világítá meg, melynek asztala tele volt halmozva etuikből kihányt
ékszerekkel és ezüstneművel. A padlaton pedig volt egy serpenyő tele
parázszsal, a miben mindenféle gyilkos vaseszközök izzottak. Rettenetes
gonosztevők; bizonyosan kinozni akartak valakit!
Az alkoven előtt volt egy karszék, abban ült egy hölgyalak, két keze a
függönyzsinórokkal a szék karjaihoz hozzákötözve.
Meglepő szépség. Termetének gyönyörű idomait elárulja a tapadó éji
köntös, mely egész nyakáig fölér, s ott van halvány sárga szalaggal
összehúzva, míg hímzett szegélyei lábujjhegyeit is eltakarják. A
szétzilált haj félig befonottan omlik alá a földig hosszasan, mint egy
aranyzuhatag. A rablók valószinűleg akkor lepték meg, mikor lefekvéshez
készült a haját újra fonatni. Szép arczát még ragyogóbbá tette a
megszabadulás öröme s a szemérem pírja, midőn a délczeg szabadító
hálótermébe betoppant: egy hős, a ki egy szál görcsös bottal jön egy
rablóbanda ellen – és győz!
– Én Vavel gróf vagyok! sietett a látogató, azzal a görcsös bottal a
markában, bemutatni magát; nehogy az úrnő őt is rablónak nézze s
sikoltozni kezdjen, vagy elájuljon.
– Kérem. Szabadítson fel! suttogá a delnő a belépőhöz, s addig pirosra
gyúlt arczczal s összevont szemöldökkel fordítá félre arczát, míg az a
zsinórok felbontásával bajlódni fog. Ily helyzetben még a szabadítónak
sem illett őt látni.
A gróf azonban röviden végzett; kihúzta ezüstnyelű kését, a mit akkor
minden gavallér a csizmaszár mellé dugva viselt (egyik mellé a kést,
villát, a másik mellé a frizőrfésüt), s iziben kettévágta a zsinórokat,
felszabadítva az úrnőt, s azzal rögtön a csengetyűzsinór után nézett.
A bárónő elértette a szándékát.
– Kérem, mondá, ne harangozza föl cselédeimet. A rablók elfutottak már s
nem vittek el semmit. Ön elég jókor jött segélyemre.
– Nem bántották önt, bárónő?
– A megkötözésen kívül egyéb rosszat nem tettek velem; hanem
fenyegettek, hogy kínozni fognak, ha a pénzemet elő nem adom; az
ékszerekkel nem voltak megelégedve. A pénzt is odaadtam volna nekik, de
az a tiszttartómnál áll. Épen alkudozásban voltam velük, hogy adok nekik
utalványt a tiszttartóhoz, vegyék fel tőle szépen; a mikor ön megzavarta
egyezkedésünket.
– Szép egyezkedés! szólt Vavel felgerjedten, a tüzes serpenyőre mutatva.
– Ah, ez csak ijesztgetés volt tőlük; de ne vesződjék ön velem, szólt a
bárónő, ki még mindig a lehető legegyszerűbb toilettben ült vendége
előtt s nem mert felállni, hogy fedetlen lábacskái ki ne bujjanak az
öltöny széle alól. Csodálatos teremtés volt. Legkisebb ijedelem nem
látszott az arczán; semmi remegés nem árulta el, hogy fél az elfutott
gonosztevőktől; hanem minden mozdulata azt, hogy inkább remeg
megszabadítójától. «Kérem önt: ne üssön zajt. Hanem menjen át itt a
mellékkamrába, ott fog találni egy nőcselédet, a kit szintén megkötöztek
s betömték a száját, szabadítsa azt meg.»
Vavel át ment a hálószobából nyíló kamrácskába, s ott meglátott az ágyon
egy megkötözött nőt, kinek a szája be volt dugva zsebkendővel. Azt
hirtelen felszabadítá nyűgeitől, hanem azért a nő nem mozdult meg. Úgy
tetszett, hogy el van ájulva.
Az úrnő erre utána jött gyertyával. Most már bő, virágos selyem kantus
takarta termetét s lábain török papucskák voltak, a haja is főkötő alá
volt szorítva.
– Nos? talán meghalt? kérdé, ijedtségtől kerekre nyilt szemekkel
tekintve Lajosra.
– Meg nem halt… szólt Vavel az ágyon fekvő némber arczát vizsgálva
figyelmesen.
– Hát mi? sürgeté a bárónő.
Vavel emlékezett már e nő arczára. Többször látta őt együtt járni-kelni
azzal a gyermekkel, a kit ő pártul fogott, azóta is, hogy az a bárónő
házához került. Ez a Sátán Laczi felesége.
– Arról szó sincs, hogy meghalt volna; hanem csak elájult, vagy csak
tetteti magát ájultnak.
Azzal a nő üterét vizsgálta s szemhéjait emelé föl ujja hegyével.
– Igazán el van ájulva.
A bárónő már készen volt a repülő sós flaconnal, a mit kantusa zsebéből
elővett s az alélt nő orra alá tartott; de bizony minden siker nélkül.
– A parasztnőnek erős természete van, dörmögé Vavel; ha az egyszer
elájul, holmi illatszerektől föl nem ébred. Ennek érvágás kell.
– De Istenem! hát mit tegyünk? Az orvost nem hivathatom most, nem is
akarnám, hogy mindent megtudjon.
– Én értek az érvágáshoz, mondá Vavel.
– Ah. Ön uram?
– Valamikor tanultam az orvostant.
– De hát mivel akar eret vágni?
– Itt a sebészi eszközeim.
– Ah, ön arra is gondolt, hogy itt valakit elájulva talál.
– Csak egy nőcselédre volna szükségem, a ki a karját tartja az aléltnak,
míg a műtétet végzem.
– Nem akarom, hogy felköltsünk valakit. Nem tehetem-e én meg?
– Ah! Ön akarna segédkezni? Nem fél a vér látásától?
– Félek biz én. De attól még sem olyan nagyon, mint hogy önt egy
cselédem meglássa itt, ebben az órában.
– De hisz ez is meg fog látni, ha felocsudik.
– Oh, ez iránt biztos vagyok. Ez hallgatni fog.
– Tehát tegyünk kisérletet.
A kisérletnek a vége bizony csak az lett, hogy az elájult nőcseléd az
ügyesen végrehajtott érvágásra felocsudott, hanem akkor meg a segédkező
úrhölgy arcza sápadt halálra; szemei elfordultak szemhéjaik alá s ajkai
elkékültek; szerencsére neki finomabb természete volt, az arczába
fecskendett hideg víz és a repülő só rögtön életre téríté. Feje az ifju
férfi vállán, termete karjain nyugodott addig a néhány perczig.
– Ne vesződjék ön velem, suttogá a hölgy, a mint szemeit felnyitotta, s
fejét Vavel karjára nyugtatva találta, hanem lásson a másik nő után.
Azzal felugrott térdeiről.
Azt a cselédet meg az életretérés után úgy rázta a hideg láz, hogy a
fogai is összevaczogtak bele, vagy talán a rémület hatása volt az? Nem
kellett neki más, csak nyugodtan fekve maradni és betakarózni. Ha csak
láz a baja, az majd elmulik magától; ha pedig iszonyat, az ellen nincs
orvosság. Nem felelt a kérdésre mást, csak azt, hogy «jaj Istenem!»
A bárónő és a gróf visszatértek az alkovenes szobába.
Ideje volt néhány obligát frázissal helyreütni az elmulasztott
bevezetést.
– Nagyon sajnálom, bárónő, hogy önnel ez a kellemetlenség történt, ezen
a mi kedves, csendes vidékünkön, a hol oly besületes nép lakik, hogy az
ember künn feledheti az erszényét az udvarán, s nem lopják el. Úgy, hogy
én meg nem foghatom, honnan kerültek elő a Fertő tó környékén a
zsiványok?
A bárónő közbenevetett.
– Engemet az egész rablókaland inkább mulattatott, mint sem elrémített.
Úgy is egész életemben vágyam volt színről-színre láthatni azokat a
nevezetes magyarországi zsiványokat, a kikről a bécsiek olyan
csodadolgokat tudnak mesélni. Most legalább czélt értem. Ez igazi kaland
volt, a minőket a regényekben olvashatni.
– Hanem e regénynek lehetett volna igen szomorú vége.
– Igen, ha az ég egy hatalmas, bátor szabadítót nem küld számomra.
– Azt valóban az ég küldte; mert ha történetesen ez éjjel
holdfogyatkozás nincs, s én azt távcsőmmel nem vizsgálom, s ha
történetesen az ecclipsis okozta szünet alatt szét nem nézek a vidék
felett is, akkor nem veszem észre, hogy önhöz álarczos alakok törnek be
az erkélyajtón.
– Ah, ön ezt távcsővel látta meg? – Jövőre jobban fogok vigyázni
magamra.
Vavel gróf értette ezt; de más értelmet adott neki. Most jól esett a
maga vétkét a rablókra kennie.
– Bizony azt jól fogja tenni a bárónő, ha jövőben nem hagyja nyitva
éjszakára az erkélye ajtaját s a kastély udvarán éji őrt állít fel;
aztán meg a cselédjeit felfegyverzi és a közelben hálatja.
– Oh nem, nem! Jövőre pénzt is fogok itthon tartani, hogy ha eljönnek a
rabló urak, kielégíthessem őket.
Vavel gróf, látva, hogy a bárónő nagy lelki erejét akarja tüntetni az
által, hogy tréfára veszi e komoly veszedelmet, maga sem akart hátra
maradni s ugyanazon hangulatból folytatá:
– No hát csak kérem az előadás napját velem előre tudatni, hogy mikor a
«Schlagwort»-ra kerül a sor, el ne késsem a «jelenetről».
A bárónő nevetett s a közben kezét nyujtva, bocsánatot kért
varázslatteljes tekintetével.
– Lássa ön, milyen bolond vagyok én? A helyett, hogy bámulnám és
megköszönném önnek a nemes, lovagias vakmerőséget, a mit nem tudom, hogy
ki utánozna még? úgy teszek, mintha fel se venném az egész veszélyt, a
miből kiszabadított. Ne vegye komolyan az én bohóskodásomat. Az a
szerencsétlen szokásom, hogy mindenből gúnyt űzök. Most egész komolyan
kérem önt még egy nemes tettre, a mi különös kivánság ugyan; de el fogom
mondani az okát. S azzal kivette Vavel kezéből a görcsös botot, a mivel
az indulásra kész voltát jelezé, s lefoglalta azt mintegy zálogul az
ottmaradásra.
Vavel gróf minden egyébre gondolt, csak arra nem, a mit a bárónő kivánt
tőle.
– Ne szóljon ön arról, a mi ez órában itt történt, senkinek.
– Ezt igen szívesen megállom, bárónő.
– Nem akarom, hogy a hatóság vizsgálatot indítson a rablási kisérlet
miatt.
(No ilyen vizsgálatra Vavel grófnak volt legkevesebb szüksége, a hol
felelni kell e kérdésekre: ki vagy? mi vagy? hol születtél? hogy
kerültél ide? mi dolgod itten?)
A gróf fejével intett, mutatva, hogy már elkezdte a hallgatást.
– «Önnek» felfedhetem e kivánságom okát. Ez a nő, a kit most életre
hozni segített, ugyanaz az asszony, a kiről önnek írtam: a híres rabló
felesége, Sátán Lászlóé, vagy a hogy a népajk kificzamította a nevét:
Sátán Laczié. Ha most kitudódnék az, hogy engemet az éjjel rablók
támadtak meg, minden ember azt mondaná egyszerre: «ezeket a Sátán Laczi
felesége idézte oda; annak az ura volt az! Ő czimborázott velük; ő
eresztette be azokat!» s akkor ezt a szegény asszonyt börtönöznék be
rögtön.
– S ön ártatlannak tartja őt e merényletben?
– Bizonyosan mondhatom önnek, hogy az. És én nem fogom őt elbocsátani
magamtól, hanem itt tartom tovább is, és itt fog hálni a hálószobám
mellett és rá lesznek bízva a szekrényeim kulcsai.
S minden állításának nyomatékául egyet ütött Vavel vasasvégű botjával a
parquettera.
– Tehát becsületes nőnek tartja őt, bárónő?
– Lelkemet teszem rá, hogy az! Van rossz multja, de azt már megbánta;
vannak hibái, de azokról el kell neki szokni. Én akarom, hogy becsületes
nő legyen, s a kit én egyszer pártul fogtam, azt nem engedem nyomorultul
elveszni.
Vavel gróf e szónál önkéntelenül nyujtá kezét a bárónő elé, a mit annak
kézszorítása fogadott.
– Nézze ön: a másik pártfogoltam is, mikor két lábon járni tanítottam,
hogy megharapta a karomat, hanem azért én mégis megtanítom őt ember
módra járni.
A bárónő köntöse ujját feltűrve, megmutatta Vavel grófnak a márványsima
kart, a mely bizonyosan egyike azoknak, a miket a milói Venus
elvesztett, egy friss harapás nyomaival a bársony felszínen.
– Tehát nagyon kérem, ön se szóljon e mai találkozásunkról senkinek, a
hogy én sem fogok. S már most visszaadom a fegyverét. Odahaza azóta
bizonyosan aggódik ön miatt valaki.
– Igen. A komornyikom.
– Már most csak arra kérem, ha eltávozik ön, zárja be maga után a
kapuajtót s a kulcsát hajítsa fel az erkélyre. Én ott megtalálom azt s
aztán biztonságban leszek. Higyje el, hogy én jól tudom, mivel lettem
adósa ma, s jöhet idő, a mikor tartozásomat lerovom. Isten önnel!
S azzal utánozhatatlan grácziával nyujtá kezét a grófnak.
Vavel gróf búcsút vett. Eltávoztában még egyszer figyelmesen
körülnézett, ha nem rejtőzött-e el a rablók egyike valami zugban? Oda
alant bezárta a kapuajtót s aztán még egyszer meglátta a bárónőt, a mint
várt rá, hogy a felhajított kulcsot átvegye. Az rögtön visszatért a
terembe.
Vavel pedig sietett haza.
Henryt ott találta Marie szobája ajtajában a felvont sárkányú
fegyverrel.
– Nincs semmi baj itthon? kérdé tőle. Marie nem ébredt fel?
– Nem. Hanem álmában kiáltott valamit, a míg ön oda volt; jól hallottam
az ajtón keresztül: «Lajos! – Vigyázz! – Harap!»
Vajjon kiről álmodott?
A rablókalandról pedig senki sem beszélt ki semmit.
IV.
Lajos nem tagadhatta el magában, hogy ez a nő nagy foglalásokat tett
eddigi eszmekörében. A csillagászatban elfoglalta a holdnak a helyét, a
classica litteraturában az ideálnak a helyét s a metaphysicában az
absolut jónak a helyét. Feltalálta őt a mysticismusban a távolbalátás,
együttérzés tanai között s nem birt összes bölcsészeti tudománya annyi
hatalommal, hogy őt a nem létező lények közé disputálja.
Azt megtudta tenni, hogy őt ne lássa többé. Távcsövét soha e nap óta nem
fordította a szomszéd kastély felé. Beérte vele, ha a szegény apró
emberek mindennapi baját, örömét vizsgálhatta vele. Hanem azt, hogy
gondolatai ott ne lakjanak nála, azt nem volt képes kieszközölni. S a
távollevő gondolatok elárulják magukat az arczon, a szemekben s vannak,
a kik az arczból, a szemekből olvasni tudnak.
– Valami bánata van önnek Lajos? szólítá meg egy délben, hallgatag
együttülés után Marie.
Lajos felrezzent.
– Igen. Rossz hírek a külföldről.
Csakhogy ilyen válaszszal nem lehet azokat megcsalni, a kik olvasni
tudnak arczvonásokból, szemekből.
Egy délután ismét nesztelenül fellopózott az observatoriumba Marie, s
meglepte Lajost a távcsőnél.
– Hadd lássam? Szép-e?
– Nagyon szép, mondá Lajos s odahagyta ülni Mariet a helyébe.
A leány a távcsőbe nézett s látott maga előtt egy paréjjal benőtt
parasztudvart, a minek a házküszöbén egy öreg anyóka ült megfordított
szakajtón s kis unoka-lányát tanította harisnyát kötni.
– Ah, hát a szép szomszédnőt nem nézi ön?
– Nem nézem.
– Miért nem nézi ön?
– Mert sem annak nincs szüksége arra, hogy én megtudjam, mit végez? sem
énnekem.
A leány nagyot nézett rá azokkal az okos szemeivel, hogy Lajos
elszégyenlette magát. Válasza nagyon hasonlított azokhoz a banális
feleletekhez, a miket pedans nevelők mondanak növendékeiknek, a kikről
azt hiszik, hogy nem kell nekik mindent megtudni.
Marie pedig már nem volt gyermek.
Oda igazította a távcsövet a kastély felé s addig-addig keresgélt, míg
rátalált, a mit keresett.
– Milyen szomorú! mondá Lajosnak.
Lajos nem vette azt tudomásul.
– Vajjon miért olyan szomorú?
Lajos nem mondott róla véleményt.
Akkor azután a leány maga felelt meg a kérdésre.
– Most bizonyosan nem szereti őt senki.
És aztán csak nem tudott megválni a távcsőtől.
– Most épen úgy tetszik, mintha egyenesen a szemem közé nézne. Most meg
összekulcsolja a kezeit, mintha valamiért imádkoznék.
Lajos pædagogi józansággal mondá Marienak:
– Ha ön soká fog a távcsőbe nézni ily feszült figyelemmel, egészen
elferdíti vele az arczát.
– Úgy-e? mondá a leány, s aztán ha a szájam görbe volna, s a fél szemem
hunyorogna, akkor azt mondaná minden ember: «ahol megy a csúf Marinka
ni!» és nem kellene fátyolt viselnem az arczomon.
És aztán csinált nagy erőtetve egy olyan fintorképet, a milyent mondott:
görbe szájjal, hunyorgó szemmel, hogy utóbb Lajos könyörögni kezdett
neki:
– Ah, ne tegyen úgy, Marie!
– Hát nem mindegy-e az önnek, akár szép vagyok, akár rút? – Aztán, hogy
megenyhítse e kegyetlenséget, hozzátette engesztelően: s ha csúf lennék
is, nem szeretne-e ön akkor is úgy, – mint a fakir szereti Brahmáját?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lajos folytatta szokott levelezéseit tudós Mercatoris urammal. Azokat a
leveleket, mint mindig, Marienak diktálta; saját kéziratát nem látta e
vidéken senki. E szerint lehetetlen lett volna neki legkisebb czélzást,
vagy tudakozódást is intéznie a lelkészhez a bárónő felől, a nélkül,
hogy azt Marie meg ne tudta volna. Annyit még is megtudakolt egyszer a
lelkésztől, hogy valjon hogy viseli magát az a bizonyos asszony, a ki az
ő általa egyszer felfogadott gyermeknek a szülője, s jelenleg a bárónő
udvarában van?
Erre azt a választ kapta, hogy a Sátánné, nehány nappal a nagy
holdfogyatkozás után, minden kigondolható ok nélkül, eltünt a
kastélyból. A bárónő nagyon meg volt miatta illetődve; de nem engedte,
hogy az eltüntet nyomozzák: kinyilatkoztatá, hogy a kastélyból nem vitt
el semmit, és neki semmi oka sincs őt üldöztetni.
A grófot ez eset arra a gondolatra vezette, hogy amaz éjjeli betöréshez
még is volt valami köze a pórnőnek. Tán a czinkosság bűntudata
kényszeríté a kastélyt elhagyni. Lehetett még annál rosszabb indoka is.
Lehet, hogy a rablók után szökött, hogy azoknak hírt vigyen a kastély
belső körülményeiről s azokkal egy újabb, minden erőszakra előkészített
betörést tervezzen.
E themából aztán nagy akadémiai vitatkozás támadt a gróf és a
tiszteletes között: a helyesen, vagy helytelenül alkalmazott jótékonyság
elmélete fölött.
In praxi pedig az lett a következése, hogy most már Lajos éjente inkább
az observatoriumában hált, mint ágyasházában s az éji őr nem vigyázott
jobban a szomszéd ház kapuira, mint ő. A hálószobájában pedig egész
ütege a puskáknak és pisztolyoknak volt sorba rakva minden éjjel.
Egy este későn kényszerű félbeszakítást szenvedett a kémszemlészet; a
minden csillagvizsgálók ellensége, a zápor, elvette a kilátást; korábban
a szokottnál haza kellett térnie a hálószobájába.
Rendesen szövétnek nélkül járta meg ezt az útat: a lámpavilág az
observatoriumban elárulta volna az ottlétét, azt, mint egy világító
tornyot látta volna meg mindenki nagy messzeségre. Ismerte már jól a
járást a sötétben is, szobájának ajtaja legszélső volt a folyosó északi
részén, könnyen odatalált. Ott azután a sötétben is ismerte azt a
helyet, a hol Döbereiner-féle gyújtója állt, annak a platin-taplójánál
meggyújtá a viasztekercsét s azzal lefeküdt.
Ez este azonban, a mint szobája ajtajához ért, meglepetve látta, hogy
annak a kulcslyukán keresztül valami világosság tör elő. – Valaki van a
hálószobájában.
Hirtelen benyitott. Az asztalán gyertya égett s háttal ez asztalnak állt
előtte egy egészen ismeretlen férfi, e tájon nem dívó népviseletben.
Ez az ember egészen elfogta előle az útat a rendberakott lőfegyvereihez.
– Kicsoda ön? Hogy jön ide? Mit akar? Kiálta rá a gróf.
– Én vagyok a «Sátán Laczi», – mondá az idegen halk hangon.
E szóra a gróf egyszerre odaszökött hozzá s megragadta a férfi karjait.
Ezek a karok olyanok voltak, mint a saskeselyűnek a czombjai: csupa ín
és csont. A gróf fiatal erőben levő férfi volt, hanem hogy ha ez a szoba
mind tele volna olyan erős, izmos férfiakkal, mint ő, s azok mind Sátán
Laczit fognák elől-hátul és körös-körül, ő azok közül mind kitépné
magát. Nem egyszer tett le ő már ilyen remeket. Hanem ezúttal meg sem
mozdítá a karjait az ellentámadásra; hagyta azokat megtámadója által
összeszorítani s csendesen, nyugodtan dörmögé:
– Látja a gróf úr, hogy nincs nálam fegyver; pedig a hátam mögött volna
elég, ha kellene. Nem jöttem ide rosszat tenni.
Lajos bámulva nézett rá s elereszté a karjait.
– Hát miért jött ön ide?
– Először is azért, hogy megmondjam a gróf úrnak, hogy nem én voltam az,
a ki a bárónő kastélyára éjszaka rátört s őt ki akarta rabolni, nem is
az én czimboráim. Pedig, tudom, hogy azt mondták: Sátán Laczi cselekedte
ezt! Hát csak azt jöttem megmondani, hogy ezt nem én tettem. Templomot
már törtem fel, megvallom; de a ház, a hol a porontyomnak ételt, italt,
vaczkot adnak, nekem több, mint a templom. S mégis azt mondják, hogy
Sátán Laczi mívelte azt a czudarságot; pedig Sátán Laczi csak egy van, s
azt ismeri minden ember. Annak nem adhatja ki magát semmi emberfia; mert
olyan csak egy van a világon. – Olvashatta a gróf úr a statáriumfán a
személyleirásomat, megitélheti.
Azzal a gyertya felé fordúlt az éjjeli látogató, megmutatni az
ábrázatját. – Jellemzetes csúf volt. Eszményképe a rútnak.
– Hát van-e még ember, a ki az én passusomba beleilljék, gróf úr? szólt
kérkedő hangon. Kinek van még ilyen felhasított nyúlszája? ki visel még
ilyen lángjegyet a pofáján? s különösen kinek van még a világon hat újja
a jobb kezén, mint nekem? A ki a kezemet meglátja, tudhatja róla, hogy
én vagyok az. (Valósággal kettős hüvelykújja volt.) – Hanem e rút arczon
volt valami búskomor kifejezés, a mi visszataszító külsejének hatását
enyhítette.
– De hát kik lehettek akkor azok az éji betörők? Kérdé tőle a gróf.
Sátán Laczi megvetésre fintorította az arczát.
– Hát kik? Holmi pernahajderek! Alávaló, komisz pernahajderek!
S kiköpött a czímezésük után.
Lajos persze soha se hallotta ezt a szót.
– Hanem mindez csak mendemonda, gróf úr; folytatá a furcsa éjjeli
vendég. Nem ettem maszlagot, hogy a becsületemet jőjjek keresni. Ámbátor
azt az egyet restellem, mikor azt mondják, hogy Sátán Laczi volt az, a
kit negyedmagával kivert egyetlen ember a házból egy görcsös bottal!
Pernahajder az egész rongyos familiájuk! – Hanem hát azért jöttem, hogy
a gróf úr az én nyomorúlt kis porontyomat felszedette a sás közül;
pártját fogta, kietette, de még azt sem restelte tőle, hogy maga becses
személyében oktatgatta, hogy ne legyen belőle olyan emberkutya, mint az
apja, vagy valami vizi csoda, mint a Hanyi Istók. Ez az én adósságom s
ezért én meg akarok fizetni. – Hát ugyan mivel tud egy zsivány fizetni?
– Zsivány-tudománynyal. – Meg akartam a gróf úrnak mutatni, hogy be
lehet ám ebbe a kastélyba jönni annak, a ki igazi rabló, akkor, a mikor
akar. – Majd ha eltávozom s a gróf úr körülnéz, akkor majd meglátja,
hogy a zár az ajtón, a keresztvas az ablakon a rablónak nem akadály. – A
hogy én bejöhettem, bejöhet más is. – Azt mondják, hogy a gróf úr ebben
a kastélyban valami nagy kincset őriz. – Én nem tudom, nem is keresem,
hogy mi az? – Ha az úton megtalálnám, visszahoznám. Ha más elrabolná, én
visszarabolnám. De lehetnek mások, a kik azt minden áron meg akarják
kapni. S lássa a gróf úr, a milyen könnyen megtehettem én azt, hogy ide
az ágyasházába tudatlanúl belopózzam, épen olyan könnyen megteheti más,
hogy a folyosó tulsó szegletébe «köd előttem, köd utánam» belopakodjék s
azalatt, a míg a gróf úr odafenn a toronyban a csillagokat vizsgálja,
rég árkon-bokron is túl legyen azzal a féltett kincsével.
Lajos a névtelen ijedelem hörgését hallatá. Térdei megrogytak alatta.
Haja felborzadt. Egész testén hideg láz futott át.
«Marie!» ordítá fel önfeledten.
Azzal hirtelen felkapá az égő gyertyát az asztaláról s rohant rémülten a
leány hálószobája felé. Ott hagyta Sátán Laczit a szobájában magára.
A mióta ő maga nem foglalta el helyét azon a megszokott kereveten, azóta
meghagyta a leánynak, hogy lefekvés előtt szobája ajtaját mindig bezárja
kulcscsal.
Most az ajtó nyitva volt.
Lajos kábult rémülettel rohant az alkoven felé. – Félrehúzta a függönyt…
A leány ott aludt csendesen: arczát karjára hajtva; lábánál a kedvencz
macskája; ágya előtt a két mopsz, egymáshoz bújva. Hanem az a fülke a
falban, melyben az aczélszekrényke állt, egészen fel volt tárva s a
benne elhelyezett szekrényke fölé valami furcsa játékszer volt letéve:
egy arasznyi emberalak, mely egy kerekes gépet hajt; hasonlót ahhoz, a
minővel a bebörtönzött rabok daraszolják a szűrposztónak való gyapjút.
Lajosnak a szívverése akadozott el. – Hisz innen az ő távollétében
mindent elvihettek volna: a leányt az aczélszekrénynyel együtt.
Kezébe vette azt a különös mimelést, mely merőben összegyúrt fekete
kenyérből volt készítve s visszatért a saját szobájába.
Sátán Laczi azt mondá neki a kezében tartott játékszerre:
– Emlékül hoztam ezt azokért a harisnyácskákért, a miket valaki, ettől a
háztól, készített az én kölykem számára. A börtönben tanuljuk mi az
ilyen figurákat csinálni, mikor nagyon unjuk magunkat. Rabmunka ez.
– De hogy tudott ön a bezárt ajtón bemenni, a miben belülről benne volt
a kulcs?
Sátán Laczi aztán megmutatta a grófnak azt a tolvajeszközt, a mivel az
ilyen zárban hagyott kulcsot kívülről el tudják fordítani.
– Ez a legrosszabb védelem a betörés ellen: a kulcsot a zárban hagyni;
ezt már minden kontár ki tudja nyitni. Egyedül az olyan ajtók
kinyithatlanok, a miknek zárát csak belülről lehet nyitni és zárni,
kívülről pedig nincs rajtuk semmi kulcslyuk.
– Erről nincs fogalmam.
– Én ismerek egy ezermestert itt valahol a szomszédságban, a ki tud
ilyeneket készíteni. Annak majd én megmagyarázom, hogy hogyan kell; ő
maga asztalos, lakatos, órás egy személyben.
A gróf csodálkozva rázta a fejét. Hogy a rabló magyarázza meg a
lakatosnak: milyen az a zár, a mit senki se tud felnyitni?
– No hát elküldjem ide azt az ezermestert? kérdé Sátán Laczi.
– Föltéve, hogy az ember okos ember és nem fecsegő.