a Névtelen vártól a kastélyig visszalovagolt, már ott
találta a kapusnál Vavel névjegyét, viszonzásul a sajátjára. Bámult
rajta, hogyan lehetett annak őt megelőzni? Megmagyarázták aztán neki,
hogy a gróf csónakon jött át a Névtelen várból s úgy is tért vissza, s
ez négyszerte rövidebb út, mint lóháton körülkerülni az öblöt.
Még ezt sem akarta megérteni az ezredes. Meg akarta mutatni, hogy ő
milyen makacs, megátalkodott tisztelője a Névtelen vár lakójának: a
következő napon este nyolcz órakor tette udvarlását. Ezúttal azt a
választ nyerte Henrytől, hogy az úr már lefeküdt.
– Beteg talán?
– Nem a. Ez a rendes lefekvési ideje.
– De már hogy mehet valaki este nyolcz órakor az ágyba?
S megint ott hagyta a látogató-jegyét.
Ezt a látogatást aztán Vavel másnap reggeli három órakor adta vissza az
ezredesnek.
Akkor még természetesen minden ember aludt a kastélyban; csak az őrt
álló silbak rivallt rá a vendégre, hogy «halt, wer da?» s megtudván,
hogy a közeledő jó barát, nem gátolta meg abban, hogy a kapust
felzavarja. Az boglyos fejét azon tollasan, a hogy az ágyból felvette,
kidugva az ajtón, bámulva kérdezé a gróftól, hogy mit parancsol?
– Itthon van az ezredes úr? Kérdé a gróf.
– Itthon. De fekszik.
– Beteg talán?
– Nem a. De ilyenkor még alunni szokott.
– De már hogy maradhat valaki még reggel három órakor is az ágyban?
Azzal Vavel behajtotta szépen a névjegye szegletét s átadta azt a
kapusnak.
Ezt már végtére csak megértette az ezredes? Vagy talán a kastély úrnője
világosítá őt fel a felől, hogy a szomszéd kastély lakója milyen
sajátságos különcz, magának való ember, a ki nem szereti az
ismeretségkötést, s ettől a naptól fogva aztán békét hagyott a Névtelen
várnak minden új vendég a helységben.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Pedig a császári kir. tiszt urak igen mulatságos társalgók. Ez rég
időtől fogva el volt róluk ismerve. A lovassági tisztek között különösen
sok volt ez időben a Francziaországból kiköltözött gavallér, a kiknek a
finom, elegans modora kihatott az egész környezetre. Barthelmy Leon
vicomte is ezek közé tartozott. Bátor katona volt, s a mellett vidám
czimbora és bőkezű úr. Az ezrede zenekarát saját erszényéből tartotta
fenn, közkatonáit vitéz tetteikért tallérokkal jutalmazta; s nem egyszer
kisegített a manichæusok körmei közül egy-egy szegény blokirozott
főhadnagyot.
S asszonyok körül nem kevésbbé volt hódításra kész, mint a csatatéren.
Három év óta, hogy a császári királyi hadseregnél szolgál, sok
mindenféle kis és nagy városban állomásozott, s mindenütt könnyező
szemeket hagyott maga után hátra.
Azt még az ellenségnek is meg kellett engednie, hogy ellenállhatlan
volt. Értve ellenség alatt nem a francziát, bár annak is többször
bemutatta bravourjait; hanem a «czivilt», mert az elejétől fogva orrol a
versenyért, a miben rendesen a «két színű posztó» marad a győztes. (Így
híjuk egymás között mi czivilisták a hajtókás urakat.)
A polgári osztály leányainak moráljához tartozott a katonatisztek
társaságát perhorreskálni, a minek igen jogosult magyarázata az, hogy a
katonatiszt nősüléséhez cautió kivántatott, s az a legkisebb
alhadnagynál is ötezer forintban volt megállapítva, három huszast
számítva egy forintra, és így feljebb. A hol tehát nem volt fölösleges a
cautió, ott nem volt fölösleges a cautela. A tisztek társasága csak a
gazdagok számára volt ajánlatos.
Azt egyébiránt mindenki tudta Barthelmy ezredesről, hogy neje van; de
azzal nem él együtt, el sincs válva tőle. Ez nem volt titok. Gyöngéden
érző szivek nem koczkáztatták azt, hogy komoly veszélynek tegyék ki
magukat; előre értesülve levén, hogy minden szilárdabb viszonynak útját
állják egyházi canonaink.
S különösen egy olyan okos nő miatt, mint Landsknechtsschild Katalin
bárónő, nem kellett aggódnunk. Ő nagyon elővigyázó, és igen szilárd
elvei vannak. Azt maga Barthelmy ezredes is kénytelen volt felőle
kinyilatkoztatni barátai előtt több havi ottmulatás után, hogy a
baronessenek szilárd elvei vannak. Bizonyos határokon túl nem enged
semmi közelítést.
E fölött azután erős akademiai disputa támadt a szakértők között. Miért
vannak e szép bárónőnek oly szilárd elvei? Az egyik párt azt állította,
hogy ennek oka az egykori boldogtalan szerelem. A bárónő egyszer
csalódott egy férfiban s azóta egynek sem ajándékozza a szívét. A másik
párt az ellenkezőt vitatta. Nem a bárónőt csalták meg, hanem ő csalja a
világot; van valami eltitkolt boldog szerelmi viszonya s abban van
ellenállási ereje. – A szavazatok egyenlők voltak s elnök tartózkodott a
votum Minervæval eldönteni a kérdést.
Hanem a kedélyes mulatságtól nem volt a bárónő idegen.
És ez is megérthető.
A környékbeli földesurakat nem fogadta el kastélyában, mert az ilyen
látogatásnak czélja van. Ebből mindjárt az lesz, hogy megkérik a kezét;
– kosarat kell adni, – azért megapprehendálnak, – abból pletyka lesz.
Jobb őket távol tartani. Különben is unalmas emberek. A gazda lovairól
és agarairól beszél; a tudós ember nyelvtani vitákat kezd; a fenkölt
szellem hazafias kesergésekkel szomorít; – a tréfás adomázó megpirítja a
nőhallgatót; ebéd után valamennyien félrehuzódnak inni és pipázni, a
czigánynyal csak maguknak muzsikáltatnak s aztán ha egyszer bevették
magukat a kártya-asztal mellé, a négy «dáma» mellett ott maradhat
felőlük a világ minden szép hölgye.
A hadfiak pedig egészen hölgyeik szolgálatában állnak. Némelyiknek
fiatal felesége is van, kit városról-városra magával hord, azok
kiegészítik a franczia négyest, a mazurkát és a radovacskát (akkoriban
legdivatosabb tánczot) s minden nap kész a tánczestély. S Katalin bárónő
szenvedélyes keringőtánczos.
Egyik nap társasjátékokat rendeznek, a mikben sok tréfás quiproquo adja
elő magát, máskor meg Kotzebue-féle darabokat játsznak el rögtönzött
szinpadon, s azokban maga a bárónő is szerepel, megérdemlett tapsokat
aratva valódi művészi játékával. Vannak a társaságban ügyes yongleurök,
bűvészek, kik Boscot és Philadelphiát produkálják, s a laterna magica
bűvképeivel ragadják el a nézőket.
Még egy más különös érdemük is van, az, hogy discretusok s hölgyeiket
nem compromittálják.
Máskor meg a bárónő rendezett birtokain vadászatot, fáczánra, szarvasra;
s mint ügyes amazon bámultatta magát, úgy a nyeregben, mint puskával a
kezében.
Aztán meg a tiszt urak rögtönöztek lóversenyt, akadályugratással,
templomtoronynak futtatással, sőt egyszer carrousselt is rendeztek az
uradalmi lovardában.
Vavel Lajos sokszor elnézte e mulatságokat vizsgálótornyából. Valaha
neki is nagy kedve telt az ilyenekben. Szenvedélyes versenyfuttató volt.
Ő tudott csak árkokat, sövényeket átugratni! Volna csak közöttük, majd
megmutatná nekik, milyen az igazi úrlovar? Hát még milyen vadász volt
hajdanában! Egész nap mászni a hegyeket zerge után; bevárni a
veszedelmes vadkan rohamát tiz lépésnyire a halálos lövéssel; erdőn,
mocsáron át kergetni a koronás vadat, s jelt adni a kürttel a hallalira:
e büszke mulatságban nevekedett fel. A táncz-zene is ott kisért néha
egész nap az agyában, s minden gondolatja arra a melodiára hangzik, a mi
a kastély ablakaiból átrévedezett hozzá. Ő is szeretett valaha tréfálni,
bohóskodni, szép asszonyok fehér vállaiban gyönyörködni, a mint azok a
nevetéstől megrengenek. És ezt mind csak távolból nézni, hallani lehet
most: – a mióta beállt saját maga porkolábjának.
Az egész helység csupa mulatság lett, a mióta a dragonyosok ide
kerültek.
A közkatonák is mulatnak, miként a tiszt urak. Ha ezek az úrnővel, azok
meg a paraszt menyecskékkel. A mulatság, igaz, hogy másforma: tömörebb,
közvetlenebb. Vavel azt is elnézi gyakran, kivált vasárnaponkint. Akkor
a nagy korcsmában gyűlnek össze a dragonyosok és paraszt legények, meg a
leányok. Eleinte kedélyesen iddogálnak, tánczolnak, utoljára
összeverekesznek. E nélkül nem is volna mulatság tökéletes. Néha egész
ütközet folyik a korcsmában és annak az udvarán, katonák és parasztok
felváltva foglalják el a vitatott erődöket, míg végre az őrjárat, a
pandurok, meg a kisbirák meg nem jelennek a hadjárat színhelyén
intermediatio végett s kétfelé nem választják a harczoló feleket.
Egy körülményt megjegyzett Vavel: azt, hogy a míg a mulatság után
rendesen két-három dragonyost visznek el lepedőben a korcsmából, a kinek
a feje kegyetlenül el van látva, a mi megfoghatatlan az érczsisak
mellett, addig a paraszt legények össze-vissza szabdalt pofákkal ugyan,
de mindig a maguk lábán mennek haza.
Másnap aztán megint jó barátságban vannak: dragonyosok és legények.
Kivéve a barátságtalan káplárt és kisbirót, a kik a tegnapi est hőseinek
a megérdemlett jutalmakat el nem engedik.
Vavel gróf korát messze megelőzött szabad szellem volt. Az sem kerülte
ki a figyelmét, hogy a míg a jutalom a dragonyosokra nézve abból állt,
hogy a káplár levette a kitüntetett hős lovának a szerszámáról a
farmatringot, s azzal a fekmentessé tett vitéznek a revers felére olyan
huszonötöket rovogatott le, hogy a megtisztelt minden rovást
nyugtatványozott egy keserves felkiáltással: az alatt a törvénybe
idézett falusi legények a kisbiró által csupán a biró háza előtt
felállított kalodába zárattak.
A gróf nem késett ez észrevételét közölni tudós Mercatorius urammal,
felmagasztalva a magyarhoni előhaladott korszellemet, mely a verést
mellőzi, ellentétben a katonaságnál még folyvást divatozó barbár
intézménynyel.
Tiszteletes Mercatorius uram aztán felvilágosítá, hogy azok a vitézek –
nemes legények. Ezek a leghíresebb verekedők. S csak azért nem kapnak
botot a virtusaikért, mert megőrzi őket attól az armalis.
A paraszt legénynek van annyi logikája, hogy nem megy oda mulatni, a hol
katonák vannak, mert tudja előre, hogy ha a katona veri meg őtet, akkor
ma van megverve, ha pedig ő veri meg a katonát, akkor holnap lesz
megverve.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Marie sokat nyugtalankodott ez idő alatt. A sok trombitaszó nagyon
izgatta; félt ettől a hangtól. A kit eddig attól is megvédtek, hogy
éjszakai ebugatás, kakasszó fel ne zavarja álmából: most féléjszakákon
át elhallgatta a távolból áthangzó bombardonok, klarinetok és piccolák
zenéjét s eltöprengett magában, hogy mit csinálnak ilyenkor az emberek?
Hogy ilyen késő éjszaka muzsikálnak?
Hát még mikor az executiók folytak! A jajgatás hangjaitól egész
reszketőssé lett. «Ki bántja azokat az embereket?» – Nem volt neki
szabad megmondani az igazat. Azt hitették el vele, hogy azok csak
hadgyakorlati jelszavak.
Hanem valami öröme mégis volt ez alatt. Lajos többször volt mellette, s
ha arcza oly rideg és komoly volt is, de nem találta meg rajta többé azt
az elmélázást, – a mit a nők léleklátó szeme előtt nem lehet eltitkolni.
Katinka bárónő kezdett Vavel grófra nézve egészen közönyös fogalommá
válni.
II.
Végre valahára egy késő őszi napon arról értesült Vavel gróf tiszteletes
Mercatorius úr levelezése révén, hogy a dragonyos ezred egy várossal
odább fog költözni e napokban. Sopron táján csapatösszpontosítás lesz, s
e czélból Barthelmy csapatja is feljebb vonul. A tisztikar részéről
nagyszerű előkészületek vannak téve a búcsú-ünnepélyre. Lesz
csónakregatta színes lampionokkal és pompás tűzijáték a Fertő partján.
«Valahogy majd csak átesünk ezen is!» gondolá magában Lajos, bár
nyugtalankodott is. Marie valóságos tűziszonyban szenvedett.
Valahányszor tűzvész volt a faluban, úgy reszketett, mint a legerősebb
hideglázban; s ha szüreti mulatságok alatt a ruszti hegyekről
röppentyűket bocsátottak fel, ki nem mert jönni a szobájából; pedig azok
olyan messze voltak, hogy a hangjukat nem hallhatá. Mindentől félt, a mi
fölmegy az égbe; még attól a papirossárkánytól is, a mit a gyermekek
zsinegen feleresztenek.
Nem is mert a leány ez éjjel korán lefeküdni, megtudva, hogy tűzijáték
lesz; hanem fenmaradt s Lajost kérte, hogy olvasson fel neki valamit
fenhangon, hogy ne hallja a röppentyűk, tűzkerekek süvöltését,
pattogását, s minden granátdurranásra elrejté a fejét Lajos ölébe, két
tenyerével befogva a füleit. Mit tehetett róla, ha úgy félt?
Neki iszonyat volt az, a min azok odaát a másik kastélyban olyan jól
mulattak.
S igazán jól mulattak.
Az ünnepély programmja változatos volt és érdekes. Barthelmy Leonnak
széles jó kedve volt. Minden bohóságra ráhagyta magát venni. A bárónőnek
egy szavára eljátszotta Galimafré bohózatait, a mik ép olyan hódítást
tettek Európában, mint a «sasok», s a híres Bobéche bravourját is tudta
utánozni, egy kalapból tizennyolczféle kalapot gyürve s ugyanannyi
jellemet játszva el e kalap alatt.
(Híres két művész volt a század elején, – az egész genre, a mit
képviseltek, elmult már!)
A mulatság végére volt hagyva a legérdekesebb meglepetés, a mi a
programmon e czím alatt volt följegyezve:
«Az insurgens.»
Értettek e név alatt nemesi fölkelőt.
(Már akkoriban volt egy pár insurrectio az országban: egyik a mult
század utolsó évében, a másik néhány évvel később. Történetünk évében
ismét szó volt róla, hogy a nemzeti hadsereg talpra állíttassék s a
katonák nem rokonszenveztek vele.)
Ezután mindjárt lesz a pompás tűzijáték, melylyel egyuttal a vidám
vendégek búcsút is készültek venni a vendégszerető háziasszonytól,
mivelhogy korán hajnalban már nyeregben kell ülniök más város felé; s
aztán katonajelszó szerint: «and’res Stadl, and’res Madl».
Mindenki várta, hogy az insurgens rovat alatt valami hallatlan tréfás
valamit fog az ünnepélyt rendező ezredes bemutatni; de a valóság
felülmúlt minden várakozást. Magára a bárónőre kellett annak legnagyobb
meglepetésül szolgálni.
Az alak, a kit az e czélra felállított szinpadra bevezetett Barthelmy,
senki sem volt más, mint a kis vad szörnyeteg, a bárónő törpe gnómja,
insurgensnek öltözve, fakarddal, fapuskával, darutollas kalpaggal,
kulacscsal az oldalán, posztószél tarisznyával a hátán; kacskaringós
nagy bajusz volt neki ragasztva az orra alá, mely a két füle mögé volt
fölkanyarítva, s hogy tökéletes legyen a torzkép, még egy kurtaszárú
makrapipa is volt dugva a szájába.
– Ime itt áll az insurgens!
Az egész társaság általános kaczagásba tört ki.
A jókedv forgószele magát a bárónőt is elragadta, egész dévaj sikoltás
volt, a hogy felkaczagott, a mint védenczét ily furcsa torzképpé
átalakítva megpillantá. Hanem egy percz mulva hirtelen félbeszakítá a
nevetését. Eszébe jutott a távcső! Hátha onnan a Névtelen várból ezt is
meglátják?
– Szegény fiu. (Ezzel a sajnálkozó szóval akarta helyrehozni kegyetlen
felkaczagását.)
Csakis a szörnyeteg arczán nem mozdult semmi vonás. Ő csak játszotta
azt, a mit betanítottak neki, mint a hogy megteszi a figuráit az
idomított orángutáng. Úgy is hítták a tréfás urak, hogy a «hazai
utáncs»!
– No hát mit csinál az insurgens, mikor jó kedve van? kiálta rá
Barthelmy Leon, lovagostorával egyet pattintva; s ugyanakkor a színfalak
mögül megszólalt egy csimpolya hangja, rákezdte dudálni a furcsa
népdalt, mely akkoriban új lehetett:
Túl a Tiszán iszik magyar korsóból.
Jó paprikás húst is eszik bográcsból.
Túl a Dunán iszik magyar glászliból.
A roszprádlit is megeszi czintálból.
Erre a dudaszóra a tömzsi szörnyeteg az egyik kezével kalapjához kapott,
a másikkal pedig az egymás után táncztempóra felemelgetett lábai
csizmaszárát ütögette, a mi azt fejezte ki, hogy tánczol. A kik ezt
nézték, megesküdtek rá, hogy ennél furcsábbat nem láttak életükben.
Katalin az ablak felől eltakarta az arczát a legyezőjével; meg ne lássa
valaki az ablakon keresztül.
– Szegény kis ficzkó!
A kis gnóm úgy tudta, hogy az insurgens, mikor jól kitánczolta magát,
akkor nagyot szokott húzni a kulacsból. Ezzel is köztetszést aratott.
– Lássa, nagyságos bárónő, monda Barthelmy Leon, a hogy megfogadtam,
egész embert idomítottam a ficzkóból. Oh, én hirhedt idomár vagyok.
Lovat egy hét alatt, kutyát tíz nap alatt tökéletesen kitanítok. Már
megtanult tánczolni és bort inni. De még többet is tud. Figyeljenek
uraim és hölgyeim!