JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
XXXII. KÖTET
NÉVTELEN VÁR. I.
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1895
NÉVTELEN VÁR
TÖRTÉNELMI REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
I. RÉSZ
A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1895
ELSŐ RÉSZ.[1] CYTHERE DANDÁRJA.
I.
A hó olyan sűrűen esett, hogy a ki ezt a csendes utczát látta, azt
hihette, hogy Szentpétervárott van; pedig ez a rue des Ours, a St.
Martin út egyik mellékutczája.
Az utcza egészen üres, a minek talán csak az az oka, hogy a párisi nem
szeret a hóesésben kóborolni. Lehet, hogy még egyéb oka is van. A rue
des Ours különben sem igen járt hely, s maga a St. Martin főút is arról
van megjegyezve, hogy hét órától fél tizenkettőig tökéletesen csendes, a
míg a szinházból hazatérő hintók el nem kezdenek rajta végig robogni.
Gázvilágításnak még híre sincs.
Egy pislogó olajlámpa küzd a széltől lobogtatva a sötétséggel, egyike
előtt azoknak az ódon házaknak, a mik még a régi Párist képviselték. Az
alacsony kapubejárat előtti mély fülkében látható még annak a
boldogságos szűznek a kőszobra, melyet egy katonája a Frondenak, abbeli
dühében, hogy minden pénzét elvesztette koczkán, tőrével meghasított.
Természetesen szörnyű halált halt az istentelen, a hogy az a «madonne
aux medaillons» öt emlékpénzén meg van örökítve. Mikor a szél arrafelé
lobbantja a lámpa lángját, előtünik egy pillanatra az időtől megbarnult
szobor. Mikor pedig a másik oldalra lobbantja a szél a lámpavilágot,
akkor egy didergő kis leány alakját tünteti elő, a ki reszketve húzza
meg magát a kapumélyedésben. Egész alakja egy durva, veresből megfakult
gyapot nagykendőbe van burkolva, a mi elég nagy arra, hogy még a lábait
is betakarja.
Egyszer-egyszer a hópelyhek ködfátyolából egy durva szövésű blouseba
öltözött férfi alakja merűl fel, de soha sem kerül egész a lámpavilágig;
hanem a mint a kapu közelébe ér, megfordúl, s visszamegy. Azután megint
előjön. Ugyan különös időt választott a sétálásra.
Az órák tizet ütnek. Ilyenkor minden hazafi és becsületes honpolgár, a
ki a St. Martin negyedben lakik, otthon van már s olvassa a
«Moniteur»-ből azokat az erős czikkeket, a mik az angolokat oly
kegyetlenűl letromfolják; ha jön is egy pár elkésett vándor valahonnan,
azoknak a léptei nem hangzanak a friss hóban s közeledtüket csak a
kezükben hozott kézilámpás teszi észrevehetővé, a mi nélkül tisztességes
ember e század elején nem szokott kimenni, s ha a kávéházból hazatért,
elővette a zsebéből, felnyitotta, meggyujtotta benne a viaszgyertyát, s
ez által igazolta, hogy nem bolt-feltörő és nem összeesküvő.
Az egyik férfi magas, széles vállú alak, szabályos vonásain kemény
zárkózottság kifejezésével. Simára borotvált állán gömbölyű gödröcske.
Szemöldei igen sűrűk és egyenesek; arczába kétfelől félhold alakúra
idomított pofaszakál vág be. Fején bozontos szőrű magas kásztor-kalap
van, lábain letűrt szélű fénymázos csizmák, abban a kezében, a melyikkel
a vállán keresztülvetett köpenyét felemeli, tartja egyúttal a
rézlámpást, s a másik kezében egy hatalmas görcsös fütyköst csóválgat, a
minő ezen időkben általános divat volt.
A másik férfi, a ki az első nyomában lépeget, alacsony, köpczös ember,
fején csókaorru kalappal. Hosszú redingotja alul még hosszabban kinyúlik
a sarkátverő frakk két szárnya, a kifityegő selyemzsebkendővel. A
hátulsó férfinál meglátszik az az igyekezet, hogy az előtte menőnek a
sarkára tudjon lépni, míg az első mindent elkövet, hogy azt meg ne
engedje történni.
A mint a lámpavilágtól belobogtatott kapu elé ért a magasabbik
polgártárs, ott úgylátszik mindkettőjük versenyfutása véget ért, s
kezdődtek az előintézkedések a kapun bemenetelre. Még akkor nem voltak
azok az álmatlanságra elitélt gályarabok feltalálva, a kiket kapusoknak
nevezünk: legfeljebb az úri palotáknál. Tisztességes ember magával
hordozta a kapukulcsot, s maga nyitotta ki a kaput.
A szegletbe huzódott kis leány ekkor elkezdett szöpögni.
– Nézze csak! Szólt a magasabb férfi. Valami kis leány.
– A bizony. Hát mit akar ön itt kicsike? kérdé az alacsonyabb férfi,
lámpájával törekedve megvilágítani a gyermek arczát.
Az pedig most már hangos sírásba tört ki.
– A mama! Én a mamához akarok!
– Hát ki az ön mamája? kérdé a magasabb férfi.
– Az én mamám a grófné.
– Hogy hívják? Micsoda grófné?
– Azt nem tudom.
– De hát hol lakik?
– A palotában.
– De micsoda utczában?
– Azt nem tudom.
– Igazi párisi leány, dörmögé közbe az alacsonyabb férfi. Azt tudja,
hogy anyja grófné és palotája van; de hogy kinek hívják s melyik
utczában lakik? azt fölöslegesnek tartották neki betanítani.
– De hát hogy kerül ön ide, kis comtesse? kérdé ismét a magasabbik.
– Hát a Diána tudja.
– Kicsoda az a Diána?
– Ki volna? A mamának a Diánája.
– Engedje csak, szólt az alacsonyabb férfi. Én hadd kérdezem ki. Az a
Diána valaki, a ki önt öltözteti, nemde?
– Ellenkezőleg. Ő vetkőztetett le. Nézzék csak. Nincs rajtam egyéb, mint
ez a cotillon, meg ez a csunya nagykendő.
S azzal széttárva a veres nagykendőt, a mibe burkolva volt, megmutatta,
hogy milyen könnyen van azon alul öltözve. Valóban nem volt rajta egyéb,
mint az a fehér öltönydarab, a miben nem szokás az öltöző-szoba küszöbén
átlépni, s a minek a nevét, eddigelé ki nem nyomozható okokból, a mai
világban a füzértáncz számára találjuk lefoglalva.
A gyermek lehetett valami nyolcz esztendős; azon idők divatjában a kis
leányok is épen olyan hosszú, testhez símuló szoknyákat és ingeket
viseltek, mint a nagymamáik.
– Ah, szegény gyermek, szólt erre egészen elérzékenyűlve az ifjabb
férfi, s meglátva, hogy a kis leány vékony szattyán czipőcskéi egészen
el vannak merülve a hóban, hirtelen felvette a didergő teremtést a
karjára s beburkolva azt a nagy veres kendőbe, elkezdte nyájasan
gyügyögtetni: Ne féljen ön semmit! Ah, hogy át van fázva!
– No de az a Diána, mért vetkőztette önt így le? kérdezé tovább az öreg
férfi. Hogyan kezdődött ez? mondja csak.
– Hát a mama egy pofont adott ma reggel a Diánának.
– Aha! Tehát mégis szolgálattevő személy az a Diána.
– Hát persze az; mi lenne más?
– No mert lehetne istenasszony is, vagy vadászkutya.
– Aztán ma este a mama elment az operába, s a Diánának azt parancsolta,
hogy engem meg vigyen el a gyermekbálba a marquisékhoz. Szépen
felöltöztessen az új selyemruhámba, s aranyfüggőmet, karpereczemet és
nyaklánczomat is feltegye. A Diána a helyett elhozott ide ebbe az
utczába, itt kiszállított a kocsiból, lehúzta rólam a selyemruhámat,
elvette a karpereczemet, nyaklánczomat, függőimet, s én nem tudom mért
hagyott itt a kapu alatt. Hisz itt nincs zene. Aztán hova lettek a szép
ruháim?
– Az ám. Még jó, hogy azt az ócska nagykendőt rádobta önre, különben a
mamának nem volna holnap kis comtesse-e, mondá az öregebb úr, s aztán
társához fordult, dörmögve: «már most mit csináljunk mi ezzel a
történettel?»
– Itt az utczán csak nem hagyhatjuk ezt a szegény gyermeket. Az
embertelenség volna, szólt az ifjabb.
– Pedig magunkhoz vinni is bajos.
– Ah, csak nem tartunk talán egy kis ártatlan gyermektől, a ki még az
anyja nevét sem tudja.
– Azt elhiszem, hogy nem tudja, hanem ha tart az anyja két három
szeretőt, fogadom, hogy mind valamennyinek a nevét tudja. Ismerem a
párisi gyerekeket.
– De hát mit tegyünk vele?
– Jó lenne, ha felvinnők a conciergeriebe?
– Azt hiszem, hogy nekünk nagyon jó a rendőrséget nem háborgatnunk,
mikor alszik.
Ez a szó «nekünk» különös hangnyomattal volt kiejtve.
– No de fel nem vihetjük a szállásunkra; hiszen tudja ön!
– Eh! Egy jó ötletem támadt. Ezt az ártatlan teremtést a gondviselés
küldte most utunkba. Két jó tettet követhetünk el egyszerre.
– Topp! Ez igaz! Szólt az öreg. Megértettem önt. Tökéletes igaza van.
Engedjen előre mennem. A míg ön bezárja a kaput, én előre sietek s
rendbe hozok mindent. Hozza csak magával azt a kis teremtést. Ne féljen
semmit kis grófnécska. Nem lesz semmi baj. Holnap majd eszébe jut önnek
a mama neve, vagy a mama keresteti fel; most pedig a gyermekbál helyett
menni fogunk a jó tollasbálba.
– Az ám, szólt a gyermek durczásan; pedig milyen szépen fel van sütve a
hajam!
Azzal lehúzva a nagykendőt fejéről, a leggyönyörübb gyűrűkbe szedett
aranysárga hajfürtöket engedte előomlani, a minőket csak kis comtessek
viseltek valaha.
Az öregebb úr tehát kinyitá a kaput, a fiatalabb hátramaradt azt
bezárni, az öregebb azalatt előre sietett egy erősen kikoptatott
falépcsőn fel az emeletre; míg a fiatalabb csendesen követte, mint a ki
fél, hogy gyöngéd terhével eltalál esni, vagy valamibe beleütődni.
Mire a lépcsőre nyiló ajtóhoz ért a kis leánynyal az ölében, az öreg úr
már jött reá szemközt s azt mondta, hogy minden rendben van.
A sötét folyosóról egy még sötétebb előszobába léptek, onnan egy ódon
faragványokkal czifrázott szárnyajtó egy boltozatos, régi szőnyegzetü
szobába vezetett, melyet a karos tartóban meggyujtott két szál argandi
faggyugyertya sem bírt világossá tenni.
A kis vendégnek csak itt jutott eszébe megijedni.
– De hallják önök, nem fognak önök engemet megölni?
– Hahaha, kaczagott fel az öreg úr. Ön csak nem nézi valamelyikünket a
«croque mitains»-nak, a ki kis gyermekeket eszik?
– Talán önöknek is van kis leányuk?
Az öreg úr meghökkent.
– Nem, kedveském: nekünk még feleségünk sincsen, hát kis leányunk sem
lehet.
– A mamának sincs férje, kottyant bele sebesen a kis leány.
– Jaj, kedveském, az más dolog. – Hanem azért mi is értünk hozzá, hogyan
kell egy kicsi leányt jól ellátni.
Az alatt lehúzta a kis leánynak a czipőit és átázott harisnyáit,
megdörzsölgeté a lábait egy flanell-darabbal s lefekteté az ágyba, mely
felvetve állt az alkoveben, beárnyékozva nehéz, szinehagyott
damasztfüggönyökkel.
– Ejnye, milyen meleg ez az ágy! mondá a kis leány, mintha valaki most
hagyta volna el.
Az öreg úr zavarba jött.
– Hát hiszen megmelegítettem a serpenyővel.
– De hol vette ön hozzá az égő parazsat?
– Ejh, milyen kiváncsi egy kis portéka ez! Dörmögé az öreg úr. – Mondja
csak kedveském: szokott ön imádkozni, mielőtt elalszik?
– Nem én. Mama azt mondja, hogy erre ráérünk, majd ha megvénülünk.
– Derék, felvilágosodott asszonyság! Hanem egy findzsa tojásos punch úgy
hiszem nem lesz önnek a meggyőződései ellen. Még talán egy kis piskóta
is el fog kelni, meg egy szeletke pástétom.
A véletlen vendég egészen megvigasztaltnak mutatta magát, a míg a
csemegézésről beszéltek előtte; a punchot, mit a fiatal úr főzött s a
pástétomot, czukorsüteményt, mit az öreg úr szedett elő zsebeiből,
engedte jól esni. Később nyügösködött, hogy miért nem adják mind neki, a
mi a tányérban van? minek viszik át a punch és csemege egy részét a
másik szobába? a hogy elkényeztetett gyermekek szoktak. S hogy nem
tették meg a kivánságát, elkezdett sírni; keservesen hangoztatta a
«mama! oh kedves mama! egyetlen szeretett mama!» nyafogásokat. A két
férfi minden módon iparkodott, hogy kibékítse. Utoljára a fiatalabb
valahonnan előkerített egy szép, nagy felöltöztetett bábut; azt vitte
oda neki. Arra aztán egyszerre ketté lett vágva minden sírás, a gyermek
nagy kedvteléssel kapott a játékszer után: «ah be kedves szép buba! Jaj,
de aranyos bubika!» Azt azután addig gyügyögtette, ölelgette a kebléhez,
addig altatta, maga mellé rakva a fejét, dudolgatva neki a dajkadalt,
míg egyszer csak szerencsésen elaludtak mind a ketten. (Azaz hogy a
bubiról jól állhatunk egész bizonyossággal, hogy az aludt.)
– Alszik már! Suttogá az öregebb úr, összehúzva az ágyfüggönyöket s
aztán lábhegyen visszatért az ifjabb úrhoz, ki a kandallót szítá fel ez
alatt s a tüzet turkálta a vas szénvonóval.
– Ideje! dörmögé az ifjabb. Itt tovább nem maradhatunk. Tudja ön, mi
történt a herczeggel?
– Tudom: halálra itélték. Holnap fogják kivégezni. Hát ön mit fedezett
fel?
– Oroszlánnyomon rókát, szólt az ifju kedvetlen felsóhajtással. Az, a ki
annyi hiú reményt költött fel egyszerre, nem más, mint egy csaló: egy
St. Leu-i szabónak a fia, Leon Maria Hervagault; az igazi dauphin, XVI.
Lajos fia csakugyan meghalt, miután három esztendeig volt csizmadia-inas
Simon mesternél, s mint a magas kiküldött bizottság constatálta,
természetes halállal, s hogy ne is kutathasson utána a késő ivadék,
oltatlan mész közé temették el a Szent Margit kápolnában.
– No a «Monsieur»[2] iránt nem voltak ilyen scrupulosusok, monda az öreg
úr, nyugtalanul járkálva alá s fel a szobában. Most kaptam ügynökömtől
levelet a Rhénus mellől; azt irja, hogy a Monsieurt Dillingenben orozva
fejbelőtték.
– Őt is! Akkor csak…
– Csitt! Mintha az a gyermek most sem aludnék.
– Ejh, hisz mit érti az, miről beszélünk?
– Szeretem mégis, ha vigyázunk, szólt az öreg, abba hagyva a járkálást.
Itt most mindennek vége. Nekünk a kincsünket biztos helyre kell vinnünk.
Eddig jó gondolat volt az, hogy épen az oroszlán barlangjának a torka
előtt rejtettük el. Mindenütt keresték, csak a közelben nem. De azt nem
lehet tovább koczkáztatni. Önnek még az éjjel el kell vele menekülnie
innen.
– Tudom. A terv napok óta kész a továbbfutásra. A legnehezebb ebből a
házból kijutni vele. Ezt éjjel nappal őrzik. Hanem a véletlen egy igen
jó ötletet adott.
– Értem önt.
– Mi ketten ki szoktuk találni egymásnak a gondolatjait még mikor
országok választanak is el bennünket. De most a nagyobb kérdés az lesz,
hogy hová rejtőzni vele? Ellenségeink keze mindenüvé elér, s a hol a
szemeik meglátják a mit kerestek: ott az el van veszve. Még Anglia sem
biztos menedék. A dillingeni golyó odáig is elhat.
– Ez a legnagyobb gond, szólt az ifju. Mert ha olyan országba visszük a
kincsünket, a hol jó rend és biztosított társadalmi élet van, ott azután
rendőrség is van, s a hol rendőrség van, ott minden titoknak nyomára
jönnek. Ha pedig olyan helyre visszük, a hol nem avatkozik semmi
rendőrség a világ folyásába, ott meg olyan veszélyeztetett állapotok
vannak, hogy nem lehet a letelepedést koczkáztatni.
– Mondok önnek valamit. Én tudok egy országot Európában, a hol jó rend
van és nincs semmi rendőrség, a hol tökéletes biztosság mellett senkit
sem háborgat a hatóság; és a mi legfőbb, egy olyan hely, a mi «extra
ictum» esik: lőtávolon kívül.
– No erre kiváncsi vagyok, hol lehet?
– Vegye ön elő a térképet. Majd rávezetem erre a helyre, s azután
kicsináljuk az útvonalat pontról pontra, a merre ön akadálytalanúl
odajuthat.
A két férfi kiteríté a nagy európai térképet az asztalra, s azután
belekönyökölve, elkezdtek azon nagy figyelemmel jegyezgetni, halk, alig
érthető szavakat suttogva közben.
Végre megállapodtak valamiben.
«Ez nagyon jó lesz!»
A tervvel nagyon megvoltak elégedve. A térképet megint összehajtogatták
s azt a fiatalabb tette zsebébe.
– Tehát még ez éjjel; mondá az utóbbi.
– Ön magával fogja vinni az aczélszekrénykét. Átadom a kulcsát. Abban
vannak minden okiratok. Azután hat darab ingecske, a mire maga az anya
hímezte az ismeretes jelvényt. Azonkívül egy millió frank angol
bankutalványokban. Hanem ezeket csak utolsó szükségben fogja ön
felhasználni. Minden hónapban fog önnek küldeni három ezer frankot a
tudvalevő bankárház. Az önöknek a legszükségesebbekre elég lesz. Ha a
helyzet kivánni fogja, használjon ön fel nagyobb összeget is. Ön tudja,
hogy mi forog koczkán. A saját vagyonát tartogassa meg nehezebb időkre.
Az jó helyre van elhelyezve: a kamat nevelni fogja a tőkét. Értesítve
van két hívünk?
– Ők mindennap várnak rám, helyüket el nem hagyva.
– Mihelyt túl lesz ön Frankhon határán, értesítsen a tudvalevő utakon.
Addig nyugtalan leszek. A mig ön nem tudósít, mindennap álmodni fogok
önökről, kártyát rakok ki, abból találgatom, mi történt? Valóságos vén
asszony leszek. Sajnálom, hogy nem mehetek önnel tovább; de én már
nagyon meg vagyok jegyezve. Ön még új ember; nincsen beirva a fekete
könyvbe. Átveheti az én eddigi szerepemet. Engem rögtön elfognának, a
mint megkisérteném helyemből megmozdulni. Pedig én tapasztaltabb vagyok.
– Bízzék ügyességemben, szólt az ifju, előkeresve a finom
aranyczifrázatú aczél szekrénykét.
– Abban nem kételkedem. Azonban ez a feladat nem fiatal embereknek való.
Gondolja meg ön, hogy mi sors vár önre!
– Számot vetettem vele.
– Ön el lesz temetve: olyan jól, mint a hogy valaha embert eltüntettek a
világról. S a mi legiszonyúbb: a saját börtönének önmaga lesz az őre.
– Szigorú porkoláb leszek.
– Bohó fiu! Alig huszonhat esztendős még! Aztán ki tudja, meddig tarthat
ez az elátkozott sors?
– Oh, az iránt nem aggódom. A kik most fölül vannak, azok mind alul
fognak kerülni egyszer.
– De önnek addig a maga körül húzott bűvkört elhagyni nem lesz szabad.
– Megvénülök; de meg nem halok addig.
– Az, hogy megvénül ön: még a kisebbik baj. De majd ha az, a ki most
csak tizenkét éves, három-négy év mulva felserdült hajadon lesz,
elragadó szép és tele szívjósággal: mi történik akkor? Most is nagyon
ragaszkodik önhöz: akkor meg fogja önt szeretni; lehetetlen, hogy ezt
kikerülje. És önnek nem lesz szabad e szerelem viszonzásáról még csak
álmodni sem. – Gondolt-e már ön erre?
– Egy idegen planeta lakójának fogom magamat tekinteni.
– Nyujtsa ön a kezét. Ön nagyobb hőstettre szánja el magát, mint a
fogoly lovag, ki elvágta a saját lábát, hogy hozzálánczolt fejedelme
futását lehetővé tegye.
– Szót se én rólam többet! Alszik-e a gyermek?
– «Ez» idekinn alszik; hanem «az» odabenn ébren van. – Jerünk be hozzá
és értesítsük.
Az egyik férfi felvette a kétágú gyertyatartót, a másik becsukta a
kandalló vasajtaját, s azzal mind a ketten átmentek egy mellékajtón az
oldalszobába, mire az elhagyott szobában sötét lett.
«Ez» a gyermek azonban nem aludt; hanem ágyában félkézre emelkedve,
figyelmesen hallgatózott az ágyfüggönyök mögül, s a másik kezével a
viaszfejű buba nyakát tartá összeszorítva, mintha azt is óvni akarná,
hogy meg ne nyikkanjon.
A két férfi eltávozta után néhány pillanatig sötét lett a szobában. Csak
a kulcslyukon át szűrődött végig a sötétben egy világsugár.
A gyermek felugrott az ágyból s odafutott az ajtóhoz, vigyázva, hogy
zörejt ne keltsen, s bekémlelt a kulcslyukon.
Egyszer aztán léptek közeledtek az ajtóhoz. Mire az felnyilt, már a
gyermek ismét lélekgyorsan visszasuhant az ágyba s magára rántotta a
takarót.
Az öregebb úr jött be.
Nem hozott magával gyertyát; csak az ajtót hagyta nyitva, a miből elég
világosság derengett ide által.
Épen az alkovenhez ment, halkan, lábhegyen.
Széthúzta a függönyöket s azt nézte, hogy alszik-e «az» ott?
Minthogy szemei nem győzték meg felőle a félsötétben, a fülét tartá oda
a gyermek arczához.
Az csöndes, hosszú lélekzetvételével nyugtatá meg a felől, hogy alszik.
Akkor az öreg úr elvett valamit a székről az ágy mellől.
A leányka látta lassan felnyitott szempillái alól, hogy az a veres
gyapot nagykendő az, a mibe ő volt burkolva. Azt átviszi a másik
szobába.
És azután visszahoz ugyanonnan egy szép új skót szövésű gyapju shawlt, s
azt teszi le az ágy melletti székre.
Hiszen a csere nem válik a meglopottnak a kárára.
A mint az öreg úr másodszor is visszamegy a szobába, már nem húzza be
maga után az ajtót. Hanem a mellékszobában egyszerre eloltják a
gyertyákat s arra azután egészen sötét lesz.
A sötétségben halk suttogás támad. Valami férfi-hang csendesen zokog.
Egy másik azt mondja «szszsz!» Arra mély csöndesség lesz.
Hanem a figyelő leánynak úgy tetszik, mintha e nagy csöndben valaki
végig lopóznék a szobában; oly óvakodva, hogy lépése meg ne halljék,
hanem a parkett koczkái mégis elárulják, egy-egy halk nyikorgással
recscsenve meg a ránehezülő lábhegy alatt.
Valaki elszökött innen.
A kapuajtó nyilik és csukódik; bármily óvatosan, mégis felhangzik az is.
Akkor azután a teljes sötétségben elkezd egy férfi hangosan, keservesen
zokogni; s hallik, a mint a homlokát üti a tenyerével.
Azután megint oly csönd támad, mint mikor minden élő lény hallgatózik.
Az utczán szóváltás támad: rövid ideig tart, s aztán csendesen tova
vonul. Felváltja egy közeledő s megint eltávozó kocsi zörgése.
Ekkor a vegytani gyujtószer meglobban. A mellékszobában a gyertyákat
meggyujtják s kijön onnan – az öreg férfi – egyedül.
Nem sír itt senki.
Az egyedül maradt úr felhúzza ismét a kandallóról az ajtót s újra tüzet
szít benne.
És azután sajátszerű foglalatosságot talál ki magának.
Először mindenféle papircsomagokat hajigál a tűzbe. Ez még hagyján.
Hanem azután következnek mindenféle leányruhák. A minőket három évestől
tizenkét évesig való gyermekek viselnek. Azokat kiterjeszti egyenkint
maga elé, aztán összegöngyölve a kandallóba dobálja. Szép drága szövetű
ruhácskák, kihímezve, felcsipkézve. Mit vétettek, hogy a tűzbe jutnak?
Utoljára nem marad más, csak egy pár selyem harisnyácska.
Azt megsajnálja: eldugja a keblébe.
Aztán elkezd nyugtalanul járkálni a szobában alá s fel, az ajtótól a
befüggönyözött ablakig meg vissza. Utoljára odalép a kandallóhoz,
kirántja azt a selyemharisnya-párt a kebléből, felitatja vele a könyeit,
a mik az arcza barázdáin végig csorognak, s aztán – azt is a tűzbe
hajítja.
Aztán leveti magát a karszékbe: feje az ölébe hanyatlik, s úgy marad
mozdulatlanul.
II.
A fiatalabb úr kilépett a kapun. A világosság elé érve, ugyanazon
öltözet látszott rajta, a mi az imént, s a karján emelve egy leánykát
hozott, ugyanabba a színehagyott vörös gyapot kendőbe burkolva s biztató
dédelgetéssel beszélt hozzá: eléggé fenhangon, hogy akárki hallhatta.
– No hát, kis comtesse, mégis csak rá tudna találni a mamának a
palotájára? Egy szökőkút van előtte? Azon egy kőember háromágú villával,
meg egy halfarkú kőkisasszony. Na erről majd rátalálunk. Mindjárt a
mamánál leszünk!
Erre a szóra a beburkolt elkezdett sírni.
– Az Istenért! ne sírjon! suttogá neki a férfi.
De mikor olyan nehéz azt megállni egy kis leánynak, hogy ne sírjon,
mikor azt mondják neki, hogy «mindjárt a mamánál leszünk!» – mikor az a
mama rég elment már az égbe! És milyen úton ment el!
Azonban egy durva blouseba öltözött férfi jött rájok szemközt, begyűrt
sipkával a fején, kurta pipával a szájában. Részegnek tette magát és
dülöngélt.
Az ifju úr a falhoz húzta magát, hogy útat engedjen a szemközt jövőnek.
Azonban az is a falhoz tartotta magát s beléje kötött részeg módra.
– Nos? Mi az? Ön le akar engem szorítani a járdáról? Ön azt akarja, hogy
én lépjek bele a csatornába? Azért, mert önnek a la bouccanier csizmája
van, nekem meg csak faczipőm? Olyan polgár vagyok, mint ön! Nem
vagyunk-e egyenlők?
Az ifju úr tudta jól, hogy kivel van dolga? Ez az ő embere. A rendőrség
álczázott kéme, kinek az a feladata, hogy ő rá vigyázzon és belé
csimpajkozzék, mint a bojtorján.
– Nem vagyunk egyenlők, polgártárs, monda neki nyugodt hangon. Mert
először is az én karomon egy gyermek van, a ki a mellett még
szerencsétlen is, mert eltévedt az anyjától. Már pedig a franczia
tiszteli a gyermeket és a szerencsétlenséget. Igaz-e? Honneur au
malheur!
– Önnek igaza van polgár. Erről beszélgethetünk, szólt a blouseos,
megfogva az ifju úr köpönyegét.
– Minthogy azonban hideg van, szólt az ifju, s a szegény gyermeknek
sietős a hazajutás, annálfogva tegyen ön inkább egy szivességet a
szerencsétlennel, s szaladjon el a legközelebbi utczaszögletig s hívja
el onnan azt a bérkocsist, a ki éjszaka ott szokott állomásozni. Mi
addig itt fogunk várni.
A blouseos ember nem távozott el messzebbre, mint a honnan szem előtt
tarthatá az embereit; ott sajátszerű fütytyentést hallatott s arra nem
sokára hallható lett a bérkocsi gördülése. A bőrrel fedett redőnyös
ablakú jármű a három lépcsős felhágóval nemsokára a kapu előtt állt.
– Köszönöm önnek a szivességét polgártárs, monda az ifju, egy húsz
sous-s pénzdarabot nyomva a blouseos ember markába. Nem volna önnek
ideje velünk jönni és segíteni a házkeresésben – jó borravalóért?
Ha nem kérte volna erre az ifju, a blouseos ember bizonyosan megtette
volna azt; de így furfangot gyanított az ajánlatban. Azt hitte, azért
akarják innen elcsalni most szép ürügy alatt, hogy e közben a másik
férfi eltünhessen a szemmeltartás köréből.
– Nem tehetem, polgár! A feleségem vár oda haza. Az asszony nagyon
veszekedő. S én szeretem a házi békét. Csak bízza ön magát erre a
bérkocsisra. Ez igen ügyes fiu. Ugy-e Peroquin? Sok éjjeli járást tettél
te már Párisban. Jól megszolgáld a húsz frankodat egy órára Peroquin!
Az a bérkocsis is a titkos rendőrség szolgálatában állt. Tudta ezt az a
fiatal ember jól.
A blouseos férfi aztán barátságosan megrázta az ifju úr kezét.
– Adieu! Ha megbántottam, ezer bocsánat. Most visszavonulok. Hova
vonulok vissza? Vagy a feleségemhez, vagy a korcsmába. Ki tudhatja a
jövendőt? Ezt a húsz sous-t vagy a feleségemnek viszem, vagy a
liqueurbódésnak. A sors határozzon. Fej, vagy irás? Ha fej, haza viszem,
ha irás, megiszom.
Azzal fölvetette a pénzt, a mi azonban élével esett a hóba, s nem volt
se fej, se irás. Nem is ment a blouseos ember se a feleségéhez, se a
korcsmába; hanem a mint az ifju úr a leánykával beült a bérkocsiba,
meghúzta magát a lámpásos házzal szemben egy kapu alá, s onnan figyelt
arra a mozgó árnyékra, mely a kivilágított ablak függönyén megjelent s
újra eltünt.
– Hát tulajdonképen hová megyünk? kérdé a bérkocsis.
– Hja, polgár, ha én azt tudnám, hát akkor minden jó volna. Hanem hát
épen csak ez hiányzik. A kis comtesse eltévedt a mamájától s nem tudja
sem az utczát, sem a házszámot; csupán annyira emlékezik, hogy a ház egy
téren van, a hol egy szökőkút áll. Már most hát nekünk sorba kell
járnunk minden szökőkutat.
A bérkocsis nem kérdezett többet, felült a bakra, s elkezdett hajtani.
Igazi példánya volt a párisi fiacrenak. Kiborotvált rezes arcz,
burnóttól fekete orrlyukakkal, a fülében arany lencsefüggő, a fején
kopott piszkos paróka, lenyomatva zsíros carmagnol kalappal, a nyakán
egy véghetetlen vászonpólya, melybe az egész álla a fültövéig s az alsó
ajkáig el van takarva. Egyéb termetét burnótszín köpeny takarja, melynek
hét egymásra következő gallérja van, s hosszú ujjai, a mik felölteni
valók.
Tehát elindultak Párisban szökőkútat keresni.
Az első két szökőkút nem volt az igazi.
Akkor az ifju úr mondott valami utczát a bérkocsisnak, a min keresztül a
valószinűleg igazi helyes czélponthoz legbiztosabban el fognak jutni.
Az pedig egy szük, kanyargós utcza volt: a rue des blancs manteaux.
Egy földszinti ház elé érve, a fiatal úr meghúzta a zsinórt, a mi a
bérkocsis karjára volt kötve, s azt mondta, hogy itt egy perczre ki akar
szállni.
A mint a kocsi megállt, a földszinti ház ajtaja rögtön felnyilt s azon
egy hórihorgas, csontos, vállas férfi lépett elő, futársarukban, egy
sarkában következő kövér, tenyeres-talpas hölgy kiséretében, a ki az
egyik kezében gyertyát tartott, a másiknak pedig a tenyerét tartotta
eléje, hogy el ne fújja a szél.
– Te vagy Raoul? Szólt ki a kocsiból a fiatal úr.
Erre a kérdésre nem felelt semmit a hosszú ember, hanem felugrott egy
szökéssel a bérkocsis mellé s annak egy tapaszszal beragasztotta a
száját. Mire a bérkocsis védelemre gondolhatott volna, már akkor a
kocsiból kiszökött ifju úr megragadta a két karját, azzal lerántották az
ülésből, s oly hirtelen bevitték a házba, hogy meg se nyikkant.
A markos hölgy pedig kiemelte a reszkető leánykát a hintóból s a férfiak
után vitte.
A bérkocsis izmos ember volt; de két megtámadója még izmosabb.
Egy szobába vitték, a minek az ajtaja a kapu-bejáratra nyilt: ott
megkötözték, betömték a száját, lehúzták a köpönyegjét, leoldozták a
nyakravalóját s aztán farkasgúzsba illesztették s úgy ültették fel az
ágyra.
Mikor aztán ártalmatlan hallgatóvá lett téve, akkor ugyanarra az ágyra,
a melyen ő a falnak támasztva guggolt mozdulatlanul, egy toilette-tükröt
helyeztek el.
– Ne féljen semmit, polgár! mondá neki a futárcsizmás férfi; nem lesz
önnek semmi baja. Csupán csak le akarják festeni. Tudja, a szépsége
végett.
Azzal az ifju úr odaült a tükör elé s a saját két pofaszakállát
lenyírta, azután mindenféle pamacsokkal épen olyan rezes arczot,
burnótos orrot festett magának, mint az előtte ülő eredeti, a fülébe oda
csiptette a függőt, a rossz parókát föltette a fejére, tetejébe a
carmagnol kalapot. Azután a nyaka körül csavarta azt a terjedelmes
nyakravalót, elborítva vele az annyira ismertető állat. Végre felölté
magára a hétgallérú köpenyeget, míg tökéletesen hasonló nem lett az
előtte lebegő eszményképhez.
– No most, polgár, legyen nyugodt és ne féljen semmitől, biztatá a
megkötözöttet a hosszú férfi a futársarukban. Legfeljebb holnap
ilyenkorig visszakapja ön a kocsiját, lovait, köpenyét, nyakravalóját és
minden egyéb jogos tulajdonát; a miknek a használatáért, egy napra
óránkint húsz frankot számítva, itt hagyunk önnek ötszáz frankot, húsz
frank a borravaló. Ide lesz dugva a mellénye zsebébe. El ne felejtkezzék
róla. Holnap reggel tizenegy órakor be fog jönni önhöz a tejhordónő; az
majd kimenti önt e kényszerhelyzetből s annak majd elmondhatja ön, hogy
mit álmodott? A rendőrbiztosnak ne mulaszsza ön el átadni a legszivesebb
üdvözletet két ismeretlen tisztelője részéről. Addig pedig viselje ön
magát helyzetéhez méltó nyugalommal és hideg vérrel. Hogy jól tudjon ön
aludni, szépen bekötjük a szemeit, s ha még sem tudna ön elaludni,
kezdje el magában a kétszerkettőt mondani: én is mindig úgy teszek, s
mire a hétszerhéthez érek, inkább elalszom, mint hogy kitaláljam. Jó
éjszakát, polgár.
A mellékszoba ajtaja kinyilt s azon az említett köpczös asszonyság
lépett ki – egy fiucska kapaszkodott a karjába. A kis leányból már fiu
lett.
Az asszonyság már nyusztprémes bársony wicklerbe vala öltözve,
struccztollas kalappal; a kis fiucska pedig à la polonaise, bő nadrágba,
hosszúszárú csizmákkal, prémes bekecsbe, a minek a gallérja fel volt
hajtva, a fején egyike azoknak a festőietlen alakú sipkáknak, a miknek a
felhajtóját ha lehúzzák s az áll alatt keresztül kötik, az embernek nem
kell messze menni, hogy eszkimót lásson; azonfelül a gondos «mama» egy
szörnyű nagy shawlt kötött az ifju úr nyaka körül, a mitől annak csak az
orrahegye és szemei látszottak elő.
– Készen vagyunk, mondá az asszonyság.
A két férfi oldalzsebeibe dugta a pisztolyait. A fiatal úr egy bőrtokba
rejtett ládikát bízott a futárcsizmásra, mit az gondosan a nyakába
csatolt. Azzal a hölgy és kis úrfi felültek a hintóba, a két férfi fel a
bakra, s a hintó tovább gördült. Most már tudta a kocsis, hogy hová?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A gyermek a bezárt hintóban mélyen aludt, a hogy gyermekek szoktak, ha
éjjeli félbeszakított álom után kocsira ültetik őket.
Vajjon álmodott-e azokról a helyekről, a miken keresztülvitték?
Mikor a nehéz kocsi végig döczögött azon a nagy téren, a hol még
beleütődött a tengelye egyikébe azoknak a szétszórt szögletköveknek, a
mik egy király szobrának az alapját képezték, s a melynek helyén most
egy szomorú faalkotvány van felállítva, két czölöp között egy harántos
élű ekevas (a halál ekéje, a guillotin), míg a tér közepén egy
megkezdett óriási oszlop talapzata terpeszkedik, a mihez a hozzávaló
rézburkolatot még ellenséges ágyúk képezik, (a Vendome-szoboré) – nem
jelent-e meg ott álmában egy halavány hölgy alakja, vörös vonallal a
nyaka körül, hogy homlokára lehellje hideg csókját? – Mikor keresztül
gördült a jármű azon a Szajna-hídon, mely még egyedül volt házakkal
beépítve, nem kiáltott-e fel hozzá a Szajnából egy kardal: «maradj itt!»
– gazdátlanúl tovaúszó fejek kardala? – Mikor a hófuvatban elrekedt a
kocsi az előtt a várkastély előtt, a minek «bagatelle-vár» volt a neve,
nem visszhangzott-e még a falak között álmában az a hymnus, a mi e
nyolcz nap alatt épült tündérkastélyt fölszentelte? Aztán meg a játszó
gyermektársak kaczagása? – S mikor az előtt a kis templom előtt
megálltak Saint-Leuben, a hol kocsit és négyes fogatot váltottak a
nagyobb sietés végett, nem csendült-e meg érkezésére az a kis
lélekharang, a minek kivették a nyelvét, azóta, hogy egy szerencsétlen
asszonynak a halála napján gyászimára merte hívni az embereket! s
megbüntették magát a templomot is; eladták kótyavetyén, megvette nyolcz
aranyért Ottovairi nevű kereskedő s csinált a templomból
salétrom-raktárt. Nem mondta-e álmában ez a harang: «gingalló!»
A gyermekek olyan jól alusznak.
Hanem az, a ki ébren volt, s a lovakat hajtotta: az talán álmodott
mindezekről?
III.
Az egyedül maradt öreg úr csak reggel tíz óra felé látogatta meg
vendégét. Az ezúttal már valósággal aludt, s csak arra ébredt fel, mikor
az ablak és ágy függönyei szétvonattak, s egyszerre világosság hatolt
szempilláira.
A gyermek ezúttal igen szeretetreméltó volt, mint szoktak a gyermekek,
ha jól kialhatták magokat.
– Ah, uram, az nagyon szép öntől, hogy fölébresztett. Igen jól aludtam.
Ez igazán olyan jó kis ágy, mint odahaza. Milyen jó, hogy nem hallom a
nevelőnőt zsémbelni. Ugy-e ön nem szokott zsémbelni? Pedig megérdemleném
ám; nagyon rossz voltam az este. Nem akartam elaludni. Pedig önök olyan
jók voltak hozzám. Még tojásos punchot is adtak, a mi nagyon jó volt.
Nézze csak. Egy pohárral megmaradt még tegnapról. Azt bizonyosan ön
hagyta ott. Az jó lesz nekem reggelire. Én szeretem a hideg punchot. Meg
nem engedem, hogy ön fáraszsza magát a csokoládéfőzéssel.
Azzal felugrott az ágyból, s egy nyolcz éves gyermek ártatlan
naivságával odafutott a csemegéző asztalhoz, felkuporodott a szófára,
hosszú alsó öltönyével betakarva a meztelen lábait, s megkinálta magát
az otthagyott hideg punchchal, a mibe piskótát kezdett mártogatni.
– Nagyon jó! Apropos! A mama nem kerestetett még?
– Nem biz az, kicsikém. Hanem majd mindjárt neki indulunk mi őt
fölkeresni. A grófné nem is tudhatja még, hogy ön elveszett. Hisz ő azt
hiszi, hogy ön a marquisnőhöz ment gyermekbálba, s igen természetesnek
találja, ha onnan éjszaka nem bocsátják haza a kis tánczosnőket, hanem
lefektetik szépen s azután a nagyok folytatják a tánczot reggelig. Ön
után ma délig nem is fognak tudakozódni.
– Ejh, ön csakugyan szeretetreméltó. Ez nekem nem jutott eszembe.
Féltem, hogy a mama haragudni fog, magánkívül lesz s olyankor olyan rút.
Máskor meg nagyon szép. Oh igen szép! Majd meglátja ön. Ugy-e eljön
velem a mamához? El fogja mondani, hogyan talált rám? De azt ne mondja
el, hogy milyen makranczos voltam. Meg, hogy azt kérdeztem, hogy nem
akar-e ön megölni? Este mindig nagyon félek. Jőjjön ide, hadd csókoljam
meg. No ezt a másik csókot meg vegye át a barátja számára. Őt nem
csókolnám meg, mert nagyon szép ember. De ön meg olyan jó. Azt
szeretném, ha ön az én atyám volna.
Az öreg úr a könyekig engedte magát elérzékenyülni.
– No de kedves kicsikém, monda kis vendégének, ebben a nem utczára való
öltözetben csakugyan nem mehetünk ki várost járni, a mamát is
megijesztenők vele. Én azt teszem, hogy elmegyek a pipereárushoz, önnek
valami kész öltözetet hozni. Mondja csak: körülbelül milyen forma
öltözet volt az, a mitől önt megfosztották?
– Oh! Abukir-szín gros de Naple grêcque, elől csipke trompeuszel és
rövid újjakkal.
– Nem felejtem el. A míg odajárok, addig senki se jön ide.
– Oh én szeretek egyedül lenni. Nappal nem félek semmitől.
– Addig mulassa ön magát a bubával.
– Nagyon szép buba! Az éjjel együtt aludtunk, a hányszor fölébredtem,
mindig megcsókoltam.
– Önnek fogom adni, ha úgy megteszett.
– Ah! Köszönöm. Ez bizonyosan valami kedves leányáról maradt önre, a ki
meghalt.
– Úgy van. Szólt az öreg úr szomorúan.
– Ah, akkor nem fogok vele játszani. Elteszem az üvegszekrényembe,
karszékbe ültetve. Nem szabad neki a földön heverni. Philinenek fogom
hívni. Az az én kis hugom volt, a ki meghalt. Ide üljön mellém szép
Philine. – Azt nem is mondtam önnek, hogy engem hogy hínak? Lássa,
milyen ostoba vagyok! Csak a keresztnevemet tudom: «Amelie». – Lássa: a
polgár leányoknak könnyű megtanulni az anyjuk családi nevét, mert
azokat, ha keresi valaki, azt kérdezi: itthon van-e Pomponetné?
Köszöntetem Rigolmichonné asszonyt! De az én mamámat minden ember csak
úgy híja, hogy «la comtesse!» hát honnan tudnám, mi a családi neve? Én
csak úgy hívom, hogy «mama Themire»: s azt hittem, hogy az minden házban
van egy.
Az öreg urat még meg is nevettette a kis bohó portéka.
– Hát talán valami könyvet adhatnék önnek, hogy el ne unja magát?
– Ah, haha! nevetett a kis leány, tenyereit összecsapva. Az volna nekem
csak kedves! Hiszen még csak most tanulom az alfabetet s sehogy sem
tudok kibékülni azzal a gondalattal, hogy a kétágu villát «i grec»-nek
hivják.
– Kedves kis ártatlan bohó! mondá az öreg úr. Hát a virágokat szereti-e
ön?
Azzal eléje hozott egy porczellán virágvedret, a miben egy narczisz
volt. Egy évtized előtt a salonok divatvirágja.
Ennek a szirmai hófehérek voltak rózsaszín hegygyel, a belső pilise
sötétzöld, narancssárga kehelylyel. A virágkedvelők emlékeznek rá, hogy
ennek valaha a kertészeti katalogusban Marie Antoinette neve volt.
– Ah, be gyönyörű szép virág! csodálkozék rajta a gyermek. Jajh, ha
egyet szabad volna róla leszakítanom!
– Tessék!
A kis leány leszakított egy virágot s azt gyermek kaczérkodással az inge
szalagcsokrába tűzte.
– Mi a neve ennek a gyönyörű virágnak?
– Narczisz.
A gyermek e szóra felugrott helyéből örömre gyúlt arczczal.
– Ah! Nézze ön! Erről a szóról eszembe jut, hogy hol lakunk! Hát a
palais des narcissesban! Tudja ön, hol van az?
– Hiréből ismerem.
– Akkor egyenesen hazavihet ön, kérdezősködés nélkül. – Oh drága, kedves
virágom!
S azzal megcsókolta a gyermek hálateljesen azt a virágot, mely megmondta
neki az anyja palotájának a nevét.
– Már most sietni fogok önnek az öltönyét elhozni.
– Én meg addig elmesélem Philinenek Gargantua történetét.
– Zárja be ön belülről az ajtót; s csak akkor nyissa ki, ha nevemet
mondom: Alfred Cambray.
– Oh, azt a másikat én elfelejtem: csak azt mondja, «papa Alfréd». Azt
megtartom!
A míg az öreg úr a lépcsőn aláhaladt, a gyermek fenhangon kezdé el a
dajkamesét mondani a képzelt hallgatónak. Egyedül hagyott gyermekek
félnek, azért lármáznak.
A mint azonban a kapudörej jelenté, hogy az öreg úr eltávozott, a
gyermek felugrott helyéből s elkezdett kutatni a szobában. Mindent
össze-vissza fürkészett. Aztán benyitott az oldalszobába: minden fiókot
kihúzogatott, mindent összemotozott. – Hiszen ez is gyermekszokás,
kutatni – idegen helyen. Mit találna a kiváncsiság valami érdekeset,
valami furcsát? – Egyszer aztán, a mint a kutatásból visszatért az első
szobába, észrevette, hogy a padlószőnyegen apró papirdarabkák vannak
elszórva. Azokat összeszedte s azután megkisérté összerakni az asztalon,
míg a tépett rongyokból lassankint kikerült az egész papirlap.
Akkor azután azt, a mi arra írva volt, szépen elolvasta. Pedig
meglehetősen kúszált férfiírás volt az. Volt rá ideje; az öreg úrnak
egész a passage Colbertig kellett ballagni, hogy divatos ruhatárt
találjon.
A mint a visszatérő öreg úr léptei hangzottak a lépcsőn, leszórta az
asztalról a papirdarabkákat, s elébb, mint az zörgetett volna, futott
eléje kinyitni az ajtót; s mikor az megmutatta neki az elhozott öltönyt,
magánkívül volt örömében, tánczolt, keringőzött, kaczagott, csókolta az
ajándékhozó kezeit.
– Épen ilyen volt az én bálruhám! Egészen ilyen. – De ez még annál is
szebb!
Cambray úr felöltöztette a kis leányt a magával hozott ruhába, oly
ügyesen, mintha nagyon sokat foglalkozott volna ilyen feladattal; mikor
készen voltak, körültekintett; meglátta az elszórt levélrongyokat a
szőnyegen, azokat összesöpörte s beledobta a kandalló tüzébe.
Cambray úr is megpróbálkozott azzal, a mit rajta kívül már olyan sokat
megkisértettek: hogyan lehet az ember eszének egyszerre két külön úton
haladni? Mintha két ellenkező hippogryph volna fogva a szekerébe s az
egyik erre, a másik arra akarná vinni. Mikor a déli tizenkét órát
harangozták, az egyik eszmejárás az eltávozott szökevények után ragadta:
vajjon megmenekültek-e szerencsésen, s ha a párisi banlieun túl vannak,
elég nagy egérútat nyerhettek-e tizenkét óra alatt a nyomukba kerülő
üldözők elől? A másik nyugtalanító gondolatja meg odaragadta a névtelen
grófnőhöz, a kinek már ezóta mégis meg kellett tudni, hogy a leánya
elveszett. A harangütés bimbam szava hol az egyik, hol a másik
aggodalmat hozta eléje, mintha az ő szíve is egy harang volna, a mit két
oldalt dönget a vaskoloncz.
Hanem az az első hippogryph, a melyik az eltávozottak után húzott, mégis
erősebb volt a másodiknál, úgy, hogy Cambray úr, mikor a kis leánynyal
együtt beszállt a bérkocsiba, arra a kérdésre, hogy hová hajtson? olyan
helynevet mondott a kocsisnak, a minek hollétéről az semmit se tudott,
valami idegen ország kimondhatatlan departementjának a nevét, s csak a
nagy elbámulására a kérdezőnek tért vissza a jelen helyzethez, megmondva
neki, hogy a «palais des narcisses»-hoz utaznak.
A bérkocsis azt kérdezte, hogy melyik oldalára a palotának? mert ez négy
utczára szolgál.
Erre azután a kis leány adott utasítást: a «hol a sétány van».
A palais des narcissest hajdanában Soubise herczeg építteté – a szép
Guimard kisasszony számára. A hirhedett tánczosnő egyedül lakott benne:
maga és hozzátartozói.
A forradalom e palotát is elfoglalta, s az is a kalapács alá került:
elárvereztek, azaz, hogy kisorsolták. Egy úrhölgy nyerte el azt 120
frankos sorsjegygyel.
Akkora úrhölgy azonban nem született a világra többé, a ki egy egész
palotát be tudjon tölteni egy magával: a nyertes eladta Perigault
bankárnak; a megvásárló ügyes vállalkozó volt: a nagy palotát
felosztotta kisebb lakásokra, a méltóságos nagy termeket vékony falakkal
átidomíták sok szakaszú lakosztályokká: egy teremből kitelt salon,
antichambre, boudoir és vestibule. A palota a divaturacsok kedvencz
lakóhelyéül lett fölkapva, a kiket egy évben «narcissoknak» híttak, a
hogy hítták később «incroyablesoknak», «lyon»-oknak, «petits
crèvèes»-knek: innen maradt e háztömegen a «palais des narcisses»
elnevezés.
A sétány alá érve, már egészen jól tudta magát tájékozni a comtesse.
– Itt, ennél a kapunál álljunk meg, parancsolá a kocsisnak: aztán ön
elmehet. A marquis úr a mama equipageán fog visszatérni.
Cambray úrnak meg kellett engedni, hogy a kis comtesse őt marquisnak
czímezze. Ezzel az ártatlan hazugsággal tartozott a kis grófnő saját
rangja méltóságának. Egy «pékin»-nel csak nem utazhatott egy kocsiban. A
szegény Favras, a kit felakasztottak azért, mert ő volt az «utolsó
marquis», hiába szenvedte ki a vértanuságot: a császárság új marquiskat
teremtett.
Azzal a kis comtesse kisérője karjába kapaszkodva, vezette azt egész
otthonias jártassággal.
– Ne menjünk a főlépcsőn, monda neki, ott minden cselédet föl kellene
lármáznunk. Van itt egy melléklépcső, a melyen én önt egyenesen a mama
boudoirjába fogom vezetni. Meglepjük őt.
Cambray úrnak tetszett ez az ötlet. Volt benne gyermeki gyöngédség: nem
rémíteni meg az anyát szokatlan lármaütéssel; s azonkívül az aristocrata
kék vérnek a veleszületett óvatossága: nem bocsátani közhirré, hogy a
család nyolcz éves kisasszonyát mily megszégyenítő bántalom érte, s hogy
a megmenekülést mily véletlennek köszönheti?
Cambray úr maga is régi nemes volt; régibb talán, mint a ki e palotát
építetté: talán nem is Cambraynak hívták mindig. Hanem ezt hagyjuk el
most. – A kis comtesse egész észrevétlenűl vezette fel a kapus által
felnyittatott rejteklépcsőn oltalmazóját. A vasrácsajtó titkos nyitját
is jól ismeré már a kis leány. Egy ódon ruhaszekrényekkel még szűkebbre
szorított tornáczon át egy öltőzőszobába vezette Cambray urat. Ott nem
volt senki.
Innen átléptek egy boudoirba, melyben egy asztalon himzések és képes
albumok voltak kiterítve. Ott sem volt senki, egy rikácsoló kakadún s
egy orfintorgató kapuczinus majmon kívül.
Hanem az innen kivezető szárnyajtón keresztül lehetett hallani egy
harmonion méla hangját, melyben Cambray úr megismerte Beethoven «Les
adieux, l’absence et le retour,» symphoniáját s egy perczre megállt azt
hallgatni.
– Ezt a mama játsza, suttogá a kis leány. Ön lépjen be elébb; én
hátramaradok. Mondja el neki, hogy elhozott és nincs bajom. Vigyázzon,
mert a mama nagyon ideges.
Cambray úr csöndesen benyitá az ajtót és azután meglepetve állt meg.
Egy pompás nagy termet látott maga előtt, mely tele volt fényes
közönséggel.
A grófnőnél épen «matinée» volt.
A jó társaság kedvencz mulatóideje volt ez évben a déli tizenkét óra.
Akkor tartották a hangversenyeket.
Csupa meghivott vendégek voltak, grand toilettben. A hölgyek mind
fiatalok és szépek; azon kor erényes divatja szerint kebleik betakarva
himzett kendőkkel; az öltönyökön drága himzet és brüsseli csipke, a
hajfürtökben igaz gyöngyök; a férfiak is csupa salonöltözékben:
tökéletes magyar nadrághoz rövid derekú frakkok, nagy, fényes
érczgombokkal, a himzett mellény széles leffentyűi a frakk mellére két
felől kihajtva; a bodros himzett ingelőben ragyogó melltűk, s a széles
fehér nyakravaló oly magasra föltekergetve, hogy az eldugott áll
kényelmesen mozoghasson benne; a nadrágzsebből a zsebóra láncza fityeg
le mindenféle csengő-bengő hiábavalóságokkal.
És az egész társaság közt a ki a központot képezi, maga a háziasszony, a
szépség eszményképe: maga Cythere; ott ül a harmonion előtt, hosszú
aranyhaja csodaszép gyűrűkben vállára omolva.
Mikor e fényes társaság közepett megjelent Cambray úr, egyszerű barna
téli felöltőjében állig begombolva, fénytelen csattos czipőkben, s
fekete keztyűkben, s még hozzá a boudoir felőli ajtón, a mi nincs a
közönség számára nyitva: mindenki bámulva tekinte rá. – Maga a zenéző
úrnő, valami sértett méltóság kifejezésével kelt föl a harmonion mellől
s bámulva szólítá meg az idegent: «uram!»
E pillanatban azonban egy ezüstös bérruhás inas törte magát a főajtón át
valamennyi vendégen keresztül s minden tekintetet félretéve rohant oda a
grófnőhöz, valamit súgva a fülébe, a mire a grófnő ez önkéntelen
kiáltásba tört ki:
– Az én leányom elveszett?
Az inas pantomimicájából érthető volt, hogy sehol sem találtatik.
A vendégek felugráltak helyeikről; zúgás támadt.
Ekkor Cambray úr megszólalt.
– Én megtaláltam önnek a leányát, grófnő s ime visszahoztam.
Azzal kézen fogta a leányt s oda vezette.
A szép úrhölgy elfeledte az egész előadást, a jelenlevő fényes
társaságot; térdre esett a karjai közé rohanó gyermek előtt,
sirógörcsöket kapott s utoljára elájult. Fölemelték, kivitték a
teremből. Két orvos rohant utána, érvágó tárczáját tapogatva
oldalzsebében, míg a hölgyek flaconjaik tartalmát öntözték az elájult
arczába.
Azután, hogy az ajtó becsukódott, egyszerre az egész társaság mind
Cambray urat vette körül. A szép hölgyek megfogták kezeit; oda
erőszakolták, hogy üljön le közéjük a kerevetre, egy szőke delnő jobb
felül, egy creol szépség bal felül, a férfiak egymás vállain keresztül
törekedtek neki a kezeiket nyújtani szorongatásra. Mind szép deli ifjak
voltak. Csupán egy volt közöttük idősebb úr, de az is délczeg alak:
büszke, hódító arcz, magasan hordott sasorral, hegyesen összemenő
szemöldökkel, megigéző mosolylyal ajkain. A haja, az akkori
férfidivattól elütően, nem volt a homlokára szemöldig lehúzva, hanem
büszke csigában felcsavarítva. Ez kötelességének tartotta magát a
jövevénynyel megismertetni. «Én de Fervlans Lyonel marquis vagyok.»
– Én Cambray Alfréd.
– Ah, legyen olyan jó, mondja el nekünk, a grófnő barátainak, hogyan
történhetett ez? Valami rendkívüli eset!
Cambray úr aztán elmondta sorba, a mi a gyermekre vonatkozott. A
legmélyebb figyelemmel hallgatták; a kiváncsi hölgyfejecskék egymás
vállain keresztül néztek rá bámulatra felnyilt szemeikkel. Egy szép
szöszke princesse a kis himzett zsámolyra ült le a lába elé, úgy
hallgatta. Mindenki meg volt illetődve. Többen sirtak. Mikor vége volt a
történetnek, marquis de Fervlans oda ment Cambray úrhoz, megszorította
mind a két kezét; szemei teli voltak könynyel; szemöldei vonaglottak és
álla remegett.
– Köszönet! köszönet önnek; derék férfi. Ezt soha nem fogjuk
elfelejteni.
– Mennyi gyöngédség! suttogá a szép szöszke a Cambray úr mellett ülő
barna szépségnek hallhatólag. Ugyanolyan öltönyt szerezni a kis leány
számára, a milyentől megfosztották.
– Igazi nemes szív.
Ekkor az egyik orvos visszajött a mellékszobákból, finom pedanteriával
árulva el, hogy a nagy veszély már túl van a válságon, s azzal odament
Cambray úrhoz.
– A grófnő óhajt önnel szót váltani.