Milyen nagy házban fognak lakni, milyen szép szobáik lesznek, fényes
bársony butorokkal és földig érő tűkrökkel; az asztal egész nap terítve
lesz a legfínomabb holmikkal, sültekkel, tortákkal, édes borokkal. Az
apró éhes teremtések köréje gyűltek, s nyitott szájjal hallgatták az
elragadó festéseket, közben-közben fölszedegetve az asztalról, földről a
morzsákat, melyek apjok ebédjéből oda hulltak; és Klára hallgatva,
szomorúan kefélte az ajtónál apja kopott felső kabátját, mert ebéd után
ismét sétálni megy, s több látogatást is fog tenni befolyásos nagy
uraknál.
– Klára, mondá Berkes úr, a mint leánya rásegítette a felső kabátot, s
kalapját kezébe adta; a múlt éjjel majd megfagytam. Nem tudsz jobban
befűteni?
– Majd veszek ma egy mázsa fát, felelt a leány halkan.
– Mázsát, mázsát! mondá nagy lenézéssel Berkes úr. Látszik, hogy rossz
gazdasszony vagy. Mért nem veszed ölszámra a fát? akkor sokkal kevesebbe
kerűlne.
– Nincs annyi pénzünk, mondá Klára félénken.
– Mert rosszul gazdálkodol, felelt Berkes úr szigorúan.
– Majd igyekezni fogok, atyám.
– Jobb is lesz, ha több gondot fordítsz a háztartásra és nem sétálsz
annyit az udvaron. Már többször vettem észre, mikor haza jöttem, hogy
avval a haszontalan borbélylyal súgtál-búgtál. Mi dolgod van vele? Miről
beszéltetek?
– Semmiről, felelt a leány nagyon elpirulva.
Berkes úr atyai szeme nem vette észre gyermeke arczán az éhség
halványságát, de ezt az égő pírt meglátta.
– Reménylem, mondá komoran, nem fogsz szégyent hozni fejemre. Még csak
az kellene, ennyi sorscsapás közt, hogy leányom –
– Atyám, ne szóljon így! kiáltott Klára, és égő arczát az önző ember
vállára hajtá.
– Mi az? Mért ijedtél meg? mondá Berkes úr, magához vonva leánya arczát,
hogy szemébe nézzen. Mért pirulsz, mért sírsz?
– Oh atyám! még kérdheti? Az a gyanú –
– Gyanú, gyanú! mondá bosszúsan Berkes úr. Én nem gyanúsítlak, de mint
szerető, jó, gondos atyád köteles vagyok reád, jövődre gondot viselni.
És azért nem tűröm, hogy avval a borbélylyal, avval a Czirókával szóba
állj. Még rossz hírbe hozhat; arra pedig csak nem mer gondolni, hogy
téged, egy Berkes-leányt nőül vegyen?
– Oh atyám! erről sohasem volt szó.
– Reménylem is, mondá a gondos apa, és elvárom, sőt parancsolom, hogy
ezután még szóba se állj vele. Értetted?
És miután ily szeretően eleget tett apai kötelességének, Berkes úr
sétálni ment rendes útczáiba, az előkelő világ helyére, s néhány
látogatást tett befolyásos nagy uraknál. De senkit sem talált otthon,
sőt az egyik palotában az egyenruhás portás gorombán rárivalt, hogy a
cselédlépcsőn járjon, a mi Berkes urat újabb átkokra ragadta a végzet
ellen. Rossz kedvét épen nem enyhítette Cziróka úr látása, ki megint az
udvaron ténfergett, mikor Berkes úr estefelé fáradtan és átfázva haza
ért.
– Fogadni mernék, hogy ez a szőrpusztító megint Klárával mert beszélni,
gondolá magában nagy haraggal és elkeseredéssel. Reménylem, a leány nem
hágta át tilalmamat, s nem állt szóba ez emberrel. De a dolog gyanús,
nagyon gyanús. Majd résen leszek, és jaj neki, ha rajta kapom!
Ez apai szándékkal megállt az ajtó előtt s figyelmesen hallgatózni
kezdett a kihangzó gyermekzsivajra.
– Oh Klára! kiáltott a legkisebb leány; milyen jó ez a meleg szoba.
Azelőtt csak akkor fűtöttél be, mikor apa itthon volt, máskor majd
megfagytunk. Milyen vígan ég most ez a tűz!
– Igen ám, mert azelőtt garasszámra vettük a fát, hogy apának meleg
szobája legyen, szólt Mariska, Klára után a legnagyobb lány, a kinek már
elég esze volt, hogy be legyen avatva a Berkes-család háztartási
titkaiba.
– Miért? kérdék az apróbbak.
– Mert nem volt több pénzünk, felelt a bölcs Mariska.
– Hát most van? kérdé a kiváncsi Ilonka.
– Van bizony, felelt büszkén Mariska.
– Úgy hát mi is jól fogunk ma lakni? kérdé a naiv Margitka.
– Holnap estére olyan vacsorát kaptok, mint a király gyerekei, mondá
Mariska.
– Mért holnap? kérdé kedvetlenűl az ínyencz Juliska.
– Mert holnap lesz karácsony estéje, mikor a kis Jézus született, és
akkor minden jó gyermek mulat és jóllakik, mondá oktató hangon Mariska.
– Karácsony! karácsony! kiálták az apró teremtések, és körbe fogózva
körűltánczolták az asztalt. Jó kis Jézus! jól fogunk lakni! jól fogunk
lakni!
– Csendesen gyerekek! szólt közbe Klára, ki eddig hallgatva dolgozott a
gyertya mellett.
– Aztán igazán olyan sok pénzed van Klára? kérdi a kíváncsi Ilonka.
– Húsz forint, mondá büszkén Mariska. Két darab újdonatúj tízes.
– Oh mutasd meg, mutasd meg! kiáltozák az apróságok, körűlfogva Klára
székét. Sohasem láttunk tíz forintost, nagyon szép lehet.
Berkes úr az ajtó előtt állt és hallgatózott. Sötét volt, tűkör sem állt
előtte, nem láthatta, mily izzó szégyen ég arczán; csak azt érezte,
mintha valami nagyon forrón sütögetné. Minden szó az éhes, sovány,
szegény gyermekek ajkáról mintha egy-egy erős kézszorítás volna, mely
torkát fojtogatja. Miért? Tehet ő róla? Nem a végzet átkos műve ez is?
Nem tesz ő meg mindent, a mi a gondos apától várható? Nem fárad, jár
minden nap fényes hívatal után, hogy gyermekeinek mentől dicsőbb jövőt
biztosítson? Tehet ő róla, hogy a végzet oly kérlelhetetlenűl üldözi?
Mit fojtogatja torkát ez a láthatatlan kéz?
A gyermekek ujjongása oda benn tetőpontot ért. Klára megmutatta nekik a
két darab újdonatúj tízest.
– Milyen szép!
– Milyen síma!
– Milyen képek!
– Mennyiszer lehet ezért jól lakni!
A kalapácsütések, melyek eddig apránként hulltak Berkes úr fejére, most
egy nagy csapássá egyesűlnek, és olyant sújtanak rá, hogy csaknem
elszédűl belé; a fojtogató, láthatatlan kéz olyant szorít torkán, hogy
ijedten kap levegőért és szívdobogása eláll. Egy szörnyű gondolat rohan
rá, s hiába kergeti, a mint ott áll az ajtó előtt, és hallgatja a
gyermekek ujjongó fölkiáltásait, melyekkel a két darab tízest dicsőítik.
Honnan szerezte Klára ezeket? Tőle nem kapta – sohasem adott neki pénzt,
mióta a fővárosban laknak. Mástól kapta – kitől, mily áron? Mit áldozott
föl érte, az önző, hideg, szívtelen, eszeveszett apáért? Ifjúságát,
örömeit, éjeit, napjait – vagy még mást is?
– Csendesen gyermekek! hallatszott belűlről Klára szelíd, nyugodt
hangja. Adjátok vissza a pénzt; még szétszakítjátok, aztán vége a
holnapi jóllakásnak.
Meddig hajtotta önző ridegsége e szegény gyermek önfeláldozását? Az ő
gyenge válla viselte egyedűl a súlyos élet terhét, vajjon nem tört meg
alatta? Vajjon a munka, mely feltörte kezét, elhomályosította szemét,
elég volt-e? Nem kellett mást is oda adnia érette, az önző, élhetetlen,
álmadozó, dologtalan apáért?
Nem tudta, mennyi ideig állt az ajtó előtt. A gyermekek zsivaja
elcsillapult, mind szépen letelepedtek a tűz mellé, és halkan suttogva,
nevetgélve melengették kezeiket. Berkes úr jól látta a kulcslyukon
keresztűl. Látta Klárát is, a mint félreteszi munkáját s megteríti az
asztalt, számára, az élhetetlen vak ember számára. Belépjen-e, leüljön-e
asztalához? Egye meg azt az ételt, melyet leánya az ő számára szerzett,
ki tudja mily áron? Látta, mint mozog a szobában föl s alá kedves,
könnyű alakja, és úgy vélte észrevenni, mintha mozdulataiban valami
bágyadtság látszanék, mintha halvány arczából, fáradt szeméből valami
nem gyermekes fájdalom szólna… Az ő szégyene az, a rossz apáé – de
milyen szégyen? Hátha mindkettőjöké?…
Többé nem bírja; kinyitja az ajtót s belép a szobába. Nem veszi észre
gyermekeit, a mint eléje tódulnak, s szokás szerint kézcsókkal fogadják;
nem hallja leányát, a mint kéri, hogy űljön asztalhoz, nagyon jó
vacsorával várta. Csak azon a gyötrő kérdésen gondolkozik folytonosan,
arra keres választ leánya arczán, mozdulataiban, a szoba melegében, a
párolgó ételben.
– Nem vagyok éhes, vess ágyat, tüstént lefekszem, mondja szórakozottan.
– Az istenért! rosszúl van? kérdi ijedten Klára.
– Nem vagyok; vess ágyat, le akarok feküdni.
A gyermekek elcsendesűlnek, összehúzódnak, moczczanni sem mernek, nehogy
megzavarják apjokat. Berkes úr a párnára teszi fáradt fejét s behúnyja
szemét. Még mindig arról a szörnyű kérdésről gondolkodik. A gyermekek
azt hiszik, elaludt; szép csendesen lefekszenek, Klára elszedi az
asztalt, megigazítja a tüzet, aztán ő is vetkezni kezd. A gyertyát
szegényes papírrámás kis tűkre mellé állítja, aztán hirtelen leveti
ruháját, óvatosan körűlnéz, látja, hogy apja szeme húnyva van;
visszafordul a tűkör felé s leereszti haját. Gyönyörű szép aranyszőke
haja van, csaknem a földig ér; s a mint két vállán lehull és befödi
termetét, olyan, mintha arany palástot vett volna magára. Így áll a kis
tűkör előtt, hosszan, szomorúan nézve benne lehulló haját, kezével
símogatva, illesztgetve, befonva, kifonva. Berkes úr félig nyitott
szemmel nézi leányát, és azt hiszi, remegve hiszi, hogy kínzó
gondolatára most látja a választ. Hiszen ha csak kaczérságból
gyönyörködnék szép hajában, mért volna olyan szomorú, mért homályosítná
el szemeit az a két nehéz könycsepp, mikor sóhajtva ajkához viszi s
megcsókolja az arany fürtöket és elfordul a tűkörtől?
– Meg kell tudnom mindent, gondolja magában Berkes úr, a mint leánya
elfújja a gyertyát s halkan ágyába lopózik. Meg fogok tudni mindent,
ismétli századszor, nyugtalanúl hánykolódva ágyán s hallgatózva,
alszik-e a leány, nem árul el álmában valamit? Meg kell tudnom mindent,
ismétli reggel, midőn a hosszú álmatlan éjszaka után felöltözködik s
reggeli nélkül elhagyja lakását. Ma nem jön haza ebédre, meg van híva,
mondja leányának. Így majd kevésbbé lesz óvatos, bizonyosan elárulja
magát, nem is sejtve, hogy apja a szomszéd útcza kávéházából lesi minden
lépését.
Berkes úr nem csalódott. Alig néhány órai várakozás után, mialatt a
mogorva pinczér ismételt rohamokat intézett ellene a reggelik különféle
nemeivel, észrevette, hogy leánya szegényes kopott nagy kendőbe
burkolva, kilép a ház ajtaján s gyors léptekkel a belváros felé indúl.
Apja utána sietett, óvatosan, a házak mellé lapulva, szegleteknél
vigyázva, de nem volt szüksége a nagy óvatosságra, Klára egyszer sem
tekintett hátra. Biztosan, határozott lépésekkel sietett előre, mint a
ki egészen tisztában van útja czéljával. Nem látszott rajta semmi
habozás, félénkség, tétovázás, s Berkes úr elszoruló szívvel gondolá,
hogy nem először teszi meg ezt az útat, melynek végét nem merte sejteni.
Egészen bejutottak már a belváros nyüzsgő embertömegébe; ma különösen
sokan jártak az útczákon, boltokban; mindenkinek vidám volt az arcza,
mosolygott a szeme. Berkes úr a tolongásban közelebb férkőzhetett
leányához, s alig pár lépéssel volt mögötte, midőn egy üveges boltajtón
hirtelen belépett.
Berkes úr a mint meglepetésében gyorsan vissza akart ugrani, nehogy a
bolt felé forduló leány észrevegye, elsiklott a fagyos kövezeten. A
járókelőknek sokkal több dolguk volt, hogysem észrevegyék, csak egy pár
útczai gyerkőcz üdvözölte hangos ujjongással elbukását. De míg kínosan
föltápászkodott a földről, azalatt is epesztő gondolatával gyötrődött, s
mohón kereste szemével az ajtót, melyen leánya belépett. Könnyű volt
megismerni, réztányér lógott fölötte, táblájára pedig egy dupla orrú úri
ember volt ülő helyzetben festve, a mint egy görbe nyakú másik úr
csodálatos fürtökbe bodorítja haját. E művészi kép alá aranyos betűkkel
volt írva: Cziróka Márton, fodrász és borbély műterme. – Szomszédjának,
a hegyes orrú borbélynak hívatalos helyisége előtt állott.
– Még ez a szégyen is! gondolá elszorúlt szívvel, reszkető ajakkal a
szerencsétlen apa. Azért suttogtak annyiszor, azért pirúlt el leányom,
midőn tegnap a gaz csábítót említém előtte. Meghalok szégyenemben.
A szerető apára mindenesetre nagy szomorúság, ha leánya rossz útra
téved; de ha e rossz útra egy borbély vezeti, úgy a szégyen bizonyára
kétszer akkora. E kettős szégyen terhe alatt görnyedve és estében
megmarjult lábát vonszolva, Berkes úr a fodrászi és borbélyi műterem
ajtajához lopózott, és egy kis rést keresve a sűrű jégvirágok közt,
bepillantott az üvegtáblán.
Leányán kívül csak a terem művészi tulajdonosa volt a boltban. Klára
mellette állt, aranyhaja le volt eresztve, s palástként borúlt rá, épen
mint tegnap este. De most nem nézett a tűkörbe, pedig a nagy tűkörben
sokkal jobban megláthatta volna magát, mint abban a kis, repedéses,
papírrámás üvegdarabban. Cziróka úr mellette állt, s nagy bámulattal,
sőt mint Berkes úr az ablakon keresztűl észrevette, sovár tekintettel
szemlélte a gazdag aranyfürtöket.
– Nem nézi meg magát a tűkörben? kérdé a csábos kísértő.
– Nem, tegnap már elbúcsúztam tőle, felelt szomorú mosolylyal a leány.
Vágja!
Cziróka úr fölvette nagy ollóját, s másik kezével belenyúlt a hullámzó
aranyszálak közé.
– Nincs vesztegetni való időm, mondá türelmetlenűl Klára, még sokat kell
bevásárolnom a mai karácsonyfára. Vágja!
De a művész nem tehetett eleget a parancsnak, ollója a földre hullt, az
üvegtábla csörömpölve a műterembe zuhant és utána földúlt arczczal
berohant Berkes úr.
– Hogy meri levágni a leányom haját? ordított dühösen a nevezett úr.
– Hogy merte betörni az üvegtáblámat! ordított még dühösebben Cziróka
úr, és lehajolt a földre ollójáért, míg Klára sikoltva a szoba
szögletébe menekült, s mintegy védelműl leomló hajába takarózott.
– Hogy meri levágni leányom haját? ismétlé toporzékolva Berkes úr.
– Mert az enyém! kiáltott Cziróka úr, harcziasan csattogtatva nagy
ollóját. Megvettem húsz forintért, ki is fizettem az árát. Úgy bizony,
drágalátos Berkes uram, csak mereszsze a szemét; az úr kényszerítette
erre szegény leányát. Szereztem volna tisztességes keresetet, Bobiczky
Jónás tizenkét forintot fizetett volna hetenként, de nem tetszett a
nagyságos úrnak. Persze, úriasabb dolog volt egész nap sétálni és élni
ennek a szegény gyermeknek kínos keresményéből. Szégyelje magát! Én
tudom, mennyit szenvedett, dolgozott ez a szegény leány, mennyit
éhezett, didergett, járt rongyosan kis testvéreivel, csakhogy az úr
jóllakjék és sétáljon. Szégyelje magát! Más apa oda adja a lelkét
gyermekeiért, és az úr a szájoktól vette el a falatot, melyet véres
verejtékkel magoknak szolgáltak meg. Szégyelje magát! Hogy mer az úr
számon kérni valamit leányától, micsoda joga van hozzá? Hiszen azt a
rongyos életet, melyet az úr adott neki, már százszor megfizette
szenvedéssel, keserűséggel. És most, mikor az Úr szent ünnepén kis
testvéreinek örömet akar szerezni, hogy legalább egyszer egy évben meleg
szobájok legyen, jóllakjanak, mikor épen azon töri áldott fejét, hogy
egy új meleg sipkát vegyen hálátlan apjának, és kész elválni egyetlen
ékességétől, szép aranyhajától, a melyet én csak azért vettem meg, mert
más gazember kollégám bizonyosan felényit sem adott volna érte, – az úr
ide jön lármázni és betöri az üvegtáblámat? Szégyelje magát!
A harczias borbély újra vérszomjasan megcsattogtatta ollóját, s olyan
pillantást vetett a sokszorosan megszégyenített férfiúra, mintha minden
borbélyi törvény ellenére a fülét akarná levágni haj helyett. De csaknem
ismét kiejtette az ollót kezéből; Berkes úr meggörnyedve, lassú
léptekkel leányához ment, ki még mindig félénken állt a szögletben;
melléje ment, szólni akart és keserű zokogással térdre esett előtte.
– Atyám, édes atyám, az istenért keljen föl, ne térdeljen előttem!
kiáltott Klára, s igyekezett apját fölemelni a földről.
– Hagyj itt, hagyj itt! mondá fuldokolva a megtört ember. Nem lehet
azért szóval, sem könyhullatással bocsánatot kérni, a mit én ellened
vétettem. Engedd, hogy itt térdeljek előtted, ez a hely illet meg engem
egyedűl… Cziróka úr, mondá hirtelen az elámuló művész felé fordítva
könnyes arczát, mely alig látszott ki a föléje hajló Klára leomló
fürtjeiből, – Cziróka úr, meg tudná még számomra szerezni azt az állást
Bobiczky Jónás úrnál?
– Hogyne tudnám! kiáltott diadalmasan Cziróka úr. Az ünnepek után
azonnal elfoglalhatja.
– Köszönöm, mondá Berkes úr. Igyekezni fogok, hogy becsületére váljak
szíves pártfogásának.
– Éljen! kiáltott a lelkesűlt hajművész. Legalább nem kell levágni ezt a
szép aranyhajat. Pedig köztünk mondva, már volt rá egy grófné vevőm.
Fonja be a haját, kisasszony, kár vele ezt a havas pallót seperni.
– Igen – de – mondá Klára félénken nézve apjára; a pénzből már sokat
kiadtam, a gyermekek is várják estére a karácsonyfát.
– Azt meg is kell venni, a húsz forintot pedig –
– Köszönettel visszafizetem első hónapi béremből, mondá Berkes úr, és
csak ekkor mert fölemelkedni a földről.
A „BÁRÓ ÉS BANKÁR“ PALOTÁN.
(Egy színész elbeszélése után.)
Bájligeti Zalán, a duna-pentelei színház első hősszerelmese, a hatvanas
évek elején, elvált a nevezett műintézettől, és ekképen nyert
szabadság-idejét arra használta, hogy ismereteinek és tapasztalatainak
öregbítése végett meglátogatta a fővárost. Ugyanekkor vonúlt be Palotára
az öreg Keszege társasága, és a nagy kocsmában megnyitotta Thalia
templomát.
Pesttől Palota akkor sem volt oly messze, hogy kényelmesen be ne
lehetett volna rándulni egy pár órára. Keszege úr sem akarta
elmulasztani, hogy be ne tekintsen a nemzeti színházba, melynek hatalmas
konkurrencziát nyitott a palotai kocsmában. Nagylelkű vetélytárs létére
nyugodtan s a legkisebb tüntetés nélkül végig nézte egy pár előadását, s
csak úgy magában tanúlmányozta a fővárosi közönség ízlését és irányát,
hogy a palotai színház művezetésében tudja magát mihez tartani.
Egy ily alkalommal találkozott Bájligeti Zalánnal. Régi ismerősök
voltak, nagyon örültek a viszontlátásnak. Elmondták egymásnak nézeteiket
az előadott darab és a játék felől, s ámbár a jóakarat és elnézés nem
hiányzott nyilatkozataikból, szakértő pillantásuk több oly hiányt
fedezett föl, melyet csupa kollegiális érzelemből nem hallgathattak el.
Észrevételeik bámulatosan megegyeztek egymással, és Keszege úr abban a
nyomban meghívta Bájligeti Zalánt vendégszereplési cyklusra a palotai
színházhoz.
– Jőjjön ki öcsém uram, mondá Keszege úr; nem fogja megbánni. Nagyon
szép publikumunk van, a fővárosból is gyakran jönnek vendégeink. Ez lesz
a legegyenesebb út, hogy feltünjék a fővárosi közönség előtt, és jövője
meg lesz alapítva.
Bájligeti Zalán örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy régi vágyát
betöltse és feltünjék a fővárosi közönség előtt, mely Keszege úr
biztatása szerint, kirándulásai alkalmával tömegesen és nagy
megelégedéssel szokta végig nézni a palotai előadásokat. A föltételekben
azonnal megegyeztek és másnapra, első előadásúl a «Báró és bankár»-t
tűzték ki.
Bájligeti Zalán koczkáztatott ugyan nehány kérdést a társaság többi
tagjai s különösen a másnapi darabban föllépendő művész és művésznő
iránt, hanem Keszege úr csak azon sokat mondó, de kissé határozatlan
fölvilágosítást adta, hogy társasága a vidék legjobb erőit foglalja
magában. Meg kellett tehát elégednie ez önérzetes felelettel, és másnap
szép reményekkel, nagyra törő vágyakkal megjelent a palotai színház
foyerjében.
A színházi foyert palotai provinczialismussal a nagy kocsma tornáczának
nevezték. Ennek a végén állt boldog nyugalommal az igazgató úr, erősen
pöfékelve hatalmas gipsz pipájából s elmélyedve a távoli láthatár
vizsgálatába. Bájligeti Zalán jelentkezett az igazgató előtt, s mohó
türelmetlenséggel azonnal színpad, rendező, szereplő személyek, próba
után kezdett tudakozódni.
Keszege úr kiverte a tornácz párkányára gipsz pipáját és művészi
nyugalommal felelt a tapasztalatlan kezdő naiv kérdéseire.
– Öcsém uram adja Mirmont bárót. Tudja ezt a szerepet?
– Játszottam, – felelt Bájligeti Zalán kitérőleg.
– Annál jobb, mondá az igazgató úr. Én adom a bankárt, Adélt pedig a
társaság primadonnája.
– Hogy hívják? kérdé Bájligeti Zalán türelmetlenűl.
– A név nem sokat tesz, első a művészet, felelt Keszege úr. Majd
meglátja, hogy első rangú művésznő, ha nevét nem is kürtölik az újságok.
Épen most várom a vonattal.
– Hol van?
– Dunakeszibe ment tegnap bálozni, de ma visszajön, érte küldtem a
sugót. Hallotta hírét Ugocsai Taksonynak? Darabokat is írt, melyeket az
ármány visszaútasított. Nevezetes ember, kalendáriumot is adott ki. Ő a
társaság sugója, mondá Keszege úr ünnepélyesen.
– De hát a próba? sürgeté Bájligeti Zalán aggodalmasan.
– Minek a próba? Olyan sugó mellett, mint Ugocsai Taksony, nem szükséges
semmi próba, mondá Keszege úr nagy büszkeséggel.
Bájligeti Zalán, daczára a kitünő sugóra szóló édes biztatásnak, mégis
némi szívszorulással gondolt a nevezetes estére, melyen először lesz
alkalma fellépni a fővárosi közönség előtt: fogta tehát szerepét,
kiballagott vele a mezőre, a vasúti állomás irányában, s a fűbe
heveredve, kemény igyekezettel szavalt és tanúlt, hogy a falombok közt
csicsergő madarak ijedten elnémúltak és a vakandturás álmos lakója
bámulva nyitotta ki szemét a soha nem hallott hangok harsogására.
Szerencsésen és nagy dicsőséggel végére ért szerepének, és épen
fájdalmas hörgéssel készűlt a vakandturás fölött elterűlve meghalni,
midőn megtört «Isten veled»-jére éles fütty visított végig a levegőn
válaszúl. Bájligeti Zalán riadtan ugrott föl a fűből ez ominózus hang
hallatára; de körűlnézve, édes megnyugvással tapasztalá, hogy a
veszedelmes hang nem a közönség köréből, hanem az épen megérkező vasúti
mozdonytól származik.
– Gyerünk öcsém uram, mondá Keszege úr, ki ezalatt szintén előkerűlt a
faluból. Gyerünk a pályaudvarba és fogadjuk illendően a primadonnát.
A vonat szikrázva, tüszkölve, lihegve czammogott be az udvarra. Egymás
után nyíltak ki a kocsi-ajtók és ugrottak le az útasok. Csak egy
negyedik osztályú kocsi maradt bajlóslatúan zárva, mintha maga is félne
szörnyű titkát az emberek közé, a napvilágra bocsátani. Végre ez is
megnyílt, és lassan, vészterhesen kilépett belőle egy dúlt arczú férfiú,
reszkető ajakkal és villogó szemmel.
– Hol a primadonna? kiáltott rá messziről Keszege úr.
– Ott iszik Dunakeszin egy svalizsér káplárral, felelt sötéten a dúlt
arczú férfiú.
– Egy svalizsér káplárral! mondá Keszege úr elképedve. Hát a mai
előadás?
– Ott iszik Dunakeszin egy svalizsér káplárral, mondá a dult arczú
férfiú még sötétebben. Egyebet nem szólt. Kábult agyában nem volt hely
más fogalom számára az iváson és a svalizsér kápláron kívül. Minden
további felvilágosítás nélkül megfordúlt és sötét merengések közt a falu
felé indúlt.
Keszege úr az első meglepetés elpárolgása után nagy művészi nyugalommal
fogadta a gyászhírt. Megigazította orrán pápaszemét, mely a svalizsér
inváziónak első hatása alatt egész orra hegyéig lecsúszott vala;
megtömte gipsz pipáját, karon fogta Bájligeti Zalánt, és szintén a falu
felé irányozta lépteit, a dult arczú férfiú nyomában.
Útközben, rejtelmes suttogással, beavatta Bájligeti Zalánt a palotai
kulisszák titkaiba.
– Ez a szerencsétlen Ugocsay Taksony – mondá rejtélyesen és hüvelykujja
bütykével az előttük haladó dúlt arczú férfiúra mutatott – ez a
szerencsétlen Ugocsay Taksony imádója a primadonnának. Hozzá féltékeny,
borzasztó féltékeny, valódi Othello. El is játszta egyszer Othellot és
annyira elragadta szerepe, hogy a nagy zsebkendő jelenetben pofon vágta
a primadonnát, mert észre vette, hogy nagyon néz a publikum felé. Nem
csodálom, ha ez a hitszegés annyira leverte. De minek is kellett annak a
primadonnának Dunakeszibe menni a bálba? Ha tudtam volna, hogy
svalizsérok fekszenek ott, bizony el nem engedtem volna. Szegény Ugocsay
Taksony! Mit érünk most egy megtört szívü sugóval?
– Sugóval? kérdé Bájligeti Zalán. Hát játszani fogunk?
– Minden esetre, felelt az igazgató. Már elvittek két zártszéket, nagy
bevételünk lesz, el nem engedhetjük.
– De mit adunk?
– Hát a «Báró és bankárt».
– Van még a társaságban más alkalmas egyén Adél szerepére? Kérdé
Bájligeti Zalán naivul.
– A társaságban nincs rá más alkalmas egyén, mert az egész társaság
belőlem, a primadonnából és Ugocsay Taksonyból áll, felelt Keszege úr
művészi nyugalommal.
– Hát akkor ki adja Adél szerepét? kérdé Bájligeti Zalán hüledezve.
– Öcsém uram, felelt Keszege úr higgadtan.
– Lehetetlen! kiáltott az elszörnyedt hősszerelmes.
– Művész előtt nincs lehetetlenség, mondá Keszege úr fenséggel. A
kocsmáros leánya olyan fél kisasszony, vasárnap úri ruhában szokott
járni. Ettől kérjük a kosztümöt, a többi aztán magától jön.
– De kérem… akart remonstrálni a szerencsétlen Bájligeti Zalán.
– Semmi kérem, felelt az igazgató szigorúan. Két zártszéket már
elvittek, a jegyzőné és sógornéja számára. Ezek a mi legfőbb
mæcenásaink. Mit mondanának, ha ma nem lenne előadás? Tönkre akar tenni,
öcsém uram? Mondja, hogy akar.