barna vendégének megfoghatatlan öröme és hirtelen felugrása épen nem
volt ínyére.
– Módjában áll, nagyon is módjában áll, kiáltott Csicsa úr, heves
taglejtései által még inkább fölgerjesztve Lombi Loránt titkos
méltatlankodását. Nagyon jó keresetünk van – minden este el vagyunk
foglalva – megduplázom Peták Dani fizetését – az úr hegedű-művész –
– Annak mondtak, vágott közbe Lombi Loránt fagyosan, sejtve, de magának
sem merve megvallani az összefüggést Csicsa úr szakadozott fölkiáltásai
között.
– Elfogadja hát? Kezet rá! kiáltott az elragadtatott barna úr, örömében
annyira megfeledkezve minden világi tekintetről, hogy valósággal Lombi
Loránt felé nyújtá kesztyűtlen kezét.
– Mit? kérdé Lombi Loránt mereven és mozdulatlanúl.
– Hát – az első hegedűs helyét bandámban, felelt Csicsa úr, fokozatosan
leeresztve fölemelt hangját és kinyújtott kezét, a mint az elszörnyedt
öreg ember szótalanúl fölemelkedett ágyáról.
Hosszas szünet következett. Lombi Loránt némán állt az ágy előtt,
egyedűl rövid szaggatott lélekzete által tudatva, hogy a szörnyű
villámcsapás még hagyott benne valami életet. A barna úr ez alatt igen
kényelmetlenűl kezdte magát érezni; gyűrűit össze-vissza cserélte
ujjain, s szórakozottságában vagy zavarában kivonta mellényzsebéből
vaskos arany óráját és úgy fölhúzta, hogy minden lánczát, kerekét
összetörte s örökre használhatatlanná tette.
– Fényes kereset – megduplázom a fizetést, mormogott Csicsa úr biztató
és mentegető hangon.
– Ennyire sülyedtem! kiáltott végre Lombi Loránt oly fájdalommal és
keserűséggel, hogy Csicsa úr most már valósággal nem tudta, melyik
lábára álljon?
– Engedelmet kérek, nem akartam megbántani, dupla fizetést ígértem,
mondá aztán bűnbánó meghunyászkodással.
– Peták Dani utódja! kiáltott Lombi Loránt.
– Dupla fizetéssel, tevé hozzá a sötét barna kísértő, az alkudozás
megkezdésének vevén Lombi Loránt keserű fölkiáltását.
Lombi Loránt körűlnézett a szobában, fegyvert keresve, melylyel szörnyű
bántalmáért méltó megtorlást vegyen. Fegyver nem ötlött szemébe, de
látta Csicsa úr jó akaratú biztatástól sugárzó ábrázatát, melyen az
ijedtség, alázatosság, pártfogás, tisztelet és jóakarat oly kellemes
kifejezésben egyesűlt, hogy minden vonása ezt látszott kiáltani: Dupla
fizetés! – Nem, ez nem lehetett szándékos sértés, nem kiszámított
megalázás, gondolá Lombi Loránt. Keserűsége és haragja lassankint
elsímúlt, helyét a leereszkedő szánakozás foglalta el, a mint a czigány
furcsa vegyületben mosolygó és ijedező arczára tekintett. Mit tudja ő
szegény, mit tett? Képes-e ő fölfogni, mi a művész? Szemében csupán
hegedűsök vannak; az ő baja, de nem hibája, hogy nem tud különbséget
tenni Peták Dani és Lombi Loránt közt.
Lassankint kialudt Lombi Loránt szemében a harag tüze s helyében a fájó
szánakozás szelid világa csillogott. Sőt előbb elkékűlt ajkai körűl
gyenge mosoly is játszadozott, midőn megfogta a még mindig riadtan
mosolygó és dupla fizetésről mormogó Csicsa kezét, és a szoba túlsó
végére, a falhoz vezette.
A falon díszes sorban függtek a kisebb-nagyobb koszorúk, hosszú, széles
selyemszalagokkal, arany betűs feliratokkal. Lombi Loránt megállt
előttük, s baljával Csicsa kezét fogva, jobbjával az első koszorúra
mutatott.
– Ez volt első koszorúm, gyermekkoromban kaptam, midőn első
hangversenyemet adtam, mondá ünnepélyes hangon. A város hölgyei
nyújtották át bársony párnán, zöld szalagjára arany betűkkel van a nevem
írva, s azon remény, hogy e név valaha be fogja tölteni a világot.
A barna férfiú álmélkodva nézett a zörgő levelű koszorúra; kezébe fogta
a lelóggó selyem szalagot, s míg ezt műértőleg morzsolá ujjai közt, a
rajta levő feliratot iparkodott elolvasni, elfeledve a jelenet
ünnepélyes hatása alatt, hogy az írástudományba csak igen tökéletlenűl
van beavatva.
– Az első koszorú reménye beteljesedett, folytatá Lombi Loránt még
ünnepélyesebben, tovább vonva barna vendégét s a második koszorúra
mutatva. Ezt a koszorút a hildenhausen-sonderburgi uralkodó herczeg
sajátkezűleg dobta nekem, midőn Hilden-Hausen-Sonderburgban léptem föl
az udvari színházban.
Csicsa a második koszorú széles selyem szalagját is megmorzsolá ujjai
közt, mi alatt kábúltan nézett a sárga poros levelekre, s öntudatlanúl,
de siker nélkűl iparkodott elméjébe vésni az épen most hallott
kimondhatatlan idegen nevet.
– A harmadik koszorút – folytatá Lombi Loránt, tovább vezetve az
álmélkodó barna férfiút – egy főrangó hölgy-intézet növendékei
nyújtották át testületileg. – A negyediket – ötödiket – és így
tovább-tovább – a mint Don Ruy körűlvezette Carlos királyt őseinek képei
előtt, akként mutatta be Lombi Loránt megilletődött vendégének
koszorúit, mindegyiknek elmondva történetét s Csicsa kezébe adva a
szalagokat. A megbolygatott koszorúk száraz levelei zörögtek, mintha a
feltámasztott emlékek szél gyanánt rezegtetnék a hosszas álom, pihenés
után; egy-két levél a földre hullt; Lombi Loránt kegyelettel fölemelte
onnan s gondosan az asztalfiókba zárta, sárguló írások és hírlapok közé.
Csicsa néma álmélkodással hallgatta végig a koszorúk történetét,
megfogta szalagjaikat, ujjai közt morzsolta, megkísérlé elolvasni
felírataikat, míg lelkében azon homályos sejtés kezdett határozottabb
alakot ölteni, hogy ennyi koszorúval szemben nem ártana újra és
erősebben hangsúlyozni a dupla fizetést, a mit halkan és félénken
azonnal meg is tett.
– És most – fejezé be Lombi Loránt, a mint az utolsó koszorú száraz
leveleinek zörgése elhallatszott – és most Csicsa, megbocsátom
vakmerőségét. Bizonynyal nem tudja kivel beszél, azért merte ajánlatát
tenni. Most azonban láthatja, hogy a művész, kinek ily koszorúi vannak,
nem állhat be egy czigány bandába hegedűsnek.
A meglepett barna férfiú akart még valamit hebegni dupla fizetésről, de
Lombi Loránt határozott, bár kegyes kézlegyintéssel jelenté, hogy a
kihallgatásnak vége van. Csicsa úr óriási erőfeszítések után felhúzta
keztyűit, kivette óráját, füléhez tartotta s fejcsóválva győződött meg,
hogy nem jár; de azért mégis figyelmesen megnézte, s miután háromszor
sikertelenűl belekezdett valami búcsúzó szónoklatba, a harmadik kísérlet
után lassan kihátrált az ajtón.
A mint Csicsa úr kilépett a ház kapuján, s megigazgatva ujjain a
gyűrűket és zsebébe rejtve ismét lehúzott keztyűit, épen tovább akart
indulni, nagy zörgéssel fordult be az útczába egy ekhós szekér és
közvetlenűl ama kapu előtt állapodott meg, hol Csicsa úr végezte úti
előkészületeit.
– Ez a bárány-útcza tizenötödik száma? kiáltott az ekhó alól egy éles
nőnemű hang.
– Ez hát, mordult vissza üléséről a subás kocsis. Csak van szemem.
– Kend nem ismeri a számokat, visított ismét a nőnemű hang. Kérdezze meg
azt az urat a kapu előtt.
– Azt mondja az asszonyság, kérdezzem meg az urat, mondá a subás kocsis
mogorván, Csicsa úr felé fordulva.
Csicsa úr, kinek igen hízelgett, hogy valóságos úrnak tekintik s vitatás
nélkül fölteszik róla az arab számok ismeretét, e felszólításra a kapu
felé fordúlt s tudományos arczkifejezéssel kezdte tanulmányozni a ház
falára mázolt számokat.
– Kérdezze meg az úrtól, itt lakik-e Lombi Loránt? sivalkodott ismét
türelmetlenűl a nőnemű hang.
– Igenis itt lakik, épen tőle jövök, kiáltott Csicsa úr, örvendve, hogy
ilyen könnyen átesett a nehéz számtani feladaton.
– Hajtson be az udvarra, sivított a nőnemű hang. A kocsi megfordult s a
nyitott kapun keresztűl, visító tartalmával együtt, az udvarra
döczögött.
Csicsa úr most már tovább mehetett volna ugyan, de zenészi kíváncsiságát
nagyon felgerjesztvén a sivító hang, megállt a kapu előtt s várta a
szekér rejtelmeinek kitárulását. Ha azonban valami vonó vagy fuvó
hangszert gyanított a szekérben, úgy nagyon csalódott várakozásában,
mert nem jött belőle napfényre egyéb, mint egy igen öreg és igen vézna
asszonyság, félúrias ruhában és kőkorbeli főkötővel, azután két kis
láda, egynehány kosár, egy csomag ágynemü s végre egy szegényes öltözetű
kis leány, kit Csicsa úr hirtelenében tizenkét-tizenhárom évesre
becsűlt.
Ennyit látott Csicsa úr és nem többet. Láthatta Lombi Lorántot is, a
mint szobája ajtajába lépett, összecsapta kezeit s vendégeihez sietett.
Még azt is láthatta, hogy hirtelenében pár szót váltott a kőkorbeli
főkötős vézna asszonysággal, mialatt jobbra-balra kapkodta kezeit,
melyeket a kis leány erővel meg akart csókolni. Erre mindnyájan
ládástúl, kosarastúl, ágyneműstől a szobába mentek, és Csicsa úrnak nem
maradt egyéb látnivalója, mint a subás kocsis, a mint mogorva arczczal
jártatta az udvaron lovait.
Lombi Loránt ezalatt vígasztalan arczkifejezéssel iparkodott szűk
szobájában elhelyezni a megérkezett holmit, míg a vézna asszonyság,
elfoglalva az egyetlen széket, lélekzetvétel nélkül igyekezett egy
drámai szerkezetű monologban minden lehető kérdésre megelőzőleg felelni.
– Hogy ki vagyok? Hát özvegy Harcsa Mihályné asszonyság vagyok, a férjem
asztalosmester volt, húsz év előtt halt meg vízibetegségben. Hogy
micsoda módon ismerkedtem meg az úr unokahugával? Hát csak úgy, hogy
anyja özvegysége óta a házamban lakott, ott betegeskedett, ott is halt
meg. Hogy hagyott-e valamit hátra? Hát bizony csak azt a kis holmit, a
mi itt van ni; elhoztam mind, egy darabját se tartottam vissza, pedig
adósom volt az utolsó hónapi házbérrel. Hogy miért hoztam az úrhoz ezt a
kis árvát? Hát csak azért, mert nincs ezen a világon senkije, és semmije
az úron kívül. Hogy honnan tudom én ezt? Hát a boldogult édes anyjától,
a ki sokszor eldicsekedett vele, hogy van neki egy Lombi Loránt nevű
rokona, nagy művész, híres muzsikus, gazdag ember, itt meg itt lakik, és
bizonyára nem fogja elhagyni kis leányát, ha nem lesz többé édes anyja.
Hogy hát ez nem egészen igaz, mert lakásából ítélve, az úr nem látszik
valami gazdag embernek. A bizony meglehet, de azért ezt a szegény kis
lányt nem fogja az útczára tenni? Hogy miért nem tartom én el magam?
Mert nekem nincs miből, szegény vagyok, sok gyerekem van, azt se tudom,
hogy éljek el napról-napra? Hogy mit tegyen az úr evvel a szegény kis
féreggel? Hát bizony csak nevelje fel, ha van lelke az úrnak, mert
különben megveri az isten. Mariska, csókolj kezet a bácsinak, és jól
viseld magadat, ha azt akarod, hogy szeressen.
A kis leány elfogta Lombi Loránt vonakodó kezét és megcsókolta. Lombi
Loránt szólni akart, de maga sem tudta, mit mondjon; hosszú ideje pedig
nem maradt a gondolkodásra, mert a vézna asszonyság, megelégedéssel
tapasztalván a rokoni jó egyetértést, melyet a kézcsók által teljesen
biztosítottnak látott, újra fölvette a drámai monolog fonalát.
– Hogy meddig maradok itt? Bizony még ma este szeretnék haza menni;
kocsimat csak egy napra fogadtam fel, a kocsisom pedig nagyon goromba
ember, nem férnék meg a szájától, ha éjszakára is itt tartanám. Ne
tessék tartóztatni, semmi esetre sem maradhatok. Hogy tartozik-e
valamivel a kis Mariskáért? Bizony tartozik; én tartom anyja halála óta,
az útiköltség is csak miatta van, mert bizony a nélkül soha sem jöttem
volna ebbe a városba. Hogy most nem tudja megadni? Nem is azért
kérdeztem, mintha meg akarnám venni az úron. Elvárok vele akár meddig,
sőt azt se bánom, ha örökre adósom marad. Hogy jó apja akar lenni a kis
Mariskának? Azt el is várom. Hogy meg fogom-e valamikor látogatni? Hát
biz azt nem tudom, majd megválik idővel; egyszer csak, meglehet,
betoppanok ide s megnézem, mivé nevelte ezt a kis leányt? Hogy szívesen
fog látni? Reménylem is, különben most ne tessék tartóztatni, mert csak
etetünk és mindjárt haza felé indulunk. Mariska, csókold meg a bácsi
kezét és köszönd meg a hozzád való jó akaratát.
A kis leány ismételte előbbi támadását Lombi Loránt keze ellen, és Lombi
Loránt belátta, hogy a végzet rendelései ellen hiában küzd a gyönge
ember. A minek meg kell történnie, az megtörténik; ha meg kellett
történni, hogy most egyszerre egy tizenkét éves leány nevelőapjává
legyen, bele kell nyugodnia a kikerülhetetlenbe. A kőkorbeli főkötős
asszonyság oly szépen megtett helyette minden kérdést és minden lehető
ellenvetést, és oly kimerítőleg és megczáfolhatlanúl megfelelt
valamennyire, hogy neki szólnia sem kellett, s az ellenmondás
legtávolabbi reménye nélkül fogadta az égnek e váratlan ajándokát. Nem
is azon gondolkozott, elfogadja-e vagy nem, ehhez többé szó sem fért,
hanem csupán az iránt kellett még tisztába jönnie magával, hogyan
oldhassa meg a nehéz számtani feladványt, hogy a mi eddig egynek sem
volt elég, ezután elég legyen kettőnek?
E nehéz problema fölött töprenkedett, mialatt a visító hangú beszédes
asszonyság kirakta a ládákból, kosarakból Mariska holmiját, folytonosan
oktatva a kis leányt jó erkölcsökre s istennek és embernek tetsző
viseletre, közben-közben pedig felszólítva, hogy csókolja meg a bácsi
kezét. E fölött töprenkedett akkor is, midőn Harcsa Mihály özvegye
elvégezve minden dolgát s elköltve tisztességes ebédjét, melyet Lombi
Loránt a szomszéd fogadóból hozatott hitelben, még egyszer előadta
szokott drámai modorában saját élettörténetét, kapcsolatban Mariska
anyjának viselt dolgaival, s újra szívére kötötte Lombi Lorántnak a kis
leány sorsát. E nehéz problemán törte fejét akkor is, midőn a mogorva
kocsis bemordúlt az ajtón, hogy fogva vannak a lovak s ő nem akar az
úton hálni, mire a vézna asszonyság föltette fejére kőkorbeli főkötőjét,
megcsókolta a kis leányt, megölelte Lombi Lorántot és a kocsiba ült,
onnan sivítva még egyszer a kis leányra, hogy csókoljon kezet a
bácsinak, míg sivítása és az ekhós szekér zörgése egészen elhangzott, és
a nevezetes látogatásból semmi egyéb nem maradt hátra Lombi Loránt
szobájában, mint a szegletben ülő és csendesen sirdogáló kis leány.
E nehéz problemán törte fejét Lombi Loránt akkor is, midőn az éj
leszállt s a kis leány csendesen pihegve aludt a földön rögtönzött
ágyában, míg Lombi Loránt pislogó olajlámpája álmos világánál
hangjegyeket másolt egyik növendéke számára. Halkan dudolta magában a
vídám dallamot, a mint a fekete pontokat egymás után rakta alúl-felűl a
vonalakra s a mellett számolta minden képzelhető jövedelmét, melyet a
legnagyobb munka mellett képes lesz szerezni. Kevés, nagyon kevés, maga
is alig tud megélni belőle. A dallam rendkívül vidor fordulatba ment át.
Lombi Loránt halkan verte hozzá lábával a szökdelő kíséretet, szeme
lassankint elfordúlt a papirról s az alvó kis leány arczára tévedt. Mint
hasonlít anyjára! Lombi Loránt tisztán visszaemlékezett a szőke hajú,
kék szemű, vídám piros arczú leánykára, kivel gyermekkorában annyit
játszott és veszekedett. Az az idő rég elmúlt, azóta nem látta őt, pedig
szerették egymást; a mint most maga előtt újra látta gyermekében,
fölébredtek rég szunnyadó emlékei és ismét visszaképzelte magát a
gyermekkorba, s fejét a félig beírt papirra hajtva, hosszan elmerengett
a lelke előtt elvonuló képeken. Az a boldog család, melynek gyermekei
ott játszottak a kavicsos udvaron, hová lett, merre hullt szét azóta?
Mind meghaltak, senki sem maradt belőle, csak ez a szegény öreg ember,
rövid dicsősége romjaival s tört reményeivel, és ez az alvó gyermek,
kinek senkije sincs a világon kívüle, tehetetlen, élhetetlen kolduson
kívül. Szegény fakadó bimbó, mely düledező rom tövében akar megvonulni.
Mi lesz ott belőle, fog-e menedéket találni, fog-e virúlni?
Fog. Lombi Loránt hirtelen fölemeli fejét, eltaszítja maga elől a
papirost s felugrik székéről. A gondolat, mely agyába szökött,
megremegtet egész valóját. El akarja hárítani magától, de makacsul újra
meg újra visszatér. Behunyja szemét, de annál világosabban látja Csicsa
czigány mosolygó orczáját; befogja fülét, de annál érthetőbben hallja a
dupla fizetés biztató ajánlatát. Kétségbeesetten küzd e rémképek ellen –
hiába! Mind jobban, jobban körülfogják, elkábítják, magukkal ragadják.
Hasztalan igyekszik kiszabadulni a polyp karjai közűl, annál inkább
beléjök bonyolódik; hiába erőlködik kiemelkedni a dagadó hullámokból,
annál mélyebbre vonja a láthatatlan erő. Sülyed, egyre sülyed,
ellenállása mindig gyengébb, erőtlenebb, már alig küzd, a hullámok már
vállát, ajkát, szemét érintik – tekintete a falra esik, a koszorúk
némán, fájó szemrehányással intenek felé – megragadja e szalmaszálat s
végső erőlködéssel még egyszer kirántja magát a polyp karjaiból, a
hullámok öléből.
De a polyp nem ereszti martalékát, a hullámok nem adják vissza, mit
egyszer megragadtak. Lombi Loránt nehéz vergődésében elfordul a
koszorúktól s az alvó gyermekre esik szeme. A polyp karjai újra
tagjaihoz tapadnak, újra vonják, ragadják a mélységbe. Nincs ellenállás,
nincs menekvés. A hullámok összecsapnak feje fölött – határozott.
Leszedi a falról koszorúit, egymásután, gyöngéden összehajtja
szalagjaikat, még egyszer elolvassa felírataikat, még egyszer, utoljára.
Többé nem látják egymást. Azon a pályán, melyre most fog lépni, nincs
joga hajdani koszorúihoz. Nagy faláda áll a szoba legvégső szegletében.
Lombi Loránt egyenkint bele rakja koszorúit, gyöngéden s figyelmesen,
nehogy kár essék a száraz levelekben. Az utolsót is elhelyezi, jobbjával
már a láda födelét tartja – – nem, nem zárhatja el örökre szeme elől
dicsősége emlékeit – – sem az isten, sem az emberek nem kívánhatják tőle
ez áldozatot… Az alvó gyermek hosszan sóhajt álmában – Lombi Loránt
becsapja a láda födelét s bezárja lakatját.
II.
Tiszta fehér falak, zöldre festett rácsajtó, virágágyas udvar,
folyondáros tornácz, két egyszerű csinos szoba mindenesetre kellemesebb
lakás, mint egy sötét, nedves, rendetlen, szennyes barlang valami szűk
udvar legbenső zugában, és az udvaron, tornáczon, szobákban sürgölődő,
szorgoskodó, mosolygó, csevegő, tizennyolcz éves szép leány valószínüleg
nincs hátrányára semmiféle lakás díszének. Lombi Loránt kénytelen ezt
titokban bevallani, midőn hegedűjével hóna alatt belép a zöld rácsajtón,
körűlnéz a virágos udvaron, keblére szorítja az eléje futó, sürgölődő,
mosolygó, piruló leánykát.
Öt év mult el már azon nehéz éjszaka óta, melyen Lombi Loránt
sírboltjukba temette hervadt koszorúit s reájok csapta a koporsó
fedelét. Öt hosszú év, váltakozó küzdéseivel, bajaival, örömeivel,
bánatával, vígaszával, könnyeivel, mosolyaival. Lombi Loránt feláldozta
új feladatának a legnagyobbat, mije volt, feláldozta művészi
büszkeségét, önérzetét, önbecsülését s az áldozat következményeit
viselte hősi lélekkel, bölcs megadással. Lemondott igényéről az emberek
bámulatára, a köztisztelet adójára, lemondott méltóságáról, a művészi
név varázsáról; szerényen meghúzódva járt az útczán s csupán akkor,
midőn dolga kívánta; visszavonult közelebbi ismerőitől s ha véletlenűl
találkozott velök, szégyenkező alázattal emelt kalapot előttük. Nem volt
meg azon vígasztalása, mint a leköszönt királyoknak, kiket a
magánéletben is átövez a régi fény varázsa, ő nemcsak lemondott régi
dicsőségéről, hanem meg is tagadta multját, önmagát; a régi nagy művészt
bele temette oda a nagy ládába, a hervadt koszorúk közé, itt a földön
már csak a Csicsa Miska bandájának első hegedűse járt és muzsikált.
Nehéz volt a lemondás, kínos volt az áldozat, de lassankint megjött a
kárpótlás. A kis Mariska jó gyermek volt, jó gyermekből szép leány lett,
szép leányból ki tudja még mivé lehet? Lombi Lorántnak ő hozta meg a nap
melegét, a virág illatát, mindent a mi fényes, mosolygó, kedves. A mint
a gyermek növekedett éveiben, fejlett szépségében, jóságában,
kedvességében, úgy fiatalodott Lombi Loránt korban, erőben, kedvben,
fürgeségben. Mintha különböző pontokról egymás felé közelednének, hogy
végre egy mosolygó, virágos, verőfényes ponton egymásra leljenek… Mi
lehet az a mosolygó, virágos, verőfényes hely…? Lombi Loránt nem
kérdezte, nem is gondolt rá, de ösztönszerűleg, öntudatlanul
folyton-folyton haladt feléje… A hervadt koszorúk pedig feledve pihentek
elzárt sírboltjukban.
Mióta Lombi Loránt közönséges emberré lett s mindennapi kenyérkereset
után járt, azóta kezdett valamit adni a jólétre és kényelemre is,
melyekkel hajdani olympusi fenségében nem sokat törődött. Most már
szeretett jól ebédelni, ebéd után kényelmesen elpihenni, nyáron a
virágos udvar lugasában, télen a jó fűtött szobában. Mindezen prózai
kedvtelésekre a kis Mariska szoktatta, eleinte hízelgő kérlelésekkel
biztatva, hogy tegye meg ezt vagy azt, az ő kedvéért, ha nem másért.
Lombi Loránt tehát megtette először Mariska kedvéért, aztán a maga
kedvéért – szóval lassankint oly prózai köznapi emberré vált, hogy
lehetőleg jól és kényelemben akart élni, és rendes munka által
megszerezni azt, a mi erre a jó és kényelmes életre szükséges.
– Mennyi változás! gondolá magába Lombi Loránt, elhelyezve a szobába
hegedűjét s az ajtóból szemével kísérve az esteli készítésében
szorgoskodó leány sürgő-forgó alakját. Mily varázs lehet az, melylyel e
leány úgy átalakított engem? Mily erő az, mely úgy ragad feléje s mégis
oly titokszerűen elriaszt sokszor mellőle? Úgy szeretném az apa
gyöngédségét, párfogását tanúsítani iránta – és nem tudom. Elfogult
vagyok mellette, zavarba jövök, mint a gyermek… Mi ez? Mit jelenthet ez?
Még többször is feltette volna magának e kérdést, hanem Mariska, kit
elmélkedése alatt folytonos figyelemmel kísért, e pillanatban erősen
elpirúlt s nagy buzgósággal kezdte fújni a konyha tüzét, hogy legyen
mire fognia pirulását. Lombi Loránt észrevette a pirulást, s ugyanazon
pillanatban szemébe tünt a tornáczon, épen Mariska lesütött szemének
irányában, egy fiatal ember alakja. Ha a leány elpirul és közelében
fiatal ember áll, nem lehetetlen, hogy a kettő közt okozatos összefüggés
van. Lombi Loránt erős nyilalást érzett szívében és e pillanat gyors
feleletet adott fennebi kérdésére, melyet annyiszor hasztalanúl tett föl
magának.
Nem, nem, esztelenség! A mily villámmódra ötlött agyába e felelet, oly
megdöbbentő sietséggel igyekezett azt onnan ismét elriasztani. Őrültség
még a gondolat is. Nem akar vele foglalkozni, ideje sincs rá, ez a
fiatal ember az ő vendége, legjobb legkedvesebb tanítványa, kiből még
valódi művészt fog nevelni. Elébe siet, mohó szorgoskodással bevonja a
szobába, beszél, enyeleg vele, s talán észre sem veszi, hogy azalatt
folyton tekintetét lesi, folyton azon töprenkedik, vajjon ő volt-e oka a
pirulásnak.
A vacsoránál lázas jó kedve van, nevetgél, tréfál, beszél, egyre beszél,
mintha valami alkalmatlan gondolatot akarna agyon beszélni. De ez
alkalmatlan gondolat mindegyre visszatér, akárhogy kergeti, nem szabadúl
meg tőle. Beszél közömbös dolgokról, a napi eseményekről, növendékeiről,
Csicsa Miskáról – – s mikor már azt hiszi, tökéletesen megszabadult
üldöző kísértetétől, akkor kapja rajta magát, hogy lopva, mohón lesi a
fiatalok szemét, ajkát, kezét, nem intenek, nem sugnak, nem adnak-e
valamit egymásnak…?
Őrültség, őrültség… Majd ha egyedűl lesz, ha elég ideje lesz, szemébe
néz ennek a bolondos kísértetnek, s higgadt megfontolással, józan
okoskodással adja ki neki az útat. A vacsorának vége van, a vendég
eltávozik, Lombi Loránt forróan megszorítja kezét, aztán hátra dűl
székében s könnyed hangon mondja Mariskának, kísérje ki ő a vendéget.
Egyszerre csak megint rajta kapja magát, hogy a szoba ablakánál van s a
félig félre vont függöny megől leskelődik… Mire leskelődik, miért
leskelődik…?
Egyedűl vagyunk, gondolkozzunk most higgadtan, megfontolva, te
szerencsétlen őrjöngő! Mi az, szerelmes vagy? Nem vagyok, nem vagyok,
nem akarok lenni… Mért leskelődöl hát…? Mert féltem őt… Félted? Kitől
félted…? Nem az-e rendeltetése, hogy szeressen, nővé legyen?… Nem
engedem, nem élhetek nélküle… Vedd el hát te őt… Őrültség… Miért volna
ez oly nagy őrültség? Nem történik-e mindennap száz meg száz ilyen
házasság…? Hány éves vagy?… Ötvenöt… És ő…? Tizennyolcz… Őrültség,
őrültség! Nem akarok többé rá gondolni.