ugyanazon szabású viseletbe öltöztették, a minőben a felnőttek
pompáztak, úgy, hogy egy ilyen gyermektársaság egy csoportban olyan
volt, mintha liliputi merveilleuseöcskék és incroyableocskák jöttek
volna össze. S ezzel együtt járt az a szokás, hogy az egyenrangosított
gyermekeket a mamáik magukkal vitték a társaságokba, estélyekbe,
szinházakba; a hol részt vettek a társalgásban, tánczoltak a mamáikkal
vis à vis, tanultak egymásnak udvarolni és calembourgokat mondani,
megbirálták a divathölgyek toilettjeit és Talma játékát; véleményt
mondtak aziránt, hogy Barry és Desfontaines legújabb vaudevilleje
megnézhető-e? megérdemli-e azt a 3000 frank évdíjt, a mit a császár
rendelt a szerzők számára, a miért úgy megnevettették? Hardy
conditoriejában kapni-e a legjobb fagylaltot, vagy Richeé-ban? s hogy
lehet-e Sándor czár barátságára tartósan számítani?
Ez ifju sarjadék között, természetesen a kis Amelie grófnő legfölül
tündökölt.
Nem lehet mulatságosabbat képzelni, mint mikor azt a miniatur delnőt
Themire grófnő odaülteté a saját helyére s azt mondta neki, hogy
távolléte alatt ő vigye a háziasszonyi «honneurs»-t. Az a méltóságos
applomb, a mivel a gyermek e feladatnak megfelelt, ennivaló
szeretetreméltó volt. Tudta a társaságot mulattatni, elmés aperçuekkel
fűszerezni a társalgást, piquant adomácskákat nagy grácziával előadni;
utánozni a persiflált egyéniségek modorát, és a közben azzal a
legyezővel, mit az anyja, mint uralkodói jelvényt engedett át neki a
helyettesítés idejére, úgy tudott játszani, mint akármelyik sennorita, s
ha fölkérték rá, még a zongorához is odaült s el tudta játszani piczi
kezeivel Laporte legújabb diadalcouplettjét. Oh ez valóságos
csodagyermek volt.
– Uraim és hölgyeim, mondá a gyermek, mikor a mamája helyét elfoglalta;
– ne beszéljünk mi olyan tárgyakról, a mikhez nem értünk. Foulton úrnak
semmi köze nincsen a mi vapeurjeinkhez.
Minthogy pedig «vapeur» a gőzön és a túlfinom úrhölgyek idegbántalmain
kívül még azt a könnyű lenge, öltönydarabot is jelenté, a mit az
úrhölgyek a báltoilette alkalmával kebleik eltakarására használtak, a
kis Amelie észrevétele általános furorét idézett elő.
Themire grófnő ez alatt fölkereshette de Fervlanst.
Ha valakit a véletlen arra vezetett, két egymással nyájasan, mosolyogva
fecsegő alakot látott volna egy jazminbokrozat lugasában s nem talált
volna ezen semmi megjegyzésre méltót.
A mosolygó, hizelgő arczok suttogó párbeszéde pedig ez volt:
– Kudarczot vallottunk; szólt Fervlans. Ők tizenkét órával hamarább
eltüntek, mint titkukat fölfedeztük.
A grófnő vállait vonogatta és fejét rázta szeszélyesen.
– Hát mért mondja ön ezt nekem? Nincs önöknek elégséges rendőrségük, a
mi kézre tudjon keríteni valakit, a ki az országon keresztül akar
szökni?
– Rendőrségünk van és elég ügyes; hanem az üldözöttek még egy hajszállal
ügyesebbek. Magukat úgy tudták álczázni, hogy semmi személyleirás nem
illik rájuk. A bérkocsira, melyet erőszakkal vettek el, hamis számot
ragasztottak, úgy mentek ki a barrieren, s azután a legelső állomásról
visszaküdték valami megbizott czinkostársuk által: az a kocsiról megint
levette a hamis számot, melyet a rendőrközegek jövet-menet följegyeztek
s aztán magára hagyta azt a rue Mouffetardban.
– Akkor igen egyszerű a feladat, szólt Themire, a hajából kihúzott arany
nyillal lyukakat szurkálva a kerevet kasmirján. Össze kell hivatni
mindazokat a bérkocsisokat Párisban, a kiknek a számaik a barrieren
átkeléskor feljegyeztettek. Ha lesz egy, a melyik azt mondja, hogy ő nem
volt az éjjel a sorompókon túl, az lesz az útbaigazító.
– Köszönöm, szólt de Fervlans, breloqueja jouxjouxival játszva. Ez már
megtörtént. Valamennyi fiacre mind igazolta, hogy hol járt és kit vitt
magával? A hamis szám tulajdonosa bizonyosan fizetett emberük volt a
szökevényeknek s előre elkészítve, hogy mit valljon? s míg mi a nyomukra
akadhatunk, azóta ők régen a tengeren vannak, vagy a svájczi határon, s
ott azután nyomukat veszítettük. Az egészet elől kell kezdeni megint,
még pedig nagyon messziről. Már most csak egy mód van. A szökevényeket
önnek kell fölkeresni és visszahozni.
– Fölkeresni? És visszahozni? rezzent fel Themire.
– Az első, úgy hiszem, nem lesz nehéz, szólt a marquis lába hegyével
csíszolva a mozaikot. Az elfogott marquis ugyan nem vallott semmit; de a
szeretetre méltó kis Amelie révén megtudtunk annyit, hogy egy olyan
országban szándékoznak letelepedni, a hol «rend van és rendőrség még
sincs». A találgatás nem lesz nehéz. Legközelebb esik ez eszményhez
Svájcz. Ámbár ott úgy tudom, hogy van rendőri intézmény. Mindegy. Ön
magára ölti a világot s utazik városról városra, míg a jelzett alakokra
rá nem talál. Ők titkolózni fognak. Ezáltal árulják el magukat
legbizonyosabban. Semmi kétségem a felől, hogy ön egy év alatt
közelükben fog lenni. Egy évre háromszázezer frankot adunk önnek
rendelkezésére. Ha azután rájuk akad, akkor ön tudni fogja további
teendőit. A férfi fiatal, tapasztalatlan, rajongó kedélyű; ez kész
áldozat. Az ön szép szemei elhozzák számára azt, a mi meg van számára
irva a fatumok könyvében. Ha a férfit birni fogja, akkor azután a leány
sorsa is el lesz döntve. Szükségünk van a férfira, a lányra s arra a kis
aczél ládikára. De egy a három közül is sokat fog érni. A három együtt
még többet. Minket tudósítani fog ön mindenről, a mi történik. Kezére
fogunk játszani. Azt tudja ön, hogy a mi kezeink Európa legszélső
szögletébe is elérnek; s ha kell, mi készek vagyunk hadsereggel is
elmenni oda, a hol az ön művére fel kell tenni a koszorút. Tehát
induljon ön rögtön. Egy veszteni való percz sincs.
– De Istenem! Ameliet hogy vigyem magammal?
– Sehogy! Mit gondol ön? Hisz Ameliet már ismeri az az ember, s azzal
rögtön elárulná önmagát.
– De hát itt hagyjam a leányomat? Csak nem kivánja ön?
– Hát nem elég jó gondviselés alatt fogja-e tudni, ha az én felügyeletem
alatt hagyja? szólt de Fervlans oly mosolylyal, hogy a távolról néző azt
hitte volna, hogy most szerelmet vall. Először történik-e, hogy elhagyja
őt magától?
– Igaz, igaz! szólt felsóhajtva a grófnő. Én már megszokhattam, hogy a
leányomnak hasznát ne vegyem. A kit elszoktam hagyogatni a kapuk alatt,
egy rendőrkém felügyelete alatt! Idegen emberek megtalálásának
véletlenére! Oh mi szomorú mesterségbe avattam be őt magammal együtt.
– De egy igen szépen jövedelmező mesterségbe, madame. Valljuk meg az
igazat. Hisz annak nem a «regime» az oka, hogy ön tizenöt éves korában
férjhez ment egy fiatal rouéhoz, a ki önnek négy esztendő alatt minden
vagyonát eltékozolta, s akkor egy kötéltánczosné miatt párbajban
agyonlövette magát; hagyva önnek egy eszes kis leányt, meg félmilliónyi
adósságot. Mit tehetett ön?
– Tehettem volna azt, hogy gyermekemet beadjam a lelenczházba, s magam
beálljak a gobelin-gyárba munkásnőnek; s tán jobban tettem volna.
– Alig hiszem grófnő. Az erény útja csak azoknak való, a kiknek – nagy
lábaik vannak. Faczipő kell hozzá. A gobelingyár ott van a Mouffetard
negyedben, aztán mindjárt következik utána a zálogház, ettől nem messze
esik a szegény bukott nők kórháza, s végül azután a lelenczház. Ezek
mind egy utczában vannak. A vándorlás folyton tart az egyikből a
másikba. A Mouffetard negyed egyesíti valamennyit, s még jó, ha az örök
körutazók a La Pitie, La Bourbe állomásain úgy esnek túl, hogy a Sainte
Pelagiet meg nem látogatják; mert az is útban esik: a börtön. Ezek a
«koplaló erény» utczájának az állomásai. Az ilyen piczi lábak, mint az
önéi, könnyen elsikamlanak. Sokkal jobb az állam szolgálatában vérzeni
el. Mit akar ön? Hát a katona, a ki embert öl – a hazája érdekében – nem
tartozik a lelkiismeretének megnyugtató szóval? Annak talán nem fáj a
szive, mikor haldokolni lát egy embertársat, a kit ő megölt, a nélkül,
hogy gyűlölte volna? Mindnyájan az állam katonái vagyunk. Ha ellenségre
találunk, nem kérdezzük: fáj-e neki? Megöljük. A haza érdeke minden
tettnek szentesítést ád.
– De az, a mit mi teszünk, erkölcstelenség!
– Hát az, a mit ellenfeleink tesznek, nem erkölcstelenség? Mikor egy
országot köröskörül megtámad minden ellensége, a kinek csak századokról
eltett vereségei vannak, megtorlandók, hogy azt leigázza, szétdarabolja;
– mikor annak az országnak minden férfia ott hagy családot, tűzhelyt,
iskolát, szövőszéket, feleséget, gyermeket, anyát, s megy rongyosan,
mezitláb, egy darab száraz kenyérrel az egyik kezében, egy darab vassal
a másikban, hazáját védelmezni: ugyanakkor belopózni az ország szivébe s
itt forralni összeesküvést: – hát az nem erkölcstelenség? Hát az ő szép
asszonyaik, hát az ő sima udvaronczaik nem sikamlanak-e a mi termeinken
keresztül, mosolygó kémei a küludvaroknak? Mi az ő saját fegyvereiket
fordítjuk ellenük.
– Jól van. Tegyük mi azt, a kik a gyűlölet öntudatával cselekszünk, de
az mégis rettenetes gondolat volt: gyermekeket avatni fel eszközül e
halálos játékhoz!
– De hát nem tőlük jött-e a példa? Hát az nem rettenetes gondolat-e ő
tőlük: egy örökké fenyegető pokolgépet tartani egy nemzet feje fölött,
egy ártatlan mosolygó gyermek alakjában? Hogy ne szilárdulhasson meg
soha a béke és hatalom ide benn? Hogy mind az a fényes diadal, a mit
seregeink magukra halmoztak, egy kikiáltott jelszóra köddé oszoljon
szét! s diadalíveink átalakuljanak a nemzet bitófáivá? Nem, madame, ez
nem szégyelni való, a mit mi cselekszünk. A mi férfiaink harczolnak az ő
férfiaikkal; a mi szép asszonyaink harczolnak az ő szép asszonyaikkal; s
a mi kis leányaink harczolnak az ő kis leányaikkal. Az ön kis Amelieja
historiai alak, s emlékszobrot érdemel!
A szép hölgy meg volt vesztegetve már e csábító sophismákkal: – nem is
volt szükséges a pénzkérdést fölemlegetni előtte.
– Aztán, lássa ön, madame; folytatá Fervlans, kezébe véve a grófnő kezét
s annak a rózsaszín tenyerébe titkos abrakadabra jegyeket irogatva az
újjahegyével; ha untatja önt ez a szerep, a mit ily fényes sikerrel
folytat ön és a leánykája: épen a legjobb alkalom kinálkozik most rá,
attól végleg megszabadulni. Önnek zilált pénzügyi viszonyai vannak. Ősei
birtokának csak névleg tulajdonosa már. Egész vagyona százötven frank.
Tudniillik, hogy ezért a szép arany hajáért ennyit adna meg a
perruquier, ha el akarná adni; mert ha ma azt mondja ön: «nem játszom
tovább!» ezen a szép haján kívül semmi tulajdona sincs. Ha pedig sikerül
önnek az a feladat, a mi rá van bízva, teljesen: akkor ön annak az
összegnek, a mit most évenként elkölthet, a tőkéjét fogja egyszerre
megkapni. Öt millió frank megérdemel egy kis áldozatot. Azzal ön
függetlenné teheti magát, fényes nevéhez illő fényes birtokot szerezhet,
s leányának senki sem fogja szemére vetni, hogy valamikor kis gyermek
korában a Cythere dandárához tartozott.
Themire elgondolkozott.
– Egy csókot sem szabad neki adnom, mielőtt eltávoznám?
– Adja át nekem s majd én elviszem neki.
– Hogy lehet önnek kedve tréfálni most? Hátha hosszas ideig fog tartani
távollétem?
– A mi nagyon valószínű.
– Ne is halljak hát a leányom felől? s azt se tudathassam vele, hogy
élek-e? mi bajom, mi örömem van?
– De ennek már csakugyan egyedül rajtam keresztül lehet megtörténni. A
kis Amelie minden hónapban fog nekem kézbesíteni egy szépen irt levelet
az ön számára, melyet senki sem fog önön kívül elolvasni. Ön pedig
annyiszor, a mennyiszer könnyebbülést akar szerezni a szivének, írhat a
kis comtessenek; de már annak a levélnek nyitva kell lenni, hogy én
elolvashassam; mert ha valami titkunkra vonatkozó czélzást ír ön benne,
akkor a levele nem jut kézhez. Egyébiránt önön függ a viszontlátást
siettetni. Addig gondoskodni fogunk a comtesse felügyeletéről. Nyugodt
lehet.
– Igaz… Rosszabb kézbe nem fog jutni, mint az anyja kezében volt; monda
rá Themire keserű öngúnynyal.
– Az első levelet most mindjárt megírhatja ön hozzá bucsú fejében.
Themire átment a boudoirjába s ezt írta egy virágkoszorús levelkére:
«Kedves kicsikém. Én most rögtön elutazom. Mikor megjövök, azt is
megírom önnek. Addig önre ruházom a háziasszonyi tisztet s rábízom a
pénztáramat. Csókolja önt ezerszer, öreg barátnéja s kicsi mamája,
Themire.»
A levelet lezárta vizahólyag-pecséttel s czímezte.
– Gondoskodni fogok a kézbeadásáról, monda de Fervlans, átvéve a
levelkét. És most küldje el ön Jocrisset, hogy hozzon az ön számára egy
bérkocsit. A saját fogatát nem használhatja erre. Senkit se vigyen
magával. Jocrisset majd maga után rendelheti, ha a czél közelében lesz.
Most a titkos lépcsőn és a kertkapun át észrevétlen elhagyhatja a
palotát; a chaussé d’Antinban vannak olyan jó csöndes kis boltok, a hol
a hölgyek átöltözhetnek. Ha ön nem tudná még, majd tudja a bérkocsis.
Ott útnak való ruhákat vehet magának, csak épen annyit, a mennyi az útra
szükséges. Arra gondja legyen, hogy akármely országban telepedik le,
azonnal az ottani szabókkal, piperészekkel öltöztesse fel magát tetőtül
talpig, mert a passage de l’operai készítmény elárulja kilétét.
Mindenütt németül beszéljen s francziául ne értsen. De minő bohóság! Én
adok önnek ilyen dolgokban tanácsot, holott ön miniszter lehetne és
akadémiai tag az ilyen tudományokban. Azt hiszem legjobb lesz önnek
legelőször is Svájczot átkutatni a szökevények után. Adieu, madame, a
viszontlátásig.
– Csak legalább még egyszer láthatnám a kis lányomat, könyörgött
Themire; csak egy függöny mögé elrejtőzve tán.
– Themire! ön érzelegni kezd. Ez nem katonának való.
– Ha ezt sejtem, nem adom oda esztelen komédiából Amelie arczképét
Cambraynak. Nem lehetne azt tőle visszakapni?
– Nem adja ide; azt mondja, hogy ez neki talizmánja lesz, s elvenni a
foglyok ékszereit csak Sanson úrnak van joga; attól pedig Cambray úr még
messze van. Majd lefestetem Ameliet önnek újra s utána küldöm.
– Ah, de ez az arczképe még három éves korából való, a mikor még
ártatlan volt!
Rettenetes szó.
– Becsületemre! asszonyom. Ön érzeleg, mint egy német professor leánya.
Én kezdek tőle tartani, hogy rosszúl végzi el a missióját s még belé
szeret abba az emberbe, a kit el kellene csábítania s még majd minket
árul el annak.
Themire többet nem szólt, hanem elsietett öltöző szobájába.
De Fervlans viszont a maga részéről megírta az utalványt a grófnő
számára százötvenezer frankig az első félévre, s azzal szerencsés utat
kivánt neki s visszatért a terembe.
A társalgás igen élénk volt. Az inasok frissítőket hordtak körül; divat
volt a jó társaságban akkor mindenféle orvosságokat inni, jeges
rhebarbarát és keserű mandulafejetet; mely szokást kiegészített egy
legújabb vívmánya az inyenczségnek. Abban az évben hatolt be a párisi
magasabb körökbe az a bizonyos amerikai gyümölcs, melyet az Inkák
fedeztek föl Chiliben, s ők terjesztettek tovább Peruba, Quitóba; onnan
hozták át Európába; itt a fejedelmi üvegházakban ápolták s olasz nevéről
tartuffolinak hítták. Mai világban burgonya a neve. Ennek a ritka
növénynek a drága főtt gumóit hordták körül az ezüst vállzsinóros
inasok, ezüst tálczára tett sevresi porczellán tálakban, s kinálták vele
az úri vendégeket.
A kis háziasszony szeretetreméltó észrevételekkel tudta fűszerezni a
csodálatos lisztízű exoticus csemegét; elfecsegve, hogy az Josefine
kedvencz nyalánksága; a császárné téli kertjében egy egész osztály van
berendezve a tartuffoli üzdelésére. A legközelebbi udvari tánczestélyen
az a csokor, a mit a császárnő a keblén viselt, valódi krumplivirágból
volt. A kis Amelie azt is kifecsegte, hogy a császár föltette magában,
miszerint e növénynek a főurak üvegházaiból a szegény emberek kertjeibe
is ki kell terjedni, hogy valamint IV. Henrik arról a mondatáról lett
áldott emléküvé: «én azt akarom, hogy minden parasztnak vasárnaponkint
tyúk főjjön a fazekában»: őt meg arról emlegessék meg, hogy alatta a
parasztnak mindennap tartuffoli főtt a fazekában.
A fiatal csalán, hogy tud már csípni!
Jocrisse úr de Fervlans urat is megkinálta a ritka csemegével; mosolygón
dörmögve:
«Tartuffoli?»
De Fervlans úr a szájába dugott egyet, s aztán oda adta Jocrisse úrnak a
levelkét, a mit Themire bízott rá.
Jocrisse úr ezüst tálczára tette azt s úgy hozta vissza, oda prezentálva
a kis háziasszonynak.
– Megengedik uraim és hölgyeim! szólt a kis liliputi úrnő, feltörve a
levelet; hogy elolvassam? ámbár csak most tanulok betűzni.
Voltak, a kik tudták, hogy mit kell ezen nevetni?
A kis comtesse vette az arany foglalványú szemüvegét s úgy olvasta el a
levelet. Megrázta a fejét és a vállait; összecsücsörítette a száját s
nagyot nyitott azokon a nagy kék szemein.
– Uraim és hölgyeim! monda. Egy kis meglepetés. A mama hirtelen
elutazott. Üdvözli önöket általam. (Ez ugyan nem volt a levélben; de
illett a mama mulasztását helyrehozni.) Visszatérteig, a mi rövid időn
bekövetkezik (ezt megint úgy gondolta hozzá), engemet bízott meg a
háziasszonyi tiszttel. Azzal a lorgnont ajka elé nyomva, halkan oda
szólt de Fervlans úrnak: a többek között a pénztárát is rám hagyta. S
rögtön hozzátevé naiv sarcasmussal: «De vajjon a hitelezőit is rám
hagyta-e?»
De Fervlans úr megnyugtatá, hogy azokkal ő fog elbánni.
– Nos hát, uraim és hölgyeim, folytassuk a medisancet.
* * *
Themire pedig ez alatt már kocsin ült uti ruhában.
Hanem Fervlans úr aligha rosszul nem utasította őt el; mert az az
ország, a hova a menekülők igyekeztek, nem Svájcz, hanem valami más.
MÁSODIK RÉSZ. AZ ADOMÁK HAZÁJA.
I.
Egész Fertőszeg kinn volt az országúton az új földesasszonyt fogadni.
Nagy ünnepély készült. Az országúton keresztül diadalív volt felállítva
zöld lombokból s azon sárga kassai rózsákból kirakva ez a szó: «VIVAT»;
két oldalt tizenkét fehérbe öltözött leányka, virágkosárkák a kezeikben,
a kántor felügyelete alatt, ki igen szép zengeményt szándékozik az
ártatlanokkal elénekeltetni. Egy emelvényen piros pozsgás parasztleányok
vannak felállítva, kik egy óriási fonott kast fognak az érkező lábai elé
tenni, melyen érett dinnyék, szőlőfürtők s csodaformáju ostyepka-sajtok
vannak felhalmozva. A dombtetőn mozsarak vannak kiszegezve. Egy terebély
bükkfa árnyékában bivuacoznak a statutio hivatalos tagjai egy
csoportban: az alispán, a megyei mérnök, a falu lelkésze, a járás
physicusa, a tiszttartó s a hozzájuk tartozó mellékszemélyzet, megyei és
tiszttartói hajdu, sáfár és irnok; az alispán patvaristájának is ott
kellene lenni, hanem az most nagyon sok buzgólkodni valót talál a
gyümölcshordó falusi canephorák informálásában. A jelenlevő uraknak
feleségeik és leányasszonyaik is vannak («kisasszony» azon időben sértő
czím volt) s azok kinn csoportosultak az árokparton: nem keresik az
árnyékot; azért, hogy bemutathassák, hogy nekik napernyőik is vannak, a
mi akkor nem volt tréfa dolog. Benn a vásártéren előkészületek vannak
téve az ökörsütéshez: a nagy kerekes nyársra már fel van húzva a kövér
tulok, s az alája rakott máglya csak felgyújtásra vár. Mellette magas
állványra föltéve a tíz akós hordó tele borral; a csapszék leveles
színjében egy banda czigány pengeti hangszereit, a toronyablakból pedig
gyerekfők kandikálnak elő, lesve a földesuraság közeledtét, hogy jókor
meghúzhassák a harangot.
A falunak csak egy tornya van, azon kereszt; hanem azért az nem a
katholikus templom. A helység lakosai Luther-követők, svábok, keverve
magyarral, a kiknek a kedvéért minden harmadik héten egyszer magyar
prédikácziót is tart a lelkész.
A falu előljárói a helységháza előtt vannak csoportosulva, ünnepi kék
posztó öltözetekben: az öregek hosszú haja hátrasimítva nagy görbe
fésüvel; az ifjak ellenben tarka csináltvirágbokrétákat viselnek
báránybőr süvegeik mellett, s dugaszban tartott pisztolyaikkal nagyszerű
üdvlövéseket szándékoznak elkövetni.
Azok az urak ott a terebély bükkfa alatt e körben sem unják magukat. A
nagy melegben jól esik az appetitoriumnak fogadott borvizes ruszti, a
mit a tiszttartó hajdúja hordozgat fel a hűtőből. Három egymásnak
szögellő lócza képezi a sessio helyét; mint elnök, közepén ül az
alispán, hatalmas faragott tajtékpipából szopogatva az édes véki
dohányfüstöt. Termete eleven illustratiója az «extra Hungariam non est
vita» örök igazságának, melyet pirosra hízott arcza sem czáfol meg, s a
keményen kifent hatalmas bajusz hozzá teszi, hogy «ne bántsd a magyart!»
Viselete egészen ős magyaros, t. i. a század elejéből való, s hogy
alulról kezdjük: sárga szattyán sarkantyús csizma, paszomántos violaszín
lábszárhüvely, hosszú, czombig érő virágos mellény, a fölött kajszi
baraczkszín kancza-mente, quekker szabású, de körülprémes és sújtásos.
Nyakán feszesre csavart patyolatkendő, hátul csomóra kötve, s abba
beleszorítva a hátulsó varkocs. Mert a czopfot már elhagyták, mely még a
burkusháboruban oly nagy szerepet játszott a magyar daliáknál; de a régi
emberek, a kik szokva voltak hozzá, azért csak megőrizték apáiktól
öröklött kincsüket, s inkább belekötötték a nyakravalóba, hogy legyen,
de látható még se legyen; elől a fül mellett két hurkányi csigába van
csavarítva a hunczutka, s takarja a főt egy hatalmas nyestkalpag,
kifityegő piros bársony csákóval. Az egyik padot ő foglalja el a
lelkészszel, a kit egyházi tisztsége erre a szomszédságra qualifikál. Ez
pedig egy tudománytól összegörnyedt és megaszalt alázatos férfiu, a
kinek az egyik válla lejebb áll, mint a másik, az egyik szemöldöke
följebb huzódik, mint a másik, s mikor beszél, a szájának csak az egyik
felét nyitja ki, azon ereszti a szót. Hivatalának egyenruháját viseli,
fekete kabátot, bársony pulidert, gyapot harisnyát, csattos czipőt,
háromszögletű kalapot; kiegészíti a jelmezt az ünnepélyhez felöltött
Luther Márton-féle bő újju ránczos köpönyeg, a minek a zsebéből a tudós
férfiu előelő huzogat egy bőrkötésü könyvet, s nagyokat sóhajtva, ismét
visszacsúsztatja azt. Ő rá néz a beneventatio nehéz feladata, s ámbár a
derék úr úgy tudja a szónoklatát, mint a karikacsapás, azért mégis
remeg. Örök trémája van, még mikor prédikálni kell is. Ha pedig
hozzákezdett, akkor egy Demosthenes.
– Aztán úgy ne járjon tiszteletes úr, tréfálkozik vele az alispán, mint
nem régiben Csokonai; a kinek a parochián elcserélték a prédikácziós
könyvét egy szakácskönyvvel, s csak mikor a cathedrában el kezdte
olvasni a textust: «az eczetes…» akkor vette észre, hogy eczetes ugorka
becsinálásáról van szó. De hamar föltalálta ám magát; ex tripode
folytatá tovább: «az eczetes vízzel megkinált Jézus pedig mondá:
elvégeztetett!» S erről a textusról stante pede olyan prédikácziót
improvisált, hogy bámult rajta a presbyterium!
– Én csak megleszek a magam dikcziójával valahogy, felelt a lelkész,
csak a spektabilist el ne ragadják Phaëton paripái, mikor a statutio
alkalmával ki kell mondani a domina nevét.
– Már az igaz, hogy perversus egy név! Eleget utaztam Soprontól
Nezsiderig olyankor, mikor a sár hirtelen megfagyott; de úgy szekér még
meg nem rázta bennem a lelket, mint mikor végig kell mondanom: hogy is
van csak tiszteletes úr?
– Catharina…
– No azt még tudom.
– Catharina de Landsknechtsschild.
A két hegyes bajusz megpróbálta ezt a nevet felöklelni.
– Lantz–k–nek–htsz–sild! – Ez sok egy embernek.
– Pedig magyar nemes familia az. A legközelebbi diætán indigenálták az
ősét.
Ezt egy harmadik úr mondta, a ki a diagonalis padon ült, egészen
tubákszínű öltözetben, himlőhelyes ábrázattal, szanaszét kúszált sárga
hajjal s vörös karikájú szürke szemekkel.
– Hát maga ismeri azt a familiát, doktor? kérdé a spectabilis.
– Hogyne ismerném, felelt a doktor; báró Landsknechtsschild örökölte ezt
a birtokot anyjáról, a ki Markóczy leány volt, s Mária Terézia idejében
ment férjhez egy morva kapitányhoz; ez most zálogba adta a birtokot az
unokahugának, Katalinnak. Hiszen láthatta a bárót, indzsellér úr, mikor
a «Névtelen vár» környékét kihasították a bolond gróf számára.
A hivatkozott úr ott ült az orvos mellett, s mint előre nyújtott
nyakáról látni lehetett, mérnök volt. Kezéből le nem tette volna egy
világért azt a nagy bádog tokot, a mi az uradalom térképét rejté. Igen
tudós és a maga szakmáját értő férfiú volt; de a beszélgetés nem volt
kenyere; a mihez hozzáfogott, az nem ment ezen túl:
– Én azt mondom, hogy mit is mondjak?…
Aztán nem vártak rá, hanem beszéltek tovább.
– Százezer schein forintért vette meg a jószágot a baronesse, minden
regaléval és úrbériséggel együtt, mondá a doktor.