Kíváncsi ugy-e? Szeretné megismerni e csalhatatlan gyógyszert, hogy
hírre kapjon, meggazdagodjék általa? Nem mondom meg. Szenvedjen ön is
annyit, mint én, ha meg akarja tudni. Oh, mert én nagyon sokat
szenvedtem, míg végre tökéletes biztosságba jutottam. Óvatosnak kellett
lennem, nehogy eláruljam benső kínjaimat, s ellenségeimnek alkalmat
adjak megbuktatásomra. Harczban, háborúban állottam éjjel nappal, ébren,
alva, emberekkel, szellemekkel, beszéltem, vitatkoztam, szabadkoztam,
gúnyolódtam, könyörögtem, sikoltottam, imádkoztam, kaczagtam,
átkozódtam… de ellenségeim, kik lesve lesték minden áruló mozdulatomat,
nem vettek észre semmit. Kijátszottam őket, és ez volt egyetlen örömem,
büszkeségem. Boruljon előttem a porba és bámulja bennem a
megtartóztatás, a tettetés valódi hősét. Látott engem az iskolában,
tanítás közben? Hogyne látott volna? Hiszen azok közt a vigyorgó
ábrázatok közt, melyek folytonosan rám bámészkodtak az iskola ablakán
keresztűl, s hunyorogtak, mutogattak felém, ott láttam gyakran az ön
tisztességes ábrázatát is. No, csak ne szabadkozzék, nem akarok
szemrehányásokat tenni. Csak azért kérdem, hogy látott-e már engem az
iskolában, magyarázat közben? Mit látott? Azt látta, hogy komolyan,
okosan beszélek, higgadtan kérdezek, oktatok, nagy tekintélyt tartok. De
azt nem látta, mily nagy erővel kapaszkodom az asztalba, mily görcsösen
fonom lábamat a szék lába körűl, nehogy a gyerekek közé rohanjak, s a
legvastagabbikat lábánál megragadva, úgy paskoljam vele össze a
többieket, azután a szellemeket, azután az ablakon bámészkodó
czudarokat. Dicső mulatság lett volna, csak úgy dagadt keblem a kéjes
élvezettől, ha rá gondoltam. De erősen az asztalba, széklábba
kapaszkodtam, mert tudtam magamon uralkodni, mert nem akartam megőrülni.
Hát azt látta, milyent rugtam néha-néha az asztal alatt? Hogy látta
volna? Hiszen az ott gunnyasztó rémet sem látta, kihez oda-oda rugtam,
ha suttogása már zavarni kezdte nyugodt előadásomat. Bizony hiába
leskelődtek, hiába bámészkodtak rám, nem kaptak rajta semmin. Félszemmel
mindig önökre vigyáztam, és uralkodtam magamon. Láttam, mily mohón lesik
mozdulatomat, midőn fölemeltem a nehéz vasléniát, hogy a táblán valamit
mutassak egyik-másik buta gyereknek. Tudom, azt várták, mikor ütök már
vele a gyerek fejére? De az én arczom nyugodt volt, kezem nem
reszketett, pedig azalatt egyre azt számítottam magamban, hány
vonalnyira kellene a léniának keresztűlhatni a koponya csontján, hogy a
velőből kiugraszszon minden idegen elemet? Örökre éleseszűvé tettem
volna ezzel a buta parasztfiút, de tartózkodnom kellett a szokatlan
experimentumtól, mert önök ott az ablakban félreértettek volna, s rám
fogják, hogy megőrültem.
Mit mosolyog ön? Azt hiszi, nem veszem észre? Engem el nem ámít,
keresztűllátok szívükön, agyvelejükön. Jól ismerem ezt a mosolygást,
sokszor láttam átsuhanni azok arczán, kikkel dolgom akadt. Azt
gondolták, nem veszem észre, és igyekeztek komoly, udvarias arczot
vágni, de én mindent láttam, s kaczagtam lelkemben gyáva képmutatásukon
és megvetettem a nyomorúltakat. Azt hitték, félénk, ügyetlen, tartózkodó
vagyok, és előzékenyen iparkodtak képzelt zavaromból kisegíteni, pedig
én csak óvatos voltam és akkor is kijátszottam őket. Szavaim lassan,
nehezen, botorkálva jöttek ki számon… a nyomorúltak mosolyogtak, épen
úgy, mint ön mosolyog most, s azt gondolták, nem tudok beszélni. Pedig
csak hallottak volna, mikor a szellemekkel vitatkoztam! De rájuk
hagytam, gondoljanak, a mit akarnak. Ez épen tervembe vágott, senki sem
gyanította, hogy ezalatt az őrültség kísértetével birkózom életre,
halálra.
Senki sem gyanította, még ön sem, akármilyen tudós orvosnak képzeli
magát. Úgy ám, hiába mosolyog, hiába ránczigálja ingerkedve karomat. Mit
ránczigálja a karomat? Kijelentem, hogy ily gyermekes tréfát komoly
férfiútól nem vártam volna! Hogy ön mozdulatlanúl ül székén s hozzám sem
nyult? De hát akkor ki ránczigál? Egyre erősebben… hevesebben… Nézzen
oda, én nem merem arra fordítni arczomat… Talán ő, megint ő! Most már a
szobába jött. Hogy merte bebocsátni? Mondtam már, nem akarom ismerni,
hiába sir, hiába símogat, hiába hízeleg. Kergesse el, nem látja, hogy
egyre erősebben rázza karomat, hogy már vállamra hajlik? Forró lehellete
kiégeti szememet, tüzes könnyei megperzselik arczomat. Szürke haja
hozzám súrolódik és lehorzsolja bőrömet. Vigye már el; hogy engedheti
orvos létére, hogy így kínozzon? Vagy legalább szabadítsa ki karjaimat
ez őrült-kabátból, hadd űzzem el magam őt!
Hallja, hallja, már beszél is! Ne higyjen neki, fogja be fülét, tömje be
az én fülemet is… Hallja, milyen ámítólag tud beszélni? Nem csoda, az ős
bölcsek szellemei tanították rá. Te voltál egyetlen boldogságom, édes
drága fiam! Benned volt minden reményem, szegény elhagyott özvegynek…
Körmeimmel ástam, vájtam össze a pénzt, hogy fölneveljelek… Nem igaz!
nem igaz! Fogja be a fülét… Hosszú éjjeleken vakká dolgoztam magamat…
éretted, fiam, éretted… Nem igaz! nem igaz! Tömje be a száját…! Ne űzd
el magadtól anyádat, tűrj meg házadban, tűrj meg a legutólsó zugban.
Szolgálója leszek nődnek, engedelmes rabotok leszek, csak tűrd el, hogy
láthassalak, csak engedd meg, hogy szolgáljalak, hogy szeresselek…
Hazudsz! hazudsz! Gyűlöltél, eszemet akartad venni… Fiam, ne higyj az
oly nő szerelmében, ki anyádat ki akarja szívedből üldözni… önző,
rágalmazó! Irígyled boldogságomat… Ne higyj a nőnek, ki szerelme
föltételéül azt köti ki, hogy anyádat elűzd magadtól… Nem vagy anyám! Ne
hallgasson rá!… Fiam, fiam, ne emeld anyádra kezedet… fiam, fiam, inkább
ölj meg! Hallgass, ne sikolts, ne csúszszál a földön, ne fogd át a
térdemet, nem hiszek neked, ne üldözz, nem vagy anyám, rossz szellem
vagy, ki őrültté akar tenni. El, el! Vigye már el innen, vagy igazán
megőrülök…
Oh! mily jól esett e hűs ital! Kérek még egy pohárral… Egészen
megkönnyebbűlt utána fejem, mellem. Nézze csak, itt van még az az öreg
asszony! Nincs? Hála istennek! Őrült szegény, rögeszméi vannak, ne
higyje egy szavát se. Azt mondta ugy-e, hogy az anyám? Boszankodnám, ha
nem kellene inkább nevetnem. Mintha nem tudná az egész világ, hogy az én
anyám a szép és bölcs Hypatia volt. Tisztán emlékszem még, mikor
Alexandriában megkövezte a csőcselék; ott álltam mellette, ruhájába
kapaszkodtam, s hirtelenében fölszürcsöltem kiömlő vérét, hogy minden
bölcseségét magamba szívjam. Egy kő engem is homlokon talált,
elszédűltem, ellenségeink akkor megragadtak és ennek a vén asszonynak
adtak át nevelésre. Meghagyták neki, hogy mindenképen őrültté tegyen,
mert féltek tőlem. Sikerűlt volna bizonynyal gonosz tervük, ha anyám
vére meg nem óv rendszeres gazságuk ellen. De ez még nem volt elég,
másra is szükségem volt, és ebben akart az öreg asszony álnoksága
meggátolni. Be ne ereszsze többé, mert nem állok jót magamról.
Olvasta Buddhas híres könyvét, a Thesaurust, melyet a ravasz Mani
álnokúl magának tulajdonított? Hogy olvasta volna? Nem akarok
személyeskedni, de az a felséges könyv nem való minden féltudósnak. Én
olvastam és megtaláltam benne a mit éveken át nehéz gyötrelmek közt
kutattam. De nem beszélek róla, úgy sem értene meg… Miről is volt szó?
Hogy lehet oly szórakozott, hogy minduntalan elszalasztja a beszéd
fonalát? Ez az öreg asszony egészen kivett sodrunkból… Hallja, megint
kopog az ajtón? Menjen, mondja neki, hogy már elmentem innen, máskép meg
nem szabadulunk tőle. Mit felelt? Megnyugodott és haza ment? Hahaha! Ezt
szerencsésen leráztuk nyakunkról. Higyje el, nagyon unalmas volt örökös
pityergésével. Bizonyosan megint szerelmemről akart beszélni.
Természetesen, ettől féltek legjobban ellenségeim, ezt kellett minden
áron megakadályozni.
De nem sikerült. Átláttam terveiken és kijátszottam. Szerettem, azért is
szerettem! Hah! az ön arcza is elborúl, önnek is ellenére van, mint az
egész világnak? Tudják is önök, mi a szerelem? Senki sem tudja azt, csak
én. Bölcseségem vitt rá. Lementem a Vezuv torkába, összehalmoztam mind
azt a lávát, mely századok óta egybetorlódott benne; aztán betömtem a
hegy tölcsérét és égő kanóczot dobtam a láva közé. Nagy pukkanással
szétrobbant a hegy, darabjait ezerfelé hajította az óriási lökés;
ömlött, zuhogott a lobogó láva, lángja felcsapott az égig és
megperzselte a csillagokat, végig rohant a földön és kiszárította a
tengereket, tavakat, tüzes nyelve végig nyalta a sziklákat és
megolvasztotta. A röpködő sziporkákból elkaptam egyet, lelkembe oltottam
és ott egyszerre nőni, dagadni kezdett, végig szaladgált ereimen,
szemembe szökött és onnan világított olthatatlan lánggal, ajkamig
csapott és parázsként izzóvá szította. Kezem tapintása égetett, szemem
villanása gyujtott, ajkam érintése perzselt… és a szőke leány
reszketett, megijedt a lángtól, megriadt a hévtől, szeme vakult,
lélekzete fuladt; sirva kérdezte: mi ez? Kigyuladt a pokol kéménye, vagy
olvadva hull le az égről a nap? És én azt sugtam neki: ez a szerelem!
Hallotta ezt a sikoltást? Nézze meg, valaki hallgatózik az ablaknál.
Olyan ismerős e sikoltás, de még sem merem ráfogni, hogy az övé, ő nem
lehet itt, azt én tudom. Nézzen ki az ablakon, ki van ott? Senki? Ne
ámítson, mert dühbe jövök és fejére döntöm ezt a házat. Volt valaki, de
már távozik? Ez már más, nézzen utána, milyen formája van? Nem tudja jól
kivenni a távolból? De azt csak kiveheti, férfi-e vagy nő? Mondja hamar,
ne tegyen türelmetlenné! Férfi…? Úgy már más. Mindjárt gondoltam, hogy
nem lehetett az ő sikoltása, pedig hasonlított hozzá…
Ismerem jól ezt a bizonyos sikoltást, egyszer hallottam, többször nem
fogom hallani. Tettem róla. Szeretné tudni, hogyan? Nem mondom meg. Ez
az én titkom, összefüggésben áll Buddhas könyvével és csalhatatlan
gyógyszeremmel az őrültség ellen. Hiába mesterkedik, nem csalja ki tőlem
titkomat. Egyátalában nem tudom, micsoda jogon avatkozik ön szívem benső
ügyeibe? Semmit sem szólt, azt mondja? De látom szeméből, mit gondol, és
én megtiltom e bántó gondolatokat. Nem elég, hogy az az öreg asszony is
szakadatlanúl ezzel boszantott, hogy a kínzó szellemek is folyton ezt
sugták, rikoltották fülembe: ön is azt meri már mondani, a mivel
úgynevezett jó barátaim üldöztek úton-útfélen? Nem szeret ez a lány,
hátam megett kicsúfolja esetlen mozdulataimat, hóbortos beszédeimet,
gúnyt űz belőlem, szerelmemből, csak azért jő utánam, mert azt hiszi,
nemcsak hiszi, mondja is, hogy férjnek épen elég bolond vagyok…? Vakok,
őrültek, nyomorúltak! Jobban olvasok én az ő szívében, mint ti ábéczés
könyveitekben.
A míg némán ülök vele szemben, s ti azt vélitek, a félénkségtől nem
tudok szólni, én azalatt tanulmányozom őt, egybevetem szemével,
színével, ajka reszketésével, keble hullámzásával Buddhas könyvének
adatait és mindent rendén találok. A kínzó szellemek vállamon, hátamon
ülnek, sarkantyúzzák oldalamat, székem alá bújnak és föl-fölemelgetik,
de engem nem hoznak zavarba. Fogaik csikorgatásából, dühös
rugdalódzásaikból látom kétségbeesésöket, mert ők is érzik már, kezdek
kisiklani körmeik közűl, ütött a szabadulás órája, nem kínoznak többé,
megtaláltam gyógyszeremet, nem őrülök meg, nem őrülök meg! Most már föl
sem vettem apró boszantásaikat, biztos voltam magamról, tanulmányoztam
és olvastam a lány szívében.
Nem csodálom, hogy üldözőim megijedtek és minden áron igyekeztek
visszariasztani a leánytól. Azért fogtak rá minden rosszat, azért
rágalmazták. Még az ő lelkét is megejtették, s rá birták, hogy egy időre
zsoldjukba álljon. Mintha én nem tudnám a csukott táblán keresztül is
elolvasni, mi van a könyvben. Mintha nem látnám, hogy mikor megvetőleg
elfordítja fejét, visszarántja tőlem kezét, arczát fintorgatja látásomra
és szemembe kaczag szerelmes szavaimra: akkor az az elfordított fej
kopaszhomlokú, nagyszakálú, az elrántott kéz csontos és szőrös, a
fintorgatott arcz ránczos és pergament-bőrű, az a kaczagás rekedt
torokból, fogatlan szájból kihangzó röhögés; mintha nem látnám, hogy az
üldöző rémek foglalják el helyét és saját csúf alakjukat mutatják
helyette elkápráztatott szememnek! De nem káprázott ám el! Bölcseségem
kifogott a rémek együgyű cselén. Hiába borítottak rá szürke felhőt, azon
is keresztűlláttam én, láttam mosolygó szemét, feslő ajkát, piruló
arczát, éreztem puha keze meleg szorítását, hallottam vágyó lihegését,
és boldog voltam, és kaczagtam üldözőim meghiúsult ármánya felett.
Mit mond ön? Hogy meri ezt mondani? Ki ne ejtse többé, mert megfojtom,
kiharapom gégéjét, mint kiharaptam az övét, a kit emlegetett! No csak ne
mentegetőzzék, látom, hogy nem bűnös, félrevezették a rémek, mint félre
akartak vezetni engem. Nekem is ezt suttogták fülembe untalan, nappal
utánam kiabálták az útczasarkokról, háztetőkről, éjjel kiránczigáltak
vele ágyamból. Hogy ez a mosoly nem nekem szól, ez ajak nem számomra
feslik, a puha kéz nem érettem melegszik! Hányszor röhögték ezt fülembe
és mutogattak gúnyos orrfintorgatással arra a tejfeles ifjonczra, a kire
ön is czélzott. Mit kérdi tőlem a nevét? Mintha nem tudná… Valóban nem
ismeri? No, nem sokat vesztett. Tudatlan, együgyű írnokocska volt,
iskolákat sem végzett, akárhogy sütögette a haját, akárhogy rugta
tánczával a levegőt… Szeretné látni…? Nem fogja látni! Nem fogja többé
senki sem látni…! Tettem róla…!
Látom, hogy örül neki. Ön jó ember, ha nincs is épen valami sok esze. De
jó ember, és azért jutalmúl adok önnek egy jó tanácsot. Soha se törődjék
a testi szépséggel. Higyje el, nem ér semmit a fényes szem, síma arcz,
bodros haj, fehér fog. Egy szorítás az én kezemtől, egy harapás az én
fogaimtól, és a fényes szem sötét üregébe pondró rakja petéit, göröngy
töri fel az arcz símaságát, gyíkok fonnak kötelet a bodros haj
szálaiból… Értem a férfiakat, mert a nőknek nem árt a szépség, úgyis ez
az ő egyetlen tőkéjük… De a férfiúnak van esze, bölcsesége, nem szorúlt
a szépségre… Mit használt neki az ő szépsége? Legyőztem őt, enyém lett
az arany alma, és mikor ő bele akart harapni, én haraptam az ő torkába…
Hahaha! Ne kérdje nevét, vagy ha épen tudni akarja, kérdezze meg a
gyíkoktól, pondróktól, százlábúaktól… azokkal van most, azokkal
ölelkezik, azokkal csókolózik…
Soha sem szenvedhettem, bántott hetyke viselete, boszantott haszontalan
ugrifüleskedése. S még engem mert ő lenézni, velem mert félvállról
beszélni! Tudták jól a gonosz rémek, hogy a világon legkevésbbé állhatom
ki, azért mindig vele boszantottak, az ő alakját mutogatták… Ha
menyasszonyom házába léptem, a túlsó ajtón bizonyára az ő alakja suhant
ki; ha a szőke lány hirtelen elugrott keblemről, és az ablakhoz futott,
az útczán bizonyára az ő árnyéka suhant át. Pedig csalódás volt az
egész, a rémek űztek velem játékot, szemeimet kápráztatták, csakhogy
mindenütt őt lássam. De nem szedtek rá. Felismertem terveiket s
kaczagtam rajtuk. Még arra is vetemedett egyikök, hogy a kert lugasában
alvó menyasszonyomnak félig nyilt ajkai közé rejtőzött, s mikor én a
lugasba léptem, annak a másiknak nevét sugta halk, epedő sóhajtással. De
hangjára ismertem a nyomorúltnak s kinevettem. Azt gondolta, elámít,
féltékenynyé tesz, az alvó leányra rohanok, megfojtom, és vége lesz
szerelmemnek, vége lesz házasságomnak. Átláttam ármányán s azért sem
tettem meg. Nem volt még itt az ideje.
Mit mondtam? Csitt! Ne mondja utánam e szót, véletlenűl szaladt ki
ajkamon. Nem értettem alatta semmit, ne ügyeljen rá. Hallgasson meg
helyette egy tanulságos mesét s okuljon belőle, ha van hozzá való esze.
Volt egyszer, hol nem volt, nem mondom meg, hol volt, egy nagy bölcs, a
ki tudott mindent a világon, csak egyet nem tudott. Ismerte a
csillagokat és összeköttetésben állt a hold lakóival, lejárt a föld
gyomrába és kileste a tűz születését, beszélt a szellemek nyelvén,
megértette az oroszlán ordítását, az egér czinczogását, a falevél
susogását, az egész természet örökös moraját tagolt hangokra szedte,
énekelt mint a madár, zúgott mint a tenger, sivított mint a vércse.
Elolvasta a hyeroglipheket, csak egy írást nem tudott elolvasni; ismert
minden titkot, csak egynek nem tudott nyomára jönni… Untatja mesém? Ha
untatja, nem mondom tovább. Nagyon érdekesnek találja? Az már más. Hol
is maradtunk? A nagy bölcsről volt szó? Micsoda bölcsről? Ah! igaz,
értem már, mire czéloz. Csakhogy nem bölcs volt az, hanem bolond.
Különben nincs nagy különbség e kettő között. Szomszédok; csak egy
vékony mesgye választja el őket egymástól. Tudja, mi ez a mesgye? Az
asszony. Ha a bölcs átugorja a sövényt, bolond lesz, ha a bolond
visszaugrik, bölcs lesz. Tudja, mi ugratja át a bölcset? Úgy hívják,
hogy szerelem. Tudja, mi ugratja vissza a bolondot? Nem mondom meg,
hiába kérdi, hiába kémkedik. Csak titkomat akarja kicsalni, hogy
eláruljon. De nem csal meg. Hallom a láncz csörgését, érzem a börtön
dohos szagát, látom a bárd villanását… ni, hogy csikorog a torony
kakasa… akasztott emberek lelkei tánczolnak rajta… Nem mondom meg, nem
mondom meg, nem árulom el magamat!
Oh! nagy bölcs volt az én bölcsem, és nagy bolond lett belőle. Mindent
ismert ezen a világon, csak az asszonyi szívet nem ismerte. Bántotta
büszkeségét ez a hiány, meg akarta tanulni ezt is, tanulta – tanulta –
és megbolondúlt. Szégyelte bolondságát, ellenségei egyre boszantották
vele, zsebébe bujtak, párnája alá rejtőztek, és nappal-éjjel szüntelen
kaczagták és csúfolták. Úgy kell neked – nem volt elég a tudomány, –
megvetetted a bölcseséget – asszonyt akartál ismerni, – szeresd hát –
légy bolond, mint a többi bolond, – mi elhagyunk, – tudományod elhagy, –
bölcseség és szerelem, tűz és víz… Egyre ezt morogták fülébe, és a
szegény bölcs megijedt… Megbánta, hogy az asszonyba kötött, belátta,
hogy nő és szerelem, szerelem és nyugtalanság, nyugtalanság és őrültség
elválhatatlan szemei egy erős vasláncznak… le akarta rázni magáról a
lánczot, szeges volt és megvérezte, tüzes volt és megégette… mennél
jobban rázta, annál inkább körűlfogta, karjaira, lábaira fonódott,
mellét nyomta, agyát szorította… érezte, hogy kiéget belőle minden
tudományt… esze tűnik, agyveleje fogy… nem akart tudatlanná lenni,
sikoltott és rázta, taposta a lánczot, addig ütötte, míg végre
összetörte… Hogyan törte össze? Szeretné tudni, ugy-e? De nem mondom
meg, olvassa el Buddhas könyvében, ott meg van írva, ő is onnan tanulta.
Ne gondolja, hogy velem történt ez. Hogy gondolhat ilyet? Bizonyosan
megint az a vén asszony hazudott. Elment már a házból? Nézze, most
fordúl ki a kapun, szemére szorítja kötőjét, kis ládában viszik utána
holmiját. Hová megy lakni? Bánom is én, akárhová. Minek állt meg az
útcza közepén, mért fordúl vissza? Talán meg akar átkozni? Tessék, nem
fog rajtam. Fölemel kezét, mintha áldást mondana rám; kell is nekem az ő
áldása! Ne áldj meg, ne sirj, ne imádkozzál, inkább átkozz meg, csak ne
mutasd, hogy szeretsz, hogy megbocsátsz… nem kell, nem kell… nem akarom…
Oh! vigyék már el, kergessék el. Tilos a koldulás…
Látott ön már menyegzőt? Hát tulkot látott, midőn nagy ünnepen koszorús
fővel vezetik a vágóhídra? Hát macskát látott egérrel játszani? Hát azt
látta, hogy sétál be a czinege a madárfogóba? Hát legyet látott mézes
lépveszszőn vergődni? Miért kérdem ezeket összevissza? Csak úgy jutottak
eszembe, minden czélzás nélkül.
Nézze csak azt a szűz virágkoszorút. Ugy-e szép? Hát az a fehér fátyol,
az a lesütött szem, az az apró lépés? Vigyázzon, csalánból van a
koszorú, az a fehérség rajta nem virág, hanem kígyó-tajték, azok a zöld
pontok pedig bazsiliskus szemek. Nézze, nézze, hogy villognak, hogy
hunyorognak, hogy szórják a sárga szikrát, hogy lesik a martalékot!
Félre ne hajtsa a fátyolt, rút csontváz bújt alája, azért lépdel oly
aprókat, nehogy elárulja zörgése, azért süti le szemét, nehogy koponyája
közepébe lássanak rajta. Szép dolog a menyegző, szól a muzsika, peng a
sarkantyú, huhog a bagoly, pirul a menyasszony, int és mosolyog, hívogat
a szeme, hullámzik a keble, csattog a csókja… a bolond bölcs ül a könyve
mellett, s töri fejét a nagy problemán: van-e hű asszony a világon?
Van bizony, hogyne volna, az enyém hű. Oh mint szeret, oh mily boldog
vagyok! Hiába beszéltek, irígy szellemek, hiába kaczagtok, hiába
húzogatjátok félre az ablak függönyeit. Tudom jól, mi van ott, a ti
gonoszságtok űz ott kápráztató játékot. Érzem én karja ölelését, ajka
mézes melegét, engem illet az, én vagyok az, a kit ölel, a kit csókol,
hiába toljátok közénk ezt a gyűlölt alakot, hiába változtattok engem át!
Én vagyok az, két alakom van, az egyiket öleli, a másik meglesi, az
egyiket csókolja, a másik hallgatja, az egyiket símogatja, a másik az
ajtót nyitja… Én vagyok ez is, amaz is…
Engem szeret, engem egyedűl; hiába kápráztatjátok szememet, gonosz
rémek, hiába mutattok karjai közt arra a másik alakra. Csak ujongjatok,
csak kaczagjatok, csak ugráljatok: most őrülsz meg! most őrülsz meg! Nem
igaz, épen most gyógyulok meg örökre…
Légy áldott, Buddhas aranykönyve. Te tanítottál meg a legnagyobb
bölcseségre. Megtaláltam a biztos gyógyszert, nem őrülök meg. Egyetlen
egy nő van a világon, a ki igazán hű… Járd be utána a mindenséget, és ha
ráakadtál, igyál szíve kelyhéből három vércseppet, és örökre bölcs
maradsz, és soha meg nem őrülsz… Soha, soha!… Drága, hű nőm, édes
gyógyítóm, isteni orvosságom! Oh, mint lüktet a szíved… Ne sikolts, ne
sikolts, ne vergődjél, csak három csepp, csak három csepp! Nyugodtan,
mindjárt megvan és akkor karjaimba szorítlak, és nyugodtak, boldogok
leszünk mindörökre… Ne lökd félre kezemet – nem fáj a szúrás – csak a
szíved közepébe – vékony, mint a tű – meg sem érzed… Ne kapaszkodjál
belém – lásd, a képmásom mily nyugodt, meg sem mozdúl, leereszti karját,
lehunyja szemét… Oh! mily édes, oh, mily forró!… Édes, drága, hű nőm.
Köszönöm, köszönöm, ide karjaimba – meggyógyultam örökre, – boldog
vagyok… Ah! segítség! meghalok a nagy boldogságtól!…
*
Isten hozta, tisztelt asszonyság, tessék helyet foglalni. Megint
kérdezősködni jött szegény betegünk felől? Jól van, nagyon jól van, négy
nap óta nyugodt. Keveset beszél, nem dühöng, csak aludni nem tud. Négy
nap előtt volt utolsó rohama, azóta csendes; de akkor sok bajunk volt
vele. Az egyik ápoló kezét meg is harapta. De négy nap óta egészen
elcsendesűlt; tapasztalásom azt mondja, hogy most valami nagy terven
töri fejét…
Nem, fájdalom, nem, e reménynyel nem biztathatom. Nem fog kigyógyúlni
soha. Minek áltassam hiú biztatásokkal? Az elmekór, mely ily alakban lép
föl, gyógyíthatatlan. Észleléseim után s azok szerint, miket kegyed
mondott felőle, az a meggyőződésem van, hogy betegsége már ifjú korában
kezdődött. Nagyon megerőltette agyát a túlságos tanulással – mert – hogy
is mondjam – kissé gyöngefejű volt. Akkor kezdődtek már hallucinatiói –
bocsánat e diák szóért – rájár a nyelvem – idegrendszere meggyöngült, a
folytonos izgatás lassankint egészen feldúlta. Betegsége sokáig
lappangott s csak némi különösségeiben nyilatkozott, míg végre neje
hűtlensége annyira megrázkódtatta agyát, hogy egy pillanat alatt teljes
erővel tört ki a rettenetes betegség…
Nem lehet, nem bocsáthatom hozzá. E találkozás újra fölizgatná. Tetszik
tudni, egyik rögeszméje az, hogy kegyed nem anyja neki, sőt legnagyobb
ellensége. Azt hiszem, lelkiismerete furdalásai, melyek ön iránti rossz
bánásmódját szakadatlanúl szemére vetik, nagyban hozzájárultak e szörnyű
kitöréshez. Kérem, szüntesse könnyeit, tisztelt asszonyság. Nem akartam
fájdalmas emléket költeni, hiszen tetszik tudni, ő szegény nem hibás,
nem volt már beszámítható állapotban, mikor azt tette…
Természetes, hogy e részről nem lesz semmi baja. A törvényszékhez már
benyujtottam szakértő véleményemet, s kimutattam, mit épen most volt
szerencsém említeni, hogy szegény fia régóta nem volt beszámítható
állapotban, legkevésbbé akkor, midőn hűtlen nejét s ennek kedvesét
megölte. Nem, nem, legyen nyugodt, e részben nem lesz semmi baja, még
akkor sem, ha meggyógyulna, a mivel, fájdalom! nem merem biztatni…
Ki kopogtat az ajtón? Bocsánat, annyi itt a dolog, hogy alig van egy
percznyi időnk, tisztelt látogatóink elfogadására. Bizonyosan ismét
valamelyik betegünkhöz hívnak… Szabad…! No mi baj? Beszéljen halkan…?
No, ez csakugyan váratlan… Jól van, elmehet…
Erősítse meg szívét, tisztelt asszonyság s nyugodjék meg isten
akaratában… Igen, úgy van, kérem, csak bátorság! Gondolja meg, hogy
szegény fiára ez valódi jótétemény, bármily fájdalmas reánk nézve s
megalázó intézetünkre. Szegény fia felhasználva a perczet, melyben
ápolója magára hagyta, kiugrott az ablakon és… Nagy ég, elájul!
Ovatosabban kellett volna tudtára adnom… Térjen magához, tisztelt
asszonyság… Rá nézve valódi szabadulás volt ez… Igaz, nem csodálom, hogy
az anya szíve mégis… Kérem, szüntesse zokogását… Legyen nyugodt, a
hanyag ápolót azonnal elcsapom szolgálatából…
AZ ÚJ LAKÓ TITKA.