szinház, a hangverseny: a nagy világ. Ez volt neki a szabadság. A föld
volt a börtön. – Ezt vette el tőle az a végzetes ijedelem.
Ismét megtelt a hold: még mindig meleg volt, a tó szélén nyiltak a tövér
nimféák tulipánjai. Lajos megszánta a leányt, a mint látta, mily
keservesen nézi az ablakából az aranycsillámú víztükröt.
– Jőjjön, Marie. Hozza úszóruháját, monda neki; – kisértse meg. Én ott
leszek az ön közelében. Őrködni fogok, hogy semmi meg ne ijeszsze. Aztán
nem megyünk messze, csak itt maradunk az öbölben.
Ah, mint megörvendezteté e szóval a leányt! Az tánczolt, szökellt
örömében. Kedves Lajoskájának nevezte érte. Futott a Melusine köntösét
előkeresni, sietett a tópart felé: Lajosnak úgy kellett utána futni.
Hanem aztán mentül közelébb ért az öltöző-kunyhóhoz, annál tartózkodóbb
lett, s mikor annak a küszöbén megállt, azt mondta Lajosnak:
– Nézze csak, hogy dobog egyszerre a szívem.
S megfogva a kezét, odaszorítá azt kebléhez, hogy érezze az.
– Miért?
– Hát én tudom?
Mire Lajos a csónakkal előjött a fűzfák közül, a szép nayád is kilépett
öltöző-kunyhójából. A holdfényt egész odáig hozta a lábaihoz a csacska
hullám.
A leány letérdelt a kinyuló rezgőpadra, s tenyerére támaszkodva lehajtá
arczát a hullámhoz és megcsókolta azt. – Az volt a szeretője.
Megvallotta neki.
Azután csendesen leereszkedett a vizbe, mint szoká; de az első perczben,
midőn elmerült, ijedten sikolta fel s kezével a csónak szélébe
kapaszkodott.
– Lajos! emelj ki! Én nem tudok úszni többé. – Félek.
És ezzel vége volt a régi gyönyörnek.
A leány szomorúan hagyta el kedvencz elemét és sírt belé. Hogyne? Mikor
a szeretője hűtelen lett hozzá? Hogyne, mikor megtudta, hogy a
kedvesétől örökre el kell válni. Nem úszhatik többet.
E naptól fogva nagyon hallgatag lett.
«Megállj csak, gondolá magában a férfi, dúlva-fúlva dühében; majd eljön
a tél, akkor befagy a tó, akkor rád lesek a bozótban, a hol lakol: s
akárki vagy? homunculus, triton, vagy csodaszörny: elejtelek!
* * *
Aztán bekövetkeztek a zord napok; a hosszú esték, a locspocs idő, a
mikor nem volt mit tenni más, mint honn maradni és társalogni Danteval,
Shakespearrel, Horáczczal. Közben egy-egy tudományos folyóirat is
érkezett Stuttgartból, a gróf könyvárusától. Legtöbb élvezetét találta a
bölcsészeti és természettudományi iratokban. Időközben folyt a levelezés
közte és a tudós lelkipásztor között. Folyóiratait elküldé neki a gróf s
az, mikor kiolvasta, visszaküldte.
Egy alkalommal a lelkész is küldött a grófnak egy füzetkét, a mire
büszke önérzettel volt felirva, hogy «szerző ajándéka». E könyvecskét
tudós Mercatoris uram irta latinul.
E művecske egy hirhedetté vált természeti csoda leirását tartalmazta, a
mely (vagy helyesebben «a ki») maig is a Fertő tó nevezetességei közé
tartozik: egy ember, a ki a vízben él: egy halember. Egy elzüllött
árvagyermek, a ki a Hanság mocsárai közé tévedt, vadak között maga is
vadállattá lett; vízlakó, víz alatt járó, mint a vidra; néma, befogott
száju, emberszót ki nem ejtő vizi vad, ki úsztában fogja el a halat,
azzal él; az évtized, mit folyton a vízben lakva töltött, bőrét kéreggé
változtatta, sürű szőrrel benőve, mely őt a tél hidege ellen védi, az
egész tünemény egy csodálatos bizonyítéka annak, hogy az ember hogy
fejlődött vadállatból Isten képévé; ez két lépés visszafelé a
vadállathoz, még a majmon is alul. (Ha Darwin ezt láthatta volna!)
Mellékelve volt a leiráshoz, mint czímkép, a leirt csoda ábrája is, hű
rézmetszetben. A csodaszörny ugyanis emberi kezek közé került. E birtok
új tulajdonosnője, Landsknechtschild Katalin bárónő értesülve róla, hogy
egy ilyen vízi szörny több alkalommal a Fertő tóban fürdő leánykákat
megijesztgette, rendeletet adott a halászoknak, hogy álljanak lesbe és
fogják el; a mi egy mesterséges vizafogó segélyével azoknak sikerült is.
A csodát partra húzták, s a kastélyba felvitték. Ott emberi öltözetet
adtak rá; hajdut rendeltek mellé præceptornak, a ki megtanítsa beszélni,
emberi módon kétlábon járni; annyira vitték, hogy már a kenyeret is
megeszi (eleinte csak nyers halat evett, meg sáshajtást, tukorczát), már
nem tépi le a ruháit, s ha megéhezik, ki tudja mondani ezt a szót
«hám-hám». Már annyi szófogadásra is megtanították, hogy a konyhában rá
lehet bízni a pecsenye-forgatást. A bárónő mindent elkövet, hogy e
nyomorult félállatot emberi eredetéhez újra visszavezesse. Meg van
tiltva őt ütni verni. A nádmézet nagyon szereti s azt mindennap elveszi
a bárónő kezéből s olyankor az arczán valami vigyorgó fintorgás mozdul
meg. Már kezdi elérni a majom rangfokozatát; de csak a bárónő láttára,
más emberre még csak morog, mint a vidra. Érdekes tanulmány a
physiologok számára, hogyan tudott átalakulni egy szárazföldi állat (=
ember) vízlakó állattá? a nem számára rendelt elemhez idomítva egész
életszervezetét, s míg az állati ügyesség, ösztön, izomerő szokatlan
érvényre fejlődött benne, hogyan zsugorodott össze nála minden nemesebb
tulajdon: ész, beszélőtehetség, – mélyen alul az emberhez szokott
állatoknál; – hisz a kutya már gondolkozik, s hangja különböző
indulatokat fejez ki. E vízlakó ember még a kutyának is alatta áll.
Hasonló elzüllött emberi vadat a mult századból is jegyeztek fel a
krónikák, a kit a Fertőben fogtak el s aztán a kapuvári várban neveltek:
a kortársak leirása szerint iszonyu tömött, gömbölyü fejü, hosszú fülü,
széles száju alak volt, kéz s lábujjai szokatlanul hosszúk, bőre
halhéjhoz hasonló merev; csak sirása árulta el, hogy ember.
E füzetke olvasásának kétféle hatása volt Lajosra. Az egyik az a
kiengesztelő tudat, hogy Marie megrémítője nem volt valami ellenség
által fölbérelt orgyilkos, valami gyakorlott búvár, hanem egy öntudatlan
természeti rendkivüliség; a másik pedig az a szemrehányó önvád, hogy
íme, a kit ő lesből le akart lőni, azt a szomszédnője élve elfogatta, s
emberi lénynyé idomíttatni törekszik. Mennyivel nemesebb szíve van ennek
az asszonynak, mint ő neki!
Érdekelni kezdte őt a szomszédnője.
A kapott füzetet átvitte Mariehoz s beszélgetni kezdett a leánynyal
annak az éjszakának az élményeiről, a mikor az elfutott az orvosért a
faluba, hogy ő hozzá elhívja.
– Úgy-e bár, Marie, útközben a doktor kérdezősködött önnél a felől, hogy
mi oka lehet az én betegségemnek?
– Igen.
– Ön aztán elmondta, hogy engemet nagyon feldühített valami
kimagyarázhatatlan eset, a mi önt megrémítette.
– Igaz. El kellett azt neki mondanom.
– A doktor ezt bizonyosan elmesélte a kastély úrnőjének s az utána
járatott az önt megfélemlítő rémnek s elfogatta azt: nézze ön, itt van a
képe. Ez a könyv arról van írva.
A leány mohón kapott utána s a mint a könyvet felnyitá s a rézmetszvényt
meglátta, még akkor is összeborzadt.
– Természetrajzi rendkivüliség az egész, Marie. Kár volt érte úgy
felindulnunk. Ugy-e bár, a jövő nyáron nem fog ön többé félni a tó
vizétől?
A leány hosszasan nézett a férfi szeme közé. Valamiről gondolkozott.
Az a gyanuja támadt, hogy hátha azt az egész füzetkét, a hozzávaló
képpel együtt, maga Lajos készíttette, csak azért, hogy az ő félelmét
elüzze általa, s örömét visszaadja?
– Át fog ön egyszer vinni a bárónőhöz? kérdezé a leány.
– Minek? kiálta fel a férfi, helyéről haragosan felszökve.
– Azért, hogy meglássam magam is e rendkivüli alakot.
– Nem! – szólt indulatosan a férfi, s azzal felkapva az átadott
füzetkét, ott hagyta a leányt s a brochuret rögtön visszaküldte a
lelkésznek.
«Nem!»
De hát miért «nem»?
NEGYEDIK RÉSZ. SÁTÁN LACZI.
I.
Vavel gróf (a hogy ő magát levelein czímezteti) a Névtelen Vár hajdani
őrtornyát observatoriumnak rendezé be. Itt volt felállítva egy erősen
nagyító távcsöve, annak a segélyével vizsgálta ő éjjel a csillagok,
nappal az emberek járását. Mindenre figyelt, a mi körüle történik.
Közelhozta magához a házak udvarait, tornáczait, s jelen volt az emberek
czivakodásain és mulatságain. Beült közéjük a korcsmába s ott dőzsölt
együtt velük.
A földesúri kastély volt főleg nappali csillagvizsgálásainak tárgya s
nem mulasztá el az észleleteket jegyzőkönyvébe pontosan feljegyezni.
Maga volt az «oroszlánfej» és a tizek tanácsa egy személyben. Az volt a
kérdés, hogy az új birtokosnő, a férjtelen baronesse, «átmenjen-e a
sohajok hídján?»
Távcsöve megmondta, hogy a nő fiatal és igen szép. Azt is hirül hozta
neki, hogy zárkózott életet folytat. Nem jár ki a faluból s nem fogad el
látogatókat.
A Fertő tó környékén egyik város a másikat éri, azokat mind vidám
társasághoz szokott nemes családok lakják. E tájon lett nevezetessé
Magyarország Trianonja, hol magyar dynasták a királyi udvart fogadták
vendégül, s külföldi celebritásoknak egy darab Versaillest mutattak be
Magyarországon, operaszinházzal és caroussellel; e vidéken volt az
úrilak, melyben a legtudományosabb magyar főúr az ország szép szellemeit
egyesíté maga körül, könyvtára, gyűjteményei világhirüek voltak. Bármely
e környéken lakó nemes úrnak nehéz volt kimaradni ez úri kör
mulatságából. Magát Vavel grófot letelepedése első esztendejében
mindenünnen vendégszerető meghivásokkal ostromolták, de ő oly határozott
visszautasítással köszönte meg azokat, hogy nem ujították meg többet.
Távcsövével sokszor megismerte a bárónő kastélya udvarán azokat a
négylovas hintókat, a mik a Névtelen Vár kapuja előtt is megálltak egy
időben s azoknak a tulajdonosait, a jókedvű pajtásokat, a házasulandó
gavallérokat; de azt is tapasztalá, hogy azok közül éjszakára egy se
maradt ott. A bárónő, ha látogatója jött, nem hagyta el belső szobáit.
Bizonyosan betegnek jelentette magát, míg a tisztelkedő odább állt.
A télen át látta őt néha a befagyott öböl jégtükrén korcsolyázni; míg
társalkodónőjét zsölleszékben szánkáztatta valamelyik inas, s olyankor
bámulta amazoni termetét, merész magatartását, s még közelebbről
láthatta az arczát, kipirulva a hevélytől és a csipős hidegtől.
A mi legjobban tetszett neki, az volt, hogy a bárónő még korcsolyázás
közben sem vetett soha egy kiváncsi pillantást se a Névtelen Vár bezárt
ablakára, pedig néha igen közel járt hozzá.
Egyszer véletlenül, mikor a gróf Marieval szokott sétakocsizását tette,
a bárónő szemközt jött rájuk az erdőből lóháton. A mint megpillantotta
Vavel hintóját, egyszerre letért az útról, s egy mellék ösvényt
választott, hogy ne találkozzék vele. Ő látszott kerülni szomszédjait:
valamennyit; a Névtelen Vár lakóját is köztük.
Karácsonkor ő is rendezett karácsonfát a falu gyermekeinek, miként Vavel
gróf. Ezek ő tőle a Névtelen Várba siettek, eldicsekedve a kastélyban
kapott ajándékokkal.
Vasárnaponkint látta őt a templomba menni a gróf, még pedig, ha jó volt
az út, gyalog. Kijövet a bárónő alamizsnát osztogatott a két sorban
felállított koldusoknak.
Ezt nem helyeselte a gróf. Ő is bőven juttatott segélyt a lelkész által,
de csak a szemérmes szegények számára, a kik nem tudnak kérni. A
nyilvános kéregetőt elkergette haragosan.
Kivételt csak egy féllábú koldus képezett, a ki az egyik lábát
Marengónál hagyta el. Ez rendesen ott strázsált a keresztfa alatt a falu
végén, két mankón ugrálva az utasok elé (a világ tökéletességét
illustráló háromláb!) A gróf mindig készen tartá a félforintos rézpénzt,
mikor arra kocsizott, hogy a béna hadfi kalapjába hullassa a zárt hintó
ablakából.
Egyszer, mikor megint arra kocsizik, a pártfogolt koldust szemközt látja
jönni – mankó nélkül; csak egy kis pálcza volt a kezében, s már nem volt
féllábu: két lábon járt.
A gróf megállíttatá hintaját, hogy szóba álljon vele.
– Kend az? hadastyán.
– Én vagyok biz az, kegyelmes uram, monda a koldus; nézze csak, az
áldott bárónő egy masinalábat csináltatott a számomra. Akár tánczolhatok
is.
S még nevetett neki a szegény nyomorult örömében, hogy neki most már
masina lába van. Nem is fogadta el az alamizsnát.
– Nem koldulok már, tudok fát vágni. Az Isten áldja meg, a ki ezt tette
velem.
A gróf elégedetlen volt magával; hát ez az asszony mindent jobban tud,
mint ő? Érezte, hogy ez neki versenytársnője. S ebből az érzésből
küzdelemvágy támad.
A hasonlatosságban volt meg az ellentét.
Az is úgy látszik, hogy elzárja magát a világtól, ifju szívvel,
életvidám arczczal, s míg az egyenrangú társaságból száműzi magát, a
nyomorultak világát keresi. Épen úgy, mint ő. Ezen a téren össze kell
ütközniök.
Az összeütközés nem is soká váratott magára. Egy napon a gróf
tiszteletes Mercatoris uramtól egy szépen indokolt felhívást kapott
elismert bőkezűségének gyakorlására.
A bárónő szivére vette azon számtalan elhagyott gyermek sorsát, kiknek
apjaik messze földön folytatott hadjáratokban vannak távol, sokan
ellenség fogságában, még többen jeltelen sírokba elhantolva; míg
porontyaik az útfélre szorulnak ki; – ezeknek sorsát enyhítendő, egy
gyermekmenházat szándékozik alapítani. A hozzávaló épületet már
ajándékba adta és felszerelte; de egyúttal a tehetősebbek pártfogását is
felhívja, hogy az elhagyott gyermekekből becsületes embereket nevelni
segítsenek. Azoknak az élelmen és hajlékon kívül tanító és felügyelő is
kell s ezt magánadakozásból kell fedezni.
A gróf a felhivásra rögtön válaszolt.
Ötven louisdort küldött a lelkésznek e czélra; de az adományt kisérő
levélben azt a kikötést tette, hogy az a fiu, a ki annak a megyeházban
fogva tartott asszonynak a gyermeke, ne legyen fölvéve a
gyermekmenházba, hanem maradjon továbbra is az ő általa megbizott család
házánál.
Igen természetes volt a következés, hogy e fényes adományt a bárónőnek
sajátkezüleg írt levélben kellett megköszönnie.
A levél igen szépen volt írva, s a mi még különösebb, tökéletes
orthographiával: a kifejezések előkelők, nem keresettek, semmi
szenvelgés, érzelgés bennük, csak udvariasság és meleg érzelem.
Hanem a levél végén ez volt írva:
«Megbocsátja ön nekem, ha a nagylelkü adományához kötött föltétel kissé
meglep. Mert ez vagy azt jelenti, hogy ön az egész tervem alapelveit nem
osztja, vagy azt, hogy egy magára vállalt terhet nem akar átengedni
másnak. Ha az utóbbi az indok, úgy abban teljesen megnyugszom; de ha az
előbbi, akkor szeretném önnek az ellenvetéseit megismerni, hogy azok
ellen védekezzem».
Ez olyan felhivás volt, a mit nem lehetett válasz nélkül mellőzni. A
bárónőt nem volt szabad az iránt kétségben hagyni, hogy emberbaráti
intézményének épen az alapelvei nem helyeseltetnek. A gróf kárhoztatja a
gyermeknevelésnél a kaszárnyarendszert; felsorolja a convictusban élés
hátrányait: előnyösebbnek találja, ha az elhagyott árvagyermekeket
magáncsaládok körében helyezik el, a hol azok együtt nőnek fel azzal a
világgal, a melyben helyöket meg kell találniok.
Ez pedig aztán köztudomásulag olyan tér, a melyen a nevelésügy
philosophjainak két tábora egymást soha le nem győzve s munitióból és
tartalékokból soha ki nem fogyva küzdhet a napok elfogyásáig, s nincs
biró, a ki a perükben itéletet tudjon hozni, mert mind a kettőnek igaza
van – ad hominem.
A gróf válaszából tehát csak polémia lett. A bárónő nem adta fel a saját
elfoglalt nézetpontjait. Theoreticus és empyricus adatokat: elismert
auctoritásokat épen oly nagy számmal volt képes harczba vinni, miként
ellenfele. Az egyik nap a gróf küldött levelet a bárónőnek, a másik nap
a bárónő a grófnak s hevesen tromfolták vissza egymást. A bárónőhöz írt
leveleket is mindig Marienak mondta tollba a gróf, s ő csak egy V betűt
jegyzett a végsor alá. E leveleket nem kérette ugyan vissza, mint a
paphoz küldötteket, hanem a pecséten, mely azokat lezárta, nem volt
semmi czímer, semmi jel.
A küzdelem didacticus része a gyakorlati feladatokat is maga után vonta.
A bárónő mindennap meglátogatta a pártfogása alatt keletkezett
gyermekmenházat, s délesténkint, a tavaszi enyhe időben gyakran látta őt
a gróf, a feléje forduló veranda alatt ülve, társalkodónőjével, meg egy
pár szobaleánynyal, a mint nagy szorgalmasan varrtak ingecskéket,
ruhácskákat a védenczek számára; míg másrészről a gróf naponkint
felhozatta magához a kis árvagyermeket s nem restellte azt a térde közé
fogni s Hübnert, Kátét, Kis Tükört tanítani neki, hogy a bárónő
védenczein túl tegyen vele; a mi annál keményebb munka lehetett, mert a
gyerek igen nehéz fejű volt.
Ez ugyan, őszintén megvallva, egy kis kegyes csalás mind a két részről.
Mert ha oly gondos anyai gondviselés veszi körül az árvákat, a minőt
Katalin pazarolt az övéire, akkor a convictusi rendszer is igen
czélszerűvé válik; ha pedig az elhagyott gyereket olyan præceptor veszi
privátába, mint Lajos, akkor könnyű a paraszt-házhoz elhelyezett kis
gézengúzból is zsenit nevelni. – Hanem a végin mégis az asszonyé maradt
a győzelem. A mi ekként történt:
Egy napon Vavel gróf megint levelet kapott Katalin bárónőtől. (Egymáshoz
élő szóval nem szóltak még.) A levélben ez állt:
«Uram! Ön jól tudja, hogy az ön védenczének az apja nem más, mint az a
hirhedett rabló, a kit nem bírnak kézre keríteni: Sátán Laczi. Ennek az
anyját, terhelő gyanú miatt befogták. Az asszony helységünkben
természetesen a tisztességes családi neve alatt élt, Sátán Laczi csak
tolvajnév. Most szabadon eresztették a nőt, miután nem sült ki rá semmi.
Ide jött vissza ebbe a helységbe. Itt azután zárva talált maga előtt
minden ajtót. Kinek volna kedve egy rabló feleségét befogadni a házához?
Egy nőt, a kit most eresztettek ki a börtönből. A nép gyanúja egyértelmű
a halálitélettel. Utoljára a szegény nő ide jött hozzám, könyörögve,
hogy fogadjam fel cselédnek. Egész környezetem felháborodott e merész
kivánságon. Tiszttartóm azzal rémít, hogy ha ezt az asszonyt a házamhoz
fogadom, az a rablókat ide fogja idézni, éjszaka bebocsátja őket és
kiraboltat. Én pedig meg vagyok felőle győződve, hogy az az asszony
ártatlan és becsületes, valamennyi emberem daczára ide fogadtam őt
magamhoz s mátul fogva legelső cselédemnek tartom. Ha veszni engedem, ha
kitaszítom, akkor csakugyan az lesz belőle, a minek kikiáltották:
rablóczinkos, falugyujtogató. Nálam jól fogja viselni magát. Erről meg
vagyok győződve. – Már most, a mi ebből a történetből önt érdekli, ez a
következő: Ha helyesli ön azt, a mit tettem, akkor természetesen a
pártul fogott árvagyermeket ide engedi jönni az anyjához; ha pedig ön is
elitéli azt, akkor továbbra is megtartja nagylelkű pártfogása alatt.
Önre bízom az elhatározást.»
Vavel gróf kénytelen volt kapitulálni. Az az eszme, hogy a bárónő az
egész világtól eltaszított asszonyt házához fogadja, annyira magasan
állt, hogy nem lehetett föléje kerülni. Még az nap odaküldé Schmidtné
által a kis fiút a bárónő kastélyába s ezzel megszakadt közöttük a
további levelezés: nem volt rá többé közvetítő alany.
Pedig azt nem tagadhatta el magától Lajos, hogy őt ezen nő közelléte
nyugtalanítja. – Ki ő?
Külső összeköttetései által igyekezett felőle kitudni valamit. Mindössze
is azt a mendemondát tudta meg, a mit már a doktortól hallottunk.
Szerencsétlen szerelem, elhagyatás szégyene üldözte ki a világból ebbe a
magányba a fiatal bárónőt.
A gróf nem tudott az indokban egészen megnyugodni. Nőknél ritkaság az,
hogy «egy» csalódás miatt az egész világot eldobják maguktól, ily ifju
korukban.
És Vavel grófnak kötelessége a gyanakodás. Hiszen mi már annyit
sejthetünk felőle, hogy ő a Mouffetard-utczai rejtélyes férfival azonos
személy, s hogy Marie nem más, mint az akkori kis leány, kit a talált
gyermek kendőjébe burkolva, üldözői elől megszabadított; – habár titkaik
mélyébe be nem hatolhatunk is.
Neki őrködnie kell védencze fölött, abban az országban, a hol nincs
rendőrség, mégis van rend; – míg csak nem híják.
De mikor fogják hívni!
Egyik év a másik után mulik – és az az igért partja az új világrésznek,
melyről álmodik, nem hogy közelednék, de egyre távozik előle.
Mikor e nehéz küldetést elvállalta, azt mondta magában: «egy év mulva
czélnál leszünk! s akkor majd fölvált más».
De a remény megcsalta s aztán évről évre mindig jobban át kezdte látni,
hogy milyen szörnyeteg terv volt az, a mire a fejét vetette?
Még az lehető volt, hogy magát eltemesse ifju kora virágában, elzárkózva
a világnak legismeretlenebb zugába: eltávolítva magától ismerőst, jó
barátot, lemondva mindenről, a mi az életet életté teszi; de hogy
magával együtt még egy fiatal leányt is eltemessen a selyemmel bélelt
kriptába, a kinek ő a mindene, és kinek nem szabad arra gondolni, hogy
egykor ő is mindene legyen ennek a férfinak: az emberfölötti volt.
Mind jobban látta beteljesülni annak az öreg embernek a jóslatát: «A
gyermekből hajadon lesz: szép és tele szívjósággal. Lehetetlen, hogy
téged meg ne szeressen, a kihez most is úgy ragaszkodik. Mi történik
akkor?»
«Egy idegen planéta lakójának fogom magamat tartani!»
Meg is tartotta igéretét – a maga részéről; de ám a leány nem igért
semmit. S ha érezte is a leány sorsa nehéz titkát, hol vette volna azt a
lélekerőt, a minek küzdelme alatt még a férfilélek is közel van a
megtébolyodáshoz?
Lajos harminczegy évet számlált: a negyediket ez önkéntes őrültek
házában. Aggódva látta a serdülő leányt hajadonná fejlődni szemei előtt,
megáldva a szűzi báj minden varázsával. Úgy szerette volna
visszatartani, hogy maradjon gyermeknek tovább. Bábjátékokkal mulattatá;
úgy bánt vele, mint éretlen leánykával. Hanem ez nem tarthatott örökké.
A következő tavasz mindenféle virágot elhozott: azok között azt is, a
minek a szirmait a leányok egyenkint szokták kitépni, s a mit úgy hínak,
hogy élek-e, halok-e?
Lajos aggódva figyelt a leány elmélázó arczára, melyen a gyermek-naivság
már csak meghivott vendégül jelent meg: az ábrándozás volt otthon.
Mi tárgya lehet az ő ábrándozásának? Mire mélázhat el olyan nagyon?
Miért riad fel, miért szökik arczába a vér, ha őt véletlenűl meglátja?
II.
Lajos tanulmányává tette a szomszéd kastélyban lakó nőt. Ráért. Nem volt
sürgősebb dolga. S minthogy a közvetlen kérdezősködés, szomszédpletyka,
hirharang ki volt zárva tanulmány-adatai közül: csak azt tudta meg
felőle, a miről távcsöve értesíté, s ezekből aztán a képzelem
hozzájárultával alkotott magának egy kiegészített képet, – a mi
valószinüleg hamis volt.
A szomszédnő elzárkózottan él és férfigyülölő. Hanem azért se
zárdahölgyet nem csinál magából, se amazont. Pedig rendesen ez a két
véglet az, a hová megtört szivű hölgyek tévedni szoktak: az egyik a
nőiség minden dicső jogáról lemond, a másik meg a férfiasság jogait
foglalja el magának. Ez a hölgy megmaradt nőnek, nem lehetett rajta se
búskomorságot, se szilaj kedvcsapongást észrevenni. Jó falusi
gazdasszonynak tünt fel. Korán kelt, cselédjeit dologba állította,
rendet tartott; gyakran kijárt könnyü kocsin, vagy lóháton birtokát
bejárni; szép svájczi tehenészetet állított s istállóit mindennap
meglátogatta; mikor az idő kiengedett, rögtön a díszkertje után látott,
ott lehetett őt napeste szemlélni, a hogy kertészeinek rendeleteket
osztott: a kész munkát sokszor elrontatta s ujra kezdette, a mi arra
mutatott, hogy szenvedélye van hozzá.
S nem látszott semmit tudni a felől, hogy a Névtelen Vár
observatoriumában őt egy figyelmes vizsgáló folytonosan nézi oly erős
távcsővel, hogy szinte közvetlen közelében látja. Ezt onnan lehetett
gyanítani, hogy az úrhölgy gyakran maga is beleavatkozott a kerti
munkába, s olykor egész gondatlanul feltűzte ruhája szegélyét az
övszalagjába: a mi még ugyan nem bizonyít semmit, mert egy pár istennői
lábat és bokát elárulni egy leskelődő férfi előtt lehet szándékos
kaczérság is; hanem a mit ezután tett, hogy szép fehér kezeit egész
csuklóig besározta a tulipánhagymák elültetésével, hogy azokat a vénusi
kacsókat borzalom volt látni, ez már csakugyan a gyanutlanság
teljesértékű bizonyítványa.