Ha a szerelmes pár az üldöző franczia tiszt elől menekült ide
Fertőszegre, akkor a titokban maradásra a legrosszabb módot választotta
a nő arczának örökös fátyol alatt tartásával. Ha egyszerűen a maguk
alakjában jelennek meg, ugyan ki fog rájuk ismerni itt Fertőszegen? Míg
a fátyolnak híre megy s előbb-utóbb nyomukra vezeti a tudakozó férjet.
– Hiszen mások is támasztották ezt a skrupulust. De itt jön azután az
igazi magyarázat. Van egy öreg erdőkerülő, a ki mindennap látja őket
kikocsizni. Az erdőnek egy tisztásán le szoktak szállni a hintóból s egy
kis sétát tesznek a gyalog ösvényen, a dáma az úr karjába fogózva. Az
erdőkerülő megjegyzé, hogy egyik nap a dáma nehézkes, tappogó léptekkel
jár, a másikon pedig oly ruganyos, könnyed járással lépeget, mint egy
tündér. A termete is egyszer deli, másszor összegörnyedező. Az
erdőkerülő azt mondja, hogy a lefátyolozott dáma nem egy asszony, hanem
kettő. A csábító idegen nem egyedül szöktette el a franczia tábornoknét,
hanem leányostól: az anya azóta összerokkant, a leány pedig felnőtt, s a
bűnös ember elcsábította mind a kettőt!
– Shoking! kiálta fel az erényeire féltékeny társalkodónő. Ilyesmit nem
lett volna szabad doktor úrnak elmondani hölgyek előtt.
– Kérem, doktornak minden szabad!
Elmondva azonban már csakugyan el volt, s visszavenni nem lehetett:
ennélfogva az egész asztaltársaság egyhangulag felriadt, hogy ez már
szörnyűség! Egy ilyen gonosztevőt csakugyan nem szabad tovább megtürni a
Névtelen Várban.
Ez alatt azonban tiszteletes Mercatoris uram is elkészült a rossz
fogaival, s most már ő is hozzászólhatott a napirenden levő tárgyhoz.
– Uraim és hölgyeim, kezdé, engedjék meg, hogy én szót emeljek e
kérdésben, melynek részleteiről senki sem bír annyi ismerettel, mint én,
a ki évek óta folytonos összeköttetésben állok ez ismeretlen emberrel.
– Minő összeköttetésben?
– Csupán levelezés által. És az is egész sajátszerűen megy végbe. A gróf
– nevezzük annak, ámbár semmi okunk sincs rá, mert ő nem mondja, hogy az
– minden nap elküldi nekem a maga «Augsburger Allgemeine Zeitung»-ját, a
mit reggel a kapum alá bedugva találok; s azonkívül a Schmidtné által
gyakran küld hozzám leveleket; de az nem férfi-írás, világosan nőkéz
vonásai. Azok sem maradnak nálam; a küldönczné visszakéri mindig a
levelet. A pecsét a levelen rendesen síma. Csak egyszer láttam rajta egy
czímert három virággal.
– Mi volt az a három virág? kérdé a bárónő élénken.
– Azokat nem ismerem.
– S mi iránt folytatnak önök levelezést?
– Eleinte azon kezdődött, hogy az idegen úrnak voltak apró kivánságai, a
miknek teljesítésére engem kért fel. Majd az volt a baja, hogy a kutyák
nagyon vonítanak a faluban, majd meg az, hogy a gyermekek kiszedik az
erdőn a fészkekből a madarakat, majd meg az, hogy a bakter nagyon
kiabál. De mindezeket soha sem a maga nevében panaszolta el, hanem egy
harmadik személyre vonatkozólag tette, a kit nem nevezett meg, csak azt
írta «félnek a kutyaüvöltéstől»; – «szeretik a madarakat»; – «felijednek
az őr kiáltásától». – S aztán pénzt küldött annak a gazdának, a kinek
olyan ugatós ebe volt, hogy éjszakára zárja be azt, a fiuknak, hogy
ereszszék szabadon az elfogott madarakat, s az éji őrnek, hogy a falu
tulsó végén kiabáljon.
– Úgy látszik, hogy az a nő, a kit őriz, nagyon szereti a csöndet.
– Úgy van. Az itteni fiatalságnak az a szokása volt, hogy az újév első
óráját nagy lövöldözéssel szokta megűnnepelni. Az idegen úr a másik
évben a fiatalokat felkérte általam, hogy hagyják abba a lövöldözést,
inkább mulassanak az ő rovására, s azóta minden Sylvester éjen
megvendégli őket a falu korcsmájában. A mint ezeket az apró kivánságait
elintéztem, akkor elkezdte a hirlapjait elküldeni hozzám, a mi nekem
vajmi jól esett, mivelhogy falusi papnak nem igen telik ilyesmire.
Később a könyvtárából is kölcsönzött olvasni való műveket. Minden
nemzetbeli classicusai meg vannak. Azután Wieland, Lessing, Kleist,
Börne, Locke, Schleiermacher művei. Ezen kezdődött a levelezésünk.
Gyakran a leghevesebb disputába elegyedtünk, egy nap tízszer is
megfordult Schmidt, a futár, a Névtelen Vár és parochia között a
véleménycserét ide-oda hordva, s ugyanaz nap elmentünk egymás mellett az
utczán, a nélkül, hogy egyebet mondtunk volna egymásnak, mint «jó
napot». Az általam olvasott levelekből azonban arról meggyőződtem, hogy
a rejtélyes férfi se nem büntetés elől bujkáló gonosztevő, se nem
regényes asszonyszöktető kalandhős, de még nem is világgyülölő
szerencsétlen bolond; hanem valódi nemes érzésü emberbarát, a ki
érdeklődik az egész világon történtek iránt és szereti tudni az apró
emberek baját, hogy rajtuk segíthessen; filosof, a ki boldognak érzi
magát, ha csönd van körülötte.
A bárónő odainté a komornyikját s azt az utasítást adta neki, hogy az
előljáróságot kérje fel a nevében, hogy minden tervezett üdvlövöldözést
és rakétázást hagyjanak el. Feje fáj, nem türheti. Mulassanak a mai nap
örömére csöndesen a födél alatt.
Azután azt kérdezé a lelkésztől:
– De hát hogyan értesül a szegény emberek bajairól a névtelen úr, ha
soha se ő, se cselédei a néppel nem érintkeznek?
– Igen egyszerű módon. A kastély tornyában van egy hatalmas telescopiuma
elhelyezve. Ezt ő maga tudatta velem. Ezzel ő a magasból minden udvarba
belát. Úgy, hogy megtudja, kinél mikor van keresztelő vagy temetés; s ha
rongyos a ház, a hol ily eset fordul elő, már másnap ott van nálam az
enyhítő segély. Elnézegeti, hogy mulatnak a paraszt legények egymással s
nekem megírja, hogy ezt vagy amazt a szép leányt jó lesz meginteni, mert
nagyon szilajon járja a tánczot; meg hogy ezt meg ezt a menyecskét
megdorgáljam, hogy ne nyissa ki az ablaktábláját, mikor éjjel
koczogtatnak rajta. Még azt is kitanulta, hogy melyik fiu a legjobb
iskolába járó, melyik forgatja otthon a könyvet a kezében
legszorgalmasabban, s annak ösztöndíjt küldött. S karácsony estéjén
minden kis fiut és leányt felhivat a Névtelen Várba, ott nagyszerű
karácsonyfa van a számukra felállítva, égő viaszgyertyákkal, s azon
minden gyermek számára apró ajándékok, öltönydarabok, könyvek,
nyalánkságok. Azokat ő maga osztogatja ki közöttük. Sőt egy igen
nevezetes esetet mondhatok el róla, a mi nagyon jellemzi az embert.
Egyszer egy szerencsétlen asszonyt, a ki házastársi viszonyban él egy
rossz hírű férfival, a vármegye befogatott. A tekintetes főbiró úr tudja
az esetet: a Rakoncza Jutka, a Sátánné.
– Hogyne tudnám? most is odabenn ül. Ő kelme az a híres Sátán Laczi
szeretője.
– Ennek volt egy kis fia. Annak azután, hogy az anyját elvitték, nem
volt hová lenni. Az idegen úr a tornyából nézte, mi történik ezzel a
gyermekkel, a kinek az anyját látta pandurok által elkisértetni. Azt
minden házból kikergették, utoljára a többi gyerekek elkezdték
boszantani, csipkedni, taszigálni, míg a gyerek kibujdosott a falu
végére, lement a tópartra, s mivelhogy nem adott neki senki enni, a
tukorczát ette: a fiatal sás édes hajtását. Az idegen úr rögtön írt
nekem, hogy az elzüllött gyermeket kerestessem föl s adjam oda
gondviselés végett a Schmidtnének; ott kap addig enni, a míg az anyja
hazakerül; a rektor pedig fenyítse meg a fiukat, hogy ne bántsák a
nyomorultat többet.
A bárónő könnyezett ez elbeszélésen.
A főbiró pedig adomát mondott rá.
– Kár volt! Úgy jár vele, mint az egyszeri ember a farkasfiuval. Ha
megnő, a jótevőjét eszi meg.
– Ah, ah; ne szóljon úgy, Bernát bácsi; tiltakozék a bárónő. Szegény kis
fiu! Ez egészen elérzékenyített. Georg! Pakoljon össze a süteményekből
egy jó csomót s vigye el majd a Schmidtnének a szegény kis árva számára.
Az ilyen dolog engem nagyon meghat. Aztán majd jőjjön el hozzám az a kis
fiu; valami ruhát fogunk számára összeszedni. Mondja csak tisztelendő
úr: tehát az én bérlőm igazi nemesszivű ember.
– Tettei annak hirdetik, bárha szavát nem hallani is.
– De akkor mégis mi magyarázata van a lefátyolozott nő titkának?
– Ezt nem tudom, mert ezt a tárgyat távolról sem érinti leveleiben soha.
– Rabja neki az a nő, a kit erőszakkal tart magánál?
– Az nem lehet, szólt a lelkész, mert száz alkalma volna tőle megszökni,
vagy segélyt kiáltani, mikor az utczán végig kocsizik vele.
Itt aztán oly hosszú hallgatás támadt, hogy elvégre az inzsellér úr is
hozzájutott a maga sorához.
– Azt mondom, hogy mit is mondok…
– Ugyan, az Isten áldja meg, mondja ki hát! unszolá a doktor.
– Azt mondom…
– No csak ki vele bátran!
– Azt mondom, hogy azért van annak a dámának a képe mindig lefátyolozva,
minthogy – mit is mondok!
– De mondja már!
– Minthogy ő a «disznófejű kisasszony!»
E nem várt megoldás rengeteg kaczajra zendítette fel az egész
asztaltársaságot.
– De pedig nem olyan nevetni való ez, a mit az inzsellér mond, szólt
Bernát bácsi, a mint a kaczajhullám kissé elsimult. Gyerek koromban én
is sok adomát hallottam a disznófejű kisasszonyról.
– Lehet, hogy közel járunk a megoldáshoz az inzsellér úr ideájával!
szólt bele a doktor; ha nincsenek is disznófejű kisasszonyok, de
olyanokról, a kiknek valóságos halálfejük volt ábrázatuk helyett, több
esetet említ az orvosi tudomány.
Ekkor az asztal végén egy még eddig csak bevétellel foglalkozó száj
nyilt meg, hogy ily vakmerő és minden okoskodást szerteszét kuszáló
nyilatkozat kiadására vállalkozzék:
– Már pedig az az idegen dáma a leggyönyörűbb, isteni szépségű
kisasszony…!
Mindenki odafordult hozzá.
Ki volt az? A patvarista. A senki. Még egy ember, a kinek nincs neve.
És a mellett ez az ember egész hideg vérrel dobolt a késével, a
villájával a tányérján, mintha Zapfenstreichot verne.
– Hogy mer, audiat, ilyet mondani? rivallt rá Bernát bácsi.
– Mert láttam.
– Audiat, látta? Mikor látta? Hogyan látta?
A kit senki se látott még.
– Hát, mikor tavaly hazajöttem a collegiumból, per equos apostolorum: az
útiköltségem elfogyott, a tarisznyám kiürült, ahoz meg nem szoktam, hogy
mint armer Reisender bekopogtassak a házakhoz, hát ezen a tájon
hozzáfogtam mogyorót szedni a park bokrairól: az igen jó ebéd volt; a
mint egyszer csak egy ablakzörrenés riaszt fel. Odatekintek: hát a
Névtelen Vár egyik ablakának mind a két szárnya fel van nyilva s azon
félig kihajolva tekint ki egy csodálatraméltó szépség, a milyent én még
festve se láttam soha.
– Ah! ah! szólt a bárónő. Mondja csak, milyen volt? Jőjjön közelebb
hozzám! S aztán, hogy a patvarista nem akart előre jönni a maga biztos
menedékéből, ő ugrott fel helyéről s odafutott az asztal végére,
kiváncsian tekintve az elbeszélő arczába, nehogy egy szót elveszítsen
abból, a mit mond.
– Hosszú, göndör fekete haja elől a vállaira omlott; arcza fehérebb volt
a liliomnál és piros mint a rózsa; homloka tiszta és magas, s bizony
semmi bélyeg rajta; a szája vékony és finom és mosolygós. Az egész alak
olyan mint egy angyal, a ki az égből letekint.
– Hajadon volt-e, vagy nő? kérdezé a bárónő.
– Nagyon fiatal még. Nem lehet több tizenöt évesnél, felelt a
patvarista. Főkötő még nem is illett volna a fejére. (Ezt biztosan
lehetett azon időkben megtudni, mert a férjhez ment nők a főkötőt soha
le nem tették, s a leányok viszont semmi fejtakarót nem viseltek.)
– Hahaha! kaczagott Bernát bácsi. S ez a tündér bizonyosan audiat
kedvéért nyitotta ki az ablakot, s mutatta meg a szépségeit, a miket
addig senki se látott.
– Igen is, hogy nem értem cselekedte azt, a hogy meggyőződtem felőle,
hanem nálamnál szerencsésebb állatokért: négy darab macskáért, a mik ott
játszottak a kastély ereszén. Egy fehér, egy fekete, egy veres és egy
czirmos; s a mik egyszerre odaszaladtak hozzá a háztetőről, az
ablakpárkányzaton, a mint hítta őket.
– Valóban, egyetlen játszótársai a macskák; annyit tudunk a cselédeitől.
Bizonyítá a tiszttartó.
– És a mi legkülönösebb, mondá a fiatal joggyakorló, az, hogy nem azzal
a szóval hítta a macskákat, a mivel mi szoktuk: «czicz, czicz!» hanem
azt kiáltotta nekik, hogy «pusz, pusz!»
– Ah! szólt meglepetve a bárónő. A hollandiak szólítják így a macskákat.
– Az ablak ismét becsukódott s a tündér eltünt előlem.
* * *
A senki ember, a patvarista által aratott siker babérai nem engedték az
alispán urat nyugodni.
– Audiát! monda, hátravetve magát a székében. Tanulja meg, hogy fiatal
embernek csak akkor kell felelni, hogy ha kérdezik; sőt mint tudós
Hatvani professor mondá: «akkor sem szükség minden kérdésre felelni!»
Az asztaltársaság azonban nem osztotta ezt a véleményt. Ellenkezőleg,
minden oldalról ostrom alá fogták a patvaristát, mint valami
Montgolfieri léghajóból leszállt utazót, hogy mondja el, mit látott
azokban az embertől be nem járt régiókban? Milyen ruha volt a rejtélyes
hölgyön? Csakugyan nem volt e fejkötő a fején? Igazán nem több-e tizenöt
esztendősnél?
Az alispán úr végét szakította ennek a győzelemnek.
– Ejh, mit tudhat az ilyen fiatal ember mondani? egy pillanatnyi látás
után? Ez nem authenticum… Majd «én» megtudom, hogy ki ez a dominus és az
ő dominája?
Ez az «én» szó oly öntudattal volt kiejtve, hogy annak csak a «quos ego»
bullában találni párját.
– Hogyan? Kérem? tudakozá a bárónő visszatérve a helyére.
– Oda fogok menni a Névtelen Várba.
– De hátha önt sem ereszti be?
– Engem? Az alispánt? A legale testimoniumot? Akkor úgy járna velem,
mint a tolnai főispán a kirekesztett deputatióval, hogy létrát tettek az
ablakához s ott mentek be hozzá a repræsentatióval. Egyébiránt majd
elmondom a fekete kávé mellett az egész csatatervemet.
A fekete kávéra kerülvén a sor, a szíves háziasszony azt indítványozá,
hogy talán kellemes lenne azt a veranda alatt elfogyasztani; mire az
asztaltársaság kivonult a nyilt tornáczra a mokkanedvtől párolgó
findzsák asztalkáihoz, s ott a bárónő és az alispán egymás mellé ültek,
a honnan épen a Névtelen Várra lehetett látni. Görömbölyi Bernát úr
rögtön hozzáfogott elmondani strategemáját, melylyel azt a várat bevenni
szándékozik, minden erőhatalom nélkül, a mi egy magyar tisztviselőnek
tiltva van.
– De lassan méltóztassanak beszélni, inté a társaságot a tiszttartó,
mert fogadni mernék, hogy a gróf most is ott ül a tornyában s onnan a
teleskopiumával az egész társaságot úgy odaviszi maga elé, mintha
körülötte ülnénk.
Bernát úr nagyot nevetett ezen.
– Tiszttartó úr bizony azt hiszi, hogy a telescopiumon át nemcsak
közelről lehet látni az embert, hanem azt is meg lehet hallani, hogy mit
beszél?
Tiszttartó úr bizony nem talált volna abban semmi különöst. Az ördöngős
masina, ha az egyiket megteheti, miért ne a másikat is?
Azonban hát mégis igyekezett ki-ki halkabban beszélni s nem mutogatni a
Névtelen Vár felé, annak a tudatában, hogy valaki most annak a tornyából
a telescopiummal oly közel viszi az illetőt magához, hogy az
odamutogatónak könnyen a körmére koppinthat egy pálczával.
A hölgyek azután visszavonultak délutáni toilettet csinálni, az urak
pedig átmentek a dohányzó szobába: egy kis mulhatatlan nasivasival
berekeszteni az ünnepélyes actust, a mi nélkül a statutio nem volna
perfect. Az agens úr adta a bankot s utasítása volt a bárónőtől úgy
játszani, hogy mindig ő veszítsen s a vendég urak nyerjenek. Nyertek is
mindnyájan, kivéve a patvaristát, a kinek még nem szabad a nasivasiba
beleszólni, mert ő még senki sem, neki csak pipát tölteni s fidibussal
szolgálni szabad, mikor más kártyázik.
A doktor úr e közben is mulattatta a társaságot pletykáival. Megszólta
előbb a távollevőket, azután a jelenlevőket. Megszólta a bankadó agenst
– - magyarul, hogy ne értse, azután kicsufolta a társalkodónő zsiraff
frizuráját – latinul, hogy a tiszttartó ne értse; végre megszólta az
alispánt is – tótul, hogy az ne értse.
Még késő éjszaka is, mikor a hálószobáikba mentek az urak, bőséges
vacsora után: a doktor, ki a patvaristával hált egy szobában, nem lévén
más, a kit boszantson, azon gyakorolta magát az élcznyillövészetben; a
mit a jól regulázott fiatal ember türt csöndes lélekkel; hanem lefekvés
előtt a toilette-tükröt odaállítá a már lenyugodott doktor elé az
éjszekrényre.
– Mi lesz ebből?
– Hát hogy ha én már el találok aludni, legyen még a kit megszólhasson a
doktor úr!
– Pernahajder!
III.
Másnap reggel, a bőséges reggeli után, mely teljes egy órát vett
igénybe, az úrivendégek búcsút vettek a háziasszonytól, s a kik helybeli
lakosok voltak, hazaballagtak gyalog, a távolban lakók csézáikra ültek;
Bernát bácsi azonban ezzel a szóval kezdett a költözéshez:
– No én, Katinka hugom, nem veszek búcsút, mert még visszatérek, s akkor
aztán majd elmondok mindent. Audiat! A kocsin van minden?
Az Audiát szótlanul bólintott.
Mert a tekintetes urak nagy szerrel útaztak. Nélkülözhetlen volt a
pinczetok, a piramid-alakú bőrzacskó a hosszúszárú selmeczi pipákkal és
a kurtaszárú tajtékpipával és dohányzacskóval; a posztószél hüvelybe
dugott duplapuska, s a szarvasbőr iszákba hurkolt ezüstös fringia és a
borotválkozó eszköz. Erre mind a patvaristának kellett felügyelni. Az
aktákat őrizte a hajdu. Az meg ahoz értett.
Tehát Drávaszentkeresztúri Görömbölyi Bernát úr egyenesen a Névtelen
Várhoz hajtatott a forspontossal reggeli nyolcz órakor.
A Névtelen Várnak hítt kastély egy keskeny földnyelvre volt építve, mely
a Fertő tavába benyult, erős rőzsesánczczal védett töltésen ment a
várkapuig az út, melyet buczkófejű fűzfák árnyékoltak be a víz felől,
míg a másik felét elrekesztette a deszkapalánk. Ezen a kapun csak
kéredzkedéssel lehetett bejutni.
A csöngetésre megjelent a kastélyból a már említett komornyik, a ki
egyúttal kocsis és mindenes: egy öles termetű, szikár, széles vállu
férfi, erősen kiálló arczcsontokkal, sűrű szemöldökkel. Most is fényes
bérruha volt rajta, kezein fehér keztyük, lábain fehér harisnyák és
sarkatlan czipők.
– Itthon van-e a gróf? kérdé az alispán.
– Igen.
– Jelentsen be bennünket. Én a megye alispánja vagyok s kivánom tenni
hivatalos tiszteletemet.
– Már értesűlve van a gróf úr uraságtok jöveteléről s szívesen látja
magánál.
Hisz ez igen símán kezdődik.
S a szives fogadtatásnak legbiztosabb tanújele volt az, hogy a komornyik
maga sietett rögtön leszedni a kocsiról az útikészleteket s azokat a
tornáczba behordani, a mi annak a jele, hogy a vendégeket itt
marasztalják.
Hanem azután mégis történt valami különös.
Mielőtt a lépcsőajtót benyitotta volna a komornyik, elébb három pár
olyan posztószironyokból fonott lábtyűt hozott elő, a miket ezen a tájon
«mamusz»-nak neveznek s kérte egész tisztelettel a vendég urakat, hogy
azokat kegyeskedjenek a csizmáik fölé felhúzni.
– Minek az?
– Hát először azért, mert ebben a kastélyban nem szeretik a
csizmakopogást; azután pedig, hogy valami sárfolt, vagy poros lábnyom ne
maradjon a parketten vagy a szőnyegen.
– Tehát épen csak mintha puskaporos toronyba menne az ember látogatóba.
Hanem hát meg kellett benne nyugodni s csak felhúzták mind a hárman a
sárga csizma hegyében a nagy mamuszokat, s úgy mentek fel a lépcsőkön a
vendégszobákba.
Az aggodalomig vitt tisztaság uralkodott minden részében a kastélynak.
Lépcsők, folyosók be voltak húzva fehér abaposztóval; a falak világos
papirszőnyeggel bevonva, az ajtók fényes fehér mázzal festve s minden
kilincs ragyogott a tisztaságtól. Egy pókháló nem volt a szögletben: nem
is lett volna annak semmi keresete itten, mert légy sem volt sehol.
A vendégszobában is, a hová az urakat vezették, olyan fényes volt a
padló, mint a tükör, s a butorokon egy porszem sem látszott.
Bernát úr aggodalma az volt, hogy «hová verje majd ki itt az ember a
pipájából a hamut?»
Már tudniillik majd ha lesz pipa.
Mert ezt az egyet a komornyik elmulasztotta behozni a vendégszobába.
– Audiat, menjen, és nézzen utána, hogy bejőjjenek a pipáim. Aztán
forduljon meg a konyhában s tudja meg, hogy mit főznek?
A patvarista elment, de vissza nem tért. Ezekben a posztóczipőkben az
ember meg se hallja, ha valaki közelít.
Küldötte helyett a ki benyitotta az ajtót, az a komornyik volt.
– Ugyan, a pipámat! monda neki Bernát úr.
– A gróf úr várja a tekintetes urat a teremben, mondá a komornyik s erre
Bernát úrnak csakugyan föl kellett hagynia a pipanyomozással s
átballagni a terembe.
Ott is minden butor fehér mázos volt és aranyozott. A rococo rámákba
foglalt olajfestmények mind tájakat, gyümölcscsoportokat, állatokat
ábrázoltak; egy arczkép nem fordult elő.
A hosszú, tigris lábakon álló ovál asztal mellett állt a Névtelen Vár
rejtélyes lakója. Egy magas, daliás alakú férfi, kifejezésteljes
arczczal; magas, előreülő homlokkal, melyet a mesterkéletlen üstök és
hajcsigák szabadon hagytak: erős, egyenes, görög metszésű orra volt,
nyugodt tekintetű tengerszürke szemei, rövid bajuszt és à-la IV. Henrik
kecske-szakállt viselt: a mi valamivel világosabb volt a hajánál.
A két karja össze volt fonva; de nem elől a mellén, mint Bonaparte
Napoleont festik, hanem hátul, a mi épen nem kézszorongatásra invitáló
positura.
– Magnifice comes… kezdé az alispán latinul.
– Én beszélek magyarúl… vágott közbe a házigazda.
– Lehetetlen! szólt elbámulását őszintén kifejezve a vendég. Magyarúl?
Hogy tanúlhatta azt meg nagyságod?
– Grammatikából.
– Grammatikából! (Ez meg már épen tengeri csoda volt az alispán előtt:
hisz ő eddig úgy tudta, hogy a ki magyarúl akar megtanulni, azt gyerek
korában elküldik cserébe valami magyar városba; de hogy ezt
grammatikából tanulják meg, mint a «hic-hæc-hoc»-ot, az már
protocollumba vételre érdemes furcsaság!) No ez nagyon derék. Azt
hittem, hogy a latin nyelvhez kell folyamodnom nagyságoddal szemben,
minthogy ezt a világ minden nemzete beszéli, a mivel híresen megjárta az
egyszeri földes úr, a ki dicsekedett a forspontosának, hogy a diák
nyelvvel az egész világon keresztül lehet utazni. Egyszer aztán megreked
a szekér a poroszlói töltésen: «no uram, mondja a forspontos, most fogja
be a rúd mellé a diák nyelvet, ha azzal az egész világon keresztül lehet
menni!»
Nem nevettek az adomáján. A mi rosszúl esett neki.
– De hogy bemutassam csekély személyemet.
– Van szerencsém. Már értesűltem. Tekintetes Drávakeresztúri Görömbölyi
Bernát alispán úr.
Minden hiba nélkül elmondta.
– Idejövetelemnek oka…
– Azt is tudom. A fertőszegi birtok más tulajdonos kezére kerűlt, annak
törvényszerinti joga van az előde által kötött bérletet és servitust
hivatalosan felmondani s tekintetes alispán úr a bárónő felhivására jött
ide.
Bernát úr nem szerette, ha a beszédébe vágnak s mindent előre tudni
akarnak, a mit ő elmondani szándékozik.
– Épen az ellenkező végett jöttem ide. A bárónő megujítani szándékozik a
bérletet, minthogy értesült arról, hogy nagyságod e vidék szegényeinek
valódi jóltevője. Ennélfogva az eddigi bérletnek feléért ajánlja a
várkastélyt és parkot a gróf úrnak átengedni.
Azt hitte, hogy ez már felolvasztja a hideg embert. Még jobban
megfagyasztotta.
– Köszönöm. – A bárónő, ha sokalja a bérösszeget, találhat magához közel
szegény embereket, a kiken segíthet vele; de én kevesebbet neki sem
fizetek, mint az elődének.
– Hahaha! No bizony az ilyen alkun hamar ki lehet egyezni. Tehát marad
az eddigi összeg s nagyságod itt tanyázhat, a meddig csak kedve tartja.
Azért hoztam magammal a patvaristámat is, hogy az rögtön megírhatja a
szerződést két példányban; én mindjárt hitelesítem s rendben lesz az
egész dolog.
– Igen köszönöm, mondá a házi úr, hanem azért csak nem vette elő a
kezeit a hátáról, össze volt a két karja fonódva, mint két kígyó.
– A dolog mindjárt meglesz. A patvaristának lediktálom a szerződést, ez
letisztázza szépen. Hanem hát egy adomát kell elmondanom elébb
nagyságodnak. Az egyszeri professor azt mondta a tanítványainak, hogy ő
az az ember, a ki mindent tud. Ekkor egy tanítványától azt kérdi, hogy
hívják domine? – Mire a discipulus azt feleli neki: ha kegyelmed mindent
tud, hát ezt hogy nem tudja?
– Nem értem az alkalmazást, monda a gróf.
– A szerződés végett nekem is a nevét kell kérdenem nagyságodnak a
prædicatumával együtt.
Aha! Itt van a stratagema: most mindjárt meg kell mondani, hogy micsoda
név az, a mit nem tud semmi ember fia kibetűzni?
A házi úr előbb hosszan a szeme közé nézett a kérdezőnek; azután egész
csendesen odadült a hátával a kandalló párkányához, s nyugodt hangon
mondá:
– A nevem «Vavel de Versay Lajos». Egyes v-vel írva, a végén
a-ypsilonnal: gróf.
Hisz ez olyan simán megy, a mint csak kivánni lehet.
– Nem felejtem el! Igen jó memoriám van. Monda Bernát úr teljesen
megelégedve a kivívott sikerrel. – És azután, ha szabad kérnem még a
nagyságos grófné családi nevét?