hogy a Névtelen Várban egy hölgy is lakik; a ki lehet, hogy aszszonya a
kastély bérlőjének. Mert azt már a legközönségesebb udvariasság és a
társadalmi élet rendes szabályai követelik, hogy ha egy úrnő valahol
letelepedik, a szomszédságában lakó úrnőknél látogatást tegyen: ha más
módon nem, legalább egy látogatójegynek a kapusnál hagyása által. A
bárónő ezt is elmulasztá, a mi azt bizonyítja, hogy Marie rejtélyéről
nem tud semmit, vagy elég finom érzékkel bír megitélni, hogy annak
tudomásul vétele az illetőkre nézve alkalmatlan.
Mind a két lehetőség megnyugtató volt Lajos grófra nézve.
Egy asszony, a ki nem kiváncsi.
E közben tanult is tőle valamit, a mit Mariera nézve értékesíteni
lehetett.
Még a tél folytán kapott tudósítást attól a fiatal jogtudóstól, a kit az
alispán kelletlen látogatása alkalmával megismert s a ki nagyon
megnyerte a kegyét az által, hogy a princzipálisát olyan szépen
megszöktette a kastélyból. A fiatal ember jelenté, hogy már letette a
censurát, s ha a gróftól megkapja a szükséges meghatalmazásokat, azokban
kész eljárni.
Lajos gróf megirta neki, hogy a bérleti szerződés megujítására nincs már
szükség, miután az új birtokosné a felmondást elmulasztotta, a régi
szerződés érvényben maradt. Csak a honosítás kieszközlésére volt tehát
szükség, s a Fertőpart melletti birtok vásárlására.
A fiatal fiskális rendbe hozott mindent, s a grófnak nem volt egyéb
dolga, mint kinevezni s maga részéről az «absentium ablegatus»-t a
diætára, s kezébe venni az átadott hantot, a mivel nehány holdnyi
birtokát tulajdonába bocsátá egy compossessor, a Névtelen Vár
tőszomszédságában.
Lajos ezt a darab földet rögtön bekerítteté magas deszkapalánkkal,
kertészt fogadott belé s tavaszig átalakíttatta azt gyönyörű virágos
kertté.
Mikor aztán az első tavaszvirágok nyilni kezdtek: a jó régi módi kedves
európai virágok, miket még akkor nem szorítottak ki a kertekből a japáni
flóra pompás, de illattalan kegyenczei: akkor egy szép verőfényes
délután azt mondá Lajos Marienak: «menjünk el sétálni». S aztán karjára
ölté a lefátyolozott leányt s a parkon keresztül, megkerülve a benyuló
öblöt, elvezette őt az ujon kavicsozott úton a körülpalánkolt kertig;
ennek a bezárt ajtaját felnyitá előtte.
– Lássa ön. Ez az ön kertje. Most van önnek is egy darab földje, a mi
önhöz tartozik.
És aztán körülhordozta a leányt a kert virágágyai közt. Elmondta neki a
virágok nevét. Itt nárczisz, ott tulipán, jáczint; ezek itt kökörcsinek,
amaz ott szironták-csoport. Emez itt pensée, amaz ott égő szerelem. Ez
itten tavaszi nefelejcs.
Milyen különös neveik vannak a virágoknak.
Lajos azt várta, hogy a leány tapsolni fog örömében, s bokrétának fogja
tépni a gyönyörű virágokat. S aztán majd kedvet kap hozzá, hogy
felakaszkodott ruhával neki térdeljen a virágültetésnek s besározza vele
a kezeit.
Az pedig a helyett búskomoran kapaszgatott karjába. Arcza nem mondhatta
meg, hogy mire gondol? mert az le volt fátyolozva; hanem nagyot
sohajtott.
– Hát mért sohajtott ön most? Nem örül neki?
– Nagyon örülök.
– De hát mért sohajtott?
– Azért, hogy én ezt nem tudom önnek megköszönni.
– Hiszen már tette ön azt.
– Az csak hang volt. – Szóljon ön. Lát itt bennünket valaki?
– Senki sem. Egyedül vagyunk.
E szóra a leány lerántotta fejéről a fátyolt, s tündértiszta arczát
először aranyozta be hosszú évek óta Isten szabad napsugára. A mit ez
arcz mondott, a mit e szemek könnyeiken keresztül ragyogtak, az volt a
beszéd, az volt a köszönet.
Mikor e megdicsőült tekintettel teleragyogta védője lelkét, ismét vissza
akarta tenni sűrű fátyolát fejére. Lajos gyöngéden megakadályozta.
– Hagyja ön arczát fedetlenűl. Itt senki sem látja azt meg. Mindennap
egy órára eltávolítom innen a kertészeket, az alatt ön idejöhet
aggodalmatlanul. A palánkot úgy készíttettem, hogy be nem kémlelhet
senki. Ezentúl nem kell önnek az eget fátyolon át nézni.
Mikor elhagyták a kertet, a leány két szál nefelejstet szakított le,
azokból a nagyvirágú myosotisokból, a mik e század elején még minden
kertnek dísze voltak, ma már maguk is «elfelejts»-csé lettek, – s az
egyiket odaadta Lajosnak.
E naptól fogva egygyel több öröme volt Marienak: a kert, a szabad ég
látása, a napsugár melege, a mi eddig el volt tőle tiltva; hanem azért a
gyermeteg kedély mind jobban tünedezett arczáról.
Hozzá se nyult már a festékekhez; a csavarorgonát nem játszatta többé,
még az órája zeneművét sem húzta fel soha: bántották ezek az ismeretes
dallamok; a macskáival, kutyáival sem játszatott már komédiát.
Lajos aggódva látta e méla kifejezést arczán, s orvoslást keresett az
ellen pædagogiai segédeszközeiben. Tizenhat éves korában már lehet a
leánynak világtörténetet tanítani. Ilyenkor már érdekes eszmekört talál
a népszokások leirásában, a régészet fölfedezéseiben, az útleirásokban.
Egész könyvtárt összehozott a számára s buzgó magyarázója volt
könyveinek.
Hanem aztán rövid időn tapasztalta, hogy a tanítványa nem olyan
tanulékony, mint ez előtt volt. Nem sokat ügyel az ő tudós előadására s
a feladott pensumokat nem végzi el. E miatt sokat kell vele zsémbelni. –
Ez is egy neme a jégbehűtésnek. A tanár, a ki fiatal nőtanítványára
zsémbel, ezzel legjobban bebizonyítja, hogy ő egy más planétáról való
lény.
Mikor toll alá mond Marienak valamit, az egészen más dolgokat firkál az
alatt a papirra. Mikor a pedans mogorvaság nem segít, akkor aztán a
tanító könyörgésre fogja a dolgot; az ambitióhoz szól: minő szégyen lesz
az, ha nem fogja ismerni hazája történetét! Pedig ahoz volt legkevesebb
kedve a leánynak. Ezekhez az örökös embertömeg-legyilkolásokhoz. Hogyan
lépett egyik király a másik holttestén keresztül a trónra? hogyan
ragasztotta országa egyik darabját a másikhoz embervérrel? hogyan égette
bele a nevét tűzzel, hogy véste bele vassal a nemzetek eleven testébe?
Az ifjú tanító azt hitte, hogy tanítványa nagyon hallgat azokra a dicső
hőstettekre, a miket ő Szent Lajos keresztes hadjáratáról magyaráz neki
nagy buzgalommal, a térképen mutogatva a hős király emlékezetes
lábnyomait. Az pedig egy előtte fekvő papirra írt valamit.
– Mit írt ön?
A leány el hagyta olvasni.
Ez volt a papiron elkezdve:
«Kedves Lajos. – Szeress te engemet.»
Vavel gróf kezéből kihullott a térkép és a históriás könyv.
A leány nyilt, őszinte tekintete találkozott az övével. Nem
szégyenlette, a mit leirt; nem restelte, hogy az el lett olvasva. Igen
egyszerűnek találta azt.
Lajos keserűen tört ki:
– Hát nem szeretlek-e én téged? A hogy a fakir szereti Brahmáját, a hogy
a persa rajongó szereti Hosszeinját, a hogy a carthausi szereti Szűz
Máriáját: nem szeretlek-e én téged olyan nagyon?
– Hát akkor ne szeress engem úgy… ne olyan nagyon!… monda a leány s
azzal elhagyta a tanuló-szobát s bement a maga tündértanyájába a
macskáival játszani.
És attól fogva nem akart többé semmit tanulni Lajostól.
Az ifju azt az egy sort eltette ereklyéi közé: «Szeress te engemet!»
Mit lehet még ezentúl beszélniök egymással? Mi tárgy lehet még a
világon, mely egyiket kettőjük közül megszólalásra bírja, mikor úgy
hosszasan ülnek egymás mellett a döczögő hintóban, vagy egymással
szemközt az étkező asztalnál.
A kerti sétáira nem kisérte el többé Mariet a gróf. Ezentúl ezek a séták
is sajátszerű körülményességel mentek végbe. Délután öt órakor a kertész
elhozta a kert kulcsát, a honnan mindenki eltávozott, s a kulcsot az
ablakon beadta. Akkor egy sípszóra előjött Schmidtné, a mindenes és
kijáró posta, s háttal az ajtó felé fordulva, megállt. Aztán kinyilt az
ajtó, s kilépett rajta a lefátyolozott hölgy egyedűl. A Schmidtné erre
megindult a parkon átvezető úton a kert felé, a háta mögött jövő alakra
vissza nem tekintve. Mikor a kertajtót kinyitotta, addig az ajtó mögé
kellett rejtőznie, a míg a hölgy belépett a kertbe. Azzal rázárta az
ajtót s a kulcsot visszavitte a kastélyhoz s beadta az ablakon. A
magáramaradt hölgy aztán járkálhatott egyes egyedül virágágyai között,
fátyolát hátravetve arczáról. Lajos az observatorium ablakából nézte őt
az alatt folyvást. Mikor aztán vissza akart térni a kertből a magányos
sétáló, akkor felvetette a levegőbe a zsebkendőjét. Az observatoriumról
erre lehangzott az éles sípszó, egy kéz az ablakredőnyön keresztül
kinyujtá Schmidtnének a kulcsot, az visszament vele a kerthez, felnyitá
vele az ajtót, s épen úgy, mint idáig jött, tért vissza: a kisérő elől,
az úrnő a nyomában. Még lefátyolozottan sem volt szabad őt meglátnia.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A mióta a szomszéd kastélyban az új úrnő lakott, Lajos naponta sokkal
több időt töltött az observatoriumban, mint máskor.
Eleinte gyanakodás, ellenőrködés volt az indoka, később egyéb is. Valami
magicus élvezet volt abban, hogy egy nőt, kivel szellemileg érintkezett
eddig: távcsövével olyan közel hozzon magához naponkint, mintha
egymással beszélgetnének.
De hát ha kiváncsi őt látni, miért nem megy oda hozzá? miért nem beszél
vele élőszóval? mért nézi csak távcsövön keresztül, miért beszél hozzá
csak irott szavakban? Őt bizonyosan elfogadná az.
De hát azután?
Ez a «hát azután?» volt a kezére, lábára vert bilincs, ez a szájára zárt
lakat. Neki nem volt szabad ismerkedést kezdeni senkivel. Annak
következései lehetnek s hát azután?
Az eltemetett embernek nem szabad elhagynia kriptáját. Hanem, hogy
kiüljön e kripta sötét ablakába s onnan körültekintse naponta a szép
tilalmas világot, az szabad neki.
Milyen délczeg alak ez a hölgy, a mint hosszú uszályos fehér öltönyében,
parkja zöld pázsítján végig sétál. Szalmakalapjának ernyője alól göndör
csigákban ringatózik aranyat játszó szőke haja arcza körül. A nagyító
üveg szivárványnymbussal dicsőíti meg az arcz és alak körvonalait.
Mostan megáll, keresni látszik valakit. Mostan megszólal. Valakit
hivott. Egy nevet kiáltott tán. Az alak itt áll; hanem a hang ott marad,
az ezer lépésnyi távolban. A kinek kiáltott, az nem jön elé. Most
hangosabban felkiált s a szemlélő fülét e szó üti meg: «Kedves Lajos!»
Összerezzen. Azt a szót nem a közel hozott phantom mondta ki, hanem egy
élő tüneméy, a ki mellette áll: Marie.
Sokszor föltette magában a leány, hogy utána lopózik Lajosnak, mikor az
a toronyba fölmegy, s megtudja, mit csinál ott? Eddig nem merte azt
tenni; de most már nem félt tőle. A mióta azt a szót le merte írni, azt
hitte, hogy mindent merhet már. Meglepte a kémlelőt, oly lopva jött,
hogy az nem vette észre, csak mikor már mellette állt a leány, s fülébe
sugta nevét: «Kedves Lajos!»
Az ifju felugrott helyéről, a bámulat és meglepetés zavarával, s nem
tudott a leánynak mit mondani. Az nem is várta azt, hogy ő beszéljen;
hanem mohó kiváncsisággal kérdezé:
– Ah, mit néz ön itt ezzel a nagy csővel?
S mielőtt Lajosnak ideje lett volna a csőnek más irányt adni, már a
leány odakuporodott az ő üresen hagyott helyére s maga nézett bele a
csőbe, dévaj, pajkos, daczoló nevetéssel.
És aztán lassankint elmult, elhalt arczáról a mosoly, a mint azt a
világot meglátta, a mit a távcső mutatott: – azt a bűbájos nőalakot ott
a virágos rét közepén, körülfogva szivárványszínek olympi nymbusától.
Mikor elvette szemét a távcső lencséjétől, arczán valami megdöbbentő
átváltozás látszott. E megnyúlt vonások, e félig nyitott ajkak, ez
összevont szemöldök, ezek a szempillák alá rejtőző szemszivárványok:
Lajos jól ismerte ez arczkifejezést: – ez a féltés.
A leány felfedezte, hogy van egy nőalak, varázsló szép, a kinek
tüneményes bűbájában gyönyörködni az ő Lajosa ide feljár. A hűtelen!
Lajos mondani akart neki valamit, de Marie szájára tette a kezét s aztán
megint belenézett a távcsőbe. Az a «sárgaszemű szörny» még többet is
akart látni.
És azután lassankint megint kiderült, örvendő mosolyra gömbölyödött az
arcza, ajkszegletei a gyönyör mézzel telt gödröcskéivé alakultak át; a
szemlélés alatt azzal a kezével, melyet Lajos elé tartott visszatiltó
mozdulattal, annak a kezét ragadta meg és megszorítá, hálasóhajra
enyhült hangon suttogva:
– Hát mégis igaz, a mit nekem mondtál; nem akartál megcsalni.
– Mit látsz?
– Azt a vízlakó szörnyet, a ki engem megrémített. Azt hittem, csak mesét
gondoltál ki számomra, hogy elámíts a nyomtatott könyveddel együtt. Most
itt látom azt közel. Az úrnő hivta őt, s az eléje kullogott, de
négykézláb. Most azt parancsolja neki, hogy járjon felállva. Milyen
nevetséges alak szegény most, így piros ruhába felöltöztetve. A kalapot
nem akarja türni a fején s egyre vissza akar esni a négykézláb járásra,
mint a tánczoltatott uszkár. Istenem! Milyen jó ez az asszony, hogy
olyan türelemmel bánik vele. Megfogja a kezét a kis szörnyetegnek, az
neki csak a hónaljáig ér, s úgy sétáltatja magával, mint a gyermeket, a
kit én, mikor a vízben üldözött, óriásnak néztem. Most leül elébe a fűbe
s látszik az ajkán, hogy ezt a szót akarja vele megtaníttatni: «mama».
Istenem! Milyen jó asszonynak kell ennek lenni.
Azután egyszerre felkelt a leány a távcső mellől, s odaborulva Lajos
nyakába, elkezdett zokogni. Forró könnyei összeáztatták az ifju arczát.
De az nem a fájdalom sírása volt.
Mikor elvégezte a zokogást, mosolygott; még a könnyeken keresztül.
– Áldom az Istent, hogy engem most idehozott. Úgy-e Lajos, máskor is
feljöhetek ide, a mikor te megengeded? Ha te hívsz: tudod, csak úgy. –
És aztán holnap megint hozzáfogunk az úszáshoz. Úgy-e, kisérni fogsz a
csónakon?
Eddig hallani sem akart felőle.
Azután, hogy azt megigérte neki Lajos, jó kedvvel trallázva futott le a
toronylépcsőkön a kastélyba s napestig majd fölvette a házat
danolásával.
A gróf maga is tovább szemlélte a szomszéd kastély parkjabeli jelenetet.
Egy úrhölgy, fiatal és szép, hogy vesződik azzal a feladattal, hogy egy
rusnya, csivasz szörnyetegbe visszavarázsolja a kárba veszett emberi
lelket. A hölgy elragadó szép, mint egy tündér, türelmes, mint egy
szent; s védencze makranczos, mint egy ördög, és csúf, mint egy majom.
Aztán mi oka van ezt tenni?
III.
De vajjon ugyanazt, a mit Vavel gróf elkövet, nem teheti-e meg
Landsknechtsschild bárónő is? Hogy egy erős telescopiummal kikémlelje, a
mi az ő kastélya körül történik?
Mert azt megteheti észrevétlenűl. Külről nem lehet meglátni világosról,
a mi egy sötét szobában történik.
E felől is bizonyosságot szerzett magának Vavel gróf, még pedig egy igen
emlékezetes alkalommal.
A csillagászi naptár egy juliusi éjszakára ritka szép teljes
holdelsötétülést jelzett, a mi este tíz órakor veendé kezdetét s éjfél
tájt érendé el egész teljességét, mely ismét eltart mintegy ötven
perczig.
Lajos Mariet is felbíztatta, hogy e látványt együtt fogják megnézni,
azért a mai napon a szokottnál korábban végezték kirándulásukat a tavon,
hogy tíz órakor már az observatoriumban lehessenek.
Mariet a csoda fogta el, mikor legelőször meglátta a távcsövön át a tele
holdat, a melyet ő a kalendáriumi arczképe szerint egy becsületes pufók
orral, szemmel, szájjal ellátott égi ábrázatnak képzelt, s aztán
egyszerre meglátott maga előtt egy kietlen fényes jégtányért, teleszórva
mértani ábrákkal, mintha valami demiurgus azon tanulmányozta volna a kör
négyszögítését.
Lajos megmagyarázta neki, hogy azok a nagy fényes karikák kiégett
tűzokádók, azok a sötét foltok pedig tengerek. Még akkor ott volt a
tudományos világ, hogy tengereket képzelt a holdban. Mariet
természetesen az érdekelte volna leginkább, hogy vannak-e a holdban is
emberek? Lajos aztán megigérte neki, hogy meg fogja szerezni számára
azokat a phantasticus útleírásokat, miket a mult századbeli
természettudósok a hold planétán tettek. Ez legalább érdekes és ártatlan
olvasmány. «Vajjon milyenek lehetnek a holdbeli emberek?» Lajosnak az
jutott eszébe: «egyet itt látsz közülök magad előtt».
A leány azonban belefáradt az égi tünemény bámulásába s a rendes
lefekvési idő elmultával elővette az álmosság; Lajos hasztalan beszélt
neki a Mare imbrium, meg az Aristarchus hegy csodadolgairól: Marie
el-elbólintott, s azon vette észre magát, hogy már álmodik.
– Én nem várom meg a holdfogyatkozás végét; monda Lajosnak. Szép, nagyon
szép, de álmos vagyok.
Még annyiban gyermek volt, hogy egy édesded álmot a világ minden
planétáinak elsötétüléseért föl nem áldozott.
– Akkor jó lesz aludni menni.
Lajos maga vezette őt le a torony lépcsőin, egész a hálószobájáig, s ott
jó éjt kivánt neki, s megkérte, hogy a szobája ajtaját zárja be maga
után. Ő maga visszament a csillagdába.
A holdtányér félig elsötétült már, a földárnyék az Arzachel körhegy
lánczolatát nyalogatta; Lajos azonban kivette a csillagászati csövet a
telescopiumból s a földvizsgálót tette helyébe (mert amaz fölfordítva
mutat) s a hold helyett a szomszéd kastély felé irányozta a távcsövet.
Hisz erre is alaposabb oka volt a puszta kiváncsiságnál. Ha valamikor,
ez alkalommal meg lehet tudni, hogy van-e a kastély birtokosnőjének
erősen nagyító távcsöve? Ez égi tüneménynél bizonyosan használni fogja
azt.
A holdvilágnál jól lehetett megkülönböztetni. A bárónő a kastély
erkélyén ült kinn, egy pár női alakkal, a kik közül egyik a
társalkodónő, a másik valami szolgálattevő némber lehetett. Ő is a
holdfogyatkozást nézte – egy szinházi látcsővel. – No az nem sok
árulásra képes. – Ez iránt tehát Lajos tökéletesen meg lehetett
nyugodva. – Hanem azért, hogy olyan jól meg volt is nyugtatva, csak
mégis inkább a kastély erkélyén vizsgálta a hold intensiv fényének
fokozatos hanyatlását, mint magán a nagy fénytányéron, s úgy találta,
hogy egy gömbölyű fehér váll, mely a pongyola köntös fodrai közül
kicsúszik, sokkal fényesebb hóhalom, mint maga az Aristarchus!
Azután a báróné is úgy járt a társaságával, mint a gróf. Egyik asszony a
másik után hajtá álomra fejét: azokat aztán elküldte aludni. Csak ketten
maradtak fenn csillagot vizsgálni: ő és a gróf. Ő nézte a holdat, a gróf
meg őtet.
A bárónő, úgy látszott, hogy a mit föltett magában, abban kitartó volt.
Bevárta a hold teljes besötétülését, a míg csak az utolsó fénykaréj is
eltünt s az égen csak egy nagy, ismeretlen látványú rézvörös gömb
libegett, egy izzó árny.
Mikor már csak az utolsó fényvonal világított, a delnő, hogy jobban
lásson, messze kihajlott az erkélyről, s akkor a csipkefodrok fellegei
közül a fénylő «Aristarchus» mellé még egy darab «sinus iridum» is
kitündökölt; – néhány percz mulva a föld árnya eltakarta mind a kettőt.
Erre a hölgy fölkelt és visszavonult az erkélyről termébe. Hanem a
csillagvizsgáló úgy tapasztalta, hogy az erkélyajtót nyitva hagyta maga
után. Valószinűleg az volt a szándéka, hogy mikor a hold újra kifénylik,
az árnyelvonulás tüneményében tovább gyönyörködjék.
A mint a hold elsötétült, tökéletes éj lepte be a földet, éjjeli csend
ülte el a vidéket: kakasszó, ebugatás nem hallatszott sehol. A Névtelen
vár rejtélyes ura rendes angáriát fizetett minden gazdának azért, hogy a
kakasát tegye kosár alá, a kutyáját zárja be a pitvarba éjszakára. Most
már az okát is ki tudjuk találni a hóbortként jelentkező
különczködésnek. Akkor még Lajos éjente ott aludt védencze szobájában, s
nem akarta, hogy valami ebvonítás, vagy kakasszó Mariet fölébreszsze
álmából s az észrevegye az ő ottlétét. Az ok már megszünt; hanem az
angária és a szolgalom csak megmaradt.
A csillagász tehát várta az observatoriumból, hogy újra megjelenjen a
sötétből – a hold.
A helyett azonban egészen más valami jelent meg.
A kastély háta mögött elterülő park bokrai közül egy férfi jött elő; az
körültekintett és jelt adott a háta mögé s arra azután egy második férfi
jött elő, majd egy harmadik, meg egy negyedik.
A homályban is kivehette a gróf, hogy mind a négynek az arczán valami
kezdetleges álarcz van, papirosból; kezeikben balták. Öltözetüket nem
lehetett tisztán kivenni.
Ezek rablók.
A hátul jött férfiak egyike egy sajátszerű eszközt hozott magával,
melyet a kisvárosi gyermekek használnak a «három királyok csillaga»
játékánál. Rövid, egymáson keresztül fektetett pálczák sorozata ez,
melyek csavarszegekkel a közepeiken és a végeiken egymáshoz vannak
kapcsolva s ha a két végső pálczát széthuzza az ember, akkor
összelapulnak, ha pedig összehúzza, akkor hosszúra kinyúlik az egész,
mint egy hágcsó.
Azt az eszközt a lappangók egyike odaakasztotta az erkély
vasrácsozatához, s a ki legkönnyebb legény volt, az felmászott rajta. A
másik három odalenn maradt, az erkély alatti kapu mélyedésébe huzódva.
Ezek bizonyosan arra vártak, hogy az erkélyen át belopódzott társuk a
belülről bezárt ajtókat kinyitogassa, s ők aztán a cselédséget álmában
meglepve, ártalmatlanná tehessék, s aztán háborítlanul hajthassák végre
rablási merényletüket.
A gróf rögtön sietett le az observatoriumból.
Legelébb is Henryt verte föl az álmából.
– A szomszéd kastélyba rablók törtek be.
– Hopp! Azok a gazemberek ugyan csak jól választották ki az idejüket: a
mikor a hold elsötétül. Most senki se látja őket.
– De én megláttam, s el fogom őket onnan zavarni.
– Lövéseket kellene innen a kastélyból tennünk; attól megijednének.
– Van eszed? Hisz akkor Mariet is úgy megijesztenők, hogy soha se merne
többé egyedül aludni. Ha azt hinné, hogy ezen a vidéken rablók
tanyáznak, nem merne itt maradni többé s tudod, hogy mi ide vagyunk
kötve.
– Hát én akkor nem tudom, mit tegyünk? Bemenjek a faluba, s fellármázzam
a lakosságot?
– Hogy azután a szolgabíró elé híjanak s ottan mint tanúnak el kelljen
mondanod, ki vagy? mi vagy? hol születtél? hogy kerültél ide? mi dolgod
itten?
– Igaz a! Nekem nem szabad lármát ütnöm.
– Tedd, a mit mondok. Te itt maradsz s puskádat kezedbe véve, Marie
ajtaja előtt foglalsz helyett. Én magam átmegyek a kastélyba.
– Előhozzam a pisztolyait?
– Nem kellenek. Már hányszor mondjam, hogy nekünk nem szabad
lövöldöznünk. Add ide a görcsös botomat.
– Micsoda? bottal akar menni a rablók ellen?
– Csak tolvajok azok. Álarczot viselnek. Ez nem igazi zsivány. Az ilyen
a közeledő lépés hangjától is elfut. Aztán csak négyen vannak.
– Négyen egy ellen, a kinél nincs más, csak egy fütykös!
– Hiszen háromélű tőr is van benne s az szűk helyen hatalmas fegyver. Ne
beszélj sokat, hanem add elő! Hozd a felső kabátomat is s tedd a zsebébe
az érvágó eszközös tárczámat; meglehet, hogy valaki elájult odaát az
ijedtségtől, s szüksége lehet rá.
– Ejh, uram, milyen hideg vére van önnek, hogy még erre is gondol!
– Ugyan jó Henry, hát illik nekünk ilyen apró rablókat nagyba vennünk, a
kik olyan nagy rablókkal is daczolunk? Gondolj a blancsmanteaux-utczai
tréfára és nevess ezen a mostanin.
Henry elhozta a görcsös botot, a minek a végén is jó súlyos vasszorító
volt; meg a felöltönyét az urának; a gróf csak akkor vette észre, mikor
már a kapun kívül volt s az oldalát ütögetni kezdte valami nehéz, hogy
mégis odacsempészett a zsebébe a hű szolga egy duplapisztolyt.
Sietnie kellett.
Nem kerülte körül a földnyelvről kivezető uton át a kastélytól
elválasztó öblöt, hanem mindjárt ott a gáthoz kilánczolt csónakjába
ugrott, s hatalmas evezőnyomásokkal nehány percz alatt odaát volt a
túlsó parton.
Az éjszaka rémletes színt öltött attól a sötéten izzó planétától, melyet
a föld árnyéka betakarva tartott, s melynek visszfénye most mint egy
rézbálványkép csillámlott a nyugtalan tavon. A mint kiugrott a partra,
sietett a kastély felé. Szíve nyugtalanul dobogott. Valami félelem volt
az a találkozás előtt. Nem az orvokkal, hanem azzal a nővel találkozás
előtt. Valami önvád, hogy a vártára állított őr elhagyta helyét, a
honnan nem lett volna szabad elmozdulnia.
A kastély kapuja, mint minden magyar úri házé, éjjel-nappal nyitva
szokott állni. A gróf áthaladt az udvaron s a mint a szegleten
kibukkant, csakugyan az történt, a mit ő előre megmondott.
Egyike az álarczosoknak, a melyik őrül volt kiállítva a kastélyajtóba, a
mint őt megpillantá, hirtelen a szájába dugott két ujjával élesen
füttyentett kétszer s azzal elfutott az angolkert bozótjai közé.
Vavel nem futott utána, hanem egyenesen berohant a nyitott ajtón,
fütykösét feje fölé emelve. A lépcsőházban függő lámpa égett; az
ismeretlen helyiségben ez megmutatta neki a folyosót, melynek közepéről
nyilt a terem szárnyajtaja. Azon egyenesen benyitott, s még láthatá, a
mint egyike a felriasztott tolvajoknak nyakra-főre igyekezett a teremből
az ablakon át kimenekülni.
A mellékszobából lámpafény derengett elő; Lajos odarohant, azt hitte,
hogy még egy párt ott szorít; de biz azok sokkal serényebbek voltak; ez
az utóbbi, a kinek még a leugró alakját láthatta az ablakban, már csak
sereghajtó volt. Mind elfutottak.