külföld színvonalán áll, és hogy legjelesebb jogászait, legfurfangosabb
rendőreit saját fegyvereikkel győzte le, mint elégülten szokta mondani
írnokának. A francziák csak annyira vitték – szokta mondani önérzetes
mosolylyal – hogy minden rejtélyes bűnesetnél ez elvből indúlnak ki:
Keresd a nőt. Én tovább megyek, s azt mondom: Találd meg a nőt…! és
megis találom, – fejezé be diadalmasan – megtalálom, uram, eddig még
mindig megtaláltam.
A Csató-ügy igen fölvillanyozta Heveder urat és mozgásba hozta összes
jogtudományi készletét. Az eltűnt tízezer forintos tüsző rejtélye
alkalmasnak látszék, hogy a hazai és külföldi sajtó és szakértő közönség
figyelmét teljes mértékben fölgerjeszsze s megoldása által dicsőséget
hozzon a magyar törvénykezési gyakorlatra. Meg fogjuk mutatni – mondá
egy hegyes szakállú és hajlott orrú héber ifjunak, ki a
legtekintélyesebb hazai német lapokkal összeköttetésben állt s bűnügyi
újdonságokkal látta el hasábjaikat – meg fogjuk mutatni a külföldnek,
hogy mi sem állunk hátrább, s Gaboriau uram rendőri regényeire sokkal
érdekesebb tárgyakat találhatna a mi praxisunkban, mint az ő híres
Jeruzsálem-útczájában.
A Csató-ügy épen ilyen alkalmas regénytárgynak látszék, azért Heveder úr
a legnagyobb óvatossággal és furfanggal látott hozzá, s ügyessége által
megszégyeníté a külföld leghíresebb kriminálistáit, mint a hegyes
szakállú, hajlott orrú héber ifju meg is jegyzé a legtekintélyesebb
hazai német lapok hasábjain.
Első dolga volt a két gyanús egyéniséget, Csató urat és a konduktort jól
elzáratni, hogy se egymással, se a külvilággal ne érintkezhessenek.
Csató úr ugyan összetett kezekkel kérte a bíró urat, hogy legalább
földesurát tudósítsák ez esetről, mert ő nagysága bizonyosan
türelmetlenűl várja a tízezer forintot s rosszat fog gondolni róla, ha
sem neki, sem a pénznek nem hallja hírét; Heveder úr azonban szokott
maró sarkazmusával megjegyzé, hogy Csató úr semmit sem veszít azzal, ha
földesura rosszat gondol róla, s hogy az efféle látszólag ártatlan
izeneteknek tolvajnyelven mély jelentésük lehet, azért Csató úr sokszor
lophat még tízezer forintot, míg őt rá fogja szedni.
A hegyes szakállú, hajlott orrú héber ifju torka szakadtáig kaczagott e
sarkasztikus élczeken s még azon nap ki is nyomatta a legolvasottabb
hazai német lapban.
– E rejtélyes bűnesetet csak úgy deríthetjük föl – mondá Heveder úr – ha
lehető legnagyobb óvatossággal járunk el, s igyekszünk minél előbb
megtalálni az asszonyt. A francziák keresik a nőt, én megtalálom. Igen,
uraim, megtalálom, mert kétségtelen, hogy asszony van a dologban. A két
gyanús egyén közül az az igazi bűnös, ki asszonynyal van
összeköttetésben. Intézkedtem már, hogy Ligettől idáig minden állomás
tisztviselőit és az egész vonal vasúti őreit kihallgassák a múlt éjszaka
eseményei felől. Sőt többet tettem. Az egyik vádlottnak, Csató
Bernátnak, mint vallomásából kitünik, felesége van; távirati úton
rendelést adtam tehát, hogy föltünés nélkül és a legnagyobb kímélettel
azonnal fogják el s biztos kíséret mellett hozzák ide. Holnap már itt
lesz. A vasúti vezetőnek nincs neje; arra kell hát rájönnünk, van-e
szeretője? És ha mind a két asszonyt megtaláltuk, akkor a rejtély
kulcsát is megtaláltuk; az asszonyt pedig megtalálom, igen uraim,
megtalálom.
Heveder úr nagy szellemi fensőséggel nézett végig írnokán s a hegyes
szakállú, hajlott orrú héber ifjun, kiket ekként beavatott vala
furfangos programmjába; s a legmélyebb titoktartást kötvén lelkökre,
teljes erejével hozzálátott a rejtélyes bűneset lebonyolításához.
Először tanúlmányozni kezdte a sürgönyöket, melyek a vonal összes
állomásairól érkeztek s a megtörtént kihallgatásokról tudósították.
Legtöbbjében semmit sem talált, de két sürgöny teljes figyelmét költé
fel. Az egyik szerint a 27-dik számú őr a múlt éjjel, épen midőn a vonat
elrobogott állomása előtt, egyik második osztályú kocsi ablakán egy női
kart látott kinyúlni, mely valamit a földre ejtett. A vonat távozása
után az őr kíváncsiságból meg akarta nézni a földre ejtett valamit, de
kutyája megelőzte, mert oda rohant, fölkapta az említett valamit s
elfutott vele az éj homályában, és csak másnap reggel kerűlt vissza,
igen megtörve és fáradtan, de természetesen semmit sem lehetett tőle
megtudni. A másik sürgöny a 76-dik számú őrtől volt s még gyanúsabban
hangzott. Ez a múlt éjjel tisztán látta, hogy midőn a vonat a legnagyobb
gyorsasággal robogott el előtte, a vezető a lépcsőn állt s egy harmadik
osztályú kocsi ablakán kihajló nővel beszélt; sőt kézmozgást is látott,
de nem vehette ki tisztán, vajjon a vezető adott-e be valamit, vagy a nő
adott ki valamit?
– Itt van az asszony, sőt mondhatnám, itt vannak az asszonyok, – mondá
Heveder úr fejét vakarva, mert e túlságos sok a jóból kissé megzavarta.
Legfölebb két asszonyra gondolt, s most a vasúti két nőalakhoz számítva
Csató úr feleségét, ime három asszonynyal lesz dolga. Több világosság,
mint kellene.
De a déli nap fénye is csak pillanatra vakítja el annak szemét, ki sötét
pinczéből lép a verőfényre, pár pillanat múlva azonban annál ragyogóbb
világításban tünteti eléje a tárgyakat; Heveder úr gyakorlott szemét is
csak egy pillanatra kápráztatá el a bizonyítékok túlságos fénye; a
következő perczben már tisztán látta maga előtt az egész rejtélyes
bűneset szövevényét.
A dolog világos. Vagy a vezető a bűnös, vagy Csató Bernát. Ha az első
lopta el a pénzt, úgy bűntársa az a rejtélyes nőszemély, kivel a
harmadik osztályú kocsi ablakánál beszélgetett. Titokzatos mozdulata,
melyet a 76-dik szám nem vehetett ki tisztán, bizonyosan abból állt,
hogy a lopott pénzt akkor adta át kedvesének. E nőnek kell tehát nyomára
jönnie s akkor megtalálta az asszonyt.
Vagy Csató Bernát a bűnös. És ebben Heveder úr a legmélyebb lélektani
ismeretnek adta fényes bizonyságát. Éles szeme azonnal belátta, hogy
Csató Bernát nem szökhetett el egyszerűen a tízezer forinttal, mert
tudhatta, hogy utolérik és becsukják. Úgy főzte ki tehát a dolgot, hogy
a pénzt kedvesének adja át, s magát megrablottnak mondván, még a gyanú
árnyékát is elhárítja fejéről, s biztosságban költi el kedvesével az
elsikkasztott összeget. Ez esetben a bűntárs az a nő, ki a 27-dik szám
szeme láttára kinyújtá karját a második osztályú kocsi ablakán s a
földre ejtett valamit. Ez a valami bizonyára a kiürített tüsző volt,
melyet meg is találtak volna, ha a törvénytipró kutya el nem rohan vele
az éj homályában. De ez oktalan állat beavatkozása daczára is, ha kézre
kerűl ama nő, úgy megtalálták az asszonyt s vele a rejtély kulcsát.
Végre a harmadik lehetőség szerint Csató Bernátné asszonyság a
főczinkos, és ez esetben a másik két nőnek vagy semmi, vagy valami
szerepe van a bűnesetben. Így is, úgy is azonban nemsokára mindhárom
asszony kezében lesz, egyik közülök bizonyosan az igazi asszony – és ha
az asszonyt megtalálta, mindent megtalált.
Heveder úr nagy lelki gyönyörűséggel dörzsölte kezét, a mint e mélyre
ható kombinácziók végére ért, s türelmetlenségében azonnal hozzá fogott
a további eljáráshoz.
Először a vezetőt vitette maga elé.
– Hol lakik a szeretője? – kérdé tőle minden előleges kérdés nélkül, jól
tudván hosszas gyakorlatából, hogy a makacs bűnösöket legkönnyebben ily
hirtelen oldaltámadással lehet zavarba hozni. Sikerült is e cselfogása,
mert a megzavarodott gonosztevő szégyenkezve azonnal megvallotta
imádottjának nemcsak lakását, hanem nevét és társadalmi állását is.
Selymes Lottinak hívták, és benső szobalány volt Rosenstock Adolf úrnál
a három dob-útczában.
– Eleget tudok, visszamehet börtönébe, – mondá diadalmas mosolylyal a
vizsgáló bíró, – s azonnal rendelést adott, hogy Selymes Lotti leányzót
haladék nélkűl kísérjék be s kutassák ki minden holmiját.
Nemsokára eléje vezette egy rendőr a megréműlt leányt, egyszersmind
jelentvén, hogy minden holmiját kikutatták s ládájában több rendbeli
ruházaton kívül hét forint huszonöt krajczárt találtak, melyeket a
törvényszéki épületbe szállítottak.
– Jól van, – mondá Heveder úr, – elmehet. – Aztán a reszkető leányhoz
fordúlt s szigorúan szemébe tekintve folytatá:
– Hol van a többi?
– Micsoda többi, csókolom kezét? – mondá sirva Lotti kisasszony.
– A kilenczezerkilenczszázkilenczvenkét forint hetvenöt krajczár, –
mondá szigorúan a vizsgáló bíró.
– Nem tudom, csókolom kezét, – mondá még nagyobb sirással Lotti
kisasszony.
– Nem? Majd mindjárt segítek emlékező tehetségén, – mondá szokott
sarkasztikus modorával Heveder úr. – Honnan érkezett meg ma reggel?
– Hazulról, Gyarmatról, otthon voltam édes apámnál, – felelt Lotti
kisasszony.
– És miről beszélt az éjjel a konduktorral? – kérdé a vizsgáló bíró.
– Jaj istenem! – mondá Lotti kisasszony, eltakarva ábrázatát.
– Mindent tudok! – mondá kérlelhetetlen arczczal Heveder úr.
– Én nem vagyok hibás, csókolom kezét, – mondá hangos zokogással Lotti
kisasszony. – Ő járt mindig utánam s azt igérte, hogy feleségül vesz.
– És hova tette a pénzt? – kérdé a vizsgáló bíró.
– Micsoda pénzt? – mondá bámulva Lotti kisasszony.
– A lopott pénzt! – dörgött a vizsgáló bíró.
– Hát lopott is! – sikoltott Lotti kisasszony. Nekem azt mondá, hogy
borravalókból gyűjtötte, s mihelyt fölmegy száz forintra, mindjárt
megtartjuk az esküvőt.
– Nem arról van most szó, engem el nem ámít, – mondá Heveder úr. – Hol a
tízezer forint?
– Tízezer forint! – álmélkodék Lotti kisasszony.
– Mennyi álnokság és tettetés ily fiatal személyben! mondá
méltatlankodva a vizsgáló bíró. – De bennem emberére talált. Egy éjszaka
a börtönben majd nagyobb őszinteségre tanítja! Vezessék most el és
zárják be, míg újra hívatom!
– Én ártatlan vagyok! – sikoltott kezeit tördelve Lotti kisasszony. –
Csak az ablakon keresztűl beszéltem a konduktorral.
– És mit adott kezébe? – kérdé Heveder úr.
– Meggyet, – mondá Lotti kisasszony.
– Majd meglátjuk, holnap is meggy lesz-e? – mondá sarkasztikus
mosolylyal Heveder úr. – Addig vezessék börtönbe!
– Határozottan gyanús, – mondá magában Heveder úr, miután a sikoltozó és
zokogó leányt elvezették. – De most lássuk a másik asszonyt. Hozzák elő
Csató Bernátot.
Csató úr tökéletesen meg volt törve, midőn a vizsgáló bíró elé vezették.
Heveder úr tisztán láthatta beesett szemében, reszkető ajkán és borzas
haján a tetten ért bűnös gyáva csüggedését. Nem is kerülgette tehát
sokáig a kérdést, hanem hirtelen megrohanta szokott oldalvágásával:
– Kivel van viszonya?
– Viszonyom? – mondá elbámulva Csató úr. – Micsoda viszonyom?
– Szerelmi viszonya, – mondá Heveder úr.
– Szerelmi viszonyom! – kiáltott elszörnyedve Csató úr. – Ha ezt
feleségem hallaná!
– Meg fogja hallani, – mondá gúnyosan Heveder úr.
– Még csak az kellene, – mondá ijedten Csató úr.
– De ha nekem megvallja nevét, igérem, hogy neje előtt örökre titok
marad, – mondá csábos biztatás hangján a vizsgáló bíró.
– Kinek a nevét? – mondá hüledezve Csató úr.
– Kedvese nevét, – mondá szigorúan Heveder úr.
– Kedvesemét? – kiáltott rémülten Csató úr.
– A ki az éjjeli vonattal jött föl, – mondá jelentősen a vizsgáló bíró.
– Az éjjeli vonattal, – mondá hüledezve Csató úr.
– És karját kinyújtotta az ablakon, – mondá nyomatékosan Heveder úr.
– Kinyújtotta az ablakon, – kiáltott álmélkodva Csató úr.
– És a földre ejtett valamit, – mondá rettentő hangon Heveder úr.
– A földre ejtett valamit, – kiáltott hüledezve Csató úr.
– Ez a valami kezem között van, – mondá rémes arczczal Heveder úr, bírói
buzgalmában eltérve némileg az igazságtól.
– Valóban? – mondá bámészan Csató úr.
– Hol lakik hát az a nő? kérdé új oldaltámadással a vizsgáló bíró.
– Micsoda nő! – kiáltott elképedve Csató úr, csaknem eszét vesztve e
gyorsan váltakozó kérdések rémítő kereszttüze alatt.
– Résen áll a megátalkodott gonosztevő, – gondolá magában Heveder úr. –
E kitanúlt tolvajjal nem oly könnyű elbánnom, mint a tapasztalatlan
konduktorral.
Heveder úr valami új, meglepő oldaltámadásra készült, midőn az ajtó
kinyílt s a hívatali szolga egy sürgönyt adott kezébe. A ligeti
szolgabírótól jött és így szólt: Csató Bernátnét csendben és feltünés
nélkül elfogattam s a vasútra tettem. Holnap megérkezik.
– Jól van, – mondá halk elégedett hangon a vizsgáló bíró. – Megvan a
második asszony; ennek segítségével majd rájövünk a harmadikra is. Addig
vezessék vissza börtönébe a vádlottat.
Csató Bernátné asszonyságnak hatalmas tenyere volt, csipője sem volt a
vékonyak közül, hangja gyöngesége ellen sem panaszkodott soha senki, a
kinek alkalma volt e tisztes asszonysággal valaha szóba állni. E
hatalmas öklöket szorította hatalmas csipőire, midőn másnap reggel két
rendőr Heveder úr irodájába vezette, és e hatalmas hang legmagasabb
létráján kérdezte meg e nagytekintélyü jogtudóst, hogy micsoda dolog az,
hogy minden ok nélkül, szabad országban, saját házában így megrohannak
egy tisztességes tiszttartónét a hajdúk, vasútra pakolják és idegen
városba viszik, törvény elé állítják, a nélkül, hogy megmondanák, miért?
Muszkaországban élünk-e vagy mi, hogy így mernek bánni egy tisztességes
nemes asszonysággal, azt szeretné tudni!
– A nemesség kiváltságai eltöröltettek, mindnyájan egyenlőek vagyunk a
törvény előtt, – mondá ünnepélyesen Heveder úr, és élesen szemügyre
vette a «második asszonyt».
Csató Bernátné asszonyság igen tekintélyes és tisztességes hölgy volt s
a legjobb konyhát tartotta három vármegyében, de arczán az ötven tavasz
rózsái némileg elhervadtak, s több volt rajta a gödröcske, hogysem
határozottan szépnek lehetett volna mondani. Heveder úr éles szeme és
merész kombináló szelleme egy pillantással látta, hogy ily asszonyért
senki sem fog tízezer forintot lopni, s benne csak áldozatot láthat, de
nem bűntársat. Ehhez képest tehát szánakozó tekintetet vetett a termetes
asszonyságra, s búskomoly hangon mondá: Tessék helyet foglalni.
– Azért hozatott-e pandurok közt idáig, hogy leültessen? – mondá Csatóné
asszonyság székre ülve s harcziasan körűlnézve az igazság templomában.
– Asszonyom, – mondá részvéttel Heveder úr, – legyen készen a
legrosszabbra. Meg van csalva.
– Micsoda? – kiáltott Csatóné asszonyság fölugorva székéről. – Meg
vagyok csalva?
– Gyalázatosan, – mondá Heveder úr gyászos fejrázással.
Heveder úr taktikája furfangos volt és nagy lélektani ismereten alapúlt.
Föl fogja használni e terjedelmes hölgy féltékenységét s ez által jő a
«harmadik asszony» nyomára. E tervéhez képest még gyászosabb arczczal
nézett Csatóné asszonyságra s búsan rázta fejét.
– Igen, meg van csalva gyalázatosan, – mondá Heveder úr, – és pedig
férje által, kinek titkos szerelmi viszonya van egy rosszhírű nővel.
– Csató Bernátnak? – kiáltott a termetes asszonyság.
– Igen, – mondá a vizsgáló bíró.
– A ligeti tiszttartónak? – kiáltott a meglepett hölgy.
– Igen, – mondá vészjósló hangon Heveder úr.
– Lehetetlen, – mondá megvető fejrázással az ötven éves asszonyság;
tavaly ültük ezüstmenyegzőnket. Lehetetlen!
– Fájdalom, annyira lehetséges, hogy férje tegnap külföldre szökött
kedvesével, magával vivén a tízezer forintot, melyet földesura számára
hozott föl, – mondá nyomatékosan Heveder úr.
– A tízezer forintot! – mondá nagy meglepetéssel Csatóné asszonyság. –
Hiszen azt nem is hozta magával.
– Micsoda? – kiáltott elbámulva Heveder úr.
– Ott felejtette a kis irodában, – mondá Csatóné asszonyság. – Kicsit
sokat ivott és siettében elfelejtette felcsatolni a tüszőt, azt hivén,
hogy már derekán van. A pénztárnok másnap reggel vette észre és azonnal
sürgönyzött a földesúrnak.
Lehetetlen! – kiáltott haragosan Heveder úr.
– Tessék megkérdezni Saraglyai Dénes ő nagyságát, – mondá Csatóné
asszonyság.
Heveder úr a nagy szellemek találékonyságánál fogva tüstént belátta,
hogy a két vádlottat asszonyaikkal együtt alaptalanúl vette gyanúba. De
nagyobb óvatosság kedvéért azonnal személyesen sietett Saraglyai úrhoz,
s meggyőződvén a termetes asszonyság szavainak igazságáról, egy
pillanatig sem habozott tényálladék hiányánál fogva szabad lábra
bocsátni a vádlottakat, névszerint Csató Bernát urat, a vasúti vezetőt
és Selymes Lotti kisasszonyt.
– Rendszerem fényesen igazolta önmagát, – mondá Heveder úr, szellemi
fensőséggel tekintve végig írnokán és a hegyes szakállú, hajlott orrú
héber ifjun. – Keresd az asszonyt, mondják a francziák; találd meg az
asszonyt, mondom én. Megtaláltuk az asszonyt, s ime azonnal megtaláltuk
az egész rejtélyes bűneset kulcsát is.
A BETEGÁPOLÓ.
Kerekesné özvegy asszonyság hatalmasan megtermett, tenyeres-talpas hölgy
volt, kinek idegrendszerét egy kis sirás-rívás meg nem bolygatta. Sőt
közelebbi ismerősei, kiknek többször volt alkalmuk a tenyeres-talpas
hölgyet emberbaráti foglalkozásában látni, esküvel bizonyozták azon
meggyőződésüket, hogy a nevezett asszonyságnak egyátalában nincsenek
idegei; vagy ha vannak, úgy bizonyára oly erős vitorla-kötelekből
készültek, hogy azokat nem egy kis pityergés szellője, de az emberi
szenvedések leghevesebb viharja sem képes rezgésbe hozni. E természeti
ritkaság mindenesetre érdemes volt a természetbúvárok mélyebb
tanulmányozására; s meglehet, hogy Kerekesné asszonyság épen ez érdekes
physiologiai tulajdonságánál fogva állt annyira az orvos urak
kegyelmében. Annyi bizonyos, hogy ha valami nagy beteghez ápoló kellett,
az első kérdő szóra az orvos úr ekként kiáltott fel: «Legjobb lesz
Kerekesné asszonyság. Kitünő gyakorlata van a betegápolásban és képes
egymás után három éjszakát átvírrasztani.»
Kerekesné asszonyság öntudatával bírt kiváló tehetségeinek, s mint
minden nagy talentum, megkövetelte a megfelelő szellemi és anyagi
elismerést. Nála is, mint egyáltalában a felkapott tehetségeknél,
nemcsak a szolgálatot kellett megfizetni, hanem a reputatiót is. Pedig ő
nem igért eget-földet, sőt épen nem igért semmit. Kevés beszédű volt és
mogorva; megmondta ridegen föltételeit, tudniillik, mit kíván pénzben,
élelemben, italban, kényelemben, tiszteletben, elismerésben; s viszont
egy szóval sem érintette, mit fog mind e földi jók fejében tenni, hogyan
fog a beteggel bánni? Ezekre nézve hagyta beszélni reputatióját. Azt sem
tette, mi csekélyebb jelentőségű kollégáinál a behízelgés első lépése
szokott lenni, hogy gyöngéden megsímogassa a beteg fejét, megigazgassa
párnáját, paplanját, s nehány kedveskedő szóval illesse, midőn a beteg
hozzátartozói először vezetik a kórágyhoz s úgyszólván installálják
hivatalában. Kerekesné asszonyság megvetette a tehetetlen középszerűség
kicsinyes cselfogásait. Zordon és komor volt az alkudozások alatt,
zordon és komor volt a szerződés megkötésénél, zordon és komor volt a
betegszoba birtokba vételénél. Nem szorúlt önmagának ajálgatására,
eléggé ajánlotta hírneve, s ha néha-néha egyik-másik aggódó anya vagy
feleség remegve merte őt erre is, arra is figyelmeztetni, mit a szegény
beteg körül akkor meg ekkor tenni kellene, Kerekesné asszonyság mogorván
mondá: «Kerekesné vagyok» – és ezzel úgy vége szakadt minden további
okoskodásnak, mintha a csipkebokor lángja közűl szólalt volna meg a
hang: «Én vagyok, a ki vagyok».
– Tessék az éj bármelyik órájában utánam nézni, s ha nem talál ébren és
helyemen, vonja le fizetésem felét.
Legfölebb ennyit toldott még Kerekesné asszonyság előbbi rövid
nyilatkozatához, s ezt is csak akkor, ha a hely olyan jónak látszott,
hogy érdemesnek tartá érte nehány felesleges szó fényűzésébe
bocsátkozni.
És a legfeketébb rágalom sem mondhatta volna Kerekesné asszonyság merész
kihívását üres dicsekvésnek. Pedig irigye és rágalmazója volt feles
számmal, a mit nem lehet csodálni; úgy lévén ez az életben mindenütt s
az emberi hívatások mindenikében, hogy a kiváló s magasabbra emelkedő
szellemek uszályát az alant maradó kartársak írigysége és rágalma
képezi. Sovány, gyönge mellű betegápolók, kik magukba szívták a kóros
szoba veszélyes levegőjét, álmos, beesett szemű betegápolók, kiknek
szeme körűl fekete karikát vont az éjjeli vírrasztás; nyájas, tipegő
betegápolók, kik kellemes kövérségre gyarapították testüket az édes
karszékbeli szunnyadás által: valamennyien keserű mosolylyal és
kétértelmű fejrázással beszéltek Kerekesné asszonyság tagbaszakadt
termetéről, egészséges rézszínű arczáról, soha sem hunyorító szürkés
zöld szeméről, és erős csontos kezeiről, melyekkel képes volt a
legnehezebb csúzos öreg urat könnyedén megfordítni ágyában. De minden
agyarkodásuknak sem sikerűlt Kerekesné asszonyságot rajta kapni, hogy a
betegágy mellett csak egyetlen egyszer is elszundított volna.
– Soha sem szokott aludni Kerekesné asszonyság? kérdé egyszer-másszor
egy-egy kíváncsiabb nő, ha reggel a betegszobába lépett, s a nevezett
tenyeres-talpas hölgyet gigási fürgeséggel kávét főzve vagy kiürített
findsáját öblögetve találta.
– Soha, felelt a tenyeres-talpas asszonyság mogorván, s nem hunyorító
szürkés-zöld szemével úgy nézett, mintha soha életében le nem hunyta
volna.
Meglehet, hogy Kerekesné asszonyság költői értelemben használta ez
időhatározó szócskát, meglehet, hogy kevés beszédű hölgy létére
válaszolt e kéttagú szóval, mely ha nem is illett egészen a valósághoz,
de tökéletesen megfelelt a tenyeres-talpas asszonyság lapidáris
stylusának: annyi bizonyos, hogy Kerekesné asszonyságnak volt elég módja
leszokni az alvásról, s azért ha fennebbi merész állítását nem is
fogadhatjuk el a szó nyelvtani értelmében, mint költői képletet épen nem
mondhatjuk vakmerő túlzásnak.
Voltak éjszakák, mikor sikoltó szél rázta az ablakot s besüvöltött a
kilyukadt papiros-ragasztékon; a patkán aléltan pislogott a hamvadó tűz
s a dideregve tapogató kéz nem talált a sötétben egy kis fát vagy
legalább forgácsot; sápadt, éhes tekintetű asszony guggolt a patka
mellett, és hiába iparkodott fagyos lehelletével új életre gyujtani a
hamvadó parazsat; hiába hajtotta fejét a nedves téglára, hogy álmában
találja meg legalább egy pillanatra, miről ébren álmodozni sem mert: a
meleget, a fényt, az örömet, a nyugalmat. A szemek nem akartak
lecsukódni, e szegény hajlékban még az álom is fényűzési czikk volt. – A
sápadt asszony vírrasztott, nem hunyorító szemével mereven nézve maga
elé, s elmerengve, ábrándozva – miről? Talán semmiről. A miről
ábrándozni, kellemes képeket alkotni lehet, azoknak fogalma sem volt meg
benne, sohasem hallott róluk, senki sem beszélt felőlük, nem ismert, nem
látott ő soha mást, mint a hideget, az éhséget, a szennyet és azt a
durva részeges férjet, ki most is a kocsmában dorbézol és bizonyosan meg
fogja verni, ha reggel felé haza tántorog.
A sápadt asszony vírraszt és mereven néz maga elé a semmibe, épen úgy
mint Kerekesné asszonyság ül abban a karszékben, üres tekintetét az
eltakart virrasztó ámpára szegezve, és elmerengve, gondolkozva – miről?
Talán régmúlt idők szenvedéseiről, talán semmiről… A beteg nyögve
megfordul kórágyán, ledobja magáról takaróját, lázas szavakat mormol,
körmével vakarja a falat, forró tűz égeti agyát, hideg borzongatja
testét, didereg, foga vaczog, takarója földre hullt… Csak fázzál, csak
dideregj, én is fáztam, én is dideregtem, még sem haltam belé… Kerekesné
asszonyság nyugodtan ül karszékében, szemét sem fordítja a kínosan
vergődő beteg felé, sokkal jobban el van foglalva a vírrasztó lámpával
vagy talán emlékeivel.
Emlékeivel? Vannak-e, lehetnek-e neki emlékei? A ki felnőtt, mint az
állat, dolgozott, mint az állat, szenvedett, mint az állat, van-e annak
múltja, van-e jövője, tud-e emlékezni, tud-e remélni?
Kerekesné asszonyság nem sokat törődik azzal, ha tud-e emlékezni, tud-e
remélni, elég büszkesége neki az, hogy tud vírrasztani. – Ezt jól
megtanulta, most szépen megélhet tudományából.