itt is akar lakni a baronesse. Tiszttartó úr tudhatja legjobban.
A tiszttartónak az a szokása volt, hogy mikor mondani akart valamit,
sebesen összedörzsölte a tenyereit, mintha apró gölödinyecskéket
gömbölyítene ki.
– Megvallom, megvallom (mindig benevolumon kezdte), a mi igaz, az igaz.
A baronesse pompás mobiliákat hozatott le Bécsből; még clavicordiumot is
küldött le, egy stimmelő meisterrel; s a szobákat mind kitapeczéroztatta
és lusztereket akasztatott fel, a glazhaust is egészen renováltatta.
– De ugyan mi történhetett a baronessel, hogy úgy megszerette a mi
vidékünket? A mi annyival különösebb, hogy a statutióra senkit se
hivatott meg a szomszédságban lakó földesurak közül, mintha előre tudtul
akarná adni, hogy senkivel sem szándékozik ismeretséget kötni. Más
statutiónál a fél vármegyét összeinvitálják, itt meg csak magunk
vagyunk, a kiknek ex offo itt kell lennünk. Ezt az alispán úr kérdezte a
pipaszopókán keresztül.
– Én hallottam felőle valamit, szólt közbe a doktor.
– No hiszen, ha a «vármegye harangja» se tudna semmit.
– Már azért, a mit én mondok, mégis mindig igaz. Hát azt mondják, hogy a
baronessel az történt, hogy jegyben járt egy bajor majorescoval, a
lakodalom napja is ki volt tűzve; a mikor a vőlegény egyszer csak
megtudja, hogy a menyasszonya…
– De lassan, az Istenért! szabódott a tiszttartó; a cselédek meg ne
hallják.
– Hiszen semmi rossz sem, a mit meghallott felőle; csak azt hallotta
meg, hogy lutherana, s minthogy Bécsben és Bajorországban a mixta
matrimonia tiltva vannak, annálfogva recedált; ebbeli bújában aztán a
repudiált sponsa valét mondott a világnak, s örökös pártában maradásra
határozta magát s azért kereste ki e félreeső falut állandó
residentiájául.
– No, inzsellér úr, ez jó partie lenne magának. Enyelgett a főbiró.
Magától meg a menyasszonyai szoktak megszökni.
A tudós mathematikus megcsóválta a fejét,
– Azt mondom én, hogy mit is mondok?
– Ugyan mondja ki már egyszer! nógatá a doktor.
– Azt mondom én, hogy ez bizonyosan valami vén klepsidra. (A mi nem más,
mint egy hajdankori fövényóra.)
Ezért mindannyian rátámadtak: honnan következteti ezt?
Az inzsellér erre a két középső ujja közé csiptetve az orrát, így
igazolta véleményét:
– Mert hogyha valami formás személy volna, bizonyosan mindjárt kapott
volna másik vőlegényt ott Bécsben.
Ezért aztán kinevették.
– Jaj, inzsellér úr, csak maradjon maga a czirkalom mellett! Nem
trigonometria ez!
Úgy látszott, hogy az alispán úr előtt legmegvetettebb tudomány volt a
háromszögeléstan, s minden tollatlan kétlábú állatok között
legalábbvalónak tartotta azt, a melyik a papiron lépegeti a czirkalmot.
Azonban egyszer csak megkondul a harang a toronyban; erre elpukkannak a
mozsarak; a czigányság rákezdi Bihari «negyvenemberes marschát», az
országúton porfelleg támad, abból a postakürt szava hangzik elő, s
nemsokára jön nyargalva egy kengyelfutó, három struccztollas sipka a
fején, könnyű kutyakoczogásban; s utána egy nehéz négy lovas hintó,
jágerrel és postillonnal a bakon. Az urak kivonulnak a bükkfa árnyékából
a diadalív elé; a tiszteletes utoljára húzza elő zsebéből a fekete
könyvet, meggyőződést szerezve felőle, hogy dictiója még mindig benne
van. A négy lovas hintó megáll s akkor látják, hogy nem ül abban senki.
Csak a levetett wiklerek és schlüpferek bizonyítják, hogy abban
asszonyok utaztak.
Az általános hüledezésnek a hátul jövő hintóban érkező bécsi ágens vet
véget, felvilágosítva az urakat, hogy a baronesse a vadaskerthez érve,
társalkodónéjával együtt kiszállt a hintóból s onnan kedve tartotta az
erdőn, parkon keresztül gyalog felsétálni a kastélyba. Ezóta már ott is
lehet; mert a postalovak a homokban csak lépést jöhettek.
S ezzel az egész nagy parádé mind kárba veszett.
A mint hogy szaladt is már nagy lelkendezve a faluból a deputatióhoz egy
hajdu, félkezével a forgós csákóját fogva a fején, hogy le ne essék
róla, s jelenté, hogy már a baronesse ott van a kastélyban s várja az
urakat.
Ez már boszuság! A mihez minden ember egy hét óta készült, azt egy
asszonyi szeszély mind dugába dönti.
Lett is rá egy általános megjegyzés, nyiltan és elhallgatottan.
«Ez a második bolond a faluban.»
Azzal minden ember kullogott nagy morogva a kastély felé.
A baronesse bizony szépen besétált az egyenes úton, a szép árnyékos
erdőn keresztül s nem tette meg a tisztelgők kedvéért, hogy
körül-kerülje a saját faluját a poros országúton.
Tökéletes bécsi nő. Jó kedvű és nyilt szívű. Minden szemközt jövővel
egyszerre megbarátkozó. Látszott, hogy új volt neki minden, a mi falusi.
A kalapját levette fejéről s azt mindenféle útszélen termő virággal
teleszedte, s mikor a majorudvaron keresztül ment, az apró kis sárga
csirkéket mind összeszedte ölébe: azt gondolta, kanári madarak, a miért
nagy vitája támadt a kotlóssal. A vén komondort is megczirogatá s a kis
béres gyerekeknek elsimította a hajukat a szemükből, s társalkodónéját,
ki nem birt vele bodzás lábaival lépést tartani, kétségbeejté előre
szaladásával.
A baronesse szőke szépség volt. Semmi kendőzésre nem szorult eleven
arczszín, ragyogó kék szemekkel, örök mosolygó cseresnyepiros ajkakkal;
s arczának hódító bűbáját még az unalmas bécsi divat sem volt képes
kisebbíteni, mely megkivánta, hogy a hölgyek a hajukat simán a
halántékaikhoz lapítsák s a füleiket kereken betakarják vele, s
semmiféle fejdíszt nem tűrt el a hajfonadékon kívül, mely lehető sok
ágba és mentül keményebbre fonottan, volt a fésűre feltűzve.
A kastélyban az előreküldött hopmester fogadta a földesasszonyt. Azt egy
héttel előbb ideküldték, hogy a lakást rendezze el s a beiktatási lakoma
vendégeiről gondoskodjék. Itt is első gondja volt a baronessenek
konyhát, éléskamrát beszaladgálni s a szakácsot és szakácsnékat
bámulatra ragadni a konyhaművészet minden ágaiban való jártasságával.
Innen hítták elő, mikor az urak megérkeztek. Még akkor is az ujját
szopogatta, a mire valami marmelád ráragadt a linczer tortáról.
– Csak semmi czeremoniát, uraim! kiálta csengő hangjával, a társaság
közé toppanva a fiatal hölgy. Szívemből gyűlölök minden szertartást.
Idáig laktam vele Bécsben. Természetes levegőt akarok színi falun:
tömjén és lőporfüst nélkül. Legfölebb a dohányfüstöt engedem meg. Én
rászedtem önöket; de úgy kell önöknek, minek készítettek nekem parádét,
mikor megmondtam, hogy nekem nem kell egyéb, mint egy «hozott Isten!»
aztán egy kézszorítás. A mi hivatalos formalitás jár a statutióval, azt
végezzék el az urak a meghatalmazott ágens urral: s aztán tegyünk úgy,
mintha régi ismerősök volnánk s tekintse magát mindenki idehaza.
Erre azt mondta az alispán, hogy:
«Kisztihand.»
– Ah, ön beszél németül?
– Beszélek, felelt a szittya utód; csakhogy rajtam is megeshetik, a mi a
vitéz Barkóczyval történt, hogy mikor királynénk Mária Terézia
bárányhimlőjéből felépülve, panaszkodott neki a kiállt betegség
nyomairól, azzal vigasztalta meg, hogy «ah Euer Majestät haben noch
immer sehr schönes Leder».
– Ah haha! Nevetett a baronesse. Ön az az úr, a ki mindenre tud adomát
mondani? Már hallottam hírét. Kérem ismertessen meg a többi urakkal.
Az alispán sorba vette a bemutatandókat.
– Tiszteletes Mercatoris Tóbiás úr, helységünk lelkésze; ki egy szép
szónoklattal várta méltóságodat, de a mit itt nem mondhat el, mert azon
kezdődik, hogy «ím e zöld fáknak kies árnyékában».
– No majd kárpótlást fogok találni a tiszteletes úr vasárnapi
prédikáczióiban. Én igen buzgó híve leszek.
Azután a doktort mutatták be.
– Ez itt doktor Tromfszky Fülöp, a járás physicusa, maga is fertőszegi
lakos és compossessor, orvos, sebész, és nemcsak e vármegyében, de Győr,
Komárom, Vas és Sopron vármegyékben is elismert legnagyobb pletyka és
hírharang.
– Ah! hisz ez nagyon szeretetreméltó tulajdonság! Én nagyon szeretem a
pletykát! véghetetlenűl szeretem a mendemondákat. Már csak azért is lesz
mindennap valami bajom, hogy a doktor urat meghíhassam. Ugy-e bár, a
doktor kötelessége azt is megmondani, hogy mit főzzenek ebédre?
Mindennap kérni fogom a consultatiót.
Ilyen patiensre volt már a doktornak szüksége régen.
Következett a mérnök.
– Ez pedig Doboka Márton úr, a vármegye inzsellérje, «hites
mathematicus,» vagy a hogy a paraszt nevezi: «hityimityimatyi mókus,»
földet mér, ködöt szel, vizet szab, s ha valakinek az órája elromlik,
azt megigazítja.
– Remélem, szólt a baronesse Doboka úrhoz, hogy sokat fog ön velem
foglalkozni, azért, ha nem vagyok is klepsidra.
A szegény inzsellér mosolygó álarcza egyszerre a rémülés facies
hippocraticájára nyúlt el e szóra. Csak a kezében levő bádog mappatok
tetejét csavargatta, mintha azon gondolkoznék, hogy mint tudná saját
magát is úgy összegöngyölíteni, hogy abba beledughassa?
A szép selma pedig hamiskás mosolylyal mondá neki, megfenyegetve őt ujja
hegyével:
– Nekünk bécsieknek nagyon jó rendőrségünk van ám.
A patvarista is ott ágaskodott a többiek mögött, s igyekezett a fejét
előre tolni a válla közül. Az úrnő azt is észrevette.
– Hát ezt az urat hogy hívják?
– Ez még senki sem, szólt az alispán; csak a patvarista. Ezt még nem
hívják, csak kiáltják, hogy «audiat!» Az ilyennek mondta azt Cziráky,
hogy «soha se válogasd öcsém, hová ülj az asztalnál? a hová te leülsz,
bizonyosan az az utolsó hely».
«Audiat» aztán megint lehúzta a fejét a válla közé s iparkodott magát
eccliptizálni.
– A tiszttartóját úgy is meg fogja ismerni méltóságod: Határi Ádám úr, a
kinek nem szükség azt mondani, a mit Klobusiczky püspök mondott a
tisztjeinek, mikor inaugurálták: «már csak úgy gazdálkodjanak az urak,
hogy nekem is maradjon valami.»
– Oh, az én tisztjeimnek nem lesz panaszuk ellenem.
– És most magamat kell bemutatnom, én vagyok ennek a megyének az
alispánja, nevem Drávakeresztúri Görömbölyi Bernát.
– Jaj uram! szólt nagyot nevetve az úrhölgy: én ezt három esztendeig sem
tudom összerakni.
– No épen így vagyok én méltóságodnak a nevével.
– Hát tudja mit? Inkább, hogy sem egymást kínozzuk a kimondhatatlan
neveinkkel, legyünk per tu, s híjuk egymást a keresztnevén.
– Csakhogy én, ha valakivel Bruderschaftot kötök, azzal én össze is
csókolózom.
– Hát hiszen az is megtörténhetik, nevetett a baronesse s minden
morikálás nélkül megadta a tekintetes úrnak a ceremonialis csókot, s
aztán kezet szorított vele. No már most hát «te Bernát bácsi» én pedig
«te Katinka!» S miután ezen szépen átestünk, menjenek az urak az irodába
a hivatalos functiót az ágens úrral elvégezni; én pedig addig
visszavonulok toilettet csinálni. Az ebédnél megint találkozunk.
Azzal gyermeteg hibbanással kilebbent a mellékszobába.
– Ez már aztán kapitális egy menyecske! mondá az uraknak a főszolgabiró.
Hát ugy-e nem «klepsidra», Doboka barátunk?
A jámbor mérnök most is azt igyekezett a sinusok és cosinusok segélyével
kikalkulálni, hogy ugyan kitől tudhatta meg ezt a baronesse? Csak nem a
patvarista fecsegett tán a szobaleány előtt?
– De nagyobb baj lesz abból, szólt közbe a doktor malitiosus
arczfintorral, hogyha a tekintetes asszony odahaza megtudja a «csókot»;
az lesz ám még a franczia háború.
A szittya hős e szóra komolyan megrettent. Az oroszlánt megrémíti
szavával a kakas; Bernát urat pedig – a tyúk. (Ő szokta a feleségét
«tyukom»-nak nevezni.)
– Csak lesz annyi becsületérzés doktor úrban, hogy nem pletykázza el.
– Már hiszen én magamról jót állok, mert soha sem szoktam pletykázni;
hanem, ha egyszer az inzsellér ki talál rukkolni azzal a szóval, hogy
«azt mondom, hogy mit mondok?» akkor nem állok jót a titokról. Kivált ha
még azt is megtudja a tekintetes asszony, hogy per «te Katicza, te
Bernus!» discurálunk egymással; ezt nehéz lesz egy anecdotával elütni.
Az ágens véget vetett a tréfálkodásnak, átidézve a hivatalos urakat a
komolyabb teendők elvégzése végett a cancelláriába.
II.
Az ebédhez megjelenő bárónő a legegyszerűbb elegancziával volt öltözve;
fekete selyemruha volt rajta, s a nyakán négy sor igazgyöngy; más
ékszert nem viselt; s a fekete ruha gyászt, a gyöngyök könnyeket
jelentenek. Modora megczáfolta mind a kettőt. Víg volt és kedélyes.
Hanem hiszen a mosoly lehet álarcz is.
Feltünt, hogy a díszlakomához egy hölgy sem volt hivatalos. A baronesse
és társalkodónője egyedül képviselték a szép nemet.
– Te ide ülsz mellém, monda a bárónő Bernát úrnak, megemlékezve a kötött
Bruderschaftról.
A tekintetes úrnak pedig eszébe jutott a tekintetes asszony odahaza, a
kinek a nyelve bezzeg ki tudja mondani az ő nevét, még olyan
prædikatumokat is told hozzá, a mik nincsenek az armálisban, s mikor azt
neki ereszti, rettenetesebb a királyi commissariusnál; annálfogva
igyekezett calmirozni a bizalmas viszonyt.
– Megmondom baronesse, nálunk nem tegeznek senkit, csak a gyereket, meg
a czigányt. A kivel bizalmasan vagyunk, annak azt mondjuk, hogy «maga».
Hozzá tehetjük, hogy «hugom» és «bácsi».
– Hát a feleségét sem tegezi az ember?
– Annak is azt mondja, hogy «lelkem maga!»
– És a gyermekek sem tegezik a szülőiket?
– Az meg épen botrány volna.
– Csodálatos ország. No hát «Bernát bácsi» maga, tessék magának mellém
ülni.
A rögtön támadó családias bizalmasság jellemzé a bécsi nőt, elütőleg a
párisi hölgyek finom agaceriájától, a kiket egyébiránt Bernát úr soha se
látott.
Katinka bárónő még evés közben is tudott mulattatni, a mi ugyan a
jobboldali szomszédjánál tiszteletes Mercatoris úrnál tökéletesen kárba
veszett. A tudós úrnak rossz fogai voltak, annálfogva egész penitenczia
volt ránézve az evés, s a míg azzal el nem készült, addig ránézve nem
létezett semmi discursus.
A mi a nevét illeti a tiszteletes úrnak, az valaha «Kalmár» lehetett;
hanem egy időben a tudományos férfiak szerették neveiket latinizálni.
Annál készebb társalgókra talált a bárónő az alispánban és a doktorban.
– Tehát a hivatalos átadás egészen elvégeztetett nálam nélkül, Bernát
bácsi?
– Nem végeztetett biz az; sőt inkább úgy jártunk, mint az egyszeri
czigány, a ki azt mondta, hogy elveszi a grófkisasszonyt. A beleegyezés
az ő részéről már megvan: csak a contesseé hiányzik még. Itt is hiányzik
még a beleegyezés a bárónő, – azaz – Katinka hugom – részéről.
– Mihez kell az én beleegyezésem?
– Ahhoz, hogy a «Névtelen Vár» servitusa fentartassék-e?
– «Névtelen Vár?» – «Servitus?» Mik ezek a szavak? Szeretném tudni.
– A Névtelen Várat innen a kastélya erkélyéről majd színről színre
megláthatja hugom asszony. Az egy vadászkastély, a mit egy Markóczy ős
építtetett a Fertő partjára valami ős korból származott czölöpépítmény
fundamentumára: ott tartotta nagyszerű vadászatait, mikor még a lankaság
csupa erdő volt. Ezelőtt három évvel egy külföldi úr jött ide, a kinek
nagyon megtetszett ez a magános épület s kivette azt bérbe az akkori
tulajdonos bárótól, olyan szerződést kötve vele, hogy a várkastélyhoz
tartozó parkban, a meddig az körül van palánkolva, senkinek se legyen
szabad rajta és a hozzátartozókon kívül járni. Ezt nevezik servitusnak.
Az tehát a kérdés, hogy van-e kedve Katinka hugomnak egy ilyen
«tilalmast» a birtoka közepén eltűrni? vagy pedig fel akarja azt
mondani?
– És ha fel akarnám azt mondani?
– Akkor tetemes vinculumot kellene fizetni a bérlőnek. Akarja-e ezt
tenni?
– Attól függ, hogy micsoda ember az a bérlő?
– Mindenesetre különcz. Valami világkerülő.
– Hogy híják?
– Azt nem tudni. Épen azért nevezik ő róla azt a kastélyt Névtelen
Várnak.
– De hát hogy lehet az, hogy valakinek egy helyen, a hol három
esztendeig lakik, ne tudják meg a nevét?
– Igen egyszerűen. Ő maga nem auffirolja magát sehol, a cselédei nem
híják másként, mint a «gróf».
– De levelet tán csak kap a postán?
– Azt gyakran kap a világ minden részéből: néha pénzes leveleket is,
azoknak a recepisséit neki kell aláirni. Hanem úgy van vele, mint az
egyszeri paraszt, a ki azt mondta, hogy «bárcsak én írni tudnék, ha
olvasni nem is; majd találnék én valakit, a ki azt elolvassa». Ennek is
kell lenni valakijének, a ki azt, a mit ő irt, el tudja olvasni, de erre
mifelénk senki azokhoz a czifrákhoz nem ért, a mi az ő adressén van s az
ő keze alól kikerül.
– Hát a hatóság nem vonhatja őt kérdőre?
– Miféle hatóság?
– No – maga, Bernát bácsi.
– Hát spiczli vagyok én?
– De az útlevelét csak elő szabad kérni az idegennek?
– Útlevelét? Hiszen mindjárt kidobnának engem a vármegyeház ablakán, ha
valakitől Magyarországon útlevelet kérnék, vagy egy «Salva guardiába»
betenném a lábamat a bennelakó engedelme nélkül.
– De hát nem ügyelnek itt fel arra, hogy ki mit cselekszik?
– Minek? Nemes ember azt teszi, a mit neki tetszik; a paraszt pedig azt,
a mit muszáj.
– De hátha veszedelmes összeesküvést forral az az ember?
– Az a királyi fiskus gondja, nem az enyim.
– Hátha hamispénzverő?
– Az meg a tárnokmesterre tartozik.
– De a rablók ellen csak kell valami rendőrségnek lenni.
– Arra itt vagyok magam, meg a pandurjaim, s ha rakonczátlankodnak:
kihirdetem a statariumot; s akkor vagy kézrekerülnek, vagy átmennek a
másik vármegyébe. Egyébiránt a szóban forgó Névtelen Vár lakója ellen
egyik indicium sem forog fenn. Az nagyon csöndes ember.
– Egyedül van? Nincs családja?
– Már erre tiszttartó úr jobban meg tudna felelni; mert ő folytonosan
szemügygyel kisérhette.
– Nos, tiszttartó úr. Mit tud felőle? Van felesége e rejtélyes úrnak?
– Megvallom, megvallom: úgy látszik, mintha volna; de egész bizonysággal
még sem lehet tudni.
– No ez már engem pikiroz! Hát hogyan nem lehet tudni? Láthatatlan?
– Látható, látható. A névtelen úr, meg a dáma együtt szoktak kocsikázni
minden nap délelőtt tíz órakor s elkocsiznak a szomszéd városig: ott
visszafordulnak és hazatérnek; de a dáma oly sűrű fátyollal van
betakarva, hogy nem lehet kivenni, hogy vajjon vén asszony-e, vagy ifju
leány?
– De ha kocsikáznak, akkor cselédjüknek is kell lenni, a ki a lovakat
hajtja. A cselédektől csak meg lehet tudni, hogy gazdájuk és asszonyuk
között micsoda viszony van?
– Valóban, valóban. Cselédjeik vannak. Egy komornyik, a ki egyuttal a
lovakkal bánik. Ez a mindenes a háznál. Ez jár ki a faluba is néha, és
németül beszél. Rajta kívül van egy kövér szakácsné a kastélyban, a ki
nem megy sehova; azt mondják, nem tud járni. Azután van két ember, a ki
bejár hozzájuk, a Schmidt meg a Schmidtné. Ezek soha a házba be nem
lépnek, hanem rendesen reggel öt órakor, télen úgy mint nyáron,
megjelennek a kastély rondellájának az ablaka előtt: akkor ott a
salugáderen keresztül kiadja nekik valaki a rendeletet, kilencz órára
visszatérnek, akkor már egy kosár van kitéve a rondella alá, abba
belerakják, a mit hoztak, azt kötélen felvontatja valaki s megint kiadja
nekik a rendeletet. Ez a két ember egy zsellérházban lakik, a mit a
névtelen úr vett a számukra. De ezek az asszonyságról soha nem
beszéltek; azért, mert soha se látták.
– És a komornyik?
– Azt úgy híják, hogy vas szájú ember. Különben is olyan urias
magatartású, hogy alig meri valaki megszólítani. Mindig fehér glacée
keztyűt hord, és ezüst zsinóros bérruhát. Azt tartják, hogy a szakácsné
az ő felesége. A falubeli leányokra az igaz, hogy rá sem néz. Eljár a
szomszéd faluba a katholikus templomba; de meg nem gyónik soha. Nem
enged tudakozódni magától: csupán egyszer szalasztott ki annyit a
száján, hogy «az ő úrnője egy szegény árva leány, a kinek semmije nincs;
de ezért mégis mindennel ő rendelkezik».
– S nem fogadnak el látogatásokat?
– A látogatót maga az úr fogadja, s olyankor, ha idegen érkezik, a dáma
a belső szobákba zárkózik és onnan ki nem jön. Ha valaki ebédre is ott
marad, akkor az ételek felhordása alkalmával az úr minden ételből szed
ki egy tányérra, s azt saját maga viszi be abba a szobába, a hol a dáma
van. Az elő nem jön soha. Kérdezősködni senki se mer felőle. Egyszer a
feleségem megszánta a magányban élő teremtést, s szép szerével
ismeretséget akart vele kötni. Pünkösd vasárnapján egy szép bokrétát
formált az üvegházi virágokból, s azt elküldte a szolgálója által a
Névtelen Várba. A cseléd fölment a grófhoz s elmondta, hogy köszönteti a
tiszttartóné, ezt a bukétot küldi a nagyságos grófnénak. A cseléd
visszajövet dicsekedett a komornyiknak, a ki az ajtón kiereszté, hogy
ugyan örült a gróf a grófnénak küldött bukéton; egy huszast adott neki s
ugrált, mint a bolond, örömében. «Ugrált bizony haragjában!» monda a
komornyik; «köszönd, hogy leány vagy; mert ha férfi volnál, pisztolylyal
kergetett volna ki.» S a mint kilépett a leány a kastélyból, csak úgy
hullott a fejére a széttépett bukét virágja, s a gróf káromkodott
odafenn valami idegen nyelven, a mit a cseléd nem értett. Másnap a gróf
összetalálkozott a feleségemmel a faluban véletlenül. Az asszony
aprehendált s rá se nézett. Délután a gróf a Schmidtné által hat palaczk
bort küldött a feleségemnek, azzal az izenettel: azért a szivességért,
hogy nem látta őt meg. Haute sauternei borok voltak.
– Ah, tehát a remeték ilyen jó borokat isznak.
– Valóban, valóban. És kitünő konyhát tartanak. A Schmidtné mindennap
hazahordja az ételmaradékot a gyermekeinek, a mit a szakácsné ád neki, s
azok fejedelmi konyháról tanúskodnak. A konyhájukról azt is meg lehet
tudni, hogy igaz keresztyének. Husvét napján páskabárány, mindszent
napján heilige Striczli van az asztalukon. Templomba azonban nem járnak
s pap nem jár hozzájuk.
– S minő viseletben jelennek meg, mikor kikocsiznak?
– A gróf egyszerű barna kabátot visel, széles kerek kalappal, térdig
gomboló fehér kamáslit; télen karbonári köpönyeget. A dáma azonban
mindenkor a legújabb divat szerint van öltözve s ruháit a postán hozzák
külföldről.
– S mi okuk lehet nekik e rejtélyes bujósdi játszásra?
– Megvallom, megvallom, már ez a sphærámon kívül esik. Én csak a
datumokat tudom előadni: a combinatiókhoz jobban ért a doktor úr!
– Ah, igaz, igaz! szólt az általános kaczagásban részt véve a bárónő.
Hiszen itt van a doktor: az ember ne húzza hiába a vármegye fizetését;
ha ön a vármegye harangja, akkor kell tudnia, a mi itt közelünkben
történik.
– Hát hiszen tudom is: csakhogy eddig nem juthattam szóhoz – a mérnök
úrtól. (Mondok, hogy mit mondok?) Hát ha olyan kegyes a bárónő s
megakarja hallani, én megmondhatom, hogy ki ez az úr? és ez az
asszonyság? Én háromféle versiót is tudok. Szabad belőle válogatni. Az
első hiteles magyarázat az, hogy ez a névtelen úr egy külföldön
grasszált nagy rablóbanda kapitánya, a ki az üldözés elől vonult vissza
rablott kincseivel ide a mi Arkadiánkba. Az a dáma pedig a szeretője, a
ki már egyszer Németországban hurokra került, elitéltetett, s az itélet
következtében a homlokán tüzes vassal megbélyegeztetett. Ez az oka, a
miért az arczát fátyolozatlanul nem mutathatja soha.
– Ah, ez nagyon rémségesen regényes, doktor úr, szólt a bárónő. Ezt nem
fogadjuk el. Adja elő a másodikat.
– Tudtam, hogy ez nem fog tetszeni, azért eresztettem legelől; pedig ezt
sem szoptam az ujjamból. A másik már nem ilyen rémséges. A névtelen
lovag egy apáczát szöktetett el a kolostorból. A szent fogadalmát
megtört égmenyasszonya a vétke vezekléseül azt a fogadást tette, hogy,
kedvesét kivéve, az egész világról le fog mondani; ezért zárkózik el
vele egy félreeső kastélyba; ezért nem mutatja az arczát soha senkinek,
ő rajta kívül.
– Ez regényes; de nem valószinű. Ha egy apácza annyira megy, hogy a
kolostorból megszökjék a kedveséért, akkor már azt is megteheti, hogy
áttérjen a protestáns hitre, s akkor feleségül mehet a szive
választottjához: nem kénytelen se bűnös életet élni, se rettegni, se
elrejtőzni. Ezt nem hiszszük el.
– Akkor a harmadik lesz a legvalószínűbb. A hirlapok ezelőtt négy évvel
hireszteltek el egy nevezetes asszonyszöktetési esetet. Egy franczia
előkelő tisztnek a feleségét elszöktette a dieppei fürdőből egy idegen:
nem tudni ki? A kijátszott férj mind ez idő óta keresi a feleségét az
egész világon, de a csábítót nem ismeri. Ezek ők.