Keszege úr ellen, nem volt egyéb tennivalója, mint elvállalni a neki
osztott szerepet. Ez alatt beérkeztek a faluba. Keszege úr azonnal
körűlfogta a kocsmáros kisasszonyt és megszerezte Adél kosztümjét,
melyet a kocsmában azonnal föl is próbált Bájligeti Zalánra. A ruha
kissé rövid volt ugyan és Keszege úr s a kocsmáros kisasszony egyesűlt
erőlködéseinek sem sikerűlt összefűzni, hanem ezen könnyen segítettek
egy nagy kendővel; Keszege úr pedig kitette a színlapra, hogy Adél
személyesítője a marseillei tengerésznők legújabb divata szerint lesz
öltözve.
A színlap összeállítása különben némi fejtörésbe kerűlt. Végre Keszege
úr számtalan pápaszemtörlés és tintaelcseppentés után összeállítá a
hazai színlapirás valódi remekét.
«A nagyhírü művészpár Bájligeti Zalán és neje Zelma első
vendégföllépte.»
– De hogy fogok én saját magammal beszélni? – kérdé Bájligeti Zalán
kétségbeesetten.
– Azokat a jeleneteket kihagyjuk, felelt Keszege úr, vagy pedig, a mit
Arthurnak kell mondani, elmondom én, a bankár. Ne féljen öcsémuram,
bátorság! A művész előtt semmi sem lehetetlen.
A színlapokat Keszege úr személyesen hordta ki, s egy óra múlva
diadaltól ragyogó arczczal jelenté a kamarában tanuló és ruháit próbáló
Zelmának, hogy nagyon szép közönségre számíthatnak, pesti vendégek is
lesznek.
De ekkor új felleg tornyosúlt a művészet egén s elborítással fenyegette
a mai előadás fényes csillagát. Ugocsai Taksony, a szerelmében csalódott
sugó, határozottan kijelenté, hogy az istennek se fog sugni.
Egyszersmind a kocsma asztalához csapta sugókönyvét, s az őrjöngő
féltékenység rémeitől üldöztetve, kirohant a mezőre. Ott is maradt egész
éjjel, a zúgó szélbe kiáltva bánatát és átkait a hűtlen primadonna
ellen, s merész kihívásokat intézve a csábitó svalizsér káplárhoz, ki
Dunakesziben ivott és mulatott a hitszegő Desdemonával.
Keszege urat a sugó rémes állapota sem vette ki művészi nyugalmából.
Miután kétszer utána ment a mezőre, s mindannyiszor meghiúsult
reményekkel tért vissza: lemondott minden további kísérletről, hogy a
svalizsér stratagema áldozatát kötelességének öntudatára ébreszsze.
Visszament a kamarába, hol Zelma épen a női toilette titkai fölött törte
fejét, s bejelenté a szomorú hírt, hogy nincs sugó.
– Hála istennek! kiáltott Zelma, s kezdte gyorsan levetni rokolyáját.
– Csak maradjon a kosztümben öcsém uram, mondá Keszege úr. Két
zártszéket elvittek, játszani fogunk, ha ég és pokol összeesküszik
ellenünk.
– De a sugó… veté ellen a szerencsétlen vendégművészpár.
– Itt van az öreg Hamvas. Régi czimborám, minden előadásra kilátogat
Pestről, hol tagja a szegények házának. Rendesen a bilét-kontrolt
szoktam rábízni, de ma elvállalja a sugást is, mondá az igazgató.
– Tehát nincs mentség, játszanom kell? sóhajtott Bájligeti Zalán és neje
Zelma.
– Menthetetlenűl, felelt Keszege úr.
Zelma megtapogatta ábrázatját s ijedten vette észre a négy napos szakál
erős tüskéit. Borotválkozni akart előbb, de Keszege úr nem engedte, mert
a közönség már gyülekezni kezd s a színpadot is föl kell állítani. És
midőn Zelma vígasztalan arczkifejezéssel húzta végig kezét tüskés
szakálán, megnyugtatá azon anthropologiai fölfedezéssel, hogy a
marseillei nőknek bizonyosan ilyen arczbőrük van…
– Bátorság, öcsém uram, nagyon jól fog menni.
Az első jelenetet kihagyjuk, csak a másodikkal kezdjük, mikor a bankár
belép. A többi aztán magától jön, mondá Keszege úr vígasztalólag.
– De a harmadik felvonást még el sem olvastam, szabadkozék Zelma.
– Odáig el sem jutunk, mondá az igazgató. Mihelyt a jegyzőné ásítni
kezd, azonnal megcsináljuk a katasztrófát, én megölöm öcsém uramat,
azután magamat; és a függönyt leeresztjük. Ennek hatása lesz, nagy
hatása.
Keszege úr nem hallgatott többé semmi ellenvetésre, karon ragadta a
vonakodó Zelmát és a nagy ivószobába vitte, hol épen a színpadot
állították föl.
A színpad, mint a lángész minden találmánya, igen egyszerű volt, de
annál czélszerűbb. A szoba felső végén egymás mellé állítottak három
kerek kocsmai asztalt, ez volt a színpad. Előtte a falba kétfelől szöget
vertek, ezt zsineggel összekötötték, a zsinegről lepedő lógott le s
eltakarta a három asztalt a szoba többi részétől, ez volt a függöny. A
gömbölyű asztalok természetesen úgy érintkeztek egymással, hogy közöttük
hézag maradt, egy ilyen hézagban széket tettek a földre, rá ültették az
öreg Hamvast a könyvvel, ez volt a sugólyuk és a sugó. Keszege úr
fölmászott az asztalra, leeresztette a függönyt, lelkére kötötte az öreg
Hamvasnak, hogy jól vigyázzon és el ne aludjék, meggyujtatott négy
faggyúgyertyát, kettőt a nézőtéren, egyet a színpadon, egyet a sugólyuk
mellett, és jelt adott, hogy nyissák ki az ajtót s kezdjék meg az
ouverturet.
Az ablak alatt megszólalt egy kintorna dallamos hangja s a helyzethez
illő búskomor nótát játszott. Az ajtó megnyílt s a közönség tódulni
kezdett a színházba. Keszege úr félrevonta a lepedőt, s megigazítva
orrán pápaszemét, figyelmesen és nagy érdeklődéssel kitekintett.
– Szép közönség lesz, mondá aztán Bájligeti Zelmához fordúlva, ki rövid
rokolyában és nagy kendővel az egyik asztal végén állt a falhoz lapulva.
A vendégművész előre lépett, óvatosan, nehogy a sugólyukba essék az öreg
Hamvas nyaka közé. Előre lépett s kíváncsi érdeklődéssel tudakozódott,
hol vannak a fővárosi vendégek?
– Ott ni, mondá Keszege úr, kinyújtva kezét a félrevont lepedő mellett.
Bájligeti Zelma szívdobogva követte a kinyújtott kéz irányát. Egészen
hátul, a szoba legtúlsó végén, hosszú falóczán állt egymás mellett hét
vagy nyolcz gyanús egyéniség. Egyik almát evett és héját a földre dobta,
nehányan szivaroztak, nehányan vakaróztak és ásitottak. Valamennyien
azon előkelő hanyagsággal viselték magukat, melyet a nagyvárosiak
szoktak magukra venni a vidéki közönséggel szemben.
– Ezek a fővárosi vendégek? mondá Zelma a csalódás keserűségével. Hisz
ezek csirkefogók.
Keszege úrnak nem volt ideje megtorolni közönségének e sértő
qualificatióját, mert a kintorna-nyitány elhallgatott, a közönség
türelmetlen lábdobogással jelenté, hogy már részesülni akar a
műélvezetben. A jegyzőné is megérkezett és sógornéjával az első rangú
két zárszékre telepedett.
Keszege úr ismét a falhoz állította a remegő vendégművészt, lemordúlt az
öreg Hamvashoz, hogy vigyázzon; aztán elővette pálczáját s egy üres
poharat háromszor megkongatott vele. A harmadik csengetés után belebökte
pálczáját a lepedőbe s földobta a zsinegre. A függöny fölemelkedett.
A közönség, meglátván a falhoz lapuló Adélt, tengerésznői kosztümjében
és marseillei arczbőrével, óriási kaczagásban és tapsviharban tört ki, s
a vendégművészt, mielőtt szerepéhez fogott volna, hétszer kitapsolta.
Zelma zavartan és szégyenlősen hajtogatta magát, egyik kezével
rokolyáját fogva, mert rémülten vette észre, hogy a kapocs lepattant
róla.
– Van hatás öcsém uram, dörmögött Keszege úr, megigazítva orrán
pápaszemét, a mint Zelma kezét fogva közösen hajtogatták magukat a
tomboló közönség előtt. – Jőjjön előbbre, hadd lássák jobban!
– Nem mehetek, leesik a rokolyám, felelt Zelma a kétségbeesés lázas
suttogásával és erősen a falhoz lapúlt.
– Sugj, mordúlt le Keszege úr a sugóbarlangba.
Hamvas bácsi tehát magasan föltartotta könyvét és ünnepélyes lassúsággal
súgni kezdett, s a nagyszerű előadás kezdetét vette.
Egy darabig csak ment valahogy, Keszege úr nem sokat törődött, minő
nyelvtani alakban adja vissza az alulról felhangzó szavakat; azt sem
bánta, ha az öreg Hamvas közben-közben tubákolt s nagy ünnepélyességgel
kifujta orrát. A bankár ezalatt oda fönn művészi pauzákat tartott,
beárnyalta szemét kezével, végig nézett a közönségen s barátságosan
integetett egyik-másik ismerősének.
Adél megható alakítás volt. Nem sokat hallott ugyan az öreg Hamvas
földalatti dörmögéséből, de a falhoz lapuló helyzete s aggodalmasan
rokolyáját fogó taglejtése, egyesülve ijedt hebegésével, oly művészi
egészet nyújtott, hogy a tapsvihar újra meg újra kitört, s még a
fővárosi vendégek, ott a lócza tetején is hangos rikoltásokkal jelenték
megelégedésüket a műélvezet fölött.
A faggyúgyertyák ezalatt tragikus hangulatban lobogtak és valódi görög
kalapot formáltak koppantatlan hamvaikkal.
Közeledett az első felvonás leghatásosabb jelenete. Keszege úr dúlt
arczczal, de egyszersmind örvendező lihegéssel rohan a színpadra azaz a
szélső asztalról a középső asztalra, és felkiált:
– Ő az! érzem, hogy ő! Mikép is lehete… (mi az? mordult le a sugóhoz)
kérkednem (mi az? nem hallom –) lehete kétkednem? Örülj Adél! De mi
bajod van? Olyan (mi az? nem hallom.)
– Ha nem látok, süsd meg! dörmög Hamvas bácsi a sugólyukban. – Koppantsd
meg a gyertyát.
Keszege úr koppantót keres, de nem talál; utoljára azzal segít a dolgon,
hogy megnyálazza két ujját s úgy veszi el a gyertya hamvát. A fővárosi
vendégek tapsolnak s «ujrát» kiáltanak. Keszege úr felbátorítva az első
siker által, megkoppantja a másik gyertyát is.
E művészi pauza alatt Zelma aggodalmasan iparkodik bekapcsolni
rokolyáját, de csak azt nyeri vele, hogy még jobban megbomlik az egész
kosztüm. A szerencsétlen vendégművész hideg verejtéket izzad s halálos
gyötrelmek közt lesi a jegyzőné ásitását.
– Na most látsz már, súgj tovább, mordul le Keszege úr a sugólyukba.
(Hamvas bácsi súg. Olyan halvány vagy és remegsz.) Olyan hablány vagy és
mekegsz. (Mi az? Hangosabban!) És mekegsz! (Nyisd ki már a szádat.)
– Tintafolt van a könyvben, süsd meg, dörmög bosszúsan az öreg Hamvas,
hasztalan nézve jobbról-balról a hyerogliph-szerű betűket.
– Fordítsd a végire, csak a végire, morog a bankár és új művészi pauzát
tart.
Hamvas bácsi jó vastagon ujja közé fogja a lapokat, és a könyv legvégére
fordít.
– Na súgj már, mordul rá a bankár… oh vaj… (Mi az? micsoda vaj?) (Hamvas
bácsi súg: vajha gyermekem maradtál volna.) Oh gyermekem vajt haraptál
volna! (Mi az? nem hallom.)
– Ásított a jegyzőné, sugja mohón Adél a tépelődő Granville bankár
fülébe. Keszege úr ez örömhírre felsikolt és a kétségbeesett őrjöngés
legmagasabb fokára jutva, mardosó szemrehányásokat tesz hűtlen nejének.
– Meghalunk mindketten, üvölt Keszege úr, és kirántva zsebéből drót
pipaszurkálóját, meggyilkolja nejét, azután pedig saját szívébe mártja
tőrét. Halálos vergődése közt észreveszi, hogy nincs szék a színpadon,
lenyúl tehát a nézőtérre, fölemel egy üres széket, s reá ülve fájdalmas
sóhajtással lehunyja szemét és meghal.
Zelma végjelenését hatásosabbá akarja tenni s nagyobb művészettel hal
meg, csakhogy leroskadásában eltéveszti a középső asztalt és keményen
főbe rugja az öreg Hamvast, ki a darab végét látva, épen ki akar
emelkedni barlangjából. A tompa nyögés és az elfojtott káromkodás, mely
a sugólyukból felhangzik, misztikus színt ad a tragédia befejezésének és
viharos tapsokra ragadja a közönséget.
Keszege úr fellelkesülve az előadás sikere által, fölemelkedik székéről,
az asztal szélére lép, meghajtja magát s a következő jelentéssel fejezi
be a mai estét:
– Nagyérdemű-közönség! Köszönjük a szíves látogatást és további becses
pártfogásába ajánljuk magunkat. Jövő vasárnap adatni fog egy híres
franczia vígjáték, czíme: «A dijoni őrültek háza Párisban», dráma négy
felvonásban!
KISVÁROSI PLETYKA.
Tornyai úr és neje haza érkeztek külföldi útjokból. Sokáig voltak oda,
csaknem félévig; bejártak minden országot, melynek járt útjai vannak,
megnéztek minden megnézhetőt, miről világot látott embernek beszélni
kell és illik. Sokat fáradtak, még többet költöttek. Tehetik, van miből.
Fiatalok még, elbírják a fáradságot; gazdagok, elbírják a költséget.
Rokonok, ismerősök alig győzik hazaérkezésüket várni. Két hét óta, mióta
tudniillik Tornyai úr házmestere levelet kapott valóságos párisi
póstabélyeggel és Tornyai úr lakásán megindúlt az ablaknyitogatás,
padlósurolás és szőnyegkopogtatás, nem múlt el egyetlen egy nap sem,
hogy egyik-másik tagja a nagyterjedelmű atyafiságnak és baráti körnek be
ne szólott volna a hirtelen nagy nevezetességre emelkedett házmester
füstös szobájába. «Megjöttek már?» volt a rendes reggeli és esti
köszöntés. «Még nem» volt a rövid, de napról-napra bővebb kommentárokkal
kísért válasz, és a házmester ünnepélyesen kinyította fényes
almáriomának legfelső rejtett fiókját, s kegyeletes büszkeséggel
hívatkozott Tornyai úr levelére a hiteles párisi póstabélyeggel, melynek
csudájára bejártak még azok is, kik semmi összeköttetésben sem álltak a
Tornyai családdal.
– Hétfőn reggel – volt a házmester állandó felelete az utolsó napokban
egyre gyarapodó kérdésekre. Megjött a hétfő reggel, vidáman mosolygott a
fölkelő nap széles piros ábrázata, de annál zordonabb volt a házmester
álmos arcza, midőn az éjjeli virasztás, kirakodás, rendezkedés után egy
kis órai édes szendergésre akart kényelmes karszékébe ereszkedni, de az
első bólintás után felriasztá onnan a házmesterek kérlelhetetlen
végzete, a csengetyű. «Még korán van kaput nyitni» dörmögött a
nyugalmában háborgatott férfiú, de a csengetyű nem látszott nézetében
osztozni, s mindegyre erősebben figyelmezteté, hogy a házmesteri
méltóságnak is meg vannak a maga rossz oldalai.
A kinyílt kapun öreg asszonyság suhan be. «Tudom, haza jöttek már, egész
éjjel lestem kocsijukat», mondja a házmesternek, és a lépcső felé siet.
«Még nem keltek föl», akar tiltakozni a ház álmos őre; de az öreg
asszonyság már a felső lépcső karfáján kihajolva kiált vissza, hogy «nem
tesz semmit, a házi úr nagynénjének szabad bejárása lehet akármikor.»
– A háziúr nagynénjének – valóban sok kiváltsága van, a mivel nem minden
halandó dicsekedhetik. Kiváltsága van arra, hogy fölverje az álmos
szobalányt, kinyittassa vele a terem ajtaját s ismét aludni küldje.
Kiváltsága van arra, hogy össze-vissza turkálja a terem székein,
pamlagain, asztalain festői rendetlenségben heverő érdekes külföldi
ritkaságokat, s míg azon töri fejét, melyiket kinek szánták –
kiválaszsza a legszebbiket, mely bizonyosan az övé lesz. Kiváltsága van
arra, hogy a mellékszoba ajtajához közeledjék s figyelemmel kísérje az
onnan kihangzó beszédet: nem mintha hallgatózni akarna, hanem csak
azért, nehogy a nem-használat által elévüljön kiváltsága – unokaöcscse
és unokahuga titkaival megismerkedni.
A nagynéni hegyes orrú, hegyes állú, hamis fogú, hamis fürtü, hatvan
éves ifjú hölgy. Füle nem hegyes, de jól tudja hegyezni, ha beszédet
hall az ajtón keresztül; nyelve sem hamis, de azért elég hamisan tudja
forgatni, ha füle hozzá juttatja valami forgatni valóhoz. Ez a két
legkitünőbb érzéke; valódi művészettel használja mindkettőt. Most a fül
foglalkozik; a nyelv sorát várja.
A másik szobában férfi és női hang váltakozik gyors menetű, szaggatott,
drámai dialógban.
– Bécstől egész hazáig, ez mégis sok, – mondja a férfihang.
– Tehetek én róla? – válaszol a női hang.
– Te csaltad magaddal, – vádol a férfihang.
– Nem igaz, – védekezik a női hang.
– De mégis szereted, – hörög a férfihang.
– Mért ne szeretném? – daczol a női hang.
– Én nem tűröm, – zsarnokoskodik a férfihang.
– Én meg el nem hagyom, – lázong a női hang.
– El kell tőle válnod, – parancsol a férfihang.
– Inkább életemtől, – engedetlenkedik a női hang.
– Nem vagyok már férjed? – gúnyolódik a férfihang.
– Nagyon is érezteted, – panaszkodik a női hang.
– Vagy ő, vagy én, – kegyetlenkedik a férfihang.
– Önző, – zokog a női hang.
– Szörnyűség! – sopánkodik magában a nagynéni. Kétségbe van esve a
hallottak felett, de a lelke örül, hogy valami titok nyomára jött,
melyet mindenki csak az ő kezéből kaphat hamisítatlan, hiteles
minőségben. Nyugtalankodni kezd, hangyák zsibongnak lábaiban, mozogni
kell. Lelkét megkapja a nagy föltalálók láza, nem maradhat magában, nem
tarthatja magának titkát, emberek közé hajtja a láz, közölnie kell azt,
mit nem magáért, hanem az emberiség üdvére fedezett föl, talált föl.
Halkan az ajtó felé vonúl, de a másik ajtó megnyílik, s belép az ifjú
házaspár. A néni nem mehet, rajta kapták, keresztűl kell esnie az első
találkozás csókjain, ölelésein, kérdezősködésein. Szeretne már menni, de
nem akarja rokonait megsérteni a hirtelen távozással; amazok sem bánnák,
ha már elmenne, de azért tartóztatják. Egymás kedvéért vannak egymásnak
s önmaguknak terhére. De a néni hangyái mindegyre tűrhetetlenebbűl
zsibongnak. Mennie kell, csak egy pillanatra akarta kedves rokonait
ölelni. – De miért oly gyorsan? Hisz alig beszéltek még valamit, pedig
annyi mondani valójuk van. No de semmi; ma estére ugyis meghívják az
egész rokonságot, akkor majd kibeszélhetik magukat.
A néni fényes példáját adja a hatvan éves üdeségnek, midőn az útczán
végig siet. Nem is siet, hanem lebeg; nem is lebeg, hanem csak úgy
elpárolog. Valami benső kényszerűség sarkalja, űzi, hogy mielőbb
fogékony lélekre találjon, melylyel eszméit közölje. Ez a benső
kényszerűség teremti az emberi szellem nagy műveit, ennek kérlelhetetlen
sarkantyúját érzi most oldalában az alkotó szellemű öreg hölgy. Mily
kár, hogy ily kora reggel még senkit sem talál az útczán. Már közel van
lakásához, s nagy fölfedezése még mindig holt tőke az emberiségre nézve.
Töprenkedik: kinél tehetne ily kora reggel látogatást legillendőbben;
midőn a szomszéd útczából terjedelmes asszonyság alakja merűl föl, háta
mögött kosarat vivő szolgálóval. A néni meg van mentve.
Kimondhatatlan nyájasan üdvözli a terjedelmes asszonyságot, mit ez elég
balgán saját érdemének tulajdonit. Az idő, álom és piaczi árak
másodrangú kérdésein hamar átesnek, a néni lázas sietséggel, de művészi
beosztással törtet czélja felé. «Megjöttek már, épen tőlük jövök.» A
terjedelmes asszonyság magánkívül van örömében. «Oh, az én kedves kis
Tornyainém! Csakhogy újra látom! Mily színben van? Javára volt az
útazás?» A néni baljóslatúan köhög. «Neki semmi baja, de a férje,
szegény öcsém! Ki hitte volna?» A terjedelmes asszonyság fülét hegyezi,
vadat szimatol. «Szent isten, mi baja van? Csak nem beteg?» A néni rémes
nyugalommal rázza fejét; a terjedelmes asszonyság ujjongó
kétségbeeséssel találgat tovább. «Nem beteg? Akkor tán neje, az én
kedves, egyetlen kis barátném…? Nem, ez gondolatnak is borzasztó!» «Úgy
van», felel a néni síri hangon. – «Ki hitte volna ezt az én kedves
barátnémról!» sóhajt a terjedelmes asszonyság örvendező bánatában. –
«Kegyednek elmondom, kedves Manduláné asszonyság, úgyis köztünk marad.
Az asszonyka Bécstől idáig udvaroltatott magának egy fiatal emberrel.»
«Szörnyűség!» «Férje szemeláttára!» «Mily elvetemült!» «És még szemébe
mondja férjének, hogy nem hagyja el kedvesét.» «Hallatlan!»
– Hallatlan! – ismétlé magában a terjedelmes Manduláné asszonyság, a
mint tovább gördűl a zöldséges piacz felé; míg a néni már a túlsó
útczasarkon beszélget egy furfangos tekintetű sovány öreg úrral.
«Hallatlan!» mondja századszor a terjedelmes asszonyság. «Összeadni
magát egy huszárhadnagygyal, s hozzá még egész nyiltan, férje tudtával.
Szegény kis barátném, mennyire sajnálom!»
Manduláné asszonyság a sajnálkozás legmagasabb fokát elég sajátságosan
elégedett mosolylyal, kézdörzsöléssel és vidor kacsintással fejezi ki. A
bánkódás ugyanezen symptomái jelentkeznek a kosarat vivő boglyas
szolgálón is, ki nem csekély megbotránkozással hallotta az előbbi
szóváltást. Nem is mulasztja el, a piaczon több, osztályához tartozó
kosaras hölgynek titok pecsétje alatt elmondani, hogy Tornyainé
asszonyság Bécsben megszökött férjétől egy katonatiszttel, de Tornyai úr
elfogta és erővel haza hozta; míg a nem csekély térfogatú Manduláné
asszonyság Gerezdiné és Csontosné asszonyságokkal közli titok pecsétje
alatt, hogy Tornyainét férje titkos találkozáson kapta egy
huszárkapitánynyal, és a dologból valószínűleg válóper lesz. Mindhárman
benső meghitt barátnői a kedves kis Tornyainénak, s nem tudnak hova
lenni örömükben és sajnálkozásukban.
A furfangos tekintetű sovány öreg úr, kit mély beszélgetésben láttunk
egy útczasarkon a nénivel, fejcsóválva és a helyzetnek megfelelő drámai
tartással vesz búcsút a hegyes tulajdonságokkal ellátott koros hölgytől.
Gyömbéri urnak különben a furfangos tekinteten és soványságon kívül még
más ismertető jelei is vannak. Charakter nélkül nyugalmazott főhadnagy
és hősi tradiczióinál fogva természetes lovagja minden üldözött és
rágalmazott női erénynek. Meghallgatta ugyan a néni fölfedezését, el is
hitte a mint illik; de erős szándéka, védelmére kelni az elnyomott nőnek
s oda dobni kesztyűjét bárkinek, ki ellene mer szólani. E dícséretes
határozattal bejárja ismerős házait a délelőtt folyamában, lesve valami
czélzást vagy elburkolt sértést, melyet lovagi módon megtorolhasson. Nem
lelvén sehol kellő provokáczióra, hősi lélekkel önmaga hívja fejére a
küzdelmet és veszélyt – elbeszélve mindenütt, hogy Tornyaiék el fognak
válni és boszújával fenyegetve mindenkit, ki a nőt mondaná e szomorú
katasztrófa okáúl.
A patika előtt nagy csoport úri ember áll. Beszélgetnek, szivaroznak,
megjegyzéseket tesznek az átmenőkre. Ez a rendes napi foglalkozásuk;
mely magában véve igen érdekes ugyan és magas szellemi élvekkel
kínálkozik; de gyakori ismétlődése folytán kissé vesztett eredeti
varázsából. Ma azonban élénk szavak kereszttüze váltakozik
szakadatlanúl; találgatások, tréfák, czélzások, fogadások váltják föl
egymást. Van a ki látásból ismeri Tornyainé kedvesét s esküt merne tenni
rá, hogy a viszony régibb keletü. Néhány ügyvéd, tagja e díszes
társaságnak, komoly elmélkedésbe merűl a kérdés fölött: ki nyeri el
közülök e zsíros válópert. Egy merész tartású, kissé álmos tekintetü
fiatal úr, pelyhedző állát símogatva sajnálkozik, hogy nem ismeri
személyesen Tornyaiékat; akkor nem kellett volna a menyecskének Bécsből
importálni oly czikket, mely nálunk is kapható. A fínoman elburkolt
tréfa hangos kaczajt támaszt; az álmos tekintetü úr egyszerre nagy kópé
hírére emelkedik, s több öreg úr komolyan fölteszi magában, hogy ezentúl
óvatosabb figyelemmel kíséri az álmos fiatal urat, ha meglátja háza
tájékán.
A borbélyműhelyben fürge hajművészek a legújabb botránynyal mulattatják
vendégeiket. Az egyik azt is tudja, hogy Tornyai úr első
kétségbeesésében borotvával akarta elmetszeni nyakát – oly élethíven
mutatva saját borotvájával ez öngyilkos merénylet megfelelő
taglejtéseit, hogy a beszappanyozott öreg úr, kinek épen orrát fogja és
torkát vakarja, egy pillanatig halottnak véli magát.
Családapák délben erkölcsi tanításokat adnak felnőtt leányaiknak,
összetett kezekkel kérve őket, őrizkedjenek minden rossz példától.
Felnőtt leányok összesugnak, nevetnek, szörnyűködnek s nagyon szeretnék
látni azt a veszedelmes hódítót. Öreg asszonyságok baljóslatúan
csóválják fejöket s emlékeznek rá, hogy ezt mind előre megmondták.
Féltékeny hajlamú férjek scénákat csinálnak otthon és sötét tekintettel
kísérik feleségeik mozdulatait; sőt egy különösen gyanakodó természetű
szatócs a pinczébe zárja nejét, mert rajta kapta, hogy az érdekes
huszártiszt után leskelődött a boltajtóban.
A rokonok, ismerősök, kik a nap folytán látogatást tesznek a hazatért
párnál, részvevő, szánakozó arczczal lépnek be, mint a halottas házba.
Beszédökben óvatosak, kíméletesek, nehogy valami fájdalmas húrt
érintsenek; hangjuk tompa, kimért, szomorú; tekintetök csak lopva keresi
az ifjú pár arczán a szörnyű viharok nyomait. A nők feltünően hidegek a
házi asszony iránt, a férfiak ellenben sokkal nagyobb figyelemben
részesítik, mint eddigelé; sőt több középkorú és ifjú úr azon titkos
reményben fog vele kezet, hogy a rejtélyes huszártisztet ki is lehetne
ütni a nyeregből.