sivított, a kerekek csikorogtak, a kocsik megzökkentek és a vonat ismét
tovább száguldott a végetlen rónán.
– Hahaha! kaczagott ördögi gúnynyal a szürke úr, a mint boldogtalan
útitársa kimerülten ülésére roskadott.
Azután fölkelt, hidegvérrel felvonta az ablakot, lebocsátotta a
függönyt, s a helyett, hogy tisztességes útazó módjára helyére ült
volna, tántorogva járni kezdett a rázkodó kocsiban.
– Most rajtunk a sor, mondá fenyegető hangon. Hogy mert az úr engem
bolonddá tenni? Hogy merte azt mondani, hogy süket?
– Hagyjon nekem békét, mondá elkeseredve a középkorú kopasz úr.
– De nem addig van az! kiáltott a szürke úr. Ön engem elámított, csúffá
tett, engedte, hogy gégeszakadásig ordítsak, s most azt mondja, hagyjak
önnek békét. Azt hiszi, eleget tett ezzel a megsértett becsületnek?
– Tessék beperelni, mondá a középkorú kopasz úr tompa önmegadással.
– A megsértett becsület vért kíván, nem pert, mondá vérszomjasan a
szürke úr, s újra útitársa orra elé tartotta a két termetes pisztolyt.
Tessék választani.
– Bocsánatot kérek, ha megsértettem, mondá a középkorú kopasz úr,
belátva, hogy ez embert, akár őrült, akár gonosztevő, csak alázatos
szelidség által lehet megkérlelnie.
– Máskor jobban vigyázzon magára, mondá a szürke úr. Nem szeretem, ha
játékot űznek velem.
Ez ismételt önérzetes nyilatkozat után újra leült, szemben a középkorú
kopasz úrral, s kis makrapipát vevén ki zsebéből, megtömte valami fekete
dohánynyal és erősen pöfékelni kezdett.
– Reménylem, nem vagyok alkalmatlan, mondá váratlan udvariassággal,
útitársa szeme közé fúva a gyilkos füstöt.
– Világért sem, mondá a középkorú kopasz úr köhögve.
– Nagyon jó dohány, mondá a szürke úr.
– Pompás, mondá a középkorú kopasz úr fuldokolva.
A zárt kocsi csakhamar egészen megtelt a vastag, fekete füsttel, és a
középkorú kopasz úr újra aggódni kezdett, hogy a tűztől megmenekülve ime
füst által kell meghalnia.
– Szolgálhatok? mondá a szürke úr, előkelő udvariassággal útitársa felé
nyújtva egy hosszú fekete szivart, melynek ismertető jele, hogy
szalmaszálat húznak rajta keresztűl s leginkább a hadsereg vitéz
harczosai szájában szokott füstölögni.
– Köszönöm, nem vagyok dohányos, mondá borzongva a középkorú kopasz úr.
– De az én kedvemért, mondá behízelgő rábeszéléssel a szürke úr.
A középkorú kopasz úr kénytelen volt a jó egyesség kedvéért szájába
fogni a füstölgő, fekete nedvet izzadó mérges növényt. Szeme
elhomályosult, füle zúgott, nyelvéről lement a bőr, s lassankint úgy
kezdé észrevenni, hogy a vonat már nem előre halad, hanem fölfelé a
levegőben.
– Hogy ízlik? kérdé a szürke úr.
– Kitünő, mondá a középkorú kopasz úr, letörölve homlokáról a hideg
verejtéket.
– Nincs nagyobb élvezet a dohányzásnál, mondá a szürke úr. Én akár soha
se vegyem ki a pipát számból. Mentől többet szívok, annál többet
kívánok. Ha egy pipával kiszívtam, kiverem, s azon melegében újra
megtömöm.
A szürke úr tettekkel kísérte és bizonyította szavainak igazságát, a
mennyiben makrapipájából minden habozás nélkül útitársa lába elé verte a
tüzes pernyét, s aztán újra rágyújtott fekete dohányából. Nehány
pillanatig hallgatva élvezte a frissen töltött pipa mennyei füstjét,
mialatt a középkorú kopasz úr szivarjával bejárta a csillagos égboltot
és a zúgó tenger fenekét. A sűrű fekete füst mindegyre vastagabban
terjengett s a darázsirtó dohányillat mindegyre maróbb támadásokat
intézett a szagló szervek ellen, de a szürke úr gyakorlott orra
csakhamar új füstöt, idegen illatot fedezett föl, mely sok tekintetben
különbözött a dohányétól.
– Mi füstöl itt az ülés alatt? kiáltott hirtelen felugorva, mialatt a
középkorú kopasz úr felhasználva az alkalmat, a hamutartóba dobta
gyilkoló szivarját. – Mi füstöl itt? Álljon csak félre, épen az ön lába
mellett. Úgy, meg ne mozdúljon, most már látom. Valami csomag gyúladt
meg a tüzes pernyétől. Ne féljen, mindjárt eloltom, csak meg ne
mukkanjon.
És kirántva az ülés alól a meggyúladt csomagot, addig taposta szeges
talpú csizmáival, míg a legutolsó szikrát ki nem taposta belőle. Azután
lehajolt, fölemelte, szétnyitotta füstös, kormos maradványait, és a
középkorú kopasz úr, alig menekűlve a megégés veszélyétől, közel volt
hozzá, hogy ijedtében haljon szörnyet, midőn a a megégett, kilyukadt,
megtépett, összetaposott, besározott holmiban legféltettebb csomagjára,
egy drága selyemruhára ismert.
– Jaj nekem! nyögött a középkorú kopasz úr.
– Se baj! mondá vígasztalólag a szürke úr. Még lehet belőle valamit
csinálni; bélésnek mindenesetre jó lesz.
– Tönkre vagyok téve, mondá a középkorú kopasz úr.
– Ha megsértettem, kész vagyok lovagias elégtételt adni, mondá a szürke
úr.
– Menyasszonyom ruhája, sóhajtott megtörve a középkorú úr.
– Menyasszonyáé? mondá gúnyosan a szürke úr.
– A menyegzői ajándék! nyögött a középkorú kopasz úr.
– Igazán? mondá még gúnyosabban a szürke úr. Nem a bácsi vén
gazdasszonyának volt szánva? Elégett a csalétek? Hahaha!
– Hogy jelenjek most meg előtte? jajveszékelt a középkorú kopasz úr.
– Még a vagyonból is kicsöppenhetünk ugy-e? gúnyolódék a szürke úr.
– Mit nekem a vagyon! De az ő fájdalma, az ő fájdalma! siránkozék a
középkorú kopasz úr.
– Persze a fájdalom! Szennyes önérdekről szó sincs a dologban!
csúfolódék a szürke úr.
– Nem önérdek vezet engem, egyedűl a tiszta szerelem, keserge a
középkorú kopasz úr.
– Igen, a pénz szerelme, ingerkedék a szürke úr.
– Ne sértegessen, nyomorúlt ember! fakadt ki elkeseredetten a középkorú
kopasz úr.
– Ez vért kíván! üvöltött a szürke úr.
És felugorva helyéről, harmadszor a középkorú kopasz úr orra alá
tartotta a termetes pisztolyokat.
– E sértést csak vér moshatja le! mondá fogcsikorgatva a szürke úr. Ön
el mer engem ámítani, s mivel nem hiszem el hazugságait, nyomorúlt
embernek nevez! Hogy mer velem így paczkázni? Őrültnek tart engem?
– Igen, mondá daczosan a középkorú kopasz úr.
– Újabb sértés! hörgött a szürke úr. És neki csak egy élete van, csak
egyszer ölhetem meg őt!
– Majd meglátjuk! mondá kihívóan a középkorú kopasz úr.
– Válaszszon pisztolyt, azonnal, e pillanatban, vagy irgalom nélkül
lelövöm, üvöltött a szürke úr.
Az emberi tűrelem nem tenger, hogy kimeríthetetlen legyen. A középkorú
kopasz úr kezében még soha sem fordúlt meg vágó vagy lövő fegyver, s bár
életében mindenféle szomjúság gyötörte már, de azt soha sem hitte, hogy
valaha embervérre szomjúhozzék; hanem most az ő szemét is elfutotta a
vér, az ő feje is megbódúlt a düh mámorától. Itt állt előtte ez a vörös
orrú, mosdatlan, fésületlen, szürke ruhás ember, kinek ő soha sem
vétett, és a ki tyúkszemére hágott, fülébe ordított, kalapjára ült,
megszivaroztatta, meglökdöste, kigúnyolta, drága selyemruháját tönkre
tette, s ráadásúl most lelövéssel fenyegeti, mint a kutyát; őt, kire
szép menyasszony és egy hosszú élet boldogsága vár, mert utoljára is még
közelebb van a negyvenhez, mint az ötvenhez. Az elkeseredés, a félelem,
a bosszúvágy, a rettegés erős láz gyanánt ragadta meg tagjait, szeme
elhomályosúlt, fogai összeverődtek, ujjai görcsösen megrándultak;
fölkapta az egyik pisztolyt, ellenségére szegezte és elsütötte.
A pisztoly hatalmasat dördűlt, de még hatalmasabbat kaczagott a szürke
úr, a mint a lövés daczára sértetlenűl megállta helyét, pedig a pisztoly
alig két lépésre sült el mellétől. Most ő fogta föl a pisztolyát, lassan
czélba vette ellenfelét és tanakodni látszék, vajjon agyába vagy szívébe
lőjjön-e? A középkorú kopasz úr istennek ajánlotta lelkét és behunyta
szemét, midőn újra felhangzott a gép sivító füttye és megkondúlt az
állomás csengetyűje.
A szürke urat e hang, úgy látszik, megzavarta gyilkos szándékában, mert
a levegőbe sütötte töltetlen pisztolyát, aztán kinyitva az ablakot,
mellen ragadta a középkorú kopasz urat, és torka szakadtából kiabálni
kezdett:
– Gyilkos! gyilkos!
A vonat megállt, mindenki a kocsi ajtajához tolongott, honnan a
baljóslatú kiáltás hangzott. A vezető kinyitotta az ajtót, többen oda
rohantak, kivonták és elválasztották egymástól a dulakodókat.
– Gyilkos! gyilkos! kiabált a szürke úr.
– Nem igaz, ő a gyilkos! kiabált a középkorú kopasz úr.
– Ő sütötte rám a pisztolyt! kiáltott a szürke úr.
– Ő is rám sütötte! kiáltott a középkorú kopasz úr.
– Majd a szolgabiró mondja meg, ki a gyilkos, mordult közbe egy pandur,
kellő gorombasággal nyakon ragadva a kiabáló ellenségeket. Kötelet ide,
emberek!
Akadt azonnal egy pár kötőfék, s a szürke és a kopasz úr csakhamar
hátrakötött kezekkel állt az udvaron, a szörnyűködő néptömeg közt.
– Előre gazemberek! mondá a pandur hívatalosan hátba lökve a középkorú
kopasz urat s megrugva a szűrke urat.
– A csomagjaim! kiáltott kétségbeesetten a középkorú kopasz úr, a mint
látta, hogy féltett csomagjait egymásután hányják ki a kocsiból s a
tolongó tömeg keresztűl-kasúl jár rajtuk.
– Azokat majd zár alá teszszük jó madár, mondá a pandur. Sok szép lopott
holmi lehet bennük. Előre!
A vonat ezalatt elkészűlt, az útasok beszálltak, az ajtókat
becsapdosták, a csengetyű hármat kongott, a gép sivított és tovább
száguldott.
– Nem érkezünk ma Gyomára! kiáltott gúnyosan a szűrke úr fogolytársára,
a mint hátrakötött kezekkel a falu felé haladtak.
A szolgabíró úr épen nekivetkőzve ebédelt, azért meglehetős mérgesen
fogadta a kellemes hírt, hogy két gazembert hoztak a vasútról. Be kell
csukni, majd holnap kihallgatja, csak nem fogja emésztését megzavarni
két jó madár miatt! Másnap reggel aztán maga elé vitette a vádlottakat s
megkezdte a kihallgatást.
– Mi a neve? kérdé a középkorú kopasz urat, kit külseje után ítélve
tekintélyesebb gonosztevőnek tartott.
– Gálicz Rezső, mondá a középkorú kopasz úr.
– Nem igaz, hazudik, még a nevét is eltagadja, kiáltott közbe a szürke
úr.
– Mit jelent ez? kérdé a szolgabíró.
– Azt, hogy ez az úr nem Gálicz Rezső, hanem Czompó Barnabás, mondá a
szürke úr.
– Tessék kikutatni zsebeimet, ott van a keresztlevelem, mert épen
esküvőmre útaztam, mondá reszketve a középkorú kopasz úr.
Csakugyan zsebében volt a keresztlevél és egyéb íratok, melyekből
czáfolhatatlanúl kitűnt teljes joga a Gálicz Rezső hangzatos nevéhez.
Czompó Barnabásról szó sem volt bennük.
– Eltévesztettem emberemet! kiáltott a szürke úr homlokára ütve. Hogy
mert ön engem bolonddá tenni? fordúlt haragosan Gálicz úr felé. Ötszáz
forintot lopott ki zsebemből.
– Hol a lopott pénz? kérdé a szolgabíró a középkorú kopasz urat.
A szürke úr rejtélyes felkiáltása még jobban összezavarta a kérdést,
melyet későbbi terjedelmes vallomása sem volt képes tisztába hozni. A
szolgabíró igen gyanúsnak találta a dolgot, s hosszú két hétbe kerűlt,
míg végre teljesen kiderűlt a középkorú kopasz úr ártatlansága, és
szürke útitársával együtt visszanyerte szabadságát.
Sietett a vasúthoz, aggodalmasan töprenkedve, hogyan engesztelje ki a
hosszas várakozásért menyasszonyát? Az állomáson leendő apósával
találkozott.
– Csakhogy megtaláltam! kiáltott rá a leendő após. Hogy mert elmaradni
az esküvőről és cserben hagyni leányomat?
– Be voltam zárva, mondá Gálicz úr. De most jóváteszem mulasztásomat.
Minél előbb megtartjuk az esküvőt.
– Meg ám! mondá keserűen a leendő após. Ha volna kivel.
– Az istenért, hova lett menyasszonyom? kérdé rémülten Gálicz úr.
– Miután önt hiában várta az esküvőre, másnap megszökött írnokommal;
most is őket keresem, mondá a leendő após. És mind ennek ön az oka. Ha
el nem késik, leányom most az ön felesége volna.
– Köszönöm, jobban szeretem így, mondá a középkorú kopasz úr.
II. _A pénzes tüsző._
A vonat csengetyűzúgás, fütyülés, kiabálás, sípszó mellett czammogott be
ünnepélyesen a fedett pályaudvarba. Az ajtókat kinyitották, az útasok
egymásután ugráltak ki, csak Csató úr nem szállt ki kocsijából, hiába
ajánlotta ablaka alatt csábító hangon egy hordár szolgálatát.
Kétségbeesve nézett ki ablakán, szemeit, melyekből még alig törűlte ki
jóformán az álmot, réműlt bámészkodással jártatva a nyüzsgő
embertömegen. Nyakkendője ki volt oldva, kabátja, mellénye föl volt
gombolva, szája tátva-nyitva állt, mintha az ijedt sikoltás után, mely
nehány percz előtt kitört rajta, többé nem tudta volna becsukni. Végre
eloszlott némileg a tolakodó embertömeg, a kocsik ajtaját kezdték újra
becsapkodni, midőn Csató úr annyira magához tért tompa ámulatából, hogy
az állomási főnököt magához kérette.
A kívánt tisztviselő nemsokára megérkezett s nem a legnyájasabb
tekintetet veté az ablakon kinéző köpczös, szürke hajú útazóra.
– Tessék kiszállni, – mondá mogorván. A vonat nem megy tovább.
– Addig nem szállok ki, – mondá kétségbeesetten Csató úr, – míg
hívatalosan és tanúk előtt nem konstatáltuk a tényeket.
– Micsoda tényeket? – mondá haragos bámulattal az állomási főnök.
– Megraboltak, – mondá Csató úr.
– Lehetetlen! – kiáltott az állomási főnök.
– Fájdalom, nagyon is lehetséges, – mondá Csató úr, vígasztalan arczczal
tapogatva széles derekát. – Nincs itt!
– Mi nincs ott? – kérdé az állomási főnök.
– A pénzes tüsző, – mondá nyögve Csató úr. – Tízezer forint volt benne.
Eltűnt.
– Hová? – kérdé haragosan az állomási főnök.
- Ha én azt tudnám! – sóhajtott a kifosztott férfiú. – Főnök úr, ez a
pénz nem volt az enyém, földesuramnak hoztam föl, és azért szeplőtlen
becsületem érdekében addig ki nem szállok a kocsiból, míg hívatalosan és
tanúk előtt jegyzőkönyvet nem vesznek föl a megtörtént rablásról. Tessék
egy rendőrbiztost és két tanút hívatni.
– Jól van – mondá az állomási főnök, fölébredt kíváncsisággal. – Az
egyik tanú én leszek, a másik az ellenőr. Itt van a biztos úr is, tessék
elmondani esetét.
Csató úr kinyitotta a kocsi ajtaját.
– Tessék besétálni, – mondá udvariasan.
– Hát a kocsiban vegyük föl a jegyzőkönyvet? – mondá mogorván a biztos
úr.
– Tessék kívül maradni, de én szeplőtlen becsületem érdekében addig
innen ki nem szállok, míg hívatalosan és tanúk előtt nem konstatáltuk a
rablás tényét, – mondá izgatottan Csató úr.
– Rajta hát, – mondá haragosan a biztos úr, kit épen egy pohár sör és
pörkölt mellől hívtak el. Régi törvény, hogy a felsőség mindig a
publikum rabszolgája legyen. A pörkölt ugyan semmit sem ér fölmelegítve,
az állott sör sem kitünő ital, de a rendőrnek az is jó. Csak rajta!
E hívatalos fölhatalmazás után, Csató úr, kihajolva a kocsi ablakán,
megkezdte fontos vallomását, mialatt a törvényes bizottság az ajtón
kívül foglalt helyet a kocsi lépcsőjén.
– Mi a neve? – kérdé mogorván a biztos úr.
– Csató Bernát, – mondá reszketve Csató úr. – Tiszttartó vagyok
Saraglyai Dénes ő nagysága ligeti uradalmában és tegnap este –
– Hány éves? – kiáltott a biztos úr.
– Ötvenhat multam szent György napján, – felelt Csató úr, – és tegnap
este –
– Micsoda vallású? – folytatá a biztos úr, ki nem zökkenve a hívatalos
formalitásból.
– Római katholikus, – mondá Csató úr, – de Ligeten nincs templomunk,
azért néhanapján a kálvinista paphoz járok tarokkozni –
– Nős vagy nőtlen? – szakítá félbe a biztos Csató úr hitvallását.
– Tavaly ültem meg ezüstmenyegzőmet, – mondá Csató úr, – és tegnap este
–
– Vannak gyermekei?
– Az ég nem áldotta meg házasságunkat magzatokkal, – felelt sóhajtva
Csató úr.
– Gyanús, mondá komoran a biztos úr, a két törvényes bizonyságra
tekintve, kik helybenhagyólag köhögtek.
– Miért gyanús? – kérdé rémülten Csató úr.
– Jó, csak folytassa, – mondá szigorún a biztos úr. – Mi baja van? Miért
kell most itt ülnünk a kocsi garádicsán?
– Tegnap este, – mondá Csató úr reszketve, – sürgönyt kaptam a földesúr
ő nagyságától, hogy haladék nélkül tízezer forintra van szüksége az
uradalmi pénztárból. Épen vacsoránál ültem vendégeimmel, mert feleségem
névnapját tartottuk, a kit Juliannának hívnak. Van még több keresztneve
is, de ezt szoktuk megtartani, mert nyárra esik és a vendégek könnyebben
megjöhetnek vacsorára.
– Ugyan végezze be már vacsoráját és menjen tovább, – kiáltott
türelmetlenűl a biztos úr.
– Nem lehet, kérem alássan, mert a vacsora alatt történt, – mondá
izgatottan Csató úr. – A harmadik tál ételnél érkezett a sürgöny és még
három tál volt hátra. El lehet mondani, hogy épen a vacsora közepén
voltunk. A helybeli jegyző negyedszer emelt poharat feleségem
egészségére, koczintottunk, ittunk és nagyon jó kedvünk volt. Megjön a
sürgöny, elolvasom. A tízezer forintot magam viszem föl – mondom
feleségemnek – ugyis személyes dolgom van ő nagyságával. Jól van – mondá
feleségem – csak vigyázz egészségedre és el ne veszítsd a pénzt. Ne
féljen tensasszony – mondja az uradalmi pénztárnok – erős bőrtüszőbe
teszszük az ezres bankókat és Bernát barátom derekára fogja csatolni.
Csak ne csatolja szorosra – mondja feleségem – mert nagyon sokat evett,
s a milyen kövér ember, megüthetné a guta. Ezzel fölkerekedtünk, én a
pénztárnok és az ellenőr, s a kis irodába mentünk. Itt állt az erős
Wertheim-kassza; az iroda ajtaja vaspántokkal van ellátva, az ablakon
keresztvasak állnak. Az ajtó mindig dupla zár alatt van; a pénztárnok is
csak akkor lép be, ha nagy summa pénzt kell kiadni vagy bevenni,
különben a nagy irodában dolgozik.
– Jőjjön már ki az irodából és menjen tovább! kiáltott bosszúsan a
biztos úr.
– Nem lehet kérem alássan, mert itt történt, – mondá lázasan Csató úr.
– A nagy irodában vagy a kicsiben? – kérdé az állomási főnök.
– A kicsiben, – mondá izgatottan Csató úr. – A pénztárnok kiolvasott tíz
darab ezrest; mind a tízet összehajtva a tüsző négy zsebébe raktuk;
azután – követem alássan – levetkőztem, a tüszőt csupasz derekamra
csatoltam, felöltöztem, begombolkoztam, és mind a hárman visszamentünk
az ebédlőbe. Csak tessék tovább mulatni – mondom vendégeimnek – de nekem
mennem kell, mert a vonat félóra múlva indúl. Még egy pohár bort a
szerencsés megérkezésre, mondja a jegyző, ki soha sem mulasztja el az
alkalmat, ha toasztot lehet inni. Megtöltöttük tehát a poharakat.
– Igya már ki poharát és menjen tovább, kiáltott haragosan a biztos úr,
félbenhagyott pohár sörére gondolva.
– Kiittuk a bucsúpoharat – folytatá Csató Bernát úr részletes vallomását
– megcsókoltam feleségemet, kezet fogtam a vendégekkel, befogattam és
kihajtattam a vasúthoz. Velem jött a kasznár és két uradalmi írnok, kik
az egész úton énekeltek, hogy távol tartsák a rablókat. Az állomáson a
kasznár azt tanácsolta, hogy külön alvó kocsit vegyek, mert úgyis egész
éjszaka útban leszek, s legalább nem kell félnem, hogy tolvajokkal
kerülök össze. Az egyik uradalmi írnok tüstént a pénztárhoz ment jegyet
váltani, a másik a kocsiba vitte táskámat, aztán mindketten
fölsegítettek, szerencsés útat kívántak, a kasznár még egyszer utánam
kiáltott, hogy vigyázzak «ama bizonyosra» – nem mervén a tüszőt
fönhangon említni ennyi ember hallatára – a konduktor becsapta az ajtót,
harmadikat csengettek és elindúltunk –
– Hála istennek, csakhogy elindúltak már, – mondá türelmetlenűl a biztos
úr.
– Én is azt mondtam – folytatá búskomoran Csató úr – és ledőlve
szundikálni kezdtem. Hanem ma reggel, midőn ideérve fölébredtem, és első
gondolatra tüstént tüszőmhöz kapva észrevettem, hogy nincs többé
derekamon, akkor már nem mondtam azt, hogy hála istennek.
– Mikor aludt el? kérdé az állomási főnök.
– Azt hiszem, mindjárt útam kezdetén, – mondá Csató úr.
– Miért hiszi? mondá szigorúan a biztos úr.
– Mert egy állomás nevét sem hallottam, – mondá Csató úr.
– Egyszer sem ébredt föl útközben? – kérdé az állomási főnök.
– Nem emlékszem, – felelt Csató úr.
– Nem vette észre, hogy álmában háborgatta volna valami? – kérdé az
állomási főnök.
– Nem – semmi – mondá Csató úr elgondolkozva. De igen – mégis – egyszer
úgy éreztem, hogy erős léghúzam jő rám.
– Honnan jött a léghúzam? – kérdé szigorúan a biztos úr.
– Azt hiszem, a nyitott ablakokból, – mondá Csató úr.
– Mért nem csukta be az ablakokat, ha nem szereti a léghuzamot? – mondá
bosszúsan a biztos úr.
– Tisztán emlékszem, s a kasznár és a két uradalmi írnok is látta, hogy
Ligeten mind a két ablakot fölhúztam és a függönyöket lebocsátottam, –
mondá izgatottan Csató úr. – S midőn ide érkeztem, a két ablak még
mindig föl volt húzva s a függönyök le voltak bocsátva.
– Honnan jött hát a léghuzam? – kérdé gyanakodó fejrázással a biztos úr.
– Bizonyosan, mikor a rabló kinyitotta az ajtót, – mondá az állomási
főnök.
A rendőrbiztos igen tudományos bámészkodással nézett a levegőbe, mintha
onnan olvasná ki a rejtély megoldását. A betűk azonban nagyon
olvashatatlanok lehettek, mert a biztos úr bámészkodása egyre
tudományosabb alakot öltött ugyan, de semmi megnevezni való eredményre
nem vezetett. Csató úr ezalatt a két törvényes bizonyság segélyével
kiforgatta táskáját, zsebeit, levetkezett, felöltözött, megmozgatta a
párnákat és az ülések alá bújt. Sok szemetet talált, de mindez nem ért
tízezer forintot s nem is volt a tüszőben. Végre a biztos úr kibetűzte a
levegőbe írt hieroglypheket, mert újra Csató úrra függesztette szemét s
szigorúan e nagy fontosságú kérdést intézte hozzá:
– Kire gyanakszik?
– Uram istenem – mondá kezeit tördelve a szerencsétlen Csató úr – én
senkire sem gyanakszom. Az ablakok sértetlenek, a kocsiba senkit sem
eresztett be a vezető –
– Megvan! – mondá ünnepélyesen a biztos úr. – A konduktor a tolvaj.
– Lehetetlen! – kiáltott az állomási főnök.
– A hol lopott pénzről van szó, ott semmi sem lehetetlen, – mondá
szakértő tekintélylyel a rendőrbiztos. – Hozzák elő ez embert!
Nem kellett messzire menni, a gyanúba vett egyenruhás férfiú ott állt a
második kocsi mellett; és íjedten kimeredt szeme, halálos sápadtsága,
midőn nevét hallotta a törvény képviselőjének ajkáról, ékesszólóan
bizonyította bűnösségét, vagy legalább is rémületét.
– Hol a lopott tízezer forint? – mondá a biztos úr, mellen ragadva a
vádlottat.
– Nem tudok róla semmit, – mondá a rémült ember, vaczogó fogakkal és
összeverődő térdekkel. – Ártatlan vagyok.
– Ezt minden gazember mondhatja magáról, – jegyzé meg keserű
philosophiával a biztos úr. – Előre a börtönbe, a többit majd kideríti a
vizsgáló bíró.
– De kérem biztos úr, – szólt közbe az állomási főnök, – ez az ember
mindig kifogástalan becsületü volt –
– A hol pénzről van szó, ott nincs kifogástalan becsület, – mondá
hívatalos felsőséggel a biztos úr. – Előre!
– Előbb tessék a jegyzőkönyvet aláírni, mert addig nem szállok ki a
kocsiból, – szólalt meg Csató úr az ablakból.
A biztos úr ismét a légi hieroglyphek tudományos elemzésébe merűlt, s
úgy látszott, fontos fölfedezést tett a láthatatlan betűk közt, mert
egyik kezével a vezető gallérát tartva, a másikkal minden udvarias
bevezetés nélkül kirántotta Csató urat a kocsiból, úgy hogy e termetes
férfiú majdnem pórúl járt a nagy és váratlan ugrás következtében; s
aztán őt is galléron ragadta.
– Az úr is velem jön, – mondá a biztos úr.
– Jó, de azért nem kell a galléromat fognia, – mondá Csató úr bosszús
meglepetéssel.
– A tolvajt gallérnál tartják, – mondá szentencziaképen a biztos úr.
– Én nem vagyok tolvaj! – kiáltott elsápadva Csató úr.
– Azt majd a vizsgáló bíró úr deríti ki, – felelt a biztos úr.
– Hiszen engem loptak meg! – mondá kétségbeesetten Csató úr.
– Az úr pénze volt az, vagy másé? – kérdé hívatalos sarkazmussal a
biztos úr.
– Földesuramé volt, – mondá tompán Csató úr.
– A hol más ember pénzéről van szó, ott minden ember tolvaj, a ki hozzá
férhet, – mondá rendőri axioma gyanánt a biztos úr. – Előre, jó madarak,
a vizsgáló bíróhoz!
Heveder Máté vizsgáló bíró úr igen éleselméjű kriminalista volt s
egészen az új jogászi iskola híve. Európai színvonalon állt s mindenben
megállapított elvek szerint járt el. Mint nagy eklektikus, fölhasználta
az összes külföldi elméletek és gyakorlatok tudományos vívmányait,
mindegyikből a legjobbat és leghasználhatóbbat szedve ki, fürge méh
gyanánt, mely szorgalmas repülő állathoz még abban is hasonlított, hogy
hatalmas fulánkkal volt ellátva. A vallatott gonosztevők sokkal jobban
rettegtek maró sarkazmusától, mint a kilátásba helyezett büntetéstől, és
sokszor csak azért is vallottak, hogy gúnyja csipős ostorától minél
előbb megszabadúljanak.