reggelig ült a hideg földön, a szalmazsák mellett, melyen a szélütött
ember feküdt, és átkozódott, és bort kért, és épen maradt kezével a
vírrasztó nő hajába, szemébe kapott, ha feléje nyújtotta a vizes
csuprot. Megtanulhatott vírrasztani a hosszú éjszakán, midőn a beteg
gyermek ágya mellett ült, s tehetetlen kétségbeeséssel hallgatta
fájdalmas nyögését, és imádkozni akart s nem tudott, mert senki sem
tanította rá; segítni akart s nem tudott, mert nem volt pénze orvosra,
orvosságra, fára, levesre, takaróra, melegítőre, s minden egyébre, mi a
beteg fájdalmát enyhíti, egészségét visszaadja, és a mivel most
napról-napra foglalkozik úri betegeinél, és a minek akkor hírét sem
hallotta. Nem hallotta, nem tudta, mivel segítsen, csak nézte néma,
mozdulatlan kétségbeeséssel, gyermekének rángatózó ajkát, görcsösülő
kezét, megtörő szemét, és nem tudta, hogy ez a halál, csak ült mereven,
tompa tekintettel, épen úgy, mint most Kerekesné asszonyság ül
karszékében.
A beteg fölemelkedik ágyában, ledobja párnáit, falhoz nyomja izzó
homlokát, nyög és sóhajt, iszonyú forróságról panaszkodik. Kerekesné
asszonyság nem hallja, vagy ha tán hallja is, nem törődik vele. Hallotta
ezt a nyögést akkor is, azokon a hosszú éjszakákon, megszokta már. A
beteg vizet kér, reszkető kézzel tapogatózva nyúl ki ágyából s leüti az
orvosságos poharat. A pohár csörömpölve gurul az ágy alá, a beteg
bágyadtan visszahanyatlik ágyába, sóhajtása lázas érthetetlen suttogásba
megy át… Csak nyögj, csak sóhajts, az én gyermekem is így nyögött, így
sóhajtott, és nem volt számára orvosságom… Kerekesné asszonyság
nyugodtan ül székén, s nézi mereven a lámpa csendes lángját…
Megszokta a vírrasztást, megszokta a szenvedést, megszokta a mások
szenvedésének látását… Idegei megerősödtek, nyugodtan tudja hallgatni a
lázbeteg őrjöngését, a jajgatást, sirást, átkozódást egyformán. Nem
hatja meg a betegnek sem könyörgése, sem fenyegetése. Megszokta már
mindegyiket; épen e kitünő tulajdonságai tették oly ajánlatossá az orvos
urak előtt. Fényes bizonyítványai vannak minden kórháztól és a
legelőbbkelő családoktól. Pontos, lelkiismeretes szolgálatában; el nem
mozdul a beteg ágya mellől, nem reszket a keze a legkegyetlenebb
műtételeknél sem, s arról szó sincs, hogy elszédülne vagy elájulna, a mi
különben kedvencz foglalkozása az asszonyi nemnek. Kerekesné asszonyság
izmos, tenyeres-talpas hölgy, erős idegekkel, álmatlan szemekkel, s az
az iskola, melyen keresztűl ment, épen arra való volt, hogy kitünő
betegápolóvá tegye.
Az a sápadt, éhes, szenvedő asszony, ki hajdan nehéz éjszakákat
vírrasztott át részeges férjét várva a kocsmából, vagy hosszú
betegségében ápolva, vagy gyermeke halálos ágya mellett, buta
kétségbeeséssel lesve a halál lépteinek kopogását; az az erős idegzetű,
éber asszony, ki mesterség gyanánt űzi most a női erények legszebbikét,
s pénzért pótolja az anyát, hitvest vagy testvért: maga sem tudja, hogy
szívtelen közömbössége folytonos boszúállás az emberiség ellen a
társadalom igazságtalanságáért.
ZAVAROS TÖRTÉNET.
Bocsásson ki engem innen, orvos úr, nem vagyok én őrült. Hiába rázza
fejét, hiába erőlteti arczára ezt a semmit sem tudó kifejezést: engem el
nem ámít. Nem aludtam ám, mikor ide hoztak, szememet hunyva tartottam
ugyan és hosszú lélekzetet vettem, de csak azért, hogy nyugodtan
kilessem, mit akarnak velem tenni. Hogy kaczagtam magamban, hogy
dörzsöltem a kezemet, mikor szemem félig nyitott szegletéből láttam a
sürgő-forgó alakokat, és hallottam suttogó beszédöket, mikor vigyorogva
mondogatták egymásnak: hála istennek, hogy nem ébredt föl; csak még
addig maradjon így, míg a nagy folyosón végig viszszük, nehogy
észrevegye a pántos ajtókat, rácsozott ablakokat. Hahaha! észrevettem,
mindent láttam és kezemet dörzsöltem és kaczagtam teljes erőmből, és
szerettem volna fölugrani s megfojtani a nyomorultakat, ha nem tartozott
volna tervemhez, hogy nyugodtan maradjak s nyomára jőjjek az egész
ármánynak, melyet ellenem koholtak.
Látja, tudom, hogy az őrültek házában vagyok, tudom, hogy ön az orvos,
kinek föladata engem kigyógyítani. Nevetnem kell. Jogom volna ugyan
haragudni, törni, tépni, fojtani, de lássa, én csak nevetek. Orvos
létére így elámíttatni magát! Menjen, tépje szét a diplomáját, ha még
azok a tudatlan nyomorultak is annyira rá tudták szedni. Ugyan szedje
hát össze minden tudományát, s álljon vitába velem és mutassa ki
tudományos érvekkel, hogy őrült vagyok. Nem mer, ugy-e? Fél a
vitatkozástól, ugy-e? Nem is tanácsolnám, hogy velem kössön ki. Nagyobb
bölcsek tették le előttem fegyveröket s vallották be vereségöket. Ind
bölcsek, perzsa máguszok, egyiptomi hierofanták, filozófok és irástudók
viaskodtak már velem és suttogtak fülembe hosszú álmatlan éjszakákon, és
akarták erővel rám bizonyítni, hogy megőrülök – megőrülök – és
csúfolódtak, ingerkedtek, kaczagtak, s hosszúszakálas fejüket gúnyosan
rázva, mondogatták: úgy kell a vakmerőnek, a ki közénk akar tolakodni.
De én kihívtam valamennyit, szembe szálltam valamennyivel, és
megmutattam, hogy azért sem őrülök meg, azért sem, akárhogy szédítik
fejemet és sütögetik izzó vastollal homlokomat… azért sem őrülök meg,
hanem legyőzöm valamennyiöket, és ők meghunyászkodva húzódtak be redős
palástjaikba; enyésztek, enyésztek… és egyszerre nagy megszégyenüléssel
borjúbőr-kötésű, kirágott levelű nagy könyvekké változtak, és akkor én
kaczagtam, hogy a könnyem kicsordúlt, épen úgy, mint most…
Ugyan kérem, törülje ki szememet, a nagy nevetéstől egészen elöntötte a
köny, alig látok tőle… törülje már ki, látja, hogy én nem tehetem, ez a
különös hálókabát, melyet rám adtak, egészen leszorítja a kezemet.
Micsoda őrült szabónak jutott eszébe ilyen kabátot készíteni, melyben az
ember karját sem mozdíthatja? Elcsapom a gazembert, megfojtom,
megnyúzom, bőrébe köttetem könyveimet. Ez lesz ám a szép kötés… Törülje
meg, kérem, az arczomat is, valami nagyon áztatja, olyan, mintha veríték
volna, hagyja rá, hogy az; de önnek bizalmasan megsúgom, hogy vér… vér…
azért olyan nyúlós, olyan csípős; de ne mondja meg senkinek, a buta
emberek még megijednének; csak mi tudósok értjük, hogy az asszonyi vér
vasrészei biztos gyógyszert tartalmaznak az őrülés ellen… törülje már
le… úgy, köszönöm… No csak ne kapja el a kezét, nem akarom megharapni,
nem azért nyitottam ki a számat, nem azért csattogtattam meg a fogamat.
Csak meg akartam mutatni, hogy megharaphatnám, ha őrült volnék… de ne
féljen, nem vagyok az.
Nem vagyok őrült, ne nézze óráját, ne tapogassa üteremet, jobban értek
én hozzá. Megvallom, valaha féltem attól, hogy megőrülök, de az már rég
elmúlt, most már biztos vagyok, föltaláltam a csalhatatlan gyógyszert,
be is vettem. Sok fejtörésbe, sok kínba, sok fáradságba került, de mégis
föltaláltam végre, és most nyugodt vagyok. Megérdemlem ezt a
nyugodalmat, eleget szenvedtem. Tudja ön, mit tesz az, szakadatlanul a
világ legnagyobb bölcseinek társaságában lenni, velök vitatkozni,
veszekedni és valamennyit legyőzni? Az önhöz hasonló apró embereket,
ugy-e, a hideg rázza, mikor egy kis rigorózumra mennek? Gyerekjáték! Én
minden este Plato, Libánius, Zoroaster, Ammonius előtt tettem
rigorózumot. Mit is nevezzem a többit? Minek szégyenítsem meg őket?
Legyen nagylelkű a győztes, levert ellenségeivel szemben. Elég az hozzá,
hogy a büszke Philot megaláztam, a bőbeszédű aquinoi barátot
elnémítottam. Az ifjukor fecsegő filozófjairól nem is szólok. Az volt a
dicsekvésük, hogy senki sem érti őket, az volt az erejök is; én
megmutattam, hogy megértettem őket és összedöntöttem hipothéziseiket.
Hahaha! Hogy tépték a szakálukat, hogy csikorgatták a fogaikat! Oh,
nincs a világon gőgösebb, bosszúállóbb faj a tudósoknál! Hogy akartak
rajtam is bosszút állni! De nem sikerült, kijátszottam őket, mert
valamennyinél nagyobb bölcs, nagyobb tudós vagyok…
Ugyan kérem, kergesse el az ablaktól azt a leskelődő alakot. Nem látja?
Ott, a másik ablaknál, a vasrács közt dugja be fejét és olyan borzasztó
fájdalommal néz rám, hogy kivenne türelmemből, ha a tudós nyugalmát
egyáltalán meg lehetne zavarni. Mondja neki, menjen el, nem akarom
ismerni. Ott van, nem látja? Ősz haja rendetlenül hull le vállára,
itt-ott meg is van tépve, azt mondja, én téptem meg. Nem lehetetlen… de
küldje már el, látása bosszant. Ha még szemrehányásokat tenne, nem
bánnám; de az a fájó szeretet, melylyel könnyes szemét rám szegzi, az
végre is fölingerel. Azt mondja, hogy az anyám… hallja, mily szomorúan
szólít fiának, édes fiának? Ne higyjen neki, ámítás az egész, csak azért
néz rám, csak azért suttog, csak azért üldöz szeretetével, csak azért
üldöz fájdalmával, hogy őrültté tegyen, mert ő is a bosszúálló tudósok
bérében áll, ő is az összeesküvők közé tartozik, kik erővel őrülésbe
akarnak hajtani… Kergesse el, kergesse el!
Vagy legalább takarja el a szememet, látja, hogy én nem mozdíthatom
kezemet. Jól van, köszönöm, most már nyugodt vagyok… Ott van még az
ablaknál?… Ne csaljon meg, ne mondja, hogy nincs ott; csendes zokogást,
halk fuldoklást hallok… oh jól ismerem e szörnyű hangot, ez is az átkos
tervbe tartozik, melyet a bosszúálló tudósok főztek ki. Mondja neki,
hallgasson el… Nem hallgat?… Hadd nézzek szemébe, majd elnémítom én!
Vegye el kezét szememről vagy megharapom… Úgy, most látom… látlak… ne
integess, ne hívogass, ne csábíts, nem ismerlek, nem követlek, nem,
azért sem őrülök meg!… Ah!…
… Szeretném tudni, orvos úr, mikor lesz vége ennek az ízetlenkedésnek?
Magam sem tudom, mióta ülök itt; azt hiszem, aludtam is… ön is aludt?
Nem csodálnám, oly társaságban, mint az öné, bátran elalhatunk
mindaketten. Nem akarok személyeskedni, de sértés nélkül kimondhatom,
hogy az ön társasága mélyen alul áll színvonalomon. Bocsásson hát haza,
láthatja, nincs semmi bajom. Úgy néz rám, olyan kérdéseket tesz, hogy
valóban méltóságomon alul volna, ilyesmire felelni. Hogy mit álmodtam?
Mikor? Most? Hát valóban aludtam? Jól aludtam-e? Nem fáj-e fejem? Mit
kérdezi ezt tőlem? Mit szorgoskodik körülöttem e nevetséges
gondossággal? Nem vagyok én gyermek, sem őrült!
Őrült… őrült!… Mit hajtogatják szüntelen, mit súgják, sikoltják,
kiáltják, ordítják mindig fülembe ezt a kiállhatatlan szót? Hát az egész
világ összeesküdött már ellenem? Nem elég, hogy a holt tudósok szellemei
bosszantottak vele szüntelen, most már az élő bolondok is azzal állanak
elő? Nem akarok személyeskedni, orvos úr, de utoljára is, a mi sok, az
sok.
Nézzen csak az ablak felé, nincs-e még ott valami öreg asszony? Nincs?…
Kár, ha ott volna, megkérdezhetné tőle, s ő megmondaná, hogy teljes
életemben üldöztek, boszantottak, kínoztak ezzel a nevetséges szóval…
Őrült!… Tudna ő is valamit regélni róla; mert valaha, mikor már nagyon
elfáradtam magányos küzdéseim alatt, hozzá mentem panaszkodni, neki
mondtam el nehéz gyötrelmeimet. Igen, neki! Akkor még nem nyilt meg a
szemem, még azt hittem, anyám… Hiszen úgy tudta tettetni magát, és én
nem emelkedtem még a bölcseség színvonalára, melyen most állok… Azt
mondta, tudóst akar belőlem neveltetni, mert én vagyok az ő büszkesége,
szívének egyetlen öröme!… Hahaha! Nevessen hát, látja én majd megfulok a
kaczagástól… Hamar egy pohár vizet! De bele ne tegyen abból a fehér
porból, mert a szeme közé szórom.
Igyék előbb ön a pohárból, máskép nem iszom. Ne gondolja, hogy engem
rászedhet. Így már jó, most már én is innám, de már nem kell. Tegye csak
félre a poharat és hallgasson rám… Hol is maradtunk? Segítsen már!… Nem
akarok személyeskedni, de önnek igen lassú észjárása van… Hogy anyám
tudóst akar belőlem neveltetni? Hogy meri ezt az asszonyt anyámnak
nevezni? Ha akkor tudtam volna azt, a mit most tudok, kezébe haraptam
volna és letéptem volna ruháját, mikor kezemnél fogva első tanítómhoz
vezetett. Hogy sírt, midőn elbucsúztunk, hogy csókolt, hogy biztatott!
És én bolond, hogy csókoltam vissza, hogy fogadkoztam, hogy esküdöztem!
Azt mondta, hogy szegény özvegy létére éjjel-nappal fog dolgozni,
koplalni, csakhogy én tanuljak, tudós legyek, nagy ember legyek, és ez
lesz az ő boldogsága… És én nem sikoltottam fel: «Őrültté akarsz tenni,
meg akarsz ölni!» Nem! Nem kapaszkodtam hajába, nem kaczagtam szemébe,
nem ordítottam fülébe. Ezt kellett volna tennem. Később megtettem…
Mit kopognak az ajtón? Micsoda illetlenség ez, megháborítni az embert,
ha orvosával konzultál? Ha már rám fogták, hogy beteg vagyok, hallgasson
ki, tegye meg kötelességét, aztán bocsásson útamra. Rendelhet is
valamit, az illendőség kedveért be is vehetem, se nem árt, se nem
használ. Nem akarok személyeskedni, de az egész orvosi tudomány nem ér
egy hajító-fát. De ha már itt vagyok, szolgálja meg bérét, s hallgasson
ki. Hanem akkor ne kopogtassák az ajtót; az ember alig hallja saját
szavát is. Ugyan kergesse már el az alkalmatlant! Senki sincs az
ajtónál? Nyissa ki végig, hadd lássam; engem meg nem csal senki! De hát
akkor hol kopognak? Hallom, jól hallom, nem vagyok őrült, hogy nem szóló
hangokat halljak! Nézze csak a fejemet, nem ezt kopogtatja valaki nehéz
kalapácscsal? Senkit sem lát? Micsoda beszéd ez! Mintha nem érezném,
élesen, súlyosan, fájdalmasan! Kop – kop – kop – oh, mily nehéz ütések!
És nekem tűrnöm kell, tűrnöm… Emlékszem rá, ismerem izzó, metsző vasát…
ez a kalapács sokszor verte már össze agyvelőmet… Oh mint fáj! Mit tett
rá?… Kissé enyhűlt a fájdalom, de emlékét el nem mossa hidegvizes
rongyával. Ez a pőröly kopogott agyamon, mikor gyermekkoromban, álmatlan
éjszakáimon egymásután vettem sorra könyveimet és tanultam, jajgattam,
sóhajtottam, imádkoztam, hogy tudós legyek, nagy ember legyek, ne
veszszen kárba anyám véres verítéken szerzett pénze. Féltem, hogy
elalszom: a kályha mellé álltam, s ha elbódított a kerülgető álom, a
kályha éles vasába vertem bólongató fejemet, és a kalapács ütni kezdett
– kop – kop – és én tanultam, tanultam – a fagygyú-gyertya lángja körül
vörös karika képződött – egyre nagyobb lett, nagyobb, emberi formát
öltött, vigyorgott, hívogatott – és én tanultam; a kalapács ütött – és a
vigyorgó rém suttogni kezdett: meg ne őrülj! meg ne őrülj!
Először hallottam e szót… Föl sem vettem, tanultam tovább, oh! mert
nehezen ment, nagyon nehezen! Tanítóim azt mondták: gyönge fejem van,
nagyon megerőltetem magamat, tehetségem nem áll egyenlő fokon
nagyravágyásommal. – Bolondok – nem bolondok, gonoszak! Tudták ők, miért
beszélnek így… Féltek tőlem, féltették bálványozott bölcseiket, kiknek
eldobott csontjain rágódtak… A megrémült szellemek fölkeresték őket
éjjelenkint s ellenem uszították irígységöket. Ki akartak marni… azért
sem engedtem magamat… tanultam – tanultam – akárhogy ütött a kalapács –
kop – kop – tudtam jól, kinek karja vezeti, nem féltem tőle, megvetettem
– hiába tánczolta körben körűl szobámat tüzes karika alakjában –
tanultam és győztem, tudtam és kaczagtam a tehetetlen erőlködéseken.
Ismerte azt a tanáromat… hogy is hívják?… nem jut eszembe; pedig
hányszor emlegettem nevét küzdéseimben, átkaimban!… Segítsen már
kitalálnom; itt kóvályog most is tüzes lidércz alakjában – ott száll föl
s alá – nem látja? Sovány, mint az éhség, sápadt, mint az irígység,
szeme olyan, mint a pápaszemes kígyóé… Ott sziszeg az ön feje fölött;
vigyázzon, agyvelejébe ne ereszsze fulánkját… Velem megtette, tüzes volt
és mérges, csak úgy sustorogtam tőle, alig tudtam a kékes sárga lángot
eloltani… Vigyázzon, az ön gyenge feje ki nem állaná, és én is csak
nagynehezen hevertem ki… Kergesse, kergesse ki gyorsan a szobából, úgy,
nyissa ki az ablakot, hajtsa kendőjével… úgy, úgy, már kiosont, tegye be
hamar az ablakot, nehogy visszajőjjön. Kitelhetik tőle, mindig nagy
kedve telt benne, ha kínozhatott.
Beszélt önnel valamit? Ne tagadja, láttam, hogy suttogtak. Rólam
beszélt, rágalmazott. Ne higyjen neki. Azt mondta, ugy-e, hogy kaptafa,
rőf való nekem, nem a könyv? Mindig ezt mondta, és én megmutattam, hogy
hazudik a lelke, hazudik a szája. Azért is fényesen kiálltam minden
vizsgálatot, és magasan föléje emelkedtem. Ott ültem vele szemben,
gyönyörködtem sápadozó, pironkodó arczában, kaczagtam tettetett
szánakozásán. A kalapács egyre verte agyamat, a tüzes karikák egyre
lejtettek előttem… mit bánom én, elértem czélomat, álmatlan éjszakáim
enyhe hajnalát…
Álmatlan éjszakák? Oh, csak mi nagy bölcsek tudjuk, mi az álmatlan
éjszaka! Mikor minden élő állat pihen, csak a csillagok kaczérkodnak
képmásaikkal a tavak tűkrében, és a szél rázza kívülről az ablakot. De
milyen szél az? Sírból kelt, dohos szagú, halálos leheletű; éget is,
fagyaszt is: körmével kaparja az üvegtáblát s besikolt az
ablakrepedésen: meg ne őrülj! meg ne őrülj! Aztán az ajtónak kerül,
bemászik a kulcslyukon, körűllebegi a gyertya lángját, lecsap a nyitott
könyv lapjára, összekuszálja betűit; és a nehezülő szem riadtan olvassa:
meg ne őrülj! meg ne őrülj!
Mennyiszer hallottam, mennyiszer olvastam ezt. A világ, az emberek, az
elemek összeesküdtek ellenem, és ezt rikoltották fülembe szüntelen.
Félni kezdtem. Ha a kalapács ütései már nagyon erősek voltak, kezemre
hajtottam összezúzott, összeégetett szegény fejemet és elgondolkoztam.
Vajjon csakugyan meg kell nekem őrülnöm? Ha az egész világ úgy akarja,
engednem kell-e parancsának? Sikoltottam, hajamat téptem, körmömet
haraptam, fogamat csikorgattam. Nem akarok, nem fogok megőrülni. A tüzes
karikák nagyot ugrottak a légben, a szellemek gúnyosan kaczagták fülembe
azért is: jer velünk, mienk vagy! Felkaptam az asztalról papirvágó
késemet, hogy kivájjam szememet… de mit ér az? Ha többé nem látok, oda
van tudományom, diadalt ülnek az irígy szellemek. Látni akarok, és
szemébe nézek minden rémnek, akármit mutasson, akármivel ijeszszen.
Hiábavaló hetvenkedés! Most, hogy a veszélyen túl vagyok, megvallhatom,
hogy akkoriban nagyon féltem a megőrüléstől. Láttam, hogy az egész világ
ellenségem, irígyem; az emberek mohón megragadták volna a legkisebb
alkalmat, hogy elnémítsanak, befalazzanak, lánczra verjenek, mint a vad
állatot. Hah! még most is borzongat a hideg, ha eszembe jut, mily
jeleneteket láttam az őrültek házában. Igen, oda mentem, meglátogattam,
kíváncsi voltam rá. Valami különös vágy egyre oda csalogatott. Sokáig
küzdöttem ellene. Ha az útczán elmentem mellette, behunytam szememet, s
csak tapogatózva haladtam tovább, befogtam fülemet, nehogy valami
sikoltást halljak, melyben a magam hangjára ismerjek. Haszontalan
erőlködés! Engednem kellett a vágynak. Szépen feketébe öltöztem, rojtos
nyakkendőt kötöttem, úgy kopogtattam be az igazgatóhoz. Nagy
tisztelettel fogadott. Ismertek a városban, tudományomnak híre ment,
szép állásom is volt… ugyan micsoda is voltam?… Segítsen már kitalálnom,
oly szórakozott vagyok. Tanító? Igen, igen… de nem egészen helyesen
tetszett mondani… okleveles tanító voltam. Nem akarok személyeskedni, de
egy tudós tanító mindig felér tíz tudatlan doktorral…
Mit zavarja mindig össze eszméimet? Nem tudja, hogy a rendszeres
gondolkozás alapja minden tudománynak?… Hol is maradtam? Nézzen csak
rám, olyan ismerős arcza van, mintha épen önről beszéltem volna… Mit
mond? Ön is emlékszik rám, mikor meglátogattam?… Emlékszik?… Ugyan mire
emlékszik, mit látott? Látta a külsőt, egyebet semmit… Látta azt, mint
kaczagott lelkem, mikor ön – ha ugyan ön volt – tisztelettel kezet
fogott velem, s komolyan kérdezte, miben lehet szolgálatomra? Látta azt
a hosszú szakálú sovány rémet, a ki bal vállamon ült, s nyakamat
átkarolva, folyton suttogott jobb fülembe? Hallotta, mit sugdosott?
«Mondd, hogy zárjon a többi közé! Mondd, hogy te is őrült vagy!» Ezt
sugta vigyorogva, és vékony lábaival rugdalózott a levegőben, és hegyes
sarkával verdeste mellemet. Szerettem volna fölsikoltani, szerettem
volna földhöz vágni magamat, hogy agyon nyomjam az undok rémet, de
vigyáznom kellett, nehogy észrevegyen ön valamit, mert tudtam, hogy
szintén ellenségeim közé tartozik. Ugy-e komolyan, illendően viseltem
magamat, míg végig vezetett a betegek szobáin, s megmutatta őrültjeit?
Hahaha! Szépen kijátszottam önt. Pedig ha tudta volna, mennyit
szenvedtem az alatt, mennyit viaskodtam láthatatlan kísérőimmel? Most
már megvallhatom, vége minden veszélynek, nincs már mit félnem az
őrültségtől.
De akkor féltem, nagyon féltem. Ha eszembe jutottak azok a sápadt,
meredt tekintetű alakok, kiket ön nekem oly naiv jóhiszeműséggel
mutogatott és elgondoltam, hogy ha csak egy pillanatra elvesztem
lélekjelenlétemet, én is közéjük kerűlhetek, elfutotta a vér fejemet, és
minden módon halni akartam. Oh, sokszor gondoltam erre! Ha fölmentem a
toronyba vagy magános sétáimon magas hegyoromra jutottam, lenéztem a
mélységbe, és valami ismerős hang úgy hívogatott, úgy biztatott: jer
ide, jó itt nálunk, elmúlik itt minden szenvedés. Ha fa alatt állottam
vagy szöget láttam a falon, ha nyakkendőmet megkötöttem vagy
föloldottam, mindig azt sugta valami nyájas biztató hang fülembe: egy
kevéssel szorosabban, egy kevéssel magasabban, egy kis vonaglás és
minden szenvedésnek örökre vége lesz. Ha kenyeret szeltem késemmel vagy
az iskolában tanítványaim tollait igazítottam, az éles kés csak általam
értett hangon egyre azt sivalkodta: egy kis szúrás, egy-két vércsepp, s
minden gyötrelemnek vége. Olyan jót kaczagtam néha magamban, ha eszembe
jutott, mily visítást mívelnének a kis pofók gyerkőczök, ha a lúdtollról
egyszerre szívembe szaladna késem… De erőt vettem jó kedvemen,
megtartottam komolyságomat s megóvtam tekintélyemet.
No, mit bámul rám oly hitetlen kifejezéssel? Ugy-e sajnálja, hogy nem
hallgattam a csábító suttogásokra, nem ugrottam le a toronyból, nem
akasztottam föl magamat, nem ütöttem oldalbordámba késemet? Tetszett
volna ugy-e önnek is, többi ellenségemnek is, az embereknek is, a
szellemeknek is? Oh, mert nekem vesztemre tör az egész látható és
láthatatlan világ, s szeretne megszabadúlni tőlem! Épen ezért nem
tettem. Nem akartam ezt az örömet megszerezni ellenségeimnek. Hadd
agyarkodjanak, hadd csikorgassák fogaikat, hadd üldözzenek,
hajszoljanak, azért is daczolok velök, nem veszek el, nem őrülök meg.
Tudományom utoljára is fog oly biztos gyógyszert fölfedezni, mely örökre
megment a megőrüléstől.