A grófnő egy persa szövetű ottomanon feküdt, eszményien oda omolva a
dagadó kerevetre, s ölében tartotta a kis Amelie fejét, gyöngéden
simogatva annak selyem hajfürteit; a kis leány viszont a kis buba fejét
tartá úgy az ölében s annak hizelkedett hasonlóul. Az egyik orvos a
félkezével a grófnő üterét vizsgálta, a másikban egy zsebórát tartott;
az alsó ajkát erősen előre pittyeszté, s a szemeivel a saját
szemöldökeit igyekezett meglátni.
Az alkoven függönyei mögött egy komornaféle tartott a kezében egy drága
porczellán medenczét, szótlan pantomiával élénk szemrehányásokat
látszott tenni az inasnak, ki hebehurgyaságával okozta ezt az egész
ijedelmet, míg az bűnbánó képpel látszott imádkozni hálaadást az éghez.
A grófné elragadó bűbájjal tekinte Cambray urra, s azzal mindkét kezét
feléje nyujtá, megfosztva azokat az orvos diagnosisától, s a leánya
selyemhajának érintésétől, hogy kapcsolatba hozza Cambray úr fekete
keztyüivel, a mik még mindig szarvasbőrből voltak.
Alig tudott suttogni.
– Nem bírom önnek megköszönni uram. Engedje mondani «barátom». Hálát
fogok ön iránt érezni, a míg élek. Amelie csókold meg ezt a kezet! Nézd
meg jól ezt az arczot. Szivedbe vésd; soha el ne felejtsd. Ő téged az
életben a legnagyobb veszélytől szabadított meg.
Cambray úr pedig hallgatott is, nem is, ezekre az ömledezésekre. Az ő
erősebbik hippogryphje azok után a menekülők után ragadta őt már.
Szerette volna megtudni, ha megszabadulhattak-e? s a szép grófnő
hálálkodásai alatt is az jutott eszébe, hogy mennyi sopánkodás a miatt,
hogy egy kis comtesseről lehúzták a ruhát, s kinn hagyták az utczán;
pedig van egy másik leány, a kivel még annál sokkal nagyobb
kegyetlenséget követtek el.
Rövid választ adott.
– A kis grófnő igen kedves volt.
Ekkor a szép grófnő egy nagy elhatározásra vette magát. A nyakában
függött fekete zsinóron egy medaillon. Nem értékes külső, csak
elefántcsont, hanem szétnyitva, remek miniature festésben, a kis Amelie
mellképét engedi látni.
– Ha kedves önnek a kis talált gyermek emléke: fogadja el ezt tőlem, s
gondoljon kis védenczére – néha.
Ez igazán nagyszerű ajándék volt. A grófnő azt adta oda, a mi saját
magának legkedvesebb volt.
Cambray úr azonban nem tette azt a keblébe; gondolta magában: az eleven
alaknak átadtam ugyan az igazi kedvencz jó meleg ágyát; de ebben a meleg
szívben nem fog az ő helyette pihenni.
Megköszönte az ajándékot, megcsókolta a grófnő kezét; azután a kis
Amelie arczát, a mit ez pirosra gömbölyített mosolylyal kinált eléje; –
meghajtá magát s eltávozott.
A terembe érve elhalmoztatott gyöngéd szemrehányásokkal:
«Ah, már el akar bennünket hagyni? Megfoszt kedves jelenlététől? Nem
engedi magát marasztaltatni.»
Határozott szándéka volt az elmenetelre. Pedig Beethovent is emlegették
előtte. Ejh, azt a disharmoniát, a mi most az ő lelkében kavarog, nincs
zeneköltő, a ki symphoniába szedje.
– Adieu hölgyeim! uraim!
Akkor azután a fölött támadt nemes vetélkedés, hogy melyik uraság
ajánlja fel az utczán sorba állított hintók közül a magáét, a nemes
szabadító hazaküldésére?
– De ezt nem engedem magamtól elvitatni! hatalmaskodék a parancsoló
tekintetű marquis. Ez a jog és kötelesség engemet illet. Lehessek olyan
szerencsés, uram!
Azzal karját az öreg úré alá öltve, saját magas személyében kisérte őt
ki egész a vestibuleig, a hol vörös ruhás svájczi bérhuszárja állt a
többi inas urak csoportja közt; annak parancsot adott, hogy járassa elő
a hintaját. Azután mindkét kezével megfogva Cambray úr kezét, háromszor
fölemelte s háromszor lenyomta azokat; akkor hármat hátrafelé lépett,
még az újjai hegyével az ajkaitól. egy üdvözletet vetett felé s addig be
nem ment az előterem ajtaján, a míg Cambray úr el nem távozott a
vestibule ajtaján.
… A mint pedig Cambray úr kilépett a grófnő boudoirjából a terembe, s az
inas, Jocrisse úr, becsukta az ajtót a háta mögött: a szenvedő grófnő
felugrott a kerevetről s csipkezsebkendőjét arcza elé tartá, hogy kitörő
nevetését elfojtsa vele. A kis Amelie anyjának az öltönyébe temette az
arczát, úgy kaczagott, a szobaleány a markába vihogott, s Jocrisse úr,
az inas, két tenyerével a hasát fogta, fejét a térdeig hajtá, vállainak
rázkodásával jelezve elfojtott jókedvét; maga a gyógykezelő ordinarius
is mosolyra vonta szét az ajkait s burnótszelenczéje tetejére
peczczentve két újjával, kinálta azt oda collegájának, ki elfojtott
kaczagás hangján magába befelé nevetett.
– Ezt ugyan jól adtuk!
A hintó gördülésére aztán teljes chorusban tört ki a jókedvű kaczaj.
Belépett a parancsoló tekintetű marquis: az azután mindenkit kiküldött a
szobából s egyedül maradt a grófnővel és kis leányával.
… Cambray urat pedig vitte a marquis hintaja, úri kocsiknál szokásos
gyorsasággal Páris utczáin végig.
Cambray úr el volt merülve gondolataiba; nem igen nézegetett ki a
kocsiablakon. Az sem volt valami nagyon kedvére, hogy ő most egy úri
hintóban kocsizik, a mi egy olyan nagy úrnak a tulajdona, a kinek ő soha
se hallotta a nevét. Azon volt, hogy mentül jobban behúzza magát a hintó
mélyébe. Azonkívül is a hó oly sűrűn esett, hogy nehéz lett volna
megkülönböztetni, hogy a rue St. Martinon, vagy a tölcséralakú rue
Mouffetardon gördül-e végig a hintó?
Egyszer aztán az lepte meg, hogy a hintó egy kapubejárat alá gördül be.
Az ő lakása kapuján nem lehet hintóval bemenni.
A bakról leugró svájczi huszár siet kinyitni a hintó ajtaját, s a belépő
Cambray úr egy kivont kardú sergeanttal találja magát szemközt.
– De hisz ez nem az én szállásom; szól az öreg úr.
– Nem ám, felel a sergeant. Ez a Saint Pelagie börtön.
– De hát mi közöm ehez? Az én nevem Cambray Alfréd.
– Épen önre vártunk…
… Most aztán Cambray úron volt a sor, hogy kaczajra fakadjon!
* * *
Cambray urat, miután zsebeit kimotozták s azokból minden gyanús és
életveszélyes tárgyat elkoboztak, fölvezették egy második emeleti
szobába s oda bezárták.
Volt ideje körülnézni magát hevenyészett szállásán.
Úgy látszik, annak sok nevezetes lakója volt már. A falak tele voltak
írva nevekkel; némelyek fölé alkalmi strófák is voltak jegyezve, egy-egy
a silhouettjét örökíté meg a falon, többen pedig azoknak a torzképeit, a
kik őket idehozták; a guillotine is ott szerepelt az illustratiók
között. (Ez az a bizonyos.)
Az új lakó nem igen volt meglepetve. Úgy vette a dolgot, mint a
tengerész, ha zátonyra kerül. Nem kellemetes helyzet; de készen lehet az
ember rá, ha a koralszigetek archipelagusán utazik keresztül.
Csak az összefüggést nem értette még az események között. Hogyan lehet
az, hogy a háladatos grófnő palotájából az elérzékenyült marquis hintaja
hozta őt ide?
Estig törhette rajta a fejét. Csak egyszer nyitotta rá az ajtót egy vén
mogorva porkoláb, a ki valami levesfélét és kenyeret hozott a számára.
– Köszönöm. Már ebédeltem. Monda neki Cambray úr.
– Mikor?
– Még tegnap.
A porkoláb azért csak letette az asztalára a levest és a nyolcz lat
kenyeret.
– Figyelmeztetem önt, polgár, monda egykedvűen a foglyának, hogy ha ön
netalán abban a gondolatban járna, hogy éhen ölje el magát, mi az orrán
keresztül fogjuk önbe beletölteni a levest.
Este felé aztán más látogatója jött.
A nagy csörömpöléssel felnyiló ajtón keresztül egy szép, hódító
tekintetű férfi lépett be hozzá: a kedves de Fervlans marquis. Ezúttal
azonban nem volt leereszkedő, sőt inkább büszke tekintettel sietett
egyenesen a fogolyhoz, s azt mondá rideg, megriasztó hangon:
– Minden el van árulva. Valljon meg ön mindent őszintén. Ez az egyedüli
menekülés.
A fogoly gúnyosan féloldalra vonta száját mosolyogva.
– Az ám, szólt nyugodtan. Ezen szokás kezdeni, mikor valami nagy
házfeltörés után gyanús egyéniségeket összefogdosnak. Hát csak mondja
ön, uram, kinek a gyémántjait lopták el, s hogy kerülök én a
bűnrészesség gyanujába?
Erre a parancsoló tekintetű férfi elnevette magát, s egyszerre alább
eresztette a fejét.
– Úgy látom, hogy önnek helyén van a szíve, Cambray úr. Önnel nem lehet
a megkezdett hangon folytatni. Én sem bánom hát, kezdjük más modorban.
Hiszen lehet, hogy mint igen jó barátok fogunk elválni. Mit mondok:
elválni? egyesülten haladni. Tehát kezdjünk egy kis kedélyes
beszélgetéshez. Tetszik önnek egy szippanat burnót? Igen jó spanyol
rapée.
– Köszönöm, szólt Cambray, belecsippentve a burnótba s csöndesen
szippantva belőle. A rendőrségnél csempészett burnótot szívnak?
– Ördöge van, hogy kitalálja, nevetett de Fervlans. Tehát egyezzünk meg
abban, hogy nem veszszük a dolgot vallatásnak, hanem csak kedélyes
beszélgetésnek, s akármit fogunk egymásnak mondani, semmiért indulatba
nem jövünk. Áll az egyezség?
Cambray úr vállat vont.
– Tehát, hogy az elején kezdjem. Önnek volt egy jó barátja, ki önnel egy
szálláson lakott. Ez a mult éjjel elhagyta önt.
– A háládatlan! szólt Cambray úr ironikusan.
– Kérem. Önök szállásán egy leány is volt elrejtve, a kit senki se
látott.
– Bocsánat, uram: franczia lovag nem szokott se kérdezősködni, se
fecsegni olyan titkokról, a mik hölgyeket érdekelnek.
– Ez azonban nem volt a czélzott categoriába eshető hölgy, hanem egy
gyermekded leányka, mintegy tizenkét éves.
– De hogy lehet egy hölgynek az életkorát meghatározni, a kit senki se
látott?
– Vannak rá igazoló gyanús körülmények, mondá de Fervlans. Mi oka volt
önnek a szállásán játékbubát tartani?
– Játékbubát? Oh azzal én magam szoktam játszani. Különcz vagyok. Öreg
uraknak szoktak ilyen bolondságaik lenni.
– Jól van. Eltűröm ezt a sakkhúzást is, ámbár elég szabályellenes. Ön a
királynéját rochiroztatja. De hát ahoz mit szól ön, hogy a mult este
önök ketten egy eltévedt leánykát szedtek fel az utczán, s azt felvitték
a szállásukra, az emberszeretet ürügye alatt, nehogy megfagyjon
szegényke; voltaképen azzal az utógondolattal, hogy ezáltal tévutra
vezessék az önökre figyelő rendőrközegeket. Önnek a barátja fölvitte az
ölében a vörös kendőbe takart eltévedt leánykát s egy óra mulva
visszahozott ugyanazon vörös kendőbe burkoltan egy másik lánykát, azzal
a neszszel, hogy annak eszébe jutott az anyja lakása s most viszi hozzá
haza.
– Elfogták őket? kérdé az önfeledés hevével Cambray úr.
– Dehogy fogták! Hiszen ha elfogták volna, most nem kinálnám önt spanyol
rapéeval, hanem valami más spanyol találmánynyal. De épen ez a hiba.
Először is a rendőrkém volt ügyetlen, hogy a tíz órakor felvitt nyolcz
esztendős leány, s a tizenegykor lehozott tizenkét esztendős közötti
termetkülönbséget észre nem tudta venni; hanem azután az ön barátjáé a
kivitel minden érdeme: hogy a rendőrség szolgálatában álló bérkocsist
először impertinens ravaszsággal, azután meg brutális erőszakkal nem
csak ártalmatlanná tette, hanem még menekülése eszközéül is
felhasználta; úgy, hogy most oly nagy egérútat nyert előttünk, hogy
utolérnünk lehetetlen! De nem is tudjuk, hogy merre felé szöktek?
Cambray úr visszatartá a sóhajt, melylyel keblének terhe meg akart
szabadulni. Nem árulta el megnyugvását.
– Nekem se a leányhoz, se az ifjuhoz semmi közöm, szólt nyugalmát
visszanyerve. Az ő családi titkuk ez, a mibe én nem tolakodtam soha.
– Ezt a sakkhúzást nem tűröm, Cambray úr! Tanúk és adatok vannak rá,
hogy ön a titokba be volt avatva.
Cambray gúnyosan mosolygott.
– Önök valószínűleg felkutatták azóta a lakásomat s találtak ottan
adatokat?
– Mindent megtettünk, a mi kötelességünk volt; felszakíttattuk önnek a
parkettjeit is, szétszedettük a butorait, még a majolica szobrait is
összetörettük (a miért nem mulasztjuk el bocsánatot kérni) és semmi
terhelő iratot, vagy egyéb jelt nem tudtunk feltalálni; hanem azért
mégis tudjuk jól, hogy ön tegnap barátjától egy czédulát kapott, melyben
az önt a kitört veszélyre fenyegeti. Tudjuk jól, hogy önök az éjjel
ketten egy szökési tervet dolgoztak ki. Tanunk van rá, a ki e tervet
kihallgatta, a ki e levélke széttépett rongyait összeillesztette és
elolvasta.
– Ki ez a tanú?
– Ugyanaz a gyermek, a kit önök az utczáról fölvittek.
– Hogyan? kiálta fel Cambray, nem birva fölgerjedésének ura lenni, s
ököllel ütve az asztalra. Az a kis leány, a ki dideregve kuczorgott a
hófuvat között kapunk szögletében; a ki azt beszélte el, hogy őt a
cseléd kirabolta s itthagyta; a ki nem tudta az anyja nevét, meg a
szállását, a ki azt állította, hogy most tanulja az alfabetet ismerni; a
ki engem hálatelten ölelt, csókolt, Alfréd papának nevezett!
– Az a mi legügyesebb detectivünk, a ki nem egy gonosz összeesküvőt
kerített már horogra! egészíté ki diadalmas hangon de Fervlans.
– De az rettenetes! szólt kezeit összecsapva indulatosan Cambray, hogy
egy nyolcz éves leánygyermek, egy főnemes leánya, magát kémkedésre,
árulásra engedje használni!
– Mondja ön inkább: bámulatos és lesujtó tudat minden ellenségére nézve
az államnak, hogy már a nyolcz esztendős gyermekben annyira ki van
fejlődve a franczia állameszme iránti hűség öntudatos működése!
– E szerint való az, a mit csak mesének tartottam, szólt Cambray, két
összetett kezét térdei közé szorítva, hogy a hatalom egy egész
szövetséget tart fenn, szép hölgyekből, deli ifjakból, és ártatlan
gyermekekből; a kiknek feladatuk gyöngéd érzelmek álarcza alatt
belopózni a családok szentélyébe; behálózni a hozzájárulhatlan
embereket; hizelegve csalni ki azoknak titkait; – s ezeket együtt a
«Cythere dandárának» nevezik!
– Ma volt szerencséje önnek színről-színre láthatni e tündéri
társaságot, szólt keztyűjével veregetve tenyerét de Fervlans.
– Hát azok, a kik ott körülem csoportosultak, könnyekkel szemeikben,
hálálkodással ajkaikon, a deli szép hölgyek…
– Az volt a Cythere dandára.
– S az a házi úrnő, azzal az isteni megjelenéssel, a ki visszahozott
gyermeke látására elájult…
– Az maga Cythere helytartónője; a ki maga tanította be kis gyermekének
azt a szerepet, a mit az önök előtt eljátszott.
Cambray magánkívül ragadta elő zsebéből az ajándékba kapott elefántcsont
medaillont, s azon volt, hogy azt a sarkával összezúzza. – Hanem aztán
magához tért.
– Nem! A gyermek nem hibás. Azok a vétkesek, a kik őt ily szörnyeteggé
nevelik. S azzal visszacsúsztatá zsebébe a medaillont. «Ez nekem jó
talizmán lesz jövőre!» dörmögé keserű gúnynyal.
– Figyelmeztetem önt a szerződésünkre, uram, szólt a marquis; hogy
akármit mondunk egymásnak, a fölött indulatba nem jövünk.
– Már lecsöndesültem, szólt Cambray, s úgy hiszem, hogy ön sem fog ezért
megneheztelni, ha kimondom, hogy önök ilyen módon tönkre teszik a
társadalmat.
– De megalkotjuk az államot.
– Az nem igaz! Az állam alapja a gyermekek erkölcse.
– Azonban hát mi nem azért jöttünk össze ezen a helyen, hogy itt
akadémiai értekezést folytassunk a nevelésügy és az államérdekek
theoriái fölött. Maradjunk csak a tényeknél. Ön ellen be van bizonyítva,
hogy ön egy szövevényben részes, mely a jelen állami rend megdöntésére
készült s a minek főfonalai épen ma és tegnap tépettek szét Enghien
herczeg, Cadoudal, Pichegru és mások életfonalával együtt.
– Tépjék el az én fonalamat is.
– Azt nem fogjuk tenni, Cambray úr; ellenkezőleg nagy gonddal fogjuk
őrizni önnek az életét. Ha egyszer meg talál ön betegülni, meglássa,
hogy micsoda kitünő orvosi ápolásban részesül majd. Nekünk arra az
elmenekült jó barátra van szükségünk, a ki láthatatlan kötelékekkel most
is önhöz van kötve. Nekünk azt kell megtudnunk, hogy hova lett az az
ember? s ezt csak ön által tudhatjuk meg.
– Azt én magam sem tudom.
– Azt ön jól tudja. Tanúnk tudósítása így szól: «van egy ország, a hol
nincs rendőrség, mégis van rend, eredj féltett kincsünkkel oda!» Hol van
ez az ország?
– Talán a holdban.
– Tanúnk e szót hallotta az ön szájából, s ön megmutatta a helyet a
térképről barátjának.
– Álmodta ezt az önök tanúja.
– Cambray úr. Beszéljünk okosan. Ön bankár. Legalább annak van a
rendőrségnél bejegyezve. Az államnak érdekében van e titkot fölfedezni.
Ha megmondja ön, hogy hol van az a hely, a hova az ön barátjának ajánlva
van elrejtőzni, ön oly magas érdemeket szerez magának az által, hogy
követelésekkel léphet fel, a mik a mesével határosak. Akar ön a kormány
pénzműveleteinek ügyvitelével megbízatni? vagy általános bérlethez
jutni, mely csodajövedelemmel van egybekötve? Akarja, hogy a hadseregi
szállítás fővállalatát Hoingerlot bankártól elvegyék s önnek adják
által? Akarja ön a hadsereg egyenruha-szállítását megkapni, a min
Barchut szabómester már eddig annyit nyert, hogy a hotel Thelussont
megvehette hét millió frankon, csak azért, hogy lerontassa? – Vagy ha
rögtön és egyszerre akar kielégíttetni, szóljon: beszélhet milliókban!
Az állam nem fillérkedik. Kezében van önnek a szerencséje!
– Sajnálom, uram! hogy ilyen szép alkalmat el kell szalasztanom a
meggazdagodásra; de kalmár vagyok ugyan, hanem szédelgő nem vagyok. Azt,
a mi birtokomban nincs, nem adhatom el.
– Jól van, önnek nem kell pénz. – Ön nem is bankár. Ez csak mese. – Ön
sértett ellenfél. Mellőzött tehetség. Mondja meg ön, mi a nagyravágyása?
Kormányzó akar lenni? Mondjon ön bármi nagy hivatalt! holnap a kezében
lesz a kinevezési okmány.
– Azt is igen szépen megköszönöm, uram; de nem nyúlhatok utána. Nincs
tudomásom az elmenekült úr leendő lakhelyéről.
– S ha azt mondom önnek Cambray úr, hogy ön vonakodása által a fejét
koczkáztatja…
– Azt felelem rá, szólt Cambray, nyugodt mosolylyal emelve fel az
asztalon hagyott kenyérszeletet, Fervlans úr, hogy tökéletesen mindegy
reám nézve, hogy ezt a nyolcz lat kenyeret, a mit naponkint el kell
fogyasztanom, holnap más valaki fogja-e helyettem elkölteni? De a mit
nem tudok, azt nem tudom.
– No hát már most azt mondom önnek Cambray úr, szólt kemény hangon de
Fervlans, hogy Cambray, a bankár, mondhat valamit, a mi nem igaz: de a
nemes ember nem hazudhatik! – Marquis d’Avoncourt! Tudja-e ön, mely
országba szökött önnek a barátja?
Az öreg ember e szóra büszkén felállt helyéről; termete kiegyenesedett,
feje felmagasult, még a homloka is mintha magasabb lett volna egyszerre,
egész arcza megnyúlt; – szemei merészen néztek a megszólító szemeibe.
– Tudom…
Erre a szóra csupa finom nyájasság lett de Fervlans, fejét lehúzta a
vállai közé; bókokat vágott, kezeit dörzsölte, s a rangegyenlőség
bizalmasságával ölté karját az öreg férfi hóna alá, hizelgőn suttogva.
– És mi módon tudnók azt meg öntől?
Az agg férfi hihúzta a karját de Fervlanséból s nyugodt sarcasmussal
felelt.
– Megmondom önnek. Vágassák le a fejemet. Aztán küldjék el Bichet úrhoz,
a híres boncztanárhoz, az majd talán fölfedezi a koponyámban azt a
titkot, ha benne van. S most kérem önt, hogy hagyjon magamra.
– Marquis úr! szólt de Fervlans, kalapja után nyúlva. Mi itt fogjuk önt
felejteni, mindaddig, a míg önnek tetszeni fog, hogy hallgatását
megtartsa. Azt pedig, hogy hová lettek az ön szökevényei? majd kitudja
Cythere dandára. – A viszontlátásig uram.
– A mikor felfogjuk egymást váltani a börtönben!
Az öreget még azon éjjel elszállították a hami várbörtönbe. Ott aztán
álmodhatott eltüntjei sorsáról, vagy kivethette kártyán, hogy mi lett
belőlük, mert egyéb úton ugyan nem kaphatott felőlük tudósítást.
IV.
A míg Páris egyik utczájában törvényszéket tartottak a hurokra került
összeesküvők felett, kiknek főnökét a saint-denisi temetőből húzták elő,
a hol három napig rejtőzött a Mi Urunk kápolnájának kriptaboltjában; de
úgy látszik, hogy már a csontemberek sem titoktartók, azok is elárulták;
a míg a Vendome-téren szomorúan lobogtatta a szél azt az olajlámpást, a
mi az imént felállított guillotin két oszlopa közé volt akasztva; a míg
a szétriasztott bűntársak a Szajna partjain a nád között elrejtett
csónakjaikat keresték föl, a miknek jó búvhelyük volt akkor még, mielőtt
a hatalmas kőpartok és diadalmas nevű hidak építésére ki nem volt adva a
teremtő parancs – az alatt Páris másik részében mulattak.
Páris soha se gyászol egészen. Páris olyan, mint a földteke, egyik
oldalát mindig süti a nap.
A palais des Narcissesban csak úgy mulattak ezen az éjszakán is az
incroyablek és merveilleusesök.
Cythere dandárának pedig tüntetőleg kellett azt mutatni, hogy az életnek
azzal az árnyékoldalával, a minek politika a neve, nem törődik. A bájos
Dealba Themire grófnő salonjaiban soha egy szót nem lehetett hallani az
államügyekbe, a kormányzatba vágó kérdésekből. Ezek a veszedelmes
szépségek, a kiknek hivatásuk az volt, hogy csak azért cseréljenek
szivet szivért, hogy az elcserélt szivben megtalálhassák az államrend
ellen tervezett titkokat: csak észrevétlenül dolgoztak.
Ők nem voltak a közönséges kémek osztályosai, kik apró, elrejtett
mondatkákat szedegetnek össze, kihivó ügynökökként maguk hozzák elő a
kényes napikérdést s sietnek rögtön besúgni, a mit megtudtak. Oh ezek
nem tesznek mást, mint kedélyesen mulatnak. Víg czimborák, hű barátnék.
Előkelő társaságban élnek. Rendőrbiztossal szóba se látja őket senki
állni. Pasquier urat nem is ismerik. Ha valaki a társaságban magától
elkezd nagy botorul politikai tartalmú tárgyakról beszélni, ők maguk
sietnek rögtön más fordulatot adni a beszédnek. S ha az ügyetlen idegen
nyilt társaságban elkezd valami kényes tárgyat megpendíteni; például,
hogy tegnap, épen egy császári unokaöcs a rue Rivoliban Vérynél oly
lakomát adott, a mi 75 ezer frankba került, a míg 40 ezer munkásnak
nincs mit enni; hát ebből a szép házi asszony mindenféle, a Very és
Legacque gyönyörházakból eredő adomák útján olyan szépen levezeti a
beszélgetést a «paphosi kert» titkaiba, meg madame Tallien és madame
Recamier toilleteversenyére, hogy a veszedelmes diskuráló egyszer csak a
«velenczei éjek» közepett találja magát a Casino Paganiniban, s kinn
felejtve hazafias elkeseredését, maga is kaczag a Café Procop
élczjátékain, s együtt járja Musard «őrült galoppját» a többiekkel.
Dealba grófnő termeiben csak a finom emberszólásnak, s a szellemes
társalgásnak van uralkodó joga.
Hanem azután kerüljön egy czélba vett alak a hálóba! Az aztán meg nem
menekül.
Egy ilyen napon pedig, a mikor Enghien herczegre mondják ki a
halálitéletet egy veszedelmes összeesküvés miatt, mely egy hajszálon
mult, hogy az államrendet fel nem fordította, nehéz azt megőrizni, hogy
a társalgás még a legközönyösebb tárgyról is át ne vitorlázzon a
politika áramlatába.
Egy szép merveilleuse el kezd beszélni a panorámáról, a mi a Chaussée
d’Antinon látható. Ez volt az első panoráma Európában. Elég érdekes
tárgy.
De a második már hozzá teszi, hogy ezt egy amerikai ember találta fel és
hozta ide; valami Foulton.
A harmadik már többet tud Foultonról. Ez egy gépet talált fel, melyet
gőz hoz mozgásba, s azt állítja, hogy ezzel hajókat is lehetne hajtani.
A negyedik már azt is tudja, hogy Foulton e találmányát felajánlotta a
császárnak, s vállalkozott rá, hogy minden hadihajót átalakít
vitorlásból kerekekkel hajtottá; a mikor aztán tréfa lesz a franczia
hadseregnek kiszállni a britt szigeten. Egy ötödik már értette is
egészen a dolgot; megmagyarázta neki Foulton úr, s ő azt egy legyező,
egy kereplő, meg egy theás kanna segélyével vállalkozott egészen
felfoghatóvá tenni.
Míg végre az egész társaság azon veszi észre magát, hogy a chaussé
d’antini panorámán kezdte, s állig-sarkig benne van az angolországi
invasióban s a fölött vitatkozik, hogy lehet-e az, vagy nem lehet? A mi
már veszedelmes tárgy.
Themire már azon gondolkozott, hogy mademoiselle Clotildeot felkérje,
hogy énekelje szét egy szép áriával ezt az új armada invincibilét; a
midőn de Fervlans odahajolt hozzá s ezt súgta fülébe:
– Hagyja el ön egy perczre a társaságot; most nem veszik észre. A téli
kertben fogom várni.
Dealba grófnőnek előbb ki kellett találni valamit, hogy feltünés nélkül
elhagyhassa a termeit.