kötetét könyv nélkül tudom már. Mért nem adsz nekem azokból a
könyvekből, a mikből magad szoktál olvasni?
– Mert azok orvostani könyvek.
– S miért olvasod te azokat?
– Azért, hogyha valaki meg találna betegedni a háznál, azt meg tudjam
gyógyítani magam, orvos nélkül.
– Hátha valakit, a ki beteg, nem gyógyítanának, meghalna?
– Sokszor az a vége a betegségnek.
– S rossz az a halál?
– Nem tudom. Mert még nem próbáltam.
– Ah, haha! Kaczagott a leány. Így nem hagyom magam kifizetni. Te tudsz
sokat, a mit nem is próbáltál: olvastál felőle. Milyen a halál? Rosszabb
az, mint egy rossz álom? Fáj az nagyon, mikor eljön? Vége van vele
mindennek, vagy még azután is fáj valami? Ha rossz, akkor miért kell
meghalni? ha jó, akkor miért kell élni?
A gyermekek tudnak ilyen kérdéseket tenni.
– Az élet az Isten ajándéka, a mit őriznünk kell, a míg lehet, felelt rá
Lajos, kikerülve a főkérdést. Általunk áll fenn a világ.
– Mi az a világ?
– Az emberfaj egyeteme, és annak a lakhelye, a kerek föld.
– Tehát minden emberhez tartozik egy darab föld? Hát az a darab föld, a
mi hozzánk tartozik, hol van?
Felelj meg erre!
Lajos gróf talált ki valami módját az elcsűrés csavarásnak.
– Apropos. Még nem mondtam el neked, hogy én veszek itten egy szép darab
földet a tópart mentén, a mi egészen a miénk lesz, s azt te átalakítod
majd virágos kertté. Ugy-e jó lesz?
– A jó te vagy, a kert szép lesz, s akkor ez nekünk itthonunk lesz
ugy-e? Hogy hívják az itthont?
– Azt úgy híják, hogy haza.
– Hát nem minden föld «haza?»
– A hol ellenségeink laknak, nem az.
– Mi az az ellenség?
– Olyan ember, a kire haragszunk.
– Mi az a harag? Én még nem láttam olyat soha. Te mért nem haragszol?
– Mert te rád nincs okom, mással pedig nem érintkezem.
– S mit csinálnak azok, a kik haragusznak egymásra?
– Kerülik egymást.
– S ha nagyon haragusznak?
– Akkor verekednek egymással.
– S ha igen nagyon haragusznak?
– Akkor megölik egymást.
A leányt bántotta a veszedelmes kiváncsiság. Kivont egy gombostűt a
ruhájából, annak a hegyével alattomban megszúrta Lajos kezét.
– Mit csinálsz? kérdé az elbámulva.
– Meg akartam tudni, hogy milyen vagy, mikor haragszol? Hát nem fájt?
– De fájt. Látod. Vér jött utána.
– Óh Istenem! kiálta föl erre a leány s engesztelésül odavonta magához
az ifju fejét s forrón megcsókolta annak az orczáját.
Az ifju erre felugrott helyéről: arcza elsápadt, szemei elmeredtek,
tekintetében rémlátás tükrözte vissza magát; kezei reszkettek.
– Látod, monda a leány. Még sem öltél meg. Pedig igen nagyon
megharagítottalak.
– Óh ez nem harag! sóhajtá fel az ifju.
– Hát mi?
– Annak nincs neve.
– Hát nem szabad nekem téged megcsókolni? Tavaly még szabad volt, meg
azelőtt, meg minden évben.
– Ma már tizenöt éves vagy.
– Hát a mi szabad volt tavaly, meg azelőtt, meg mindig, az idén már nem
az? Már nem szeretsz?
– Veled van tele minden gondolatom.
– Tudod azt, hogy születésem ünnepén mindig szabad volt «egy»
kivánságomat elmondanom, s azt teljesítették? Így szoktatott rá valaki.
Talán tudod is, ki?
– S ez mindig megtörtént.
– Meg. Pedig a gyermekek tudnak képtelenségeket kérni. Hanem a
felnőtteknek meg van annyi eszük, hogy a gyermekeket rá tudják szedni.
Ezelőtt három évvel azt kértem tőled, hozz nekem valakit, a kivel
beszélhessek, ne legyek egyedül: akkor hoztál nekem macskát, kutyát,
madarat. – Két év előtt arra kértelek, hogy szeretnék megtanulni
festeni. – Akkor szereztél nekem kimetszett patronokat, porfestéket,
azzal fizettél ki. – Ma egy éve azt mondtam, hogy zenézni akarok. Akkor
hoztál nekem kintornát. Mindig megtetted a kivánságomat. De mindig meg
is csaltál mellette. Így szoktak tenni gyermekekkel. Ma már azt mondod,
hogy tizenöt éves vagyok: nem lehet úgy bánni velem, mint gyermekkel.
Eszedbe tartsd. Az idén is kivánok valamit tőled: azt már módodban van
megtenni, s azzal bolonddá nem tehetsz.
– Akkor meg is teszem.
– Kezet reá.
– Egészen a kezedben tartasz.
– Hát tudod, hogy én nem rég arra kértelek: rendelj meg számomra egy
Melusine-köntöst Párisból.
– Az meg is érkezett. Magam hoztam el neked a dobozt.
– Tudod, mi az a Melusine ruha? Akarod látni?
Azzal a leány felszökött a helyéből s feloldva a selyemzsinórt, mely
felöltönyét derekán összeszorítá, hirtelen ledobta magáról a selyem
japonikát s ott állt az elbűvölt ifju előtt egy olyan öltözetben, a
milyenben a párisi hölgyek a tengeri fürdők hullámaival szoktak
enyelegni. A Melusine: uszóöltöny.
– Én azt kivánom tőled e mai napon, hogy taníts meg engem úszni. A tó
itt van a kertünk alatt.
Olyan volt a leány az égszinkék öltözetben, mint Shakespeare
Szentivánéjiálmának egyik tündéralakja: ártatlan és csábító; gyermek és
syrene.
Lajos meglepetve emelte föl kezét.
– Nos? Meg akarsz verni? szólt a gyermek, félig sírva, félig nevetve.
– Vedd fel, kérlek, a felöltönyödet, szólt Lajos s reszketett mind a két
keze, mikor a japonikát felvette a pamlagról s betakarta vele a najadok
eszményképét. Minő gondolat ez?
– Ugy-e? Régóta főzöm ezt magamban. S ezt a kivánságomat meg kell
tenned. Erre nem mondhatod, hogy nem tudsz hozzá; mert egyszer, mikor
nagyon sietős volt az utunk (nem tudom miért?) s egy folyónál nem
találtunk az innenső parton egy csónakot, te magad átusztál a túlpartra
s onnan hoztál el egyet, a min négyen átkeltünk. Még akkor támadt ez a
vágyam. Milyen dicső tudomány az, úszni a víz fölött! Barátságban élni a
hullámmal, a halállal. Szárnyat csinálni a kezeinkből s repülni, mint a
madár! A mióta e várban lakunk, ez a vágyam egyre erősbödött. Minden
éjjel álmodom, hogy a hullámokat szelem. Egész nap nem látom az Isten
egét; – mikor kimegyünk, fátyol borítja arczomat. Mintha rostélyon
keresztül látnám az egész természetet. Szeretnék dalolni, sikoltozni,
bohóskodni; de nem merek: félek, hogy meghallják a fák, a falak, az
emberek s elárulnak. Ah, de ha ott a zöld hullám felett lebeghetnék, a
hol nem találkozhatik velem senki: a hol nem láthat meg senki, felnézve
a ragyogó égbe, versenyt sikongatva a halászmadarakkal, körültánczolva
viczkándó halaktól, a kik nem beszélik el senkinek mit láttak, mit
hallottak: az nekem túlvilági boldogság lenne! Nem szerzed-e meg azt
nekem?
A gyermek vágya oly igaz, oly szívből eredő volt. És Lajos maga is
ismerte azt a büszke gyönyört. Talán maga is regélt Máriának Cleliáról
és társnőiről, kik a Tiberen átuszva menték meg a római leányok
erényének tiszta hírét.
– A mi neked öröm, az nekem is az, monda és kezét nyujtá a leánynak.
– Ah, te teljesíted óhajtásomat? Te jó vagy, te kedves vagy! S a férfi
hasztalan akarta megóvni kezét, hogy csókjaival el ne halmozza; utána
omlott, úgy fogta el a visszavont kezet. Hát ez sem szabad már?
– Mit gondolsz? Már tizenöt éves vagy. Ily nagy leány nem csókol kezet
férfinak.
– Hát tehetek én arról, hogy te nem vagy asszony?
Erre már el kellett mosolyodnia Lajosnak.
– De nem, nem! tiltakozott gyorsan a leány ez eszme ellen. Én bizony egy
cseppet sem szeretném, ha asszony volnál. Akkor éjjelenkint ketten
együtt még jobban félnénk s ketten együtt egymást ijesztgetnők: míg így…
Itt megakadt.
– Hogyan? Mit «míg így?» kérdé elbámulva Lajos.
– Hát így olyan nyugodtan alszom éjjel, azt tudva, hogy te itt vagy
közelemben.
– Hol vagyok én «itt»?
A leány odamutatott az ujjával a bőrkerevetre s megint visszavitte
ajkához az ujja hegyét.
– S honnan gondolod te, hogy én ott vagyok?
– Én nem tudom. De már nagyon kicsiny koromtól fogva megszoktam azt
képzelni, hogy te közel hozzám alszol; s az nekem valami olyan
álomraszenderítő érzés. Azt pedig, hogy a fegyvered ott van minden éjjel
azon a fehér fénymázos asztalon, onnan tudom, hogy reggelenkint apró
fényes fekete porszemek maradnak rajta, a minőkkel a lőfegyvert
megtöltik. De nem láttalak még soha; mert nagyon későn jösz be s nagyon
korán eltávozol mindig.
Az ifju végig simítá homlokát kezével s nagyot sóhajtott magában mondva:
«nem jövök be többet».
Menni készült.
– Hát most hová akarsz sietni megint? Nem tudod, hogy ma nem vagy sem
azoké a csunya könyveidé, sem azé az éjjelvirrasztó telescopiumodé;
hanem ma az én jobbágyom vagy.
– Hát hisz épen a te parancsodat megyek végrehajtani kis királyném. Ha
úszni tanulsz, egy öltöző-sátort kell készítenem a számodra a tóparton s
padot és mellvédet ütnöm össze, a honnan magam a rudat tartva,
követhesselek. Ehez még jó helyet kell kikeresnem a kis öbölben.
– De ugye, ha egyszer jól tudok úszni, akkor szabad lesz a kis öbölből
kiszáguldanom a nagy tóba is.
– Igen. Két föltétel alatt. Az egyik az, hogy én követni foglak a
gondolámon.
– De ne nagyon közel.
– Úgy sem. A másik pedig az, hogy a fűzfákon túl, a mik a kis öbölt
takarják, csak olyankor lesz szabad kiúsznod a szabad tóba, mikor
holdvilág süt: éjjel.
– Az nagyon szép lehet. De miért csak holdvilágnál?
– Mert holdvilágnál nem lehet távolból távcsővel felismerni az arczot, s
aztán másnak is lehet olyan jó távcsöve, mint nekem.
– Ugyan kinek volna a faluban?
– Az úri kastély új lakót kapott. Úrnő került a házhoz.
– Ah! Egy hölgy? Szép-e?
– Fiatal.
– Te láttad őt a távcsővel? Minő haja van?
– Szőke.
– Akkor nagyon szép lehet. Szabad lesz-e őt nekem is egyszer meglesnem?
– Félek, hogy meg fogod szeretni, mert nagyon szép és nagyon jámbor.
– Honnan tudod azt, hogy nagyon jámbor?
– Minden járása a szegények és betegek házainak látogatásából áll s első
útja a templomba visz.
– Hát mi mért nem járunk a templomba soha?
– Mert mi más valláson vagyunk, mint azok, a kiké az a templom.
– Hát azok más Istenhez imádkoznak, mint mi?
– Nem. Ők is ugyan azt az Istent imádják, a kit mi.
– Hát akkor mért nem férünk meg mindannyian ugyan egy templomban?
Lajos elragadtatva fogta két keze közé a gyermeteg bölcs
angyalfejecskéjét, s nevetve monda:
– Lelkem, kis királyném: erre a te kérdésedre az öt világrész minden
synedriumai sem tudnának megfelelni, hát még én, szegény kiszolgált
katona?
– Eredj, te mindig ostobának teszed magadat, mikor én kölcsön akarok
kérni egy kis bölcseséget. Úgy teszesz, mint a ki a koldus előtt
eltagadja, hogy van pénze. Apropos! Nehogy elfelejtsem. A szegény
gyermekeknek, a kik iskolába járnak, az én ünnepnapomon pénzt szoktam
küldeni. Jer ide csak: vedd át. Melyikből adjak nekik? A kicsinyekből,
vagy a nagyokból? Azokat az apró sárgákat nem bánom, ha kiosztod; hanem
a fehéreket jobb szeretem megtartani, mert azoknak olyan szép pengésük
van, s szűz Mária kép van rajtuk; de ha ezekből a nagy pirosakból
válogatsz nekik, hát azt se bánom.
Tudniillik, hogy azok az apróbb sárgák soveraigne aranyak voltak, a
fehérek ezüst huszasok, azok a nagy veresek pedig az akkori osztrák
pénzügyminiszter veresréz emlékpénzei, a mik még sokáig kisértettek
azután susztertallér és két garasos név alatt. Még akkor újak voltak és
ragyogott rajtok a 30-as szám: félforintba mentek.
– Már majd csak a legnagyobbakból adjunk a legkisebbnek; monda Lajos.
Ez a leány nem tudja, hogy mire való a pénz? mi különbség van arany,
ezüst meg réz között?
III.
A Névtelen Vár egyikén azoknak a földnyelveknek épült, a mik a Fertő
déli partjáról a tóba benyúlnak.
Az öregek, a kik e vadászkastélyt épülni látták, azt állítják, hogy azon
a helyen valami régi czölöpépítészet maradványai voltak. (Livius és
Justin szerint a mai Narbonneból kivándorolt celták voltak a tókörnyék
ős lakói.) Még akkor a magyar embernek kisebb gondja is nagyobb volt
annál, hogy magánál régibb őslakók emlékeinek kutatásával törődjék. Ha
volt a kőfejszés celta kornak régi építménye ottan, arra bizony az új
kastélyt jó volt rárakni.
A néphagyomány azt is állítja, hogy sok év előtt, a mult században, az a
hely, a hol most kastély és park van, mind tófenék volt s ez is igaz
lehet. A Fertő igen szeszélyes tó. Az elmult utolsó két évtized alatt
magunk is láttuk élő szemeinkkel, hogy egyszer csak nagy részben
kiszáradt: eltünt, nem volt tó. Ott hagyta a fenekét szárazon. A
partbirtokosok, kik addig a víz tükrét bírták, most elfoglalták a
kizöldült tófeneket; felosztották, legelőnek, kaszálónak használták;
azután kiadták haszonbérbe: az árendások tanyákat, gőzmalmokat építettek
az «új föld»-re: búzát, tengerit vetettek belé, egy esztendőben kétszer
is arattak, – egyszer aztán megint más jutott eszébe a Fertőnek: újra
kinevezte magát tónak, visszafoglalva elébbeni méltóságát, s vetések,
tanyák megint eltüntek a zöld hullámtükör alatt; csak egy-egy gőzmalom
kéménye maradt fel tanujeléül az álmodott paradicsomról szóló tündér
mesének.
Ilyen tündéri játékot gyakran űzött a Fertő a halandókkal.
1737-ben Rusztról Ilmiczre gyalog gázoltak át a tavon az átelleni
partokról a lakosok. A földesúri levéltárak teli vannak okiratokkal
nevezetes falvakról a tóparton, mik nagy dézsmát, halászati haszonbért
fizettek valaha. Két ilyen gazdag falunak a harangját nem rég halászták
ki Széplak táján a tó fenekéről, az egyik harang a széplaki toronyban
van most is; a halászok gyakran húznak fel hal helyett tört sírkeresztek
darabjait, mik félig megkövesülten az eltünt Jakabfalva, Fertő,
Kenderalja falvairól tanuskodnak. Hát a Strabo által leírt római
castellum, hát az Eginhart említette avar gyűrű-vár, melyben Nagy Károly
gallusai a csakánok mérhetlen kincseit vetették prédára, hová lettek?
Elnyelte őket a Fertő. Alámentek annak a csodálatos földnek, a mi
meghajlik a szekér alatt, míg terhével végig gördül rajta: úgy mondják
«lóhitáz»; itt-amott égerfaerdők, óriás fenyőcsoportok nőnek fel rajta;
a szép zöld erdő mellé házakat építenek; egyszer aztán elkezd emelkedni
a föld: a falak alásülyednek a vizbe; hanem az erdők, azok együtt
emelkednek a földdel, s úsznak a föld alatti elementum felett.
A Névtelen Vár isthmusát két öblöcske vette körül; az egyik az, a
melyikről Lajos beszélt Máriának, hogy azt megveszi valamelyik
compossessortól, a kinek a nádasa határos a túlsó parttal. A másik kis
öböl pedig a szomszéd Fertőszeg falutól választá el a Névtelen Várat. Az
urasági kastély a falu keleti szélén egy lejtős domb oldalába volt
építve s homlokzatával az is a tó felé fordult.
Az ezernyolczszázhatodiki Boldogasszony hava második felében lehetett
minden este látni a kastély erkélyéről, mikor a nap már leszállt s az
alkonyég olyan csodálatos színekkel vonta be a tó tükrét, hogy ha festő
merne ilyen lilaszínű érczfényű síkságot, átszelve rézzöld sávokkal,
vászonra tenni, azt mondanák rá, hogy színvakságban szenved; pedig, a
kik ott vannak, minden csendes őszi estén látják azt a pompáját a
tündéri képtelenségnek, – tehát az ilyen ünnepélyes estéken lehetett
látni, a mint a Névtelen Vár keleti tóöbléből elősiklott egy kis könnyű
gondola, hosszú ezüst vonalat húzva a nagy aczéltükör lilaszín,
sötétkék, smaragdzöld foltjain keresztül, mely fényvonal az álló víz
lapján letörletlenül ott maradt. E csónakban egy magános férfi ült.
Azt már azután nem lehetett látni a kastély erkélyéről, hogy e csónak
mellett úszik egy nőalak; mert azt a csónak eltakarta. Hanem azért
elárulta azt a vidám sikoltozás, örömujjongás, melyet az úszó leány nem
tudott magától megtagadni.
Marie igen jó tanítvány volt a hydrioták iskolájában. Már a negyedik
leczke után szabad úszó lett. Gyönyörűen úszott, mint egy hattyú. Vállai
soha sem merültek el a vízben. Csak úgy sikamlott el a hullám fölött.
Esti úszáshoz nem volt szüksége kalapra; hosszú haja szabadon úszott
utána a hullám fölött. Az óvatosságra csak addig volt szükség, a míg a
part közelében jártak, s míg napvilágos volt az ég.
A mint beljebb haladtak a tóban s az alkonyárny a fényes tükrön csak
fekete árnyképeket engedett a csónakból és az úszó főből kivenni, ott
aztán elhagyá az úszó alak a kisérő naszádot. Nem félt már semmitől. A
hullám jó barát volt, ismerték egymást. Ha akarta, hevert rajta, mint
egy duzzadó párnán, mint a ringatott bölcsőben a gyermek. Ha akarta,
összetette kezeit a víz fölött és úgy imádkozott, csak a lábai taposták
a vizet. Itt azután szabad volt gyermekké lennie. Sikoltozni dévaj
kedvteléssel, hivogatni a fölrebbenő vadludakat, ingerkedni az éjszaka
fecskéivel, a denevérekkel, mik úgy czinczognak este a tó fölött,
üldözve a futó vízi pókot. Itt szabad volt még dalolnia is. Neki
ereszteni szabadon gyönyörű æolhárfa hangját. Hogy az, ott a csónakban
nem haragudott érte, onnan bizonyos, hogy ő maga is halkan utána dudolta
a dallamot, mély harangdöngésü hangjával kisérve a leányka énekét. Itt
senki sem leskelődhetett rájuk. Itt senkit sem kellett kikerülniök. Itt
nem kellett a leánynak fátyolt viselni az arczán.
Néha órahosszant is elbolyongtak a hullámtükrön, a leány nem fáradt ki
bele. Ez az áldott védő elem visszaadta azt az erőt idegeinek, a mit a
mostoha föld elvett tőle. Ott oly fáratag volt; száz lépésnyi séta után
már pihennie kellett, elszokott a járástól; itt pedig, mint egy najad,
sikamlott tova, egész lénye megváltozott: élt! – S ha kísérője szólítá,
akkor odaúszott hozzá, belefogózott a csónak szélébe s hosszú haját
kiteríté annak a térdeire száradni, míg a parthoz visszatértek.
A két kastély ablakainak világa vezérfényül tündöklött eléjük a
víztükörben, messze a part mentében éjjeli rákászok fáklyafénye
vereslett.
S mikor a keleti part mögül, a látkör aczélkék ködéből kiemelkedett a
hold izzó tányéra s lassankint bearanyozta az egész tó tükrét: az olyan
volt, mintha tündöklő, átlátszó aranyban úsznának, eveznének tündérek, a
kiknek lakásuk a víz fenekén, korallkertek között van, s csak az
emberaltató éjszakán jönnek fel a víz felszinére, a holdsugarakon
arczaikat fehéríteni.
Szegény leány! még azt mondta, hogy ő boldog! Ebből állt az egész
boldogsága.
És ezt is maga találta ki magának.
Ha valami ócska journalban fel nem fedezi azt a Melusine köntöst, Lajos
magától soha rá nem jött volna, hogy milyen kevéssel gazdaggá lehet
tenni valakit, a kinek semmije sincs.
Még a kedélye is egészen megedződött a leánynak ez által. Nem volt olyan
ijedős, olyan könnyen sirva fakadó: tanulékonyabbá lett; jobban figyelt
s némi önbizalom kezdett támadni lelkületében.
Tudott valamit, a mihez nem kell senkinek másnak a segítsége.
Hanem hát úgy volt megírva, hogy még ez az egyetlen öröme se legyen
tartós. Azt is megirigyelte tőle – talán a sors. Minden rosszat, a mi
történik, fogjunk a sorsra.
Egy este, mikor már a fogyóban levő hold jó későn kelt föl, a szokott
vízi sétáján kisérte Lajos csónakja Mariet, ki messze előre úszott.
A Fertő tó sajátságai közé tartozik az, hogy apróbb-nagyobb szigetecskék
vannak benne elszórva, azoknak a szélei nádassal körülvéve, beljebb
borítva rekettyével, bozóttal, míg a Hanság felé egyre nagyobb úr lesz a
zöld bozót, s ott már az apróbb tavak tükrei képeznek elszórt szigeteket
a sötét nádtengerben, a mik közt legnagyobb a Királytó, mely vizével a
többit táplálja s lefolyása van a Rábczába; partjait óriási fenyőszálak
fedik; a nép «öreg fenyvesnek» nevezi ez erdőt a víz közepén.
A Névtelen Vár irányában is volt egy ilyen kis gömbölyű szigetke, a mi
nagyon ingerelte Marie kiváncsiságát.
Vajjon mi lakhatik abban? Nincs-e abban is egy Robinson Crusoe
letelepedve? Nem laknak-e ott is vad emberek? Vagy kajmánok, nagy
tekenős békák és tengeri kigyók?
Lajos iparkodott a leány túlheves fantáziáját lelohasztani, hogy biz
azon a szigeten semmiféle ember nem lakhatik, mert ott nincs mit enni;
krokodilust, s más vízi szörnyet ez égalj nem tenyészt, s a Fertő tó
legnagyobb czápája: a harcsa, a minek szerencsére nincsenek fogai a
torkában; hanem azért mégis megtiltotta Marienak a rekettyés sziget felé
úszkálást, mert ott hinár van, a mibe belebonyolódhatik, vízikigyót,
pióczát pedig bizonyosan fog találni, a miktől pedig a leány irtózott.
Az is meglehet, hogy vidrával is találkozik s az meg fogja ijeszteni.
Hanem hát lehet egy leánynak azt mondani, hogy «ne menj oda!»
A tilalom csak fokozta az ingert.
Marie nem volt Lajosnak a rabja: meg volt neki engedve, hogy bármilyen
messze elcsapongjon a szabad hullámvilágban, csak koronkint adott hírt
magáról egy-egy «hahó» kiáltással kisérőjének.
A férfi ezalatt hanyatt feküdt csónakjában, s míg azt szabadon ringatta
a hullám, a csillagos ég mélyébe bámult, s hallgatta az éjszaka
rejtélyes neszeit, síró, búgó, zengő hangokat, mik a sík víztükör fölött
oly messze elringanak: az ember találgatja, hát ez mi volt?
A mocsárvilág ritka vadainak kiáltásai hangzanak át a Hanságból: a
«török réczéké», mik nem engedik magukat megközelíteni, majd meg
emberlárma támad, mintha összeveszett csoportok verekednének, a Fertő tó
darvai lármáznak ott; közbe harangoz mély zúgó hangjával a bölömbika.
Majd feljön a hold; már fogytán van. A fogyó hold olyan ellenszenves
alak, emberre, állatra, növényre, mint a milyen rokonszenves a telő
hold. Ki tudná annak az okát? Találgatni lehet; de megtalálni nem.
Egyszer csak az éjszaka rejtelmes hangjai közé egy éles sikoltás vegyűl.
Ez Marie hangja volt!
A férfi, mint őrült, ragadta egyszerre kezébe mind a két evezőt s a
csónak hasította a hullámokat a sikoltás tája felé.
A csendes hullám-tükrön meglátszott a fényes vonal, a mit az előre
úszott leány alakja vont rajta, s mi órákig csillámlik a víz színén. A
végén a vonal visszahajlott s kezdett egy nagy V betűvé alakulni.
Látszott, hogy az úszó a rémület kétségbeesésével igyekszik a csónakot
elérni. Mikor összejutottak, a leány ismét hangosan kétszer-háromszor
rémületesen sikoltott s aztán félkezével görcsösen kapaszkodott a csónak
párkányába, rémítő tekintetet vetve háta mögé.
– Marie! kiáltá a férfi megrémülve s félkezével megkapva a leánynak a
derekán az övet, kirántotta őt a hullám közül s az ölébe vette. Mi lelt?
Mi üldöz?
A leány úgy reszketett, úgy vaczogtak össze a fogai, hogy nem tudott
felelni; a lélekzete is elállt, el volt fulladva egészen. Csak a nagy
szemeit mereszté iszonyatra.
Lajos körülbámult és nem látott semmit.
De néhány percz mulva felmerült előtte valami.
Hanem mi?
Ember, vagy állat?
A fej, az ábrázat emberé volna: férfié talán, hanem a sima arczot rőt
kurta szőr fedi s a koponyát a haj helyett is csak vidraveres csömbölék
takarja, két hosszú füle hegyesen mered fel, az alak szája úgy össze van
szorulva, hogy semmi ajka nem látszik, orrczimpái összelapultak, alig
kivehetők; hanem a szemei, mint a halnak mereven, karikára kinyilva. Az
egész arczon semmi indulatkifejezés.
A rejtélyes szörny egészen ott a csónak közelében merült fel.
Lajos két kézre kapta az egyik evezőlapátot, hogy szétzúzza a csodának a
fejét; – de súlyos ütése csak a puszta habot érte. A szörny egyszerre
lebukott, s látszott a mélyen áttetsző holdsugárittas hullámban, hogyan
szökellt tova, nem embermódra úszva, hanem szeszélyes zegzúg
szökellésekkel, mint egy ősvilági csoda, lökve magát odább, s eltünve a
vízmélység homályában, hol ember szeme nem lát többé, csak a halé. És
aztán nem látta őt Lajos felmerülni többet.
Lajosnak minden idegét megzsibbasztá a rémület és a düh.
Mi volt ez? ki küldte ezt a névtelen szörnyeteget az ő féltett kincse
ellen?
Hát már a víz fenekén is ellenségei laknak?
Nem gondolt egyébre, mint az ármányra és incselkedésre.
A méreg forrt ereiben.
A leányt betakargatta a bő fürdőköpenybe s aztán hozzáfogott az
evezéshez.
– Holnap visszatérek ehez a bozóthoz; dörmögé magában, felkeresem ezt a
fenevadat, s agyonlövöm, ha ember, ha állat!
A leány valamit nyöszörgött, mintha ellentmondana.
– Agyonlövöm! ordítá dühösen a férfi.
A leány aztán meghúzta magát reszketve a csónak fenekén, s nem szólt
többet, még a szepegését is elfojtotta, mint a csínyt tett gyermek.
Mikor aztán a parthoz visszaértek, a férfi nyers hangon ráparancsolt a
leányra, hogy menjen el az öltöző kunyhóba és öltözzék fel.
Türelmetlen volt, hogy az öltözés soká tartott. Kétszer is megsürgette,
hogy siessen.
Aztán a karjára vette és sietve haladt vele a kastélyba vissza.
A leány még akkor is reszketett.
– Igazán meg akarja ön azt az állatot ölni? kérdé rebegve útközben.
– Meg.
– De hát ha ember?
– Akkor meg épen meg.
– Én soha se megyek többet úszni.
– Tudom. A ki egyszer megijed a vízben, az elfelejti az úszást. Ön
ezentúl írtózni fog e tótól.