hirdeté, hogy «ezen házban két szobából álló lakás konyhával és
pinczével kiadandó». Évek előtt, mikor e czédula még nem képezte a ház
homlokzatának lényeges alkatrészét, újdonsága által egyszer-másszor
magára vonta az átmenők figyelmét, többen megállottak, elolvasták, s
nehányan be is mentek megnézni a kínálkozó lakást. De valamennyien
fejcsóválva jöttek ki, és a rejtélyes czédula helyén maradt, míg az
esztendők folytán végre egészen elmosta betüit az esővíz, s a
ráülepedett por komor egyiptomias színezettel ruházta fel. Nem volt az a
halandó szem, mely képes lett volna betűit elolvasni, de erre nem is
volt szükség. A ki megszámlálhatatlan évek óta keresztűl ment az útczán
s elhaladt e ház előtt (pedig középszámítással tíz év alatt a város
minden lakója végig ment rajta legalább egyszer), tehát a ki megfordult
e tájékon, az mind könyv nélkül tudta az ódon czédula szövegét, s
annyira hozzá szokott, hogy bizonyára rendkívül meg lett volna lepetve,
ha egyszer csak nélküle látja a rozzant kormos ház homlokzatát, melynek
egyedüli díszét képezte. Ebben a meglepetésben részesült mindenki, a ki
egy esős novemberi reggelen megfordult a szerecsen-útczában, és a keblét
egyszerre elfogó kínos szorongás okát kutatva, észrevevé, hogy valamije
hiányzik, s e valami nem egyéb, mint a 13-ik szám kapuján díszlett
czédula svéd runái.
De valamennyinél jobban meg volt lepetve Laska Fábián úr, midőn kilépve
a 13-ik szám kapuján, gyanútlan nyugalommal égre emelé szemét, hogy a
lucskos felhők állását komolyan megvizsgálja. Szeme azonban nem jutott a
felhőkig, útközben megállapodott s hosszú ideig mozdulatlan bámulattal
meredt egy négyszögletű foltra, melynek körvonalai az eltünt czédula jól
ismert alakjára emlékeztették. Laska úr lelkét nemcsak a meglepetés,
bámulat és hitetlenség érzelmei hozták hullámzásba. Aggodalom és
rettegés szállta meg keblét; a kiadott lakás épen az ő szomszédjában
volt, s ismerve annak sivár zordonságát, hihetetlennek tartá, hogy
tisztességes ember képes legyen bele költözni. Mily szomszédot
kaphatott? Laska Fábián úr békeszerető, nyugalmas polgár volt, egész
életében nagy óvatossággal ügyelt arra, nehogy érintkezésbe jőjjön a
törvény őreivel és a törvény megszegőivel és mostani lakását is épen
azért tartá meg kiváló előszeretettel, mert az egész második emeleten
még csak ez egy üres lakás állt kívüle, melyről emberileg lehetetlennek
látszott, hogy valaha lakót kapjon.
Laska úr visszarohant a házba és a házmester szobájába nyitott.
– Kicsoda vette ki mellettem az üres lakást? kérdé Laska úr dobogó
szívvel és izgatottságtól reszkető hangon.
– Nagy János úr, mondá a házmester.
Laska úrnak úgy rémlett, mintha már hallotta volna e nevet, de nem
emlékezett tisztán, hol és mily körűlmények közt. Az is meglehet, hogy
az újságban olvasta, összeköttetésben valami útonállással vagy
rablógyilkossággal; az is meglehet, hogy a hívatalos újságban olvasta, a
vaskorona-rend lovagjai közt. A név mindenesetre nem látszott
ismeretlennek, s ez csak növelte aggodalmát.
Szeretett volna tovább kérdezősködni a házmestertől, de ezen hivatalos
személyiséggel némi kapunyitási és borravalói differencziák miatt
feszűlt lábon állván, jobbnak tartá, ismét visszatérni emeletére és
személyesen rekognoszczirozni az ellenség haderejét.
A falépcső baljóslatúan csikorgott léptei alatt, a mint lélekzetvétel
nélkül, gyorsan, de óvatosan felosont lakásába. A tornáczra érve,
megállt egy pillanatra a rejtélyes lakás előtt s hallgatózott ajtaján.
Rémes csend és némaság uralkodott az ajtón belül, mely épen nem volt
arra való, hogy Laska úr gonosz sejtelmeit eloszlassa. Erősen föltevé
tehát magában, hogy azonnal megkezdi vizsgálódásait s addig nem
nyugszik, míg meg nem tudja egész bizonyossággal, minő ember az a gyanús
Nagy János, és lehet-e veszély nélkül egyedűl lakni mellette egy ócska
ház második emeletén?
Hosszú ideje múlt, hogy Laska úr ennyire kijött rendes kerékvágásából.
Nyugalom volt jelszava, nyugalom az egyedűli boldogsága. Azért nem
házasodott meg, mert sejté, hogy nincs az a nő a világon, ki mellett
nyugodtan lehetne élni. Ha tehát a házas élet gyönyöreiért sem
szándékozott oda adni negyven éves agglegénysége nyugalmát; nem lehet
csodálni, hogy egy betolakodó rejtélyes idegen kedvéért sem akarta
feláldozni. Sötét gyűlölettel tölt el keble ez ismeretlen ellenség
iránt, s szobájába érve újra föltevé magában, hogy addig nem nyugszik,
míg minden gazságának nyomára nem jött.
Azon hangok, melyeket a túlsó lakásból a vékony közfalon keresztűl
hallott, épen nem voltak arra valók, hogy megnyugtassák és jobb
véleményt gerjeszszenek benne Nagy János úr iránt. Csodálatos,
rejtelmes, ijesztő hangok voltak azok. Majd mintha sivító kis gyermeket
szorítanának a dunyha alá, majd mintha egy igen magas hangú macska
farkán végeznének chirurgiai műtéteket. Egyszer úgy vélte Laska úr,
mintha valami fojtogatott élőlény rekedt hörgését hallaná, máskor ismét,
mintha egy torokgyíkban szenvedő papagály gyakorolná hangját a
legmagasabb futamokban. Egy ízben megesküdött volna rá, hogy
jajveszéklést hall, de még ideje sem volt kellően megdöbbenni, midőn
vidám fütyölés hangzott a tornáczon, s nyomban rá csengetyűhang, miből
Laska úr meglepő logikai következtetési erővel azon meggyőződésre
jutott, hogy valami látogató csenget Nagy János úr ajtaján.
Laska úr gyorsabban, mint a czikázó villám, saját ajtajához futott, s
félrevonva a tolvaj-ablak tábláját, óvatosan kitekintett a tornáczra. A
másik ajtó előtt nyolcz éves fiú állt, még mindig éles hangon fütyölve
egy illetlen tartalmú népdalt s közben-közben felágaskodva és megrántva
a csengetyűhúzót. Laska úr rejtekéből éles vizsgálat alá vette a fütyülő
ifjú urat, s úgy vélte észre venni, hogy merész vonásain valami cynismus
ül, melyet az emberi fajnak ily zsenge sarjadékainál nem igen lehet
látni. Öltözete hanyag volt, tartása kihívó, fütyölése hamis. Zsebei
duzzadtak voltak s szürke köpönyege alatt valami terjedelmesebb tárgyat
látszott rejtegetni.
– Ez a kölyök bizonyosan valami tolvajbanda tagja, gondolá magában Laska
úr. Most hozza a lopott jószágot az órgazdához. Szépen vagyunk.
Nem folytathatta komor elmélkedését, mert a másik ajtó hirtelen kinyílt,
s egy vörösképű zömök öreg úr baljóslatú alakját mutatta Laska úr
megkövülő szemének. A vörösképű zömök öreg úr első üdvözletűl keményen
pofon vágta az ajtaja előtt álló ifjú urat, s miután üstökét nehányszor
megrázta, berántotta magához minden szó nélkül, ismét bezárta az ajtót
és Laska úr csak az ajtón keresztűl hallá a dulakodás tompa moraját,
melyet egy-egy hangosabb csattanás élénkebb zenei festéssel illusztrált.
Mindez szó nélkül s oly meglepő gyakorlottsággal történt, mintha a
vörösképű zömök öreg úr és a fütyülő ifjú úr jól kipróbált szerepeiket
játszották volna el Laska úr külön mulatságára.
Laska Fábián úr leshelyén maradt, erősen el lévén határozva, hogy most
már nyomára kell jönnie a titoknak. A dulakodás moraja lassanként
elnémúlt, de a közfalon keresztűl ismét felhangzottak a kísérteties
vastag és vékony hangok. – Laska úr képtelen volt magának megmagyarázni
e vadregényes hangok eredetét, de annyit érzett, hogy valami
vérfagyasztó van bennük, a minthogy az ő vére valósággal fagyni is
kezdett és haja szálai az ég felé meredtek. Hogy emberi hangok, arról
meg volt győződve; de hogy a gyötrelmek, s a testi és lelki kínok
micsoda irtózatos nemei által idéztetnek elő, arra csekély tapasztalása
a kínzó szerek alkalmazásának bakói tudományában, nem volt képes
feleletet adni.
– Nem tudok mást képzelni, gondolá magában Laska úr, mialatt szemével
folytonosan kifelé leskelődött, füle pedig borzongva fogta fel a nem
szűnő kísérteties hangokat, – nem tudok mást képzelni, mint hogy ez a
vén vörös órgazda, kis gyermekekből szervezett tolvajbandát, s azok
zsákmányait tartja itt. De mit jelent e jajgatás? Talán ártatlan
gyermekeket csal ide, s kínvallatás útján veszi ki belőlük az úri házak
benső titkait? Vagy tán a kis zsebmetszőket bünteti, hogy nem jártak el
ügyesen alávaló mesterségükben? szörnyűség!
Laska urat ép oly mértékben kínozta a kíváncsiság, mint a borzalom. E
kettős indulat ellentétes lökései oda lapíták az ajtóhoz s nem engedék
szemét elfordítni a tolvajablaktól. Határzata szilárdan állt: nyomára
jönni a rémes titoknak s aztán kiköltözni a házból. A rendőrséghez nem
akart fordulni, sem a titok fölfedezése előtt segélyért, sem a titok
fölfedezése után boszúért, mert mondtuk már, hogy a törvény őreitől nem
kevésbbé irtózott, mint megszegőitől. Azon téves rögeszmében szenvedett,
hogy a kettő közt nincs semmi különbség, s mindkettő csak arra való,
hogy a békés ember nyugalmát megzavarja.
A kísérteties hangok lassanként elenyésztek, s egy kimondhatatlanúl
hamis és éles nyikkantás után egészen megszűntek. Az ajtó ismét kinyílt,
s vihogva, ugrálva, fütyülve kiszökött rajta az előbbi nyolcz éves ifjú
úr, egy másik hasonló korú, hasonló viseletű fiatal gonosztevő
társaságában. A megnyilt ajtón keresztűl egy pillanatra felvillant a
haragos öreg úr vörös képe is, mint felhők közűl az alkonyodó nap; de a
felhők ismét összecsapódtak, az ajtó bezárult és a két ifjú úr merész
tartással a lépcső felé indult. Most már egyik sem vitt köpönyege alatt
valami terjedelmes tárgyat, egyiknek zsebei sem voltak duzzadtak, mi
véglegesen megerősíté Laska urat azon meggyőződésében, hogy a fiatal
tolvajok a vörösképű öreg órgazdánál hagyták zsákmányaikat. Laska úr
hirtelen kinyitá ajtaját s hősi elhatározással a fütyülő ifjak elé
lépett.
– Hová mentek? kérdé Laska úr fenyegető hangon.
A két fiatal gonosztevő megállt s oly higgadt elszántsággal nézett fel
Laska úr szemébe, hogy akármely világfinak becsületére vált volna.
Feleletük azonban egyszerű pantomimikából állt. Az egyik Laska úr felé
ölté nyelvét, a másik pedig orrához illeszté hüvelykét, mialatt többi
ujját kecsesen mozgatá a levegőben. Laska úr nem ismervén a
tolvajnyelvet, nem érté meg e gyanús jeleket, s azért újra, még nagyobb
szigorúsággal kérdé:
– Hová mentek?
– Kopasz, kopasz! kiáltott a két fiatal gonosztevő, s Laska úr jobb és
baloldala mellett lesurrant a lépcsőn. Az első emeleti tornáczra érve,
ismét visszakiálták a jelszót: Kopasz! kopasz! – s azzal rohantak le az
udvarra, és Laska úr onnan is hallani vélte, mint a szélben elenyésző
hangot: Kopasz! kopasz!
Lehet, hogy e szó valami tolvaj jelige volt, melylyel a fiatal
gonosztevők egymást közös akczióra figyelmeztették; lehet, hogy illetlen
czélzás akart lenni Laska úrnak tarkóig érő tisztes síma homlokára: elég
az hozzá, hogy az ifjú tolvajok eltüntek, és Laska úr kénytelen volt
egyenesen az öreg órgazda barlangjába hatolni, ha borzongó kíváncsiságát
ki akarta elégíteni.
Hősi lélekkel és vértanúi elszánással lépett tehát a rémes ajtóhoz és
meghúzta a csengetyűt. Az ajtó kinyílt s a vörösképű öreg úr fölemelt
ököllel rohant ki rajta, egyenesen Laska úrnak tartva. De meglátva a
nevezett férfiú alakját s elszánt arczát, hirtelen leereszté öklét,
alázatosan mormogva:
– Azt gondoltam, a gyerekek jöttek vissza.
– Beszélni szeretnék uraságoddal, mondá Laska úr szigorúan.
– Tessék besétálni, mondá a vörösképű öreg úr.
Laska úr nem minden titkos félelem nélkül lépett be a rémes bűnbarlang
ajtaján, bár arczán egyedűl szigorúság és hősi elszántság látszott.
Kíváncsi pillantást vetett szét a konyhában, melyen keresztűl mentek, de
itt semmi gyanúsat nem látott, mint a tűzhelyen két igen csorba lábast.
Az első szobába érve, a vörösképű öreg úr leülteté Laska urat egy
aszkóros székre s alázatosan várta nyilatkozatát.
– Két gyermeket láttam innen távozni, kezdé Laska úr a vallatást, miután
kíváncsi tekintettel körűlnézve az órgazda barlangjában, csupa oly
tárgyakat látott, melyeket a legkétségbeesettebb tolvaj sem tartana
érdemesnek ellopni.
– Igen, tanítványaim – nagy zsiványok – mondá a vörösképű öreg úr.
– Az arczátlan, még nyiltan be meri vallani, gondolá magában Laska úr, s
erősen megmarkolá zsebében a pisztoly agyát, melylyel óvatosságból
ellátta magát.
– Én Laska Fábián magánzó vagyok, folytatá szigorúan Laska úr.
Szomszédságában lakom.
– Örvendek, mondá a vörösképű öreg úr.
– A falak igen vékonyak e házban, minden hang áthallatszik rajtuk, mondá
Laska úr metsző gúnynyal.
– Valóban? Tetszett hallani? Talán… mondá a vörösképű öreg úr; szemében
a remény szikrája csillámlott fel, s megragadva Laska úr kezét, egymás
után kezdte ujjai hajlékonyságát próbálni.
– Mittesz az úr! kiáltott Laska úr megrettenve.
– Jó ujjak, hajlékonyak, nagyon hajlékonyak, megpróbálhatjuk, mondá
mohón a vörösképű öreg úr.
– Az én ujjaim hajlékonyak! mondá Laska úr nagy méltatlankodással.
– Nagyon hajlékonyak, használhatók, – mondá biztatólag a vörösképű öreg
úr.
– Használhatók! kiáltott Laska úr még nagyobb méltatlankodással.
– Kitünően, mondá a vörösképű öreg úr.
– Talán engem is tanítványának fogadna, mint azt a két kis zsiványt,
mondá Laska úr lesujtó iróniával.
– A legnagyobb örömmel, mondá a vörösképű öreg úr.
– Igazán? mondá Laska úr.
– Azonnal megpróbálhatjuk, mondá a vörösképű öreg úr; a másik szobába
futott s csakhamar egy hegedűvel tért vissza, melyet az elszörnyedő
Laska úr kezébe nyomott.
– Mi ez? mondá Laska úr.
– Hegedű, mondá a vörösképű öreg úr.
– Mit akar vele? mondá Laska úr.
– Uraságod mondá, hogy tanítványom kíván lenni, mint az a két kis
zsivány, kiknek épen most adtam órát, mondá a vörösképű öreg úr.
– Igaz, mondá Laska úr nagy lélekjelenléttel, s elereszté zsebében a
pisztoly agyát. Majd később megbeszéljük a dolgot.
Laska úr büszkesége nem engedvén, hogy elárulja csalódását, megtanult
hegedűlni.
AZ ARANYHAJ.
Senkinek sem volt több oka a sors igazságtalansága ellen panaszkodni,
mint Berkes Dániel úrnak. Ez a megfoghatatlan és kérdőre nem vonható
titkos hatalmasság születésétől fogva üldözte, és olyan csínyeket
követett el ellene, melyekre csakis efféle homályos jellemű, pogány
származású lény vetemedhetik, a kit már a régi bölcsek is vaknak
neveztek. Ez a vak végzet, mely hajdanában csupa szeszélyből sziklává és
ökörré változtatta a tisztességes embereket, legújabban Berkes urat
szemelte ki áldozatúl; s ámbár nem vitte rajta véghez a föntebbi
természetrajzi műveleteket, de talált ki ellene oly boszantásokat,
melyek sokkal jobban megfeleltek az előhaladott jelenkor jellegének, s
talán még gonoszabbak voltak, mint a hajdani klasszikus zamatú csínyek.
Már születése órájában azzal fogott ki rajta, hogy meg sem kérdezte
szándékát; és így történt, hogy Berkes úr egy szegény csizmadia udvari
lakásának hátulsó szobájában látta meg a napvilágot, s ezt is olyan
pislogó minőségben, a milyen az udvart körűlálló magas tűzfalaktól csak
kitelhetett; holott ha rajta állt volna, s ha megkérdik szándékát,
legalább is egy dúsgazdag herczegi törzset választott volna családfául.
Ez első megbántást azután egyre-másra követték az újabb csínyek,
melyeknek kitalálásában valóban bámulatos leleményességet mutatott a
fáradhatatlan szeszélyű végzet. Beoltotta szívébe a nagyratörő vágyakat,
és nem adott hozzájok elegendő tehetséget; megtömte fejét tudománynyal,
s aztán úgy összezavarta valamennyit, hogy egyiknek sem tudta jóravaló
hasznát venni; fölruházta nemes büszkeséggel, de a világot nem
görnyesztette alázatosan lábához, hogy meglegyen kettejök közt a helyes
arány; és így történt, hogy Berkes úr mindenbe belefogott és mindennel
fölsült, meg akarta hódítani a világot és nem tudta a jóllakásig vinni,
meghasonlott a világgal, és megátkozta a végzetet.
Legalább ez az elégtétele megvolt; mint minden élhetetlen embernek, a
kinek olyan jól esik, hogy van valaki, a kit vádolhat, szidhat,
átkozhat, ha nem tud boldogulni. Széles háta van a végzetnek, eltűrheti
az ütéseket, melyekkel a henyék, tehetetlenek, elégedetlenek, magok
vígasztalására bőségesen ellátják. Berkes úr is a végzetet szidta, mikor
egymásután kellett változtatnia a hivatalokat, mert mindenütt azt
akarták, hogy alul kezdje, és senki sem tudta megérteni, hogy egy olyan
embert, mint Berkes Dániel, azonnal a legmagasabb polczra kellene
ültetni. Akkor is a végzetet vádolta, mikor a helyett, hogy egy
milliomos bankár egyetlen örökösét vegye nőül, beleszeretett egy
kilenczedik osztályú számtiszt hét leánya közűl a hetedikbe, a kiből
igen derék, szorgalmas és hű feleség lett ugyan, de a számtiszti
tradicziókat átvitte Berkes úr családjába is, szintén hét gyermek apjává
tévén ez elkeseredett urat. Akkor is a végzetet átkozta, mikor sok
hányatás és csalódás után végre megfeneklett egy rongyos kis falu
jegyzői irodájában, és egy pár évi zúgolódás, álmadozás, elégedetlenség
és hanyagság után ezt a hivatalát is elvesztette, s hét gyermekével
együtt kenyér nélkül maradt.
– Elmegyek a fővárosba, mondá Berkes úr, miután szíve szerint lehordta
ősi ellenségét, a vak végzetet. Ott a nagy világban bőséges alkalom
nyílik tehetségeim érvényesítésére.
Nem nyílt azonban egyébre bőséges alkalma a nagy világban, mint hogy
újra és egyre hevesebben átkozza a végzetet, mely itt sem szűnt meg
üldözni. Kezdve attól, hogy csak a legutolsó külváros egyik
legpiszkosabb útczájában volt képes szállást venni, egész addig, hogy
álló két esztendei várakozás után sem tudott tehetségeinek más
elismerést szerezni, mint csak olyant, mely szégyennel tölté el büszke
szívét, s nem is lehetett egyéb, mint a gonosz végzet legármányosabb
szeszélye.
Mert hogy két esztendeig egyre-másra folyamodott minden állásra, mely
csak valamennyire előkelőnek volt nevezhető; hogy minden kikutatható
befolyásos úrnál tisztelgő látogatásokat tett és nagylelkűleg
fölajánlotta szolgálatát a köz- és magán-hívataloskodás minden
elképzelhető ágában, mely nagy tehetségeinek csak némileg is megfelelő
volt; hogy minden nap hosszú sétákat tett mindazon helyeken, hol az
előkelő világ megfordult, s látásból valamennyi nagy emberét ismerte a
fővárosnak; és hogy mind ennek daczára nem tudott egyébhez jutni, mint
néhány udvarias és sok goromba elutasításhoz: ez még nem keserítette
volna el annyira, mert, mint búskomor mosolylyal mondani szokta,
ilyesmiben már régi ismerősök az átkos végzettel; de azt még ettől a
sokszor megátkozott régi ismerősétől se várta volna, hogy Bobiczky
Jónást is ellene uszítsa s általa mérje büszkeségére a leghalálosabb
csapást.
Bobiczky Jónás úrnak nagy szállítóüzlete volt, s raktára épen abban az
útczában állt, hol Berkes úr volt kénytelen a hozzá méltatlan egyszobás
udvari lakással megelégedni. Mikor sétáiról hazatért, sokszor látta a
köpczös szállítót, a mint nagy társzekereket rakatott meg s parancsokat
osztogatott egy egész munkásseregnek. Sokszor tett keserű
összehasonlítást saját sorsa és e köpczös, meredt szemű, buta
arczkifejezésű úr jóléte közt; de azt sohasem merte volna lehetőnek
képzelni, hogy e tudatlan ember egyszer csak megállítsa az útczán,
vállára veregessen és felügyelői állással kínálja a rakodó munkások
mellett.
Pedig megtette, vastag arany lánczát morzsolva ujjaival, és a
legszemtelenebb pártfogói tekintettel; és nem sűlyedt el, sőt el sem
sápadt a lesujtó pillantásra, melylyel Berkes úr a megalázó ajánlatot
viszonozta.
– Szomszédjától tudom, mondá oly nyugodtan, mintha egy hozzá hasonló
emberrel beszélne, – szomszédjától tudom, a borbélytól, hogy nincs semmi
állása, s hogy írni és olvasni tud. Igaz-e? Tud jól írni és olvasni?
– Talán, felelt sötét gúnynyal Berkes úr.
– Akkor felfogadom. Tízenkét forint fizetés hetenként. Újévkor és
nevemnapján öt forint ajándék. Munka nyolcz óra naponként. Többi óráért
felűlfizetés.
Nem folytathatta azonban e csábító programmot, mert Berkes úr néma
megvetéssel elfordult és szó nélkül ott hagyta Bobiczky urat társzekerei
és nagy ládái közt. Előbb le akarta ütni vakmerőségeért; de meggondolva,
hogy átkos végzete ezért még a rendőrséget is nyakára zúdíthatná,
elégnek tartá a néma megvetést. Egy Bobiczkyval csak nem fog verekedni!
Hanem a borbélynak, ki hívatlan pártfogásával ily szégyent hozott rá,
kereken kijelenté, hogy kikéri magának kelletlen jóakaratát, és máskor
ne merjen vele ilyent tenni, mert megbánja. Egy házban laknak ugyan, a
borbély az útczai, ő az udvari lakásban, de ha már a sors azt a csapást
mérte rá, hogy egy borbélynak jobb lakása legyen, mint neki, azért semmi
esetre sem fogja eltűrni, hogy egy borbély pártfogói szerepet játszék
irányában.
– Nincs más baja? kérdé Cziróka úr, a hegyes orrú borbély, miután
szakmaszerű gúnyos nyugalommal végig hallgatta Berkes úr heves
szemrehányásait.
– Nincs, felelt komoran Berkes úr. Kimondtam akaratomat, s elvárom, hogy
tiszteletben fogja tartani. Nincs szükségem pártfogására.
– Inkább köszönje meg, hogy kenyeret akartam szerezni az úrnak és éhező
családjának, feleselt Cziróka úr. Bobiczky úr igen derék ember, és
pontosan fizet, az állomás pedig tisztességes. Tizenkét forint hetenként
nagy pénz, kivált mikor hét gyermek kér enni és csak egy tud szerezni.
Ne féljen, nem az urat értem. Hanem ha olyan büszke, ugyan mondja meg, a
büszkeségével fog ezen a kemény télen fűteni, a büszkeségét fogja
szegény gyermekeinek föltálalni?
Berkes úr nem felelt a nyelves borbély tolakodó kérdésére, talán nem is
hallotta. Ettől is néma megvetéssel fordúlt el, mint Bobiczky úrtól. Ily
emberek számára nem lehet más válasza, a mi pedig a fűtésre és a
tálalásra vonatkozó kérdést illeti, ehhez senkinek semmi köze. Még neki
sincs. Nem is jut eszébe rá gondolni, sokkal inkább elfoglalják
nagyratörő tervei, látogatásai a befolyásos nagy uraknál és mindennapi
sétái az előkelő világban, hogysem ily apró gondokra ráérhetne. Azt
látja, hogy gyermekei élnek és nőnek, és neki minden nap meg van a maga
ebédje és vacsorája. Igaz, hogy többnyire igen sovány és nem a
legválogatottabb ételekből áll, a mit nem is mulaszt el mogorván szemére
hányni legnagyobb leányának, a ki a háziasszonyi tisztet viseli.
Mert Berkes úr felesége, mihelyt megszülte a hetedik leányt, s ezáltal
eleget tett családi hagyományainak, sietett itt hagyni ezt a siralmas
világot, hol már nem volt semmi föladata. A háziasszonyi gondok a
legnagyobb leányra maradtak, a ki már szépen fölserdűlt hajadon volt,
mikor apja a fővárosba kerűlt. Tudott is egyet-mást; sütni, főzni még
odahaza megtanult boldogult anyjától, holmi kézimunkához is értett, és
szeme nemcsak a legszebb égszín volt, hanem elég erős is arra, hogy egy
rossz fagygyúgyertya mellett akár éjfélig se fáradjon el az öltésekben,
tűzögetésekben s más efféle szemrontó munkában. Szüksége is volt rá,
mert kis testvérei akármilyen vékony, szűk gyomrú, apró teremtések
voltak, egyszer napjában mégis csak megéheztek, Berkes úr előkelő
sétáiról pedig rendesen hatalmas étvágygyal tért haza, s nagyon
rosszkedvű volt, hogy mindig a legolcsóbb ételekkel kell táplálkoznia.
– Klára, mondá Berkes úr kedvetlenűl, a mint az ebéd végén leánya
gyöngéden vállára hajolt, s félénken kedves egészségére kívánta az
ebédet, – Klára, attól félek, hogy az ebéd nem válik egészségemre.
Minden nap főzelék, egyre-másra csak főzelék – hisz ez paraszt gyomornak
való. Rosszul gazdálkodol, nem tudsz a pénzzel bánni.
– Majd jobban vigyázok, atyám, felelt a leány szelíden.
– Hiszen nem kívánok sokat, folytatá az önző ember, de legalább olyan
gazdaasszony lehetnél, mint boldogult anyád volt. Az nem tömött agyon
csupa kolompérral, meg paszulylyal. Olyan ember, mint én, néha napján
pecsenyét is ehetnék.
– Majd jobban fogok gazdálkodni, atyám, felelt Klára félénken, és
elfordult, nehogy apja észrevegye a könyet, mely lassan végigpergett
arczán.
És a szép égszín szemek még tovább virasztottak a rossz faggyúgyertya
mellett, és még többet fáradtak az öltésekben, tűzögetésekben, és a kis
testvérek szűk gyomrocskái egyre szűkebbre szorultak, és az apró éhes
teremtések egyre mohóbb szemekkel nézték apjokat, ha napi sétája után jó
étvágygyal a párolgó tál elé ült.
– Mi már jól laktunk, szokta mondani Klára, ha Berkes úrnak nagy ritkán
eszébe jutott megkérdezni, hogy nem éhesek-e?
– Majd megjön az idő, mondá a derék férfiú és megvetőleg eltaszítá maga
elől a kiürült tálat; majd megjön az idő, mikor nem ilyen komisz
ételekkel fogjuk gyomrunkat rontani. Ne féljetek gyermekek, a világ
utoljára is belátja, mennyit érek, s hozzám méltó állásra fog emelni.
Akkor majd más ebédetek lesz, mint ez a silány borsó.