pillantást vetve a megaranyozott hullámtükörre, az ő tündérálomi
paradicsomára, a min karéjló fodrokat hajtott a támadó szellő. Innen ő
most már száműzve van.
– Menjen ön feküdni, mondá Lajos a leánynak, a mint szobájába
felvezette. Takarózzék be jól. Ha fázik, szikfűtheát fogok önnek főzni.
Attól a szikfűtheától pedig úgy félnek a gyermekek mindannyian, hogy nem
lehet csodálni, ha Marie azt mondta, hogy épen nem fázik, s hogy szépen
le fog feküdni.
Aztán pedig nagyon rosszul aludt. Egyre azzal az üldöző vízi szörnynyel
álmodott; azt látta maga felé közeledni; annak a merev halszemei
révedeztek a sötétségen keresztül. Majd meg Lajost látta maga előtt, a
hogy üldözőjét keresi fegyverrel, rálő s nem találja: az ficzkándozva
ugrik el előle.
Sokszor felébredt nyugtalan álmából. «Lajos! Itt vagy-e?» kiáltá fel; de
senki nem felelt kérdésére. Lajos a legutolsó születésnapi köszöntő óta
nem töltötte az ő négy óráig tartó álmait a leány által számára
elkészített kereveten. S Marie tudta azt már. Esténkint egy viráglevelet
tett a takaróra, mely a pamlagra volt vetve, s az reggel is ott volt. Ha
valaki ott pihent volna, a viráglevelet leszórta volna.
Másnap a szokottnál is mogorvább volt Lajos. A mindennapi sétakocsizás
alatt egy szót sem szólt, s az ebédnél alig evett valamit.
Egy férfi, a ki legkeserűbben fel van dühítve s aztán nincs senkije, a
kin boszút álljon; a kin dühének teljességét kitöltse. Látszott, hogy
milyen türelmetlenül várja az estét, hogy elmehessen a tóra szörnyeteget
vadászni.
Szegény tárgy: egy olyan harag számára, a milyen az övé. Egy vidra, vagy
talán egy hód, a minek a feje úgy hasonlít az emberéhez: valami csoda,
holttenger korcsszülötte, mely Sodomából fenmaradt? Mindegy! eleven
állat, a miből dögnek kell lenni!
Marie pedig úgy imádkozott, hogy ne legyen e haragból semmi.
S az ég nagyon is meghallgatta fohászát: délután egyszerre megváltozott
az idő; a szép meleg augusztusi verőfénybe hideg nyugoti szél
kavarodott, az elébb porfelleget, aztán meg sűrű esőt hozott magával:
Lajosnak le kellett tenni arról a szándékáról, hogy ez este a tóra
menjen csónakázni. Otthon kellett maradnia. Egész este nem látta őt
Marie. Csak a macskáinak panaszkodhatott; de azok is álmosak voltak, nem
hallgattak rá.
Pedig semmi kedve se volt lefeküdni. Félt, hogy megint borzasztókat fog
álmodni. A zápor verte az ablaktáblákat, a távolban mennydörgött. Nem
merte eloltani a gyertyáit, hogy a villámfény a redőnyökön át be ne
csillanjon, mikor sötét van.
– Nem mernék ilyenkor kimenni a házból! mondá az ölébe vett kedvencz
cziczusnak. Hát még arra a puszta udvarra! Vagy épen azon a sötét erdei
úton keresztül! Huh be szörnyű lehet ott most. A falu végén van a
temető. Mikor villámlik, felütik fejeiket a sötétből a keresztek!
Az óra tizenegyet ütött már, s ő még fel volt öltözve.
Ekkor halk kopogtatás hangzott az ajtaján.
Megörült neki: azt hitte Lajos jött.
– No, szabad! Hát bejöhet.
Az ajtó azonban csak félig nyilt meg s a megszólaló hang nem Lajosé
volt; hanem a komornyiké.
– Bocsánat «madame». (Így hítta a leányt.)
– Ön az Henry? Hát mit akar? Bejöhet. Fenn vagyok.
A komornyik belépett. Őszfejű, tisztes arczú férfi volt, magas, csontos
termettel, szertelen nagy tenyerekkel.
– Nos, hát mit akar? A gróf küldte önt?
– Oh dehogy az küldött. Bár küldött volna.
– Hát mit csinál?
– Nem tudom én? Én azt hiszem, hogy meghal.
– Kicsoda? Lajos?
– Igen. Az én uram.
– Az Istenért!
– Szobájából jövök. Az ágyán fekszik egészen magánkívül, arcza lángol,
szemei úgy ragyognak, mint a parázs. És félrebeszél. Soha se láttam még
ily állapotban.
– Mit tegyünk? Én Istenem!
– Én nem tudom. Ha máskor mi közülünk lett valaki beteg, akkor a gróf
maga tudott segíteni, beadott neki s meggyógyította; de saját magát úgy
látom, hogy nem képes orvosolni; ágya előtt halomra vannak dobálva az
orvosi könyvek s a házi gyógytár fenekestül felfordítva; minden medicina
ott hever a padlón.
– Hát nincs itt orvos a faluban?
– De van. A megye orvosa.
– Hát el kell híni.
– Én is gondoltam azt; de nem merem.
– Miért nem meri?
– Azért, mert a gróftól ki van adva a criminális parancsolat, hogy ha
idegen embert be próbálok hozni az «ő szobájába» vagy a «madameéba»
rögtön agyonlő; de különösen megtiltotta a gróf, hogy orvost, papot vagy
asszonyt beereszszek ide valaha, még csak a kastély kapuján is. Én nem
merem ezt tenni.
– De Istenem! ha egyszer oly beteg lett! Hogyan? Ön azt mondja, hogy
talán meg is halhat? Jóságos Isten! Hogy Lajos meghaljon? Azt én nem
engedem!
– Hát mit akar tenni, madame?
– Ha ön nem mer elmenni az orvosért, majd elmegyek én!
– Hüh! Madame! Még csak gondolni is erre!
– Én nem gondolok másra, mint hogy ő halálos beteg. Nekem az ő élete
kell, az az első, azután jön a többi, a mi még a világon következik. Én
megyek, és ön kisérni fog.
– Szent atyám! A gróf megöl, ha azt megteszem.
– És ha nem teszi, ön öli meg a grófot.
– Az megint igaz.
– Aztán ön nem tesz semmit. Én teszem, a mit teszek. Felveszem a
fátyolomat, nem mutatom meg az arczomat senkinek.
– De ebben a zivatarban! Hallja madame, mint dörög odakinn? A zápor csak
úgy zuhog; a sötét erdőn keresztül kell a faluba kerülnünk; sárban,
vízben.
– Ejh, én nem félek se erdőtől, se zivatartól: gyújtson ön lámpást s
vegyen egy jó botot a kezébe; addig én beburkolom magamat és sárczipőt
húzok. No menjen, jó Henry, hiszen ha ő haragudni fog, én ott leszek
majd és kiengesztelem. Csak a jó Isten megtartsa az életét. Óh siessen
jó Henry.
– Agyon fog lőni! De Isten neki! Madame szavára mégis csak megteszem.
Hanem hát már most, ha csakugyan elszánta magát madame, hogy maga megy
az orvosért, akkor befogok a hintóba.
– Hogyan tenné ön azt? Hisz a kocsizörgést meghallaná ő, s arról
megtudná, hogy mit tettünk? Kiugranék az ágyából, kifutna az udvarra:
halálra betegítené magát. Gyalog kell, észrevétlenül elmennünk. Hiszen
nincs az oly messze. Menjen csak és hozza a lámpát!
S néhány percz mulva megnyilt a Névtelen Vár ajtaja, s kilépett rajta a
lefátyolozott hölgyalak, egy kezével a komornyik karjába kapaszkodva,
másikkal a lámpást tartva, míg kisérője nagy vörös vászon esernyővel
igyekezett őt védni a szakadó zápor elől, s egy öles husánggal támogatta
a lépteit, hogy el ne csúszszék az iszamos agyagon. – S aztán nem volt
félelmes a puszta udvar, sem a sötét erdő, recsegő fáival; sem a czikázó
villám; sem azok a sírkeresztek ott a falu végén; a leány úgy sietett,
hogy kisérője alig bírt vele lépést tartani; a leány vitte őtet.
IV.
Tromfszky doktor épen criminalis visum repertumról jött haza ezen az
estén s a parasztszekér nagyon megviselte a tagjait. Fel is fogadta,
hogy vacsora után rögtön le fog feküdni. Az eső is neki eredt, csak úgy
zuhogott az eresz.
– No iszen, mondá a doktor a vén gazdasszonyának, a ki épen a
sajtmaradékot takarította el az asztalról: híhatnának most beteghez, ha
mindjárt a primásnak akadt volna is halszálka a torkán, ki nem mozdulnék
most innen az odumból. Nem, száz aranyért se! Még ha üveges hintót
küldenek értem; akkor sem. Fogadom.
S abban a nyomban elkezdtek zörgetni az utcza ajtaján; még pedig igen
nyomatékosan.
– Mondtam ugy-e, hogy most jutott eszébe valakinek elvitetni magát az
ördöggel. Menjen ki Zsuzsa, mondja meg neki, ha maga a Herkópáter is,
hogy már lefeküdtem s fáj a lábam, magam is cataplasmákat raktam fel,
nem mehetek.
Zsuzsa asszony kiczammogott a folyosóra a konyhamécsessel a kezében s
miután többszörösen megkérdezte a künnlevőtől, hogy «ki van az ajtón?» s
a válaszul adott «én vagyok!» vékony női hangjából meggyőződött róla,
hogy az nem Sátán Laczi, a híres zsivány, felnyitotta az ajtót s akkora
hézagot támasztott az ajtó és küszöb között, a mekkora elég volt, hogy
kiszólhasson rajta.
– A doktor úr nem mehet ma sehova, most lefeküdt s katapalacsintákat
rakott a lábára.
Hanem ugyanaz a hézag elég volt, hogy egy gyönge női kéz benyuljon rajta
s a gazdasszonynak egy csomó pénzt nyomjon a markába.
Zsuzsa asszony a mécsvilágnál felismerte a szép fényes ezüst huszasokat.
Ezek nem bolond emberek! Erre már egészen kinyitotta az ajtót.
Akkor aztán tökéletes volt a megjuhászodása, mikor a fátyolos hölgyet
megpillantotta. A kiváncsiság hatalmas ösztön.
– Oh kérem alássan. Tessék besétálni nagyságos asszony.
– De ha a doktor úr lefeküdt már.
– Muszáj neki fenn lenni, ha a nagyságos asszony akar vele beszélni.
– Jelentsen be kérem, elébb.
Zsuzsa asszony meg volt sértve.
– De ha én mondom, hogy tessék besétálni!
– Én úgy szeretem, hogy elébb jelentsen be.
– Hát kit mondjak neki?
– A fátyolos nő a Névtelen Várból.
Zsuzsa asszony letette a mécsest a konyhaasztalra s ott hagyta a
vendégeket a konyhában.
– No; mit dödörög maga olyan sokáig odakünn? kérdé a berohanótól a
doktor.
– Vegye fel frissen a kaputrokkját! A fátyolos grófné van itt a Névtelen
Várból.
– Tyhü, ez már valami! mondá a doktor; s hirtelen gálába veté magát,
felkapva a fényes aczélgombos kaputrokkot. A gróf is vele van?
– Nem. A komornyik kisérte idáig.
Ez a szó, hogy a «fátyolos grófné» nagyobb hatással volt a doktorra
minden száz aranynál. Végre valahára megláthatja a mythologiai alakot,
sőt beszélhet vele. Talán az egész titokba be lesz avatva.
– Vezesse be ő nagyságát a vendégszobába s vigyen oda gyertyát.
Maga is sietett oda rögtön, csak a nyakravalóját kötötte fel elébb a
tükörből.
Ott állt előtte a titokteljes nőalak. Arcza lefátyolozva, mint mindig;
termete aranynyal áttört drága keleti shawlba burkolva. Háta mögött állt
a komornyik, a kit már ismert a faluban minden ember.
– Doktor úr; rebegé a leány halk hangon, melyből alig lehetett
megitélni, hogy gyermek, fiatal, vagy agg nő szava-e az? Kérem önt,
siessen velem rögtön a kastélyba. Az «úr» nagyon beteg.
(Az «úr?» De hát kinek az ura?)
– Óh ezer örömmel! Azaz, hogy nem annak örülök, hogy a nagyságos úr
betegnek méltóztatik lenni, hanem hogy én lehetek szerencsés
szolgálatjára lehetni. Azonnal készen leszek, csak a legszükségesebb
szereimet veszem magamhoz. Lehet, hogy érvágásra, vagy evometicára lesz
szükség; meglehet, hogy rögtön sinapismust kell alkalmazni; – vagy épen
gyors stimulantiákat.
– Óh csak siessen ön!
– Öt percz alatt odaérünk a hintóval.
– De mi nem jöttünk hintón.
– Hát?
– Csak így gyalog.
Most vette még csak észre a doktor, hogy a hölgy ruhája csupa csatak.
Valamint hogy Hamlet (nem a drámai, hanem a historiai) arról találta ki
az angol király udvaránál a királyné szolganői származását, hogy az
felemelte a hosszú ruháját, mikor sárhoz ért; akként árulta el a leány
úrnői eredetét az, hogy hagyta maga után úszni a ruháját vízben, sárban.
– De az Istenért! Ebben az időben, gyalog a Névtelen Várból! Mikor saját
hintaja, lova van a nagyságos grófnénak. Miért nem fogatott be?
Marie érezte, hogy erre a kérdésre nem lehet felelni: ha megmondja
őszintén a doktornak, hogy a patiens fejbelövéssel fenyegeti azt, a ki
neki doktort hí az ágyához, az majd úgy megijed, hogy el nem megy.
– Hát doktor úrnak nincs hintaja?
– Hintóm van; de azt csak forspont húzza.
Ezt a szót soha se hallotta Marie.
– Hát az a forspont nem ló?
– Azaz, hogy mikor van, akkor ló; de mikor nincs, akkor nem ló. – De hát
a komornyik úr hirtelen visszafuthatna a kastélyba s úgy jöhetne el a
hintóval megint.
– Az nem lehet.
– De hát miért nem?
Marie gondolkozott rajta, hogy valamit kellene mondani, a mi eltér az
igazságtól. Nem boldogult vele. Nem tudta, hogyan kell hazudni? Az
igazat pedig nem mondhatta meg: hogy a komornyiknak őt egy pillanatig is
egyedül hagyni egy idegen házban valóságos halálbüntetésre érdemes
gonosztett volna, s az nem is vállalkoznék erre. Megint csak ő
kérdezett.
– Doktor úr, nem jöhetne el velünk gyalog?
Doktor úr már tudott «úgy», a hogy Marie nem tudott. Egyszerre készen
lett a kifogással.
– Én bizony szivesen elmennék; de bizony Isten, fáj a lábam;
rheumatismus acutus van a coxamban, ha most felázik a lábam,
okvetetlenül ischias lesz belőle.
Marie összekulcsolta a két kezét könyörgésre, úgy emelte az ajkaihoz
esedezve. De nem lehetett hatása e néma kérelemnek, az arczkifejezés
kárba veszett a sűrű fátyol miatt. Ha még is láthatná az ember azokat a
könnyező szemeket, azokat az indulattól reszkető orczákat, a sirásra
vonagló szép ajkakat. – Talán megteszi az úrhölgy, hogy kérésének
nyomatékot adandó, leleplezi az arczát?
Hanem az másforma hölgy volt.
Mikor a némán, könyörgésre kulcsolt kéz nem használt semmit, akkor a
keblébe nyúlt s elővont egy kétszárú selyem erszényt, s kifordítá annak
a tartalmát az asztalra; aranyat, ezüstöt, rézpénzt, vegyest.
– Nézze ön! szólt büszkén. Nekem van ilyen pénzem sok. Megjutalmazom
önt, ha kérésem teljesíti.
A doktor elhüledezett. Annyi arany gurigált asztalán, a mennyit az egész
vármegye se látott ebben a fekete bankós világban. Ezek nem bolond
emberek!
– De csak ne szakadna úgy az eső!
– Én odaadom önnek az esernyőmet.
– Csókolom kezeit; olyan nekem is van.
– No hát siessünk akkor!
– De csak a lábam ne fájna.
– Azon segíthetünk. Henry erős ember, fel fogja önt venni a vállára s a
kastélyból azután majd hintón hozza vissza.
Erre már nem lehetett ellenvetést tenni, kivált miután Henry is a
legnagyobb készséggel ajánlotta fel a vállait forspontnak.
Doktor úr egy nagy tarisznyába összeszedte a tudományához tartozó
segédeszközöket, a pénzt elzárta a fiókjába; Zsuzsa asszonynak kiadta a
rendeletet, hogy el ne aludjék, a míg ő visszatér, s más valakit be ne
bocsásson az ajtón; azzal szépen felkapaszkodott Henry úrnak a széles
vállaira, egyik kezében a vörös esernyőt, másikban a lámpást tartva; s
így indult meg a társaság: elől a dupla férfi, hátul a nőalak, kinek
most már nem volt kire támaszkodnia, hanem magának kellett az esernyőt
tartani.
Az éji őr, a ki találkozott velük az utczán, úgy elszaladt ijedtében,
hogy az alabárdját is eldobta, azt hitte, most jön a Lucifer, óriás
alakban, veres kalappal, tüzet okádó szájjal.
A doktornak hármas oka volt emotióba jönni. Egyik a kinálkozó szép kúra,
a mi csupa gyönyörűség egy szenvedélyes orvosnak, a másik a gazdag
sallárium, a harmadik az a nagy nyereség, hogy most már egyenesen
beléphet a saisi titok függönye mögé, s a Névtelen Vár lakóinak benső
barátjává lehet. Mekkora pletykauzsorát lehet majd ebből a kapitálisból
kiverni! Eddig is nagy kelete volt Tromfszky doktornak a vármegyében,
hát még ha híre futamodik, hogy a Névtelen Várban ordinarius lett!
A zivatar kissé alábbhagyott, mire a kastélyba megérkeztek.
Ott mély csendesség volt. A betegen kívül csak egy élő lélek volt még a
nagy épületben, Lizette, a szakácsné; de az már ilyenkor oly mélyen
aludt, hogy miatta a házat is elvihették volna a feje fölül. Henry
legelébb is az obligat mamuszokat hozta elő. Azokra most mindhármuknak
szükségük volt, mert sáros lábaik ugyan szép nyomokat hagytak volna a
szőnyegen.
Marie és Henry azután egyenesen Lajos hálószobájához vezették a doktort.
Elébb Henry dugta be nagy óvatosan a fejét az ajtón s ez értesíté a
többieket suttogva, hogy az úr most is erős lázban van, s nyugtalanul
hánykolódik a fekhelyén.
Erre aztán bátorságot vett magának a doktor is belépni.
Legelső dolga volt a gyertya hamvát elkoppantani, a minek a kanócza
egész vörös gombává nőtt már, alig világított. Ekkor aztán jobban meg
lehetett a beteg arczát tekinteni.
Az egészen ki volt kelve az alakjából, arcza tüzlángban égett s a
mereven bámuló vérborította szemek kifejezésében a hagymáz rémlátása
phosphorescált. Öltönye nem volt levetve, csak széttépve mellén.
– Hm, hm; dörmögött a doktor, kipakolva az asztalra az érvágóját és
csodatevő cseppjeit s azzal odalépve a beteghez, megtapintá annak az
üterét.
A jéghideg ujjak érintésére egyszerre felemelkedett fektéből a beteg,
riadottan kiáltva az orvosra.
– Ki az? Kicsoda ön?
– Én vagyok a doktor. A megye physicusa; doktor Tromfszky. Mutassa kérem
gróf úr a nyelvét.
De nem mutatta az neki a nyelvét; hanem az öklét.
– Mit keres ön itt? Ki hítta önt ide?
– Csak legyen csendesen, gróf úr, mondá a doktor, ki hajlandó volt ezt
az izgatottságot hagymázos jelenségnek venni. Engedje az üterét
vizsgálnom. Itt egy kis paroxismus van jelen; a mire gyors orvosi segély
kell. Hadd lássam a pulsust! Egy-kettő…
A gróf azonban kirántotta kezét az orvoséból s haragosan kiáltott:
– De énnekem nem kell se orvos, se gyógyszer. Nekem nincs semmi bajom.
Nekem nincs öntől semmi megtudni valóm, csak az az egy, hogy ki hozta
önt ide?
– Kérem! szólt a doktor megneheztelve. Én híva voltam. E borzasztó
időben! Azt mondták, hogy gróf úr veszélyes beteg.
– Ki mondta? Henry! kérdé a gróf térdére emelkedve.
Henry nem mert a helyéből mozdulni.
– Te hívtad ide az orvost? mormogá a beteg s széttágult orrczimpái
fujtattak dühösen.
A doktor jót akart tenni az által, hogy megmondja az igazat.
– Engedelmet kérek, gróf úr. Nem Henry úr egyedül jött értem, hanem a
nagyságos grófnéval jött oda hozzám; még pedig gyalog, ebben a
zivatarban.
– Mit? Marie! hebegé a kóros s e pillanatban olyan lett az arcza, mint a
ki egyszerre megőrült. Valami olyan önkéntelen epilepticus vonaglás
rándította össze minden tagját, hogy kibukott az ágyából; de abban a
pillanatban megint felszökött, s mint a bőszült oroszlán ugrott oda a
komornyikhoz, megragadva annak a torkát s mint egy pokolból elszabadult
dæmon ordítva rá: Gazember! Áruló! Mit mertél tenni? Megfojtalak!
No, iszen a doktornak se kellett több biztatás, utczu neki: ott hagyott
érvágót, elixirt, flastromot; négy lépcsőt ugrott lefelé, úgy
elfelejtette az ischiast a tomporában, s azzal ki a nyitott ajtón a
szakadó záporba, nem kellett neki se üveges hintó, se emberi dromedár;
de még lámpásra, esernyőre se gondolt, hanem a merre egyenes volt az út,
vágtatott a legszebb sáron keresztül; még a mamuszokat is elvitte a
lábán.
Pedig hát nagyot vesztett véle, hogy ezt cselekedte. Hogy nem lehetett
szemmel látó tanuja annak a jelenetnek, a mi erre következett: mert
abból sokat megtudhatott volna.
A mint a gróf torkon ragadta a komornyikot s úgy megrázta azt a kezei
között, a hogy az oroszlán leteperi maga alá a bölényt: a leány
egyszerre odalépett hozzá s erőteljes csengő hangon kiáltá:
– Louis!
Erre a szóra elereszté kezeiből azt a másik embert, s mint a kit egy
varázsszó bénává ütött, összeroskadt, térdre esett Marie lábai előtt, s
aztán két karjával átölelve annak térdeit, zokogva csókolá össze a
leánynak sártól, víztől átázott ruháit, fuldokló szemrehányással
kiáltozva: miért tette ön ezt velem?
Hanem a doktor megjelenése mégis használt a betegnek.
A szertelen indulatrohamtól a természet önkéntes reactiója fordulatot
idézett elő bajánál.
Elkezdett hányni: a belül forró dühnek epesalakja nem oszolhatott szét
az ereibe, a bölcs életműszer kidobta magából a pokolanyagot, a jótékony
crisis előállt, önkéntesen a dühkitörés alatt, s azután egyszerre
elkezdett izzadni a kór és azzal lassankint eszméletéhez tért.
– Ugy-e, meg fog ön gyógyulni? rebegé a leány, ki el nem távozott
mellőle, s a kezét ott tartá a homlokán a betegnek.
– Ha azt akarja ön, hogy meggyógyuljak, mondá a férfi, akkor tegye azt,
a mire kérem. Menjen a szobájába, vesse le nedves öltönyeit és feküdjék
le. Aztán igérje meg, hogy többet nem tesz ily iszonyú merényletet soha!
Alugyék szépen.
– Mindent megteszek, hogy önt meg ne haragítsam.
– Elhagyni a házat! Nálam nélkül kimenni! dörmögé a beteg s e szónál
megint végig futott testén a borzongás, a fogai összeverődtek vaczogva.
A leány visszament hálószobájába, levetette nedves ruháit, le is feküdt;
de annyiban még sem fogadott szót, hogy szépen aludt volna, hanem inkább
minden félórában felkelt az ágyából; felölté japonicáját, felhúzta
papucskáit s átlopózott Lajos szobájáig és besuttogott az ajtón:
– Hogy van ő?
Henry ápolta. A jó ember számba se vette, hogy a torkát úgy
megszorongatá az ura: azért oly gyöngéden bánt vele, mint egy gyermekkel
az anyja.
– Csendesen alszik! vigasztalá meg Mariet.
– Ugy-e nem bántotta önt nagyon?
– Megérdemeltem azt és nem fáj.
A leány megszorítá az öreg cseléd kezét. Mire az térdre borult előtte s
megcsókolá a szép kezet: «meg vagyok érte jutalmazva».
Reggelre semmi baja se volt Lajosnak. Felkelt magától s megitta a
szokott hat pohár vizet. Ebből állt a rendes reggelije. Az elmult éj
történetéről senkinek se szólt többet.
* * *
Mindezekből pedig a tovamenekült doktor soha se tudott meg semmit.
Ő csak akkor mert visszanézni, mikor a keskeny tóöböl már közte és a
Névtelen Vár közt volt. Ugyan örült, hogy a lőtávolon kívül érezte
magát. Mégis csak bolond emberek ezek! Ilyen dolog még nem történt
doktorral soha!
A mint az urasági kastély előtt elment, látta, hogy még annak az
előtornáczában ég a lámpás. A baronesse soha se tudott éjfél előtt
lefeküdni.
Gondolta magában: ezt az esetet rögtön el kell mondani a bárónőnek. Ő
nagyon szereti a mendemondát. Ez pedig válogatott jeles kaland.
A fátyolos nő éjjeli megjelenése gyalog; a rejtélyes gróf dühös
embergyilkoló rohama. Az ilyennel nem fekhetik le az ember úgy, hogy
valakinek el ne mondja.
Azon sárosan, a hogy az erdei utat megúszta, felment a kastélyba,
magával vive az előadás hitelességét approbaló külső jeleket is: a háta
közepéig fecskendett sarat. Ez még emelni fogja a hatást.
Az előszobában a bárónő komornyikja azt mondta neki, hogy tessék egy
kicsit várni, majd elébb bejelenti.
Ez furcsa. Az orvost nem szokták máskor bejelenteni, az csak koczogtat
és belép.
Nemsokára visszajött a komornyik s azt a mentséget hozta, hogy nem lehet
a bárónővel beszélni, mert már fekszik.
– Nos aztán. Hát talán azt gondolja Georg, hogy én soha se láttam
úrhölgyet ágyban fekve, mikor orvos vagyok?
– Nagy migraineje van a bárónőnek.
– Hát hisz akkor meg épen egygyel több oka van arra, hogy az orvosával
beszéljen. Menjen csak be Georg és mondja meg a bárónőnek, hogy most
jövök a Névtelen Várból, beszéltem az úrral és asszonysággal, rendkívüli
dolgokat tapasztaltam. Ettől, tudom, hogy elmulik a migraineje.
A komornyik még egyszer bement s még egyszer visszajött azzal az
izenettel, hogy nagyon köszöni a bárónő a szivességet, holnap legyen
szerencséje a doktor úrhoz villásreggelire; de ma már nem hallgathatja
meg az érdekes közlendőket, mert aludni akar.
Doktor Tromfszky nem győzte fejét rázni bámulatában, a míg a kastélyból
kiment. Ilyen beteg asszony, a kinek nem kell se orvos, se pletyka, még
nem fordult elő praxisában.
Ezt jó lesz följegyezni, hát ha még ebből is lehet valami pletykát
kavarintani idő jártával?
* * *
A Névtelen Vár lakói pedig másnap reggel tíz órakor a szokott
sétakocsizásukban voltak láthatók: a fehérhaju komornyik, a mogorva úr s
a lefátyolozott úrnő.
Doktor Tromfszkyt pedig már reggel, mikor fölébredt, ott várta a
hazaküldött orvosi szereinek csomaga, egy levélborítékkal, a mibe
százforintos bankjegy volt takarva az éjjeli látogatás salariumául; de
egy betű se hozzá. Erre aztán ő is hazaküldte az elragadott troféumokat,
a két mamuszt. Biz abból soha se lett többé mamusz, úgy televette magát
sárral.
* * *
A napok e közben multak, a Névtelen Vár lakóira nézve a maguk szokott
egyhanguságában. A szeptember gyönyörű meleg idővel köszöntött be;
Magyarországon a hosszú ősz kárpótolja a rövid tavaszt s mintha a
takarékos anya a májusból eltett ajándékokat most szedegetné elő,
illatos ibolyával, másod-érett szamóczával lepi meg gyermekeit.
A tópart hemzsegett a sok dévaj gyerektől, a kik meztelen lubiczkoltak a
vízben, lármájuk felhangzott a Névtelen Várig. És Lajos értette Marie
arczán azt a búskomorságot. Ő egyetlen ártatlan tündéri gyönyörétől van
eltiltva. Más urileánynak annyiféle öröme van: neki semmi. Őt nem
mulattatják hizelgő udvarlók, nem ingerli a tánczvigalmak hevélye;
hirhedett művészek feltűnnek és letűnnek, ő nem gyönyörködött bennük;
szinházat soha sem látott. Egy barátnéja nincs, a kivel gondolatait
kicserélhetné, a kivel együtt megszólhatná az embereket s nevethetne a
bolondokon, a kiket szépsége elkábított, és a kit pompás toilettjével
irígységre költhetne, a mi az élet fő gyönyörűsége. Neki nincsenek más
hízelgői, mint a macskák, más barátnői, mint a macskák, más művészei,
mint a macskák.