megkérdezné, szívesen látják-e? Nem vár ez hívást, nem szorúlt
kínálásra, épen nem szemérmes vendég. Bemegy a zárt ajtón, belopózik a
csukott ablakon, s a hová egyszer befészkelődött, pusztít, rombol,
emészt ott; ha elküldöd, ha kidobod, visszamegy. Nem bánja ő, akármilyen
a szállás: új-e vagy ócska, tiszta-e vagy ronda, világos-e vagy sötét,
mindegy az neki, helyén van akárhol, talál pusztítni, gyötörni valót
mindenütt. És még ha egyedűl járna! De nem, másokat is hoz magával, hadd
segítsenek neki romboló munkájában. Az az ismert zöld szemű szörnyeteg
sarkában van mindenütt, vele megy mindenhová, tanyát üt vele minden
hajlékban. Lombi Loránt is megismerte mind a kettőt; hiába okoskodott,
hiába fontolgatott, mondhatta magát őrültnek, kereshetett akárhol józan
érveket: a kínzó vendégek szállást vettek nála s nem hagyták el többé.
Ott voltak vele nappal, a mint sorra járta házait s leczkéket adott
növendékeinek. Akárhogy magyarázta a zene titkait, akárhogy verte
kézzel-lábbal a taktust; minden accordban az egyik csalogató hangját
hallotta, minden hamis trillával a másik rikácsoló hangja kiáltott
fülébe. Egy–kettő, hátha mégis szeretne – egy–kettő – őrült gondolat;
egy–kettő, gyorsabb ütemben – hozzám vonhatná a hála is – egy–kettő
forte, fortissimo – ne olyan hamisan – vajjon kire gondol most –
egy–kettő – piano – szegény öreg, ne álmodjál szerelemről… Ott voltak
vele elmaradhatatlan vendégei esténként, midőn a város nyilvános
kertjében Csicsa Miska bandájában húzta a keringőket, csárdásokat a
tánczra vágyó fiatalság talpa alá… Hogy összeillenek a tánczoló párok,
fiatal fiatallal, tánczos tánczosné közt alig van egy pár évnyi
különbség… a mint el-elsuhantak előtte a lihegő, kipirúlt, mosolygó
alakok, feszült figyelemmel leste valamennyinek arczát, tartását,
mozdulatait, s számította mindegyiknek életkorát… hahaha! rikoltott
fülébe gyötrő vendége, nézd ezeket, kik oly édes mámorral simulnak
egymás keblére, mind ifjak, mind az élet virágjában vannak – virág
virágra hajlik – száraz kóró vagy te, nem a virágok közt van a te
helyed… és húzta, húzta lázasan a vidám, csapongó, szökellő tánczzenét,
hogy az egész bandát magával ragadta és Csicsa Miska kénytelen volt nagy
megelégedéssel bevallani, hogy ilyen első hegedűsnek a dupla fizetés se
sok.
Több héten át tartott ez a gyötrelmes állapot, Lombi Loránt érezte, hogy
ereje napról-napra fogy a küzdelemben. Növendékeit egészen
kétségbeejtette a gyors tactus-veréssel, a nyilvános kertben pedig
minden este valóságos őrjöngő tánczokat járatott a város tisztességes
fiatalságával, úgy hogy végre Csicsa úr is megsokalta első hegedűsének
ifjui hevét. Ha Csicsa úr megsokalta, Lombi Loránt valósággal roskadozni
kezdett alatta. Amaz est rettentő felfedezése óta nem ismerte többé a
nyugalmat. Kínzó vendégei éjjel-nappal lelkén ültek, csábítgatták,
ijesztgették, hevítették, lehűtötték, biztatták, leverték. Nyugodt,
türelmes modora, mely hajdani művészi méltósága helyét pótolta, most
eltünt; izgatott, kapkodó, tűrelmetlen lett; maga sem tudta tisztán,
mire, miért? Napról-napra mélyebben elmerült a vén szerelmesek
boldogtalan állapotába, mely minden boldogtalanság között a
legszomorúbb, mert mindenki előtt nevetséges s csak annak szomorú, ki
benne van. Segítni kell e kínos helyzeten, véget kell vetni a
szakadatlan gyötrelmeknek – Lombi Loránt érezte ezt s elhatározta, hogy
minél előbb meg fogja tenni.
A kis Mariska, a milyen gondtalan, könnyű kedvű, vidám leányka volt,
semmit vagy igen keveset vett észre gyámatyja szenvedéseiből. Legfölebb
annyit sejtett, hogy kellemetlenségei voltak növendékeivel, vagy
elbágyadt a hosszas éjjeli muzsikálásban. Aztán neki is voltak gondjai,
apró, könnyű gondocskák ugyan, de egy tizennyolcz éves leányka még
nagyra, sokra tartja az ilyesmiket. Az a fiatal ember, ki ama nevezetes
estén oly áruló és nagy következményű pírt idézett arczára, azután is
sokszor gyakorolta e festési tehetségét, s Mariska el nem tudta
gondolni, hogy gyámapja ilyenkor miért lesz sokkal izgatottabb és miért
oly szeszélyes szegény Beregi Lőrincz iránt, a ki pedig a
zongora-művészetben a legkedvesebb tanítványa volt s igen derék
tisztességes fiatal ember?
Megtudhatta nemsokára azt is, midőn gyámapja mintegy négy héttel a
sokszor emlegetett nevezetes est után, délután, épen mikor valami
lakodalomba készült muzsikálni, úgy meghúzta hegedűje húrjait, hogy
valamennyi elpattant, és Mariska a nagy pattogtatásra ijedten rohant az
udvarról a szobába.
– Megyek, hozok friss húrokat, mondá Mariska készségesen.
– Nem kell, ne hozz, felelt Lombi Loránt, ágyra dobva hegedűjét. Nem
megyek el a lakodalomba.
– Nem? álmélkodék Mariska. De hogy fognak tánczolni első hegedűs nélkül?
– A hogy tudnak, mondá Lombi Loránt mogorván. Ki nem állhatom a
lakodalmakat.
Mariska néma bámulattal nézett gyámapja boszús arczára. Nem mert szólni,
csak úgy magában gondolá, hogy a lakodalmak iránti gyűlöletben nem
osztozik vele. Különben ebbeli véleményének nemsokára kifejezést is
adhatott, még pedig sokkal meglepőbb módon, mintsem előre gondolta
volna.
– Hát te szereted a lakodalmakat? kérdé Lombi Loránt vontatva. Látszott
arczán, mily hosszas benső küzdés előzte meg az egyszerű kérdést.
– Igen, felelt Mariska félénken.
– Szeretnél tánczolni valami lakodalmon? kérdé Lombi Loránt perczenként
növekedő izgatottságtól reszketve.
– Igen, felelt Mariska, csodálkozva e váratlan kérdés s gyámapja
rendkívüli zavara fölött.
– Szeretnél tánczolni a te lakodalmadon? kérdé Lombi Loránt, tökéletesen
elvesztve józan eszét.
Nincs az a tizennyolcz éves leány a világon, a ki ne óhajtana minél
előbb tánczolni saját lakodalmán, és mivel Mariska sem volt valami
különös teremtmény, hanem csak olyan leány, mint a többi, feltehetjük
róla, hogy semmi kifogása sem lett volna efféle mulatság ellen. Szólni
azonban nem szólt semmit, csak fülig elvörösödve és kötényén keresve
valami igazítni valót, sütötte szemét a földre.
– Szeretnél férjhez menni? kérdé Lombi Loránt.
Mariskának most már halántéka is piros színben égett s szemét a világ
minden vőlegényeért sem emelte volna fel a földről. Épen ezt kérdezte
tőle tegnap négyszem közt a tornáczon Beregi Lőrincz is, míg gyámapja a
nyilvános kertben tánczoltatta a város mulató ifjúságát. Tegnap is így
pironkodott és sütötte le szemét a földre, s akárhogy esengett szegény
Lőrincz, mégsem felelt egy árva szóval sem. Ki tudja, hátha most ezen az
úton akar választ nyerni kérdésére? Most már talán mégis felelhetne,
gyámapjától csak nem fogja szégyelni magát.
Midőn tehát Lombi Loránt még egyszer s nyomatékosabban ismétlé előbbi
kérdését, Mariska kissé oldalt arczába pillantott, s aztán hirtelen újra
lesütve szemét s még jobban elpirulva, gyorsan igent bólintott fejével.
– Mariska – mondá Lombi Loránt megragadva a piruló leány kezét –
emlékszel-e még a napra, melyen hozzám jöttél? Tudod-e, hogy azon az
éjjelen, melyen először aludtál födelem alatt, megfogadtam, hogy neked,
boldogságodnak szentelem életemet, és megtettem éretted a legnagyobb
áldozatot, melyet a világon senkiért és semmi másért meg nem tettem
volna? Mondd Mariska, adtam-e okot, hogy fogadásom szegéséről
vádoljanak? Megtettem-e mindent, kész voltam-e minden áldozatra, hogy
téged boldoggá tehesselek?
Mariska felelet helyett némán meghajolt s hálásan megcsókolta kezét. Az
öreg szerelmes későn kapta el kezét a szeretetnek ezen gyermeki
nyilvánulása elől, kárpótlásúl azonban közelebb vonta magához a még
mindig piruló leánykát.
– Szeretsz-e engem Mariska? kérdé Lombi Loránt a delirium legnagyobb
fokán.
– Igen, tiszta szívemből, felelt Mariska ártatlanúl.
– Akarsz-e boldoggá tenni? kérdé tovább az eszeveszett ember.
– Legforróbb óhajtásom ez, volt a gyanútlan felelet.
– Akarsz-e nőm lenni?
Igen, kimondta e szavakat, tisztán, érthetően kiejtette; Mariska jól
hallotta, de nem akart fülének hinni. Azt hitte, gyámapja nyelve botlott
meg vagy az ő érzékei kápráztak el. Ijedten, csodálkozva nézett Lombi
Loránt arczára. Ez a színéből kikelt, sápadó és piruló arcz, ezek a
remegő ajkak, ez a félő, reménylő tekintet – ezek mindent
megmagyaráztak, egy pillanat alatt mindent világossá tettek. Igen, ez
szerelem, őrjöngő szerelem volt – a nő szeme megismerte, megértette azt.
– Akarsz-e nőm lenni? kérdé Lombi Loránt másodszor.
Az első kérdés a gyermeket ijesztette meg, a másodikat a nő hálája és
szánakozása hallotta. Egy pillanat munkája volt az átalakulás, egy
pillanat alatt rohantak el a leány szeme előtt gyámapja jóságának,
áldozatainak, szeretetének képei, egy pillanat elég volt, hogy szenvedő
arczán keresztűl szívébe lásson s elolvassa benne a kínok könyvét, és
egy pillanat elég volt arra, hogy megfeleljen a kérdésre.
– Igen.
Mennyi lemondás, mennyi önfeláldozás, mennyi hála és mennyi keserűség
volt ez egy szóban, azt nem árulta el sem hangjának reszketése, sem
halvány ajkának vonaglása.
De félénken elvonúlt az öreg ember mellől. Gyámapja keblére gyanútlan
bizalommal simúlt, a vőlegénytől riadtan húzódott. Parancsolhatott
eszének, parancsolhatott szívének, szemének, arczának, hangjának; de nem
uralkodhatott az önkénytelen irtózáson, mely megragadá és megreszketteté
egész valóját.
Lombi Loránt mindezt nem látta. A hosszú láz, mely hetek óta gyötörte,
tetőpontját érte el, deliriumában nem látta a valót, egyedűl csak a
lázálom képeit, és ezek a képek mosolygó boldogságot, tiszta kék eget,
verőfényes pázsitot mutattak lelki szemének. E hangulatban tölté el a
napot, e hangulatban búcsúzott el éjszakára menyasszonyától…
Menyasszonyától… szinte megrezzent, midőn kiejté e szót; vajjon a
boldogságtól vagy gonosz előérzettől rezzent meg? Ezen töprenkedett
egész este, mióta elvált Mariskától s boldog jó éjszakát kívánt neki… A
szerelmi vallomás első láza elmúlt már, higgadtan, nyugodt
megfontolással akart elmélkedni jövendő terveiről. Egyedűl volt,
gondolkozhatott… Egyedűl? Nem, nem egyedűl, megfeledkezett régi
vendégéről, de ez nem feledkezett meg róla. Az éj csendjében ismét
beszélni kezdett, eleinte halkan suttogva, aztán mindig hangosabban,
hangosabban kiáltva és kaczagva. El akart merülni édes gondolataiba, a
jövő szép terveibe, de a kiállhatatlan kiabálás, kaczagás nem hagyott
neki békét, szétkergette legédesebb gondolatait, kényszerítette,
követelte, hogy rá hallgasson. Utoljára is kénytelen volt vele. És
mentől feszűltebben figyelt rá, annál inkább elszörnyedt a nagy
őrültségen, melyet ma oly könnyelműen elkövetett. Hisz ez a leány nem
szereti, nem szeretheti őt; csak a hála kényszerítette arra, hogy
kérését meg ne tagadja. Szíve másé, mást szeret, azon ifjut, ki lángoló
pírt tudott varázsolni arczára, s talán most is, álmában ennek nevét
rebegik vágyó ajkai.
A féltékenység kínzó réme nem engedte nyugodni. Meg kell győződnie, még
ez éjjel mindenről bizonyossá kell lennie. Meg fogja lesni álmát, ki
fogja kutatni rejtekeit. Halkan, tolvajléptekkel, a szoba felé lopózott,
hol Mariska aludt. A lakás két szobából állt, közben volt a konyha. Ezen
kellett áthaladnia, a sötétben csak tapogatózva mehetett, itt is – ott
is megbotlott valamiben, utoljára valami széles kemény bútor állotta el
útját, nem tudta merre van az ajtó, meg akart fordulni, elcsúszott és
homlokát erősen oda ütötte a kemény bútor éles szögletébe.
Sokáig feküdt aléltan a földön. Mire magához tért s tévedező szemével
zavartan nézett körűl szokatlan környezetében, már hajnalodott s a
konyhaajtó fölött levő ablakon vidám kelő nap küldé be sugarait. Lombi
Loránt nehezen feltápászkodott fekvéséből, sokáig kellett gondolkoznia,
míg tisztán megismerte, hol van, hogyan jutott ide. Megnézte a kemény
bútordarabot, melynek éles szögletétől még most is sajgott homloka.
Ráismert; rég el volt rejtve, rég el volt feledve, de azonnal ráismert.
Ebben a nagy faládában rakta el egykor, egy gonddal terhes éjszakán,
hajdan legdrágább kincseit. Hogy elfeledkezett róluk, milyen hálátlan
volt hozzájok! Vajjon mi lett azóta belőlük?
A megrozsdásodott kulcs még mindig a lakatban volt. Kinyitotta a láda
födelét s bele nyúlt. A száraz levelek zörögtek érintésére, sűrű
porfelleg emelkedett ki belőlük. Kivette a legfelső koszorút; alig
maradt még egy-két levele, de megismerte; szalagja megsárgúlt,
megzöldűlt, de elolvasta. És így kiszedte valamennyit egymás után, s míg
ezt tevé, visszaemlékezett az éjszakára, melyen nehéz küzdelmek után
megvált dicsősége emlékeitől s elzárta szemei elől. Mennyi minden
történt azóta, mennyire megváltozott azóta minden, megváltozott ő maga
is. Vissza gondolt azon éjszakára és az elmúlt estére… s a kezében
tartott koszorú reszketni kezdett és a nehány megmaradt levél zörögve
hullt a földre. Mit mondtak a hulló, zörgő levelek? Lombi Loránt jól
értette és pirulva sütötte földre szemét. Azon éjjelen, midőn e
koszorúkat a ládába rakta, azt vélte, a legnagyobb áldozatot hozza,
lemondva művészi önérzetéről, hogy a véletlenűl hozzá kerűlt gyermek
sorsáról gondoskodjék – – – most azt zörögték a száraz levelek: mondj le
nagyobbról is, mondj le őrült szerelmedről is, ha nem akarod, hogy első
áldozatod hiába való legyen, hogy az a leány, a kinek kedvéért váltál
meg tőlünk, most boldogtalanná legyen… Azt mondták a zörgő levelek:
hervadt koszorú hervadt főhöz illik, maradjon a virág az ifjúságnak…
Egészen megreggeledett már, mire Lombi Loránt valamennyi koszorúját
kiszedte s mindnyájától meghallgatta a viszontlátás üdvözletét. –
Mennyire szégyelte magát a szemrehányásokra, melyeket régi hű barátaitól
hallott. Hová jutott, milyen nevetségessé lett, mily boldogtalanná tett
volna egy szegény gyermeket nevetséges szenvedélyével. Mióta ismét
koszorúi közt volt, tökéletesen visszanyerte régi méltóságát, mint azon
időkben, mikor még csipkés szegélyű kendőjében fogadta leereszkedőleg a
köztisztelet nyilvánulását. Egyszerre felszökött ismét azon olympusi
magaslatra, hova nem érnek el az apró emberi szenvedélyek. Művész lett
újra, régi büszkeségével és önérzetével, s igen könnyűnek tartá most,
feláldozni szerelmét azon gyermek boldogságáért, a kiért valaha
nagyobbat is fel tudott áldozni: büszkeségét és koszorúit.
Felnyalábolta a koszorúkat s szobájába vitte; apró szegeket ütött a
falba s rendben egymásután felaggatta koszorúit, úgy mint valaha voltak.
Tisztában volt egészen magával, tudta mit fog tenni és nem fájt a szíve.
Nem fájt a szíve, midőn a felébredő és félénken közeledő leánykának
tudtára adta, hogy tegnapi szavait tulajdonképen nem magáról, hanem
Beregi Lőrinczről értette, és a meglepetés, ijedtség és öröm közepette
sírva fakadó Mariskát kézen fogva a nevezett fiatal ember karjaiba
vezeté. Nem fájt a szíve, midőn tudtára adá Csicsa úrnak, hogy megszűnik
a banda első hegedűse lenni, s az álmélkodó s már-már tripla fizetést
igérő barna férfiúnak minden kérlelésére csak azzal felelt, hogy
visszalép s utoljára saját gyámleánya lakodalmán fog szerepelni, nehogy
az ünnepélyes napon hiányos legyen a banda működése. Nem fájt a szíve,
midőn megjött a boldog menyegző napja, vidám vendégsereg forgolódott a
sátorrá alakított udvaron s Harcsa Mihály özvegye is megjelent kőkorbeli
főkötőjével; midőn megkezdték a menyasszony-tánczot, és ő ott húzta a
bandában s szemével kísérte a szép menyasszony boldogan lejtő alakját;
nem fájt a szíve, midőn az ifjú pár elbucsúzása előtt még egyszer
letérdelt előtte, áldását kérve s a vendégsereg nagy riadozásai közt
haza tért, ő meg visszavonúlt most már megint magányos szobájába,
hervadt koszorúi közé… Nem fájt a szíve, vagy ha fájt is, nem tudta meg
azt senki… A ki ezentúl a nyilvánosság előtt megjelent, az ismét Lombi
Loránt volt, a büszke önérzetes művész, csipkés szegélyű nagykendőjében
és méltóságos kopottságával, a ki megkívánja, hogy menetközben az
emberek utána tekintsenek és nevezetesség gyanánt mutogassák az
idegeneknek, elfeledve azt, hogy valaha Csicsa Miska bandájában
muzsikált.
MALÁTA ÚR KARÁCSONYFÁJA.
Hogy a legjobb akarat sem talál mindig kellő meltánylásra, és az emberek
irígysége, mondhatni gonoszsága félre magyarázza a legtisztább szándokot
is: olyan igazság, melyet Maláta úr napjában többször szokott nagy
keserűséggel és búskomoly sóhajtással ismételni. Van oka rá, önmagán
tapasztalja mindennap. Ha nem tartoznék nagyszámú erényeinek díszes
seregébe az emberiség nagy hőseit formáló legfőbb erény, a szívósság: az
üldözött Maláta úr már régóta magányba vonúlt volna a nyilvánosság
színpadáról, melyen évek óta szerepelt zsíros bevételek és állandó
piszszegés mellett. De mivel Maláta úrban tetemes mértékben burjánzott a
hősalkotó szívósság plántája, megmaradt működése színpadján, szánakozó
sóhajjal zsebre rakta a zsíros bevételeket és nagylelküleg ignorálta az
elégedetlen fizető közönség füttyeit.
Megszokta már, hogy balra magyarázzák minden tettét; annyira megszokta,
hogy már nem is iparkodott ellenségeit – és ezekhez tartozott az egész
világ – szándékainak kristály-tisztaságáról meggyőzni. Megelégedett
azzal, ha öntudata nyugodt volt és a kamatokat pontosan fizették adósai.
Egyébbel nem törődött, mint nem törődik a ragyogó nap azzal, ha némely
finnyás arczbőrü és gyönge idegzetü ember kiállhatatlannak tartja éltető
és melegítő sugarát.
Ilyen jótékony és melegítő nap gyanánt ragyogott Maláta úr azon
égbolton, melynek széles láthatára magába zárja az emberiség sokkal
nagyobb részét, azt a részt, mely pénz dolgában meg szokott szorulni.
Ennek az égboltozatnak csillagrendszerében tündökölt Maláta úr napja
központ gyanánt; az apróbb bolygók és álló csillagok, melyek körülötte
csoportosultak, tőle nyerték a fényt, vele egyetértve ragyogtak és
melegítettek a hálátlan földlakók számára. Nagy volt az áldás, melyet az
emberiségre árasztottak, gazdag volt a tenyészet, melynek jótékony
befolyásuk életet adott. Dúsan hajtott az inség gabonája, gyönyörűen
fejlett a kétségbeesés virága, gazdag szüretet adott a tönkrejutás,
nyomorúság, földönfutás szőlőtője, pazarul hullatta gyümölcsét a
becstelenség, öngyilkosság gyümölcsfája. És mind ennek daczára akadt
elég hálátlan ember, ki panaszkodni mert a nap melege miatt, és ernyőt
feszített ki feje fölé sugarai ellen.
Ez elégedetlen és hálátlan emberek közt bizonyára a legelégedetlenebb és
leghálátlanabb volt valami Bokros nevű ember. Soha sem tudta annyira
vinni, hogy a határozatlan «valamik» csoportjából kiemelkedjek s
«valaki» legyen belőle. Teljes életében megmaradt abban a jelentéktelen
osztályban, hol az együgyüség kopott köntösét a becsületesség foltjaival
szeretik tarkázni. Természetes ellenségei ezek mindenkinek, a ki a
többiek közül kiemelkedik, a kit érdemei miatt gyűlölnek, rágalmaznak,
üldöznek.
Maláta úrnak is természetes ellensége volt ez a valami Bokros nevű
ember. Rágalmazta életében, boszantotta halálával. Kizsákmányolta
jóságát, elköltötte pénzét, visszaélt nagylelkűségével, szidta, üldözte,
uzsorásnak káromolta. Pedig mit tett vele Maláta úr? Semmit, épen
semmit, a mi a törvény legkisebb betűjét is kilódíthatná helyéből.
Sokszor mondta nyájas mosolylyal a dühtől tajtékzó Bokros nevű ember
szemébe: tessék, vigye a törvényszék elé; bizonyítson rá
törvénytelenséget, ha tud, ha mer. A Bokros nevű ember csak
panaszkodott, átkozódott, de annyira nem vitte a vakmerőséget, hogy
hálátlanságára a törvény szentesítését merje arczátlanúl követelni. Nem
is lett volna tanácsos. Maláta úr tudta jól, hogy a jog az ő részén van,
nem hiába tanulta négy éven át a törvényt kitartó szorgalommal, nem
hiába állta ki belőle a vizsgálatot kitünő kalkulussal.
Mikor a végzet együvé hozta e két embert, bizonyára azon szeszélyes
ötlete volt, hogy a két legnagyobb ellentétet szembe állítsa egymással,
és így mutassa meg élő példával a nagy különbséget érdem és
érdemetlenség, tehetség és tehetetlenség, nagylelküség és hálátlanság
között.
Maláta úr saját erejéből indult neki a világnak, nem volt senkije, a ki
segítse, támogassa. A maga lábán járt kezdettől fogva és azért talpát
úgy hozzá idomította mindenféle ösvényhez, hogy a leggöröngyösebb,
legtekervényesebb, legkeskenyebb, legsikamlósabb helyeken sem botlott,
bukott, csúszott el soha.
A Bokros nevű ember szüleitől kapott nevelést, tőlük örökölt nevet,
vagyont, elavult fogalmakat és szokásokat és minden út közül csak
egyetlen egyet ismert, az egyenes útat, melyet az együgyüek hiú
önámítással szeretnek a becsületesség útjának nevezni.
Maláta úr tudományt szerzett, tudományát az emberiség javára használta,
viszálkodásaikban tanácsadójuk volt, pöreiket elintézte, pénzeiket
fölszedte és megtartotta, nehogy a könnyelmű emberek elpazarolják vagy
rosszra használják. Eszével, ügyességével szép vagyont szerzett, de
pénzét nagylelküleg embertársai javára használta. Kileste, hol van
pénzben hiány, hol van szükség kölcsönre, és ott azonnal megjelent
jótékony geniusként, s önzetlen segélyeért nem kívánt egyéb jutalmat,
mint egy meleg kézszorítást és százhusz perczentet. Sőt az emberiség
iránt lángoló szeretete annyira vitte, hogy nem elégedett meg a maga
nyújtotta segélylyel, hanem másokat is hasonló magasztos jótékonyságra
buzdított: összeköttetésbe lépett, szövetségget kötött velök; egyesült
erővel kutatták ki szükségben szenvedő embertársaikat, hogy a meleg
kézszorítás és százhusz perczent jutalma mellett segélyt vigyenek
számukra. Valódi jótékonyczélú titkos társaságot szervezett; minden
osztályban, minden társaságban állított föl kegyes szívű védangyalokat,
mindenfelé küldött jótékony portyázókat… és így gyakorolták egyesült
erővel a jótékonyság, jótállás, emberszeretet, óvatolás, irgalmasság,
végrehajtás nemes erényeit.
A Bokros nevű ember ódivatú modorban akart gazdálkodni, vetni és aratni;
botorul kitette magát a felhők szeszélyeinek, a nap makacsságának, a
fagy, jég, zápor véletlen ötleteinek, a hörcsök, egér s egyéb mezei és
házi állatok oktalan vágyainak. Nem tudott eszével uralkodni sem az élő,
sem az élettelen természeten; azt hitte, elég a munka és szorgalom… és
egyre vesztett, pusztult, bukott; mentől inkább igyekezett kimenekülni,
annál mélyebben bele bódult a zavarba, segélytelenségbe, tehetetlenségbe
és a jótékony emberbarátok karjaiba, melyeket vastag hálátlansággal
uzsorának káromolt.
Maláta úr becsülettel és önfeláldozással szerzett pénzét, a
társadalomban kivívott tisztelt és előkelő állását szokott
önzetlenségével csupa nagy és nemes czélra használta. Fényt űzött, hogy
elősegítse az ipart és kereskedést; arany karpereczeket vett a
tánczosnőknek, hogy lendítsen a művészeten; futtatott a lóversenyeken,
hogy előmozdítsa a hazai lótenyésztést. Sebesültek, árvízkárosultak,
rabok, árvák számára hangversenyeket, bálokat rendezett; minden
gyűjtésben, minden bizottságban, minden politikai és társadalmi
mozzanatban tevékeny részt vett; és ha egyik-másik adósa kétségbeesésből
öngyilkossá lett, árvái részére jótékony gyűjtést rendezett s az
aláírást megnyitotta öt forinttal.
A Bokros nevű ember botorúl megházasodott, gyermekeit hiú
nagyravágyásában neveltette, kitanította, s a mi vagyonát a fagy, jég,
zápor s elemi csapások, a hörcsök, egér, uzsorás és egyéb mezei és házi
állatok meghagyták, reájuk költötte, egyiket eltemette, a másikat
kiházasította, a harmadikat megutaztatta, és bárgyú fejével azt hitte,
polgári kötelességet teljesít, ha családot alapít, gyermekeket nevel,
maga pedig koplal, izzad, fárad és semmiben sem vesz részt, a miről a
hírlapok tudósítói meg szoktak emlékezni.