olyan mozdulattal, a mely előkészülete annak, mikor valaki kétfelé akar
repeszteni valakit s vetett egy oly tekintetet Bernát urra, mitől annak
a királyi biztos és a tekintetes asszony jutott egyszerre eszébe. – A
haragra kelt férfi még egy fejjel magasabbá látszott nőni, s a melle,
vállai viadori állásra tágultak szét, a két szemében nem a tenger
látszott most, hanem a zivatar.
A várt felelet helyett, e kérdés után, megfordult a sarkán, s egy szót
sem szólva többet, ott hagyta a vendégét, az ősi terem valamennyi
faképeinél.
Bernát úr bámult és ámult: nem tudta mire vélni a dolgot. Igen
természetesnek találta pedig, hogy ha szerződést csinál az ember, valami
«usu capiálás» végett, abba a felesége nevét is betétesse. Ezzel a
kérdéssel ő csak nem sérthetett meg senkit. Utoljára is, a gróf nem jött
vissza: nem maradt más teendő, mint neki is a szobájába vonulni s ott
várni be a további fejleményeket. A grófnak mulhatlan szüksége van a
megujított szerződésre, mert különben innen kiexpediálják; pedig
látszik, hogy milyen nagy költséggel rendeztette be ezt a várat, a mi
vadászkastély korában ronda kis fészek volt; most pedig egész
tündértanya. Tehát neki kell a kis ajtóra kerülni.
A szobájában egyedül járogatva a nesztelen posztóczipőkben, egyszer csak
beszédet hall az ajtajában; a patvarista és hajdu hangjait ismerte föl.
– Tudja, mi lesz ma itt az ebéd? kérdé a patvarista.
– No hát mi? szólt a hajdu.
– Spenót sült békaczombokkal…
– Aujnye!
Bernát úr mérgesen nyitotta föl az ajtót.
– Mit beszél audiat?
– Én? Nem beszélek semmit.
– Hol vannak már a pipáim?
– Hiszen épen abban járok! monda a patvarista, tovább csónakázva a két
mamuszszal.
A tekintetes úr megint egyedűl maradt s várta, hogy mi lesz már?
Kis idő mulva ismét halk dödörgést hall az ajtajában. Megint a
patvarista beszél a hajduval.
– János, ma itt nem mi eszünk, hanem minket esznek.
– A frányát is!
A komornyik azt mondja, hogy a gróf pisztolyait töltögeti. Meg akar lőni
valakit. Azt mondja, hogy a ki a grófné felől tudakozódik, azt mindjárt
duellumra hívja.
A tekintetes úr felszakította az ajtót.
– Mit beszél audiat?
– Én? nem beszélek semmit.
– Hát hol a pipáim?
– Épen azt investigálom!
Azzal szánkázott tovább a hosszú folyosón.
A tekintetes úr dohogott magában.
«Megütheti a ménkű! Még meg akar duellálni. Hát hiszen én nem ijedek meg
az ő pisztolyától. Nekem is van puskám, meg kardom is. – De ez mégis
bolond historia. – Hogy én most birokra menjek egy idegen asszonyért, a
kit soha se láttam! – Mit mond rá majd a feleségem otthon? – De csak ne
jöttem volna ebbe a bolond várba! – De csak ne kötöttem volna
Bruderschaftot azzal a bárónővel! Miért is nem bíztam az egész statutiót
a másod alispánra? – Csak találnék valami ürügyet, a miért hátba
vághassam ezt az egész bolondok házát. – De a pisztolyok elől csak meg
nem szaladok. – A magyar nemes: született katona! – Csak legalább a
pipám volna itten! – Hiszen pipa nélkül az ember félember. – A pipától
mingyárt kap az ember jó gondolatokat. – Hol őgyeleg az az audiat?
Épen nyitotta be az ajtót.
– Hát még sem találja a pipáimat?
– De már megtaláltam.
– Hát hol vannak?
– Ott vannak a komornyiknak a szekrényébe bezárva.
– Hát miért vannak bezárva?
– Azért, mert ennél a háznál pipázni nem szabad. Első dolog az, hogy
minden vendégnek elszedik a pipáját, s elzárják.
– Ez bolond beszéd!
– Relata refero.
– De hisz ez actus majoris potentiæ! Egy nemes embernek elzárni a
pipáját! A primæ nonus flagrans megsértése! Nekem megtiltani azt, hogy
dohányozzam! – Még Bécsbe is csak azért nem megyek soha, hogy a véki
dohányomat nem engedik bevinni a vámon. – A miből nekem még a császár
sem parancsol, azt nekem gróf uram nem fogja megtiltani. – Megyünk!
Rögtön itt hagyjuk ezt a bolondok házát. Gróf uram aztán lássa, hogyan
marad meg benne. Audiat, inhibeálja rögtön annak a komornyiknak, hogy
rögtön bocsássa szabadon a deteneált pipáimat, ellenkező esetben
marcalis processust akasztok a nyakába. Megyek. Fogatok! Küldje a hajdut
a holmiaimért. Nekem gróf uram nem parancsol. Megmutatom.
S azzal lehúzta lábairól a fatalis mamuszokat s vágta őket oly erővel a
földhöz, hogy megrendűlt bele az egész kastély, aztán fogta egyik kezébe
a puskáját, a másikba a kardját s úgy vonult ki az elátkozott szorosból,
bebizonyítva, hogy nem gyáva futással, de fegyveres kézzel nyitott
magának utat: ámbátor, a miglen a puskát a posztószélből s a fringiát a
szarvasbőr iszákból kibontotta volna, az alatt akár kiéheztethették
volna.
A patvarista pedig szaladt a pipákért s a princzipálisa háta mögött
félre fintorított pofákkal s az orra hegyéhez illesztett tenyere
billegetésével adott kifejezést annak az eszméjének, hogy a patvarista
is «valaki». – A folyosó végén, a hol a komornyik szobájába akart
nyitni, szemközt jött rá a gróf. Útját állta neki.
– Ön a patvarista? kérdé a gróf.
– Úgy csúfolnak.
– Mikor lesz önből ügyvéd?
– Mikor a censurát leteszem.
– Mi kell ahhoz?
– Egy esztendei juratusság; meg egy arany a diplomáért.
– Az aranyat megadom önnek. S aztán ha ügyvéd lesz ön, akkor megfogadom
fiskálisomnak hatszász forint fizetéssel. – (Ez nagy szó volt. Hatszáz
forint fixum: erre már házasodni lehetett abban az időben.) – S miután
tudom, hogy magyar nemes ingyen nem szokott ajándékot elfogadni, az
adott aranyért egy utasítást kérek öntől. Ön jogtudós. Megadhatja.
– Tessék kérdeni.
– Mi módon lehetne én nekem ebből a Fertő tóból egy darab vizet úgy
elfoglalnom, hogy az senkié se legyen, csak az enyim.
– Indigenatust kell önnek szerezni ebben az országban.
– S hogy függ össze az indigenatus a vizzel?
– Úgy, hogy a ki honosítva van ez országban, annak már joga is van itt
fekvő birtokot szerezni. A Fertő partján van elég compossessor, a kinek
jó pénzért eladó a birtoka. Akkor, ha ön egy ilyen darab földet
megvásárol, kizárólagos birtokosává lesz e földdel egyenlő szélességű
Fertő tónak a közepéig.
– Köszönöm. – Még egyet. – Ha ön ügyvédem leend: mit fog ön tenni, hogy
engem ebből a várból ki ne zavarjanak, a nélkül, hogy az új
birtokosnővel új szerződést írjak alá?
– Legelőször is elhúzom a repositionalis processust tizenkét esztendeig.
Azután kétszer opponálok, egyszer repellálok. Ez is három esztendő. Elég
lesz?
– Elég.
A gróf fejbólintással üdvözlé a fiatal jogtudóst, s azt sem kérdezte
tőle, hogy kinek híják.
De hisz ez sem kérdezte a gróftól.
Bernát bácsi dehogy ment vissza a bárónőhöz a Névtelen Várból. Hajtatott
egyenesen haza.
«Köszönje gróf uram, hogy rá nem tettem a kezemet!»
* * *
Hanem ez is csak Magyarországon történhetett meg egy megye főnökével (a
ki kormányzó ugyan, de nem rendőr), hogy arra a kérdésre: «ki lakik
ebben a házban?» azt feleljék neki, hogy «ott kinn tágasabb!»
HARMADIK RÉSZ. A MACSKÁK TÜNDÉRASSZONYA.
I.
Mikor meghallják ezt a szót: «pusz–pusz!» futnak le a háztetőről, az
ereszről, s ugrálnak be egymás után a felnyitott ablak redőnyein. Egész
ethnographiai gyüjteménye a macskáknak, a mikért a «macskák Rafaelje»
lelkesülhetne; a párduczalakú dundi francziák, hosszú hegyes fülű
kaukazusiak, kondor selyemszőrű s lecsüggő fülű chinaiak. Percz mulva
ismét becsukódik az ablak; együtt van teljes számmal a társaság: négy
macska, két mopsz, egy magános veréb; meg egy leány.
A leány, alakjáról itélve, lehet tizenöt éves, de tekintetében,
mozdulataiban még az elkésett gyermekkor árulja el magát. Arcza, melyet
soha sem ér az Isten napjának egy sugara, csaknem átlátszó fehér; hanem
az ifjú életerő annál pirosabb hajnalként tör keresztül rajta. Domború
márvány homlokával, vékonyan rajzolt szivárvány szemöldeivel egy szent
képnek lehetne mintája, ha az önkénytelen mosolyra metszett ajk
szögletei el nem árulnák földi eredetét; a villogó sötét szemek, a
könnyen táguló rózsaszín orrczimpák s az a sajátszerű, gömbölyű tokának
induló áll, valami nevezetes családi jelleget kölcsönöznek az arczának,
a mi első tekintetre elárulja a rokonságát olyan arczokkal, a miket
sokan ismernek.
Öltönye himzetekkel és csipkefodrokkal gazdag: a hogy fiatal leány nem
szokott öltözve lenni; hanem azért elhanyagolt és szeszélyes, mint a
kinek nincs, a ki megmondja, hogy mi illik? mi a divat? Hajviselete is
erről tanúskodik. Semmi journalban nem található fonadékok, előre-hátra
csavarva, s össze-vissza tüzködve bogláros hajtűkkel, miknek gombjai
smaragdok és rubinok; de a haj maga zilált és összekóczolt. A drága
brüsseli csipke le van szakadva válláról, s az elefántcsont fehér bőrt
engedi kitündökleni, a kötényke majcza, mely derekát átszorítja, arany
filigránmunka, apró papucskái arany és ezüst gyöngyökkel vannak himezve;
hanem mikor egyik lecsúszik lábáról, a rózsaszín lábujjacskák
kikandikálnak az elvásott harisnya fejéből. Az egyik fülében függő is
van, nagy igazgyöngy cseppel, a másikból hiányzik a párja, ezt
valószínűleg elvesztette s resteli keresni, vagy valakinek megmondani,
hogy elveszett.
Szobája fényüző pompával van berendezve: a falakon atlasz szőnyegek; a
butorokon gobelin himzésű szövet; aranyozott teknőczhéjjal kirakott
szekrénykékben gyermekjátékok, felöltöztetett bábuk üveg alá eltéve. A
drága bábuk között vannak olyanok, a mik tánczolnak, guitároznak és
fejeiket negédesen hajtogatják. Egy velenczei mozaik-asztalkán kártya
hever és három rakás pénz, az egyik arany, a másik ezüst, a harmadik
réz. Az egyik játszó aranyat veszt, a másik ezüstöt, a harmadik rezet.
Egy háromlábú alacsony jaspistáblán valami orgonaforma látszik, hosszú
sor ércz- és fasípokkal. Az ablakhoz közel áll egy festőasztal; azon
papirdarabok és sorba rakott üvegek porfestékkel. Van egy edénytartó
almáriom is, a miben apró edénykék állnak; azután meg egy kocsiszín egy
ruganyos hintócskával; remek faragványú állványokon chinai vedrek
állnak, viaszból készült virágcsokrokkal, s a szögletekben mindenféle
ágyacskák és almocskák vannak megvetve, apró hálótársak számára.
Kiegészíti a sajátszerű bebutorozást egy arasznyi magas gömbölyű
asztalka, melyet kereken fog körűl egy szintoly alacsony bőrkerevet.
Könyvtár is van, annak tartalmát képezik a Bertuch Orbis Pictus kötetei,
a Portfeuille des enfants, Robinson Cruzoe regéje, s a párisi legrégibb
divatlap, az Album des Salons füzetei, miknek divatképei a székeken,
asztalokon szétszórva is hevernek.
A társaság tehát együtt van mind, senki sem hiányzik.
A most érkezett vendégeket sorba veszi az úrnő, megkérdezi, hogy szolgál
egészségük, mint mulatták magukat kirándulásaikban? mind a négynek neve
van: «Hicz, Mitz, Panni és Miura». Mindannyian bemutattatnak a két
otthon ülő társalkodónak, a kiknek neve: «Phryxus és Helle», két mopsz.
A kis úrnő nem elégedve meg azzal, hogy védenczei saját ösztönükből is
szoktak mosdani: előhozza a porczellán mosdó-tálacskát s orczáikat és
talpacskáikat fínom szivacscsal megtörölgeti s csak úgy engedi azután a
reggeliző asztalhoz ülni: a négy czicza szemközt a két mopszszal.
Mindegyiknek tiszta asztalkendő kötve a nyakába, hogy a tászlijaikat el
ne keverjék a tejjel, a mi mindegyiknek külön findsába szolgáltatik,
beleaprított kalács-darabkákkal. Egymásra morogni mind valamennyinek meg
van tiltva, s az ez ellen vétők rögtön megdorgáltatnak, míg azt
mindannyinak el kell tűrni, hogy a magános veréb odarepül közéjük az
asztalra s orczátlan merészséggel egyik findsáról a másikra szállva, a
kalácsdarabkákat elorozza, s aztán még rászáll Phryxus fejére, s a
lopott morzsával énekli az «O du lieber Augustin!» classicus nótáját.
Mikor vége van a reggelizésnek, s azt a vendégek a háziasszonynak szépen
megköszönték s egymásnak kedves egészségére kivánták, akkor következik a
kocsikázás.
A hintó előgördül: Phryxus és Helle már ismerik a kötelességüket, oda
állnak a rúd mellé, fölhagyják magukat kantároztatni; a négy czicza
elfoglalja rangfokozat szerint az első és hátsó üléseket a phaëtonban;
Dávid, a magányos veréb, a parancsszóra megjelen s mint igazi divatos
postillon, Phryxus hátára repülve, a nyeregből hajt s trombitálja hozzá
a posta-indulót, míg az úrnő a csavar-orgonához siet, s különféle
nótákat kintornáz le a magától zenéző műszeren, s a zenére a befogott
kutyák csöndes koczogással körülkocsikáztatják a kocsiban ülő macskákat.
Azután pihenni bocsátják valamennyit. Mopsz, czicza, kintorna alunni
megy.
A helyett fölébredt a muzsikáló óra, s elzenézi a maga pásztordalát s a
rajta álló rézcyclopsok elütik az órát; a kakuk huhukol s a réz
alabárdos tiszteleg. A kis úrnő más öltözetet vesz fel. Egész szekrénye
van tele azokkal, válogathat belőlük. Nem segít neki az öltözködésnél
senki: minden öltönye előfüző; szorító vállra nincs szüksége karcsú
termetének. Mikor azzal készen van, künn a folyosón egyszeri csöngetés
hangzik. Akkor fölteszi a kalapját s arczát lefátyolozza azzal a sűrű
virágos csipkeblonddal, a mi semmi vonást kivenni nem enged. Néhány
percz mulva hangzik a másik csöngetés. Arra hallik az udvaron az
előrobogó hintó dübörgése. Azután halk hármas koczintás az ajtón. Mire,
a bebocsátó «szabad» szó után, belép egy férfi, úti öltözetben,
tisztelettel meghajtja magát. Előbb meggyőződést szerez magának felőle,
hogy a fátyol oda van-e tűzve a leány kalapja széléhez, hogy nem
lebbentheti-e föl a szél? Azután odanyujtja fehér glacée keztyűs kezét s
levezeti a lánykát a lépcsőkön a hintóig. A bakon ott ül a szélesvállu
komornyik, most már kocsis jelmezben, s féken tartja a két hatalmas
fekete paripát. A férfi fölsegíti a hölgyet a hintóba, maga melléje ül
szótlanúl s aztán megindul a két fekete ló a járművel az ezerszer
megjárt úton, egyenlő tempóban, kikerülve a falu főutczáját, végig a
kertek alatt; a szemközt jövők nem köszöntenek feléjük, tudják jól, hogy
az nem tetszik azoknak. Kapuban ácsorgók visszahúzódnak előlük s ablakon
nem kandikál ki utánuk kiváncsi asszonyfő, úgy haladnak a kocsizók,
mintha láthatlanok volnának. Mikor a hintó az erdőbe ér, már szinte
tudják a lovak, hol kell megállani, ott a férfi lesegíti a lefátyolozott
hölgyet a kocsiból, bal karját nyujtja neki: a jobb keze egy hatalmas
bottal van elfoglalva, mely tüskés vadkörtefából készült, végén hatalmas
vasszorítóval s még azonfölül hosszú három élű tőrt rejt, a mi jó
fegyver annak a kezében, a ki ért a tőrvíváshoz. Így sétálnak a gyepes
úton a fák alatt szótlanúl. A bükkfa tövében sötétkék harangvirág
nyílik, a mesgye-parton világoskék nefelejts. A kék az úrhölgy kedvencz
színe. De azért e virágokból szakítania nem szabad. Miért nem? azt nem
mondják meg neki. Talán azért, mert mind ez a virág másé.
A leányka léptei néha oly könnyűk és ruganyosak, mintha tündér járna a
harmatos fű felett, a kinek a lábnyomása még a harmatot se veri le;
máskor pedig oly fáradtak, oly vontatottak, mintha öreg anyóka tötyögne,
csiperkét keresve a mohos pázsiton.
A séta után ismét felülnek a hintóba; a fogat megfordúl, visszatér a
Névtelen Várhoz, s annak a kapuja ismét bezáródik.
A lánykát szobájába vezeti a férfi s most már következik a komoly
foglalkozás. Könyveket vesznek elő. A férfi magyarázza a classicusokat.
Ez az ő saját olvasmánya is, egyebet nem tud vele közölni. Regényt nem
adnak a leányka kezébe; a historia meg még korai volna.
A férfi csak azt tudja neki tanítani, a mit maga is tud. Idegen mester,
gouvernante nem jön ide. Minthogy a férfi zongorázni nem tud, annálfogva
a leány sem tudhat, s hogy mégis gyönyörködjék a zenében, vettek neki
egy kintornát s abba minden negyedévben új dalokat fuvó hengert raknak:
azzal zenézhet magának.
A férfi festeni sem tud, pedig egy leánynak az is kedves időtöltés az
egyedüllétben. Ennek a pótlására is találtak ki valamit, a mitől
egyszerre minden ember Rafaellá lehetett. Vastag, átlátszóvá tett
papirból vágtak ki virág- és gyümölcsmintákat, s a szobafestés elmélete
szerint különféle porfestékekbe mártott lapos, kemény ecsetekkel e
patronok segélye mellett festhetett képeket akárki, a nélkül, hogy
rajzolni vagy festeni tanult volna. Ez is rabművészet.
Mikor ebbe is belefáradt a leány, akkor leülhetett kártyázni. Magában
egyedül, két képzelt ellenféllel, játszhatott l’hombret és tarokkot s
gyönyörködhetett benne, hogy a rézpénz hogy nyeri el az aranyat?
Délben a harmadik csengetésnél ismét koczogtattak az ajtaján. A fehér
keztyűs kéz feléje nyult s átvezette az ebédlőbe. Egy nagy asztalnak a
két végén volt két teríték, egymástól távol. Az egyik mellé leült a
leány, a másik mellé a férfi.
Az ebédlőbe nyiló szobának az ajtaján csengetyű volt. Mikor az
megszólalt, azt jelenté, hogy ételt hoztak be. De már az, a ki az ételt
a konyhából felhozta, az ebédlőbe nem jött be, hanem letette a tálat a
külső szobában. Az úr aztán fölkelt, kiment a benyilóba s maga hozta be
az ételt s a leányt kinálta meg elébb, azután vett maga. Gazdag konyhát
tartottak. A leány számára az ő kedvencz bora, a Muscat Lunel volt
feladva, abból szürcsölgetett egy-egy harangvirágnyit, az úr Haute
Sauterneit és burgundit ivott. Mikor évadja volt, osztriga is került az
asztalra, hanem annak az üres héját a komornyik porrá törte, úgy szórta
ki, nehogy a gyerekek széthordják a furcsa «békateknőt».
Ebéd alatt beszélgettek is egymással ők ketten. A leány a cziczáiról,
mopszairól, az úr az olvasmányairól. Ha valami nevezeteset álmodott a
leány, azt is elmondta, s az úr meghallgatta. Ha a leány kért valamit, a
férfit Lajosnak nevezte, a férfi pedig, ha a leányt megszólítá, Marienak
mondta.
Ebéd után elhagyták a termet, s átmentek az olvasóba. Ott voltak már az
újon érkezett hírlapok. Lajos maga főzte a kávét s míg az elkészült, az
alatt elolvasta a hírlapokat. Ez nem tartott akkor sokáig. Mai világban
egy távirat nagyobb terjedelmű, mint akkor egy hírlap volt. Lajosnak
voltak megjegyzései némely eseményekre. E megjegyzeseit tollba mondta
Marienak, ki azokat finom hajszál vonású betűkben, hollótollal leirta, s
az ilyen levélkét azután Lajos lepecsételte s kihordója által elküldte
tiszteletes Mercatoris uramhoz, visszakövetelve minden levélkét az
elolvasás után.
Mikor aztán elvált Marietól, akkor Lajos megérinté az ajkaival a kezét
és a homlokát a leánynak.
A leány aztán visszament a szobájába s játszatta a kintornát a kedvencz
állatjainak, öltöztette a bubáit, számlálta a kártya-nyereségét, vagy
veszteségét, festette a papirost a patronjaival, nézegette a képeket az
Orbis pictusban, melynek mind a négy nyelvű szövegét értette már s
olvasta egyedűli kedvenczét, Robinson Crusoet, ki tudja hányadszor? Ez
még nem volt regény.
S ez így folyt nap nap után, tavasztól őszig, ősztől tavaszig.
Este, mikor lefeküdt a leány, mielőtt levetkőzött volna, a szobájában
levő bőrpamlagra egy vastag selyem pokróczot terített, s az ajtaját
félig nyitva hagyta. Tudta jól, hogy az a valaki, a kit ő Lajosnak
nevez, éjjel ott alszik azon a kereveten. Csakhogy az mindig oly későn
jön be és oly korán távozik, hogy se bejöttét, se kimentét soha nem
veszi észre. A fiatal leány mélyen alszik s a mopszok nem ugatják meg a
házi urat, a ki nekik czukordarabkákat osztogat.
Sokszor feltette pedig magában, hogy addig nem alszik el, míg Lajos be
nem jön; de hasztalan volt minden kisérlete. A szempillái leragadtak, a
mint lefeküdt. Aztán meg azt kisérté meg, hogy jókor fölébredjen, hogy
egy jóreggelt kivánhasson neki, de a mint kidugta a fejecskéjét
ágyfüggönyei közül, vidáman kiáltva fel: «jó reggelt, édes Lajos!» már
akkor nem volt ott senki.
Ez az ember nem alszik többet naponkint négy óránál, s akkor is oly
ébren szendereg, hogy a leánynak egy álomnyöszörgésére felébred. És
aztán, mint a katona a táborban, mindig felöltözötten alszik; mellette a
fegyverei.
Ezt onnan tudja meg a leány, hogy a bőrpamlag mellett van egy fehér
fénymázos rococoasztal; azon ő minden reggel talál olyanforma apró
fényes fekete szemerkéket, a minők az amaránth magvai. Ez az apró mag:
lőpor, a mi ki szokott hullani a pisztolyból, a minek a serpenyőjét
akkor iziben porozták fel s aztán az asztalra letették.
II.
Egyszer egy esztendőben aztán van olyan nap, a mi kivételt képez a többi
közül. Ez a leány születésnapja.
Ez az egy nap az övé kicsi gyermek korától fogva.
Ezen a napon tegezik egymást Lajossal; miként akkor, mikor még Marie
járni tanult, az ő kezét fogva.
Előre örül már ennek a napnak s terveket készítget magában, a miknek
kivitele problematikus.
Kik jönnek őt megköszönteni születése napján?
Először is a magányos veréb, a kit ő Dávidnak nevez. (Bizonyosan azért,
mert az is kifogyhatatlan énekes volt.)
Már korán reggel, mikor a redőnyök hasadékain átrózsállik a hajnal,
odarepül az ágya fejére s azt a nótát énekli, hogy «fakadj piros rózsa,
fakadj csendesen.»
Azután jönnek üdvözölni a macskák.
A mint felugrik az ágyából, odafut az ablakához, kitárja a redőnyöket:
«pusz, pusz!» Jönnek rögtön mind a négyen, születésnapot köszönteni.
– Ejh, nézd: hát az én Miurám mit hozott nekem születésnapi ajándékul?
Mi van a szájában? Jaj mi ez a szép kis teremtés? Egy kis egérke. Ejnye
Miura, hát hogy merte maga megfogni a kis egeret? Nem meg volt magának
mondva, hogy semmi kis állatot nem szabad bántani? Hát illik az egy
Miurához? Egy okos, nevelt cziczához, a ki porczellán csészéből
reggelizik? Adja ide mindjárt azt a szegény kis porontyot. Ah, milyen
kedves kis állat! Hogy dobog szegénykének a szíve ijedtében! Maga csúnya
Miura! Most hogy sír ennek a kis egérkének a mamája, ha nem találja a
kis leányát!
Erre a szóra csak úgy potyogtak a könnyei az ölébe.
Azután megtörülgette a hálóinge felemelt szélével az elalélt parányi
állatot, s rálehellgetett, hogy fölmelegedjék; kis csésze aljába tejet
töltött, abba belenyomta a kis állat orrocskáját, hogy igyék szegényke:
utoljára szétnézett, hogy hol találna a számára valami jó helyet?
«Legjobb lesz ide», s beledugta a saját ágyába.
A védencz pedig ahoz a fajtájához tartozott az egereknek, a mik
énekelnek, olyanformán, mint az álmodó kanári. Az rögtön elkezdett a
menhelyén vékony aczélhúr hangon csicseregni. A mi aztán megint annyira
megtetszett a leánynak, hogy örömében bocsánatot kért Miurától a meg nem
érdemlett dorgálásért: hisz az nagyon kedves ajándékot hozott neki.
Akkor aztán hozzáfogott az öltözéshez. Egy spanyol fal mögött végezte el
a toilettejét. Ott állt a ruhatára. Mikor előjött, pompás tarka-pálmás
chinai selyem japonica volt rajta, a mit csak egy derekára hurkolt
selyemzsinór tartott össze: a haja mind egy csomóba tekergetve volt
feltüzve a feje tetejére.
Elkészíté a reggelijét magának és a társaságának. Mind a nyolczan hideg
tejet ittak, apró kalácskákkal, a miket valaki rendesen az alatt tett le
az asztalára, a míg éjjel aludt. Gyümölcsöt soha sem ízlelt a leány,
Lajos tartotta magát azon kor Galenusainak mondatához: «nihil de arbore»
(semmi fán termettet!) Ma azonban nem játszott a társaságával, hanem az
Orbis pictusban lapozgatott s úgy várta be az időt, a mikor a kétszeri
csengetés után hangzani fog a koczogtatás az ajtaján: «szabad!»
A belépő férfi meg volt lepetve.
– Még nem vagyunk felöltözve a kikocsikázáshoz? kérdezé.
A leány pedig félredobta a könyvet az öléből s odafutott a belépőhöz és
pajzánul a nyakába kapaszkodott.
– Ma nem kocsizunk ki. Hát nem tudod? Ma születésem napja van. Ma én
parancsolok a háznál. Az történik, a mit én akarok, s én azt akarom,
hogy itthon maradjunk, s te azt az időt, a mit velem szoktál tölteni a
kocsin, itt a szobámban töltöd el, s nekem felelgetsz mindenféle bolond
kérdésemre, a mit a fejemben kifőztem. És aztán nem feleded el, hogy
ezen a napon tegezzük egymást. Már most szépen köszönts meg. Hadd
hallom.
A gróf alig észrevehetőleg meghajtotta a fél térdét és a fejét, s nem
szólt hozzá semmit. Vannak köszöntők, a miket így szoktak előadni.
– Jól van, tehát én ma királyné vagyok. Egyetlen jobbágyom ülj ide a
lábamhoz erre a tabourettere.
A férfi úgy tett. A leány felkuporodott az ottomanra, lábait felszedve a
bő japonica alá; ő pedig odaűlt a lábaihoz, s felvette az eldobott
könyvet; azt gondolta, majd azzal kielégíti.