nem akarok bajt hozni Oszkár úrra, a ki olyan jó volt hozzám. Merre
menjek?
– Csak erre, kedves Violám, ebbe a szobába; a túlsó oldalán ajtó van,
mely a hátulsó lépcsőre nyílik. Onnan egyenesen az udvarra jut. Így ni.
Szegény leányka! No Bálint, most kinyithatod az ajtót.
Ideje is volt már, mert a heves, ideges csengetés ezalatt egy pillanatra
sem szűnt meg. Oszkárnak arra sem volt ideje, hogy a lakoma maradványait
eltakarítsa az asztalról, midőn felpattant az ajtó, s Olga a szobába
lépett.
A felindulás, harag, sietség, vagy a meglepetés, a félénkség, midőn
először lépett egyedűl kedvese szobájába – ez vagy az tette-e? annyi
bizonyos, hogy mindez érzések felváltva tűkröződtek kipirult arczán,
csillogó szemében, reszkető ajkán, és oly szépnek tüntették föl, hogy a
könnyűvérű Oszkár el nem tudta képzelni, miként feledhette el csak egy
pillanatra is e királynői szépséget a mellett az éhes kis leány mellett?
Olga nagy felindulással rohant a szobába; látszott rajta, hogy a
féltékenység vagy a harag, vagy a sértett hiúság hajtotta lépteit, s nem
engedte gondolkozni a felől, a mit tesz. De mihelyt a szobába lépett,
mintha egyszerre visszatért volna a meggondolás fölhevűlt agyába,
megzavarodott, megszégyenült, s mintegy saját tettétől megrémülve,
tétován megállt a szoba közepén.
– Örülök, kedves Olgám, hogy elfeledte haragját, s megtette az első
lépést a kiengesztelődésre, mondá Oszkár udvariasan, s meg akarta fogni
a kezét.
– Hagyja el! kiáltott Olga, visszarántva kezét. Ki volt itt?
– Senki.
– Senki? Azt hiszi, máskép eljöttem volna?
– Csak azért jött, mert mást remélt itt találni?
– Mit tudom én, mért jöttem el? Őrült voltam, eszemet vesztettem.
Megesküdtem, hogy többé nem fogom önt látni –
– És maga keresett föl saját lakásomon. Tudtam.
– Mit tudott ön?
– Tudtam, hogy hiába tilt el magától, hiába beszél szakításról; azért
mégis szeret, mégis félt – és csak ezt akartam megmutatni.
– Mit beszél? Kiszámított csel lett volna ez? Hol van az a nő? Ki volt?
– Ne nézzen szét oly villogó szemekkel, kedves Olgám, nincs már itt.
Elfutott haragja elől; ámbár nem tudom, méltó lett volna-e haragjára?
Csak a kis Viola volt, a virágárus leány.
– Viola?
– De nincs oka rá féltékenykedni, biztosíthatom. Megreggeliztettem – ez
az egész; ott láthatja még most is a reggeli romjait. Megvallom bűnömet,
azért hívattam ide – s láthatja, sikerűlt is – hogy kegyednek
megmutassam –
– Ön nyomorult!
– Kedves Olgám…!
– Hagyjon el, ne nyúljon kezemhez! Ha már eddig is rég meg nem bántam
volna, hogy valaha meghallgattam önt; ha eddig meg nem esküdtem volna,
hogy többé nem fogjuk egymást látni: ez az egy lovagiatlan tette elég,
hogy kiöljön szívemből minden érzést ön iránt.
– Olga, hallgasson meg!
– Hagyjon el, egy perczig sem maradok többé itt! Megmondtam önnek, többé
nem akarom önt látni, s most újra ismétlem. Hogy esztelen
fölindulásomban megfeledkeztem egy pillanatra eskümről, hogy sikerűlt
önnek lovagiatlan fogása által meglepni gyöngeségemet s a tőrbe csalni:
ezt köszönöm önnek, ez által sokkal könnyebbé tette esküm beváltását. A
mit a szégyen, a bűnbánat talán nehezen tehetett volna, azt sokkal
könnyebbé fogja most tenni a megvetés. Bocsásson, több szavunk nincs
egymáshoz az életben.
A felindult nő az ajtó felé fordúlt, de nem volt szükséges kinyitnia;
előbb felpattant, mintsem odáig ért volna, s Bálint, most már valóban
rémült ábrázattal, a szobába rohant.
– Épen most csengetett. Bebocsássam? kérdé lihegve.
– Ki csengetett? kiáltott Oszkár.
– Beregi úr.
– Nagy ég! férjem! sikoltott Olga.
– Épen jókor, dörmögött kétségbeesetten Oszkár. Bocsásson meg asszonyom,
tevé hozzá fenhangon, erre nem mehet ki. Minden megvetése daczára,
melyet most irántam nyilvánított, kérnem kell, hogy legyen szíves e
mellék-szobát választani. Túlsó ajtaja a hátulsó lépcsőre vezet, honnan
észrevétlenül az udvarra juthat. Erre kérem.
– Megérdemlettem e büntetést! sóhajtá a megrémült Olga, s gyorsan az
oldalszobába rohant. Oszkár becsapta utána az ajtót, s úgy vélte, mintha
valami halk sikoltást hallana mögötte. De nem volt ideje fejét törni
fölötte; Bálint ezalatt kinyitotta az ajtót, s Beregi úr nagy zajjal e
szobába rontott.
– Reménylem, nem háborgattalak valami édes kalandban! kiáltott hangos
nevetéssel e jól táplált, piros arczú, kedélyes úr.
– Oh nem – épen nem –
– Hahaha! kaczagott Beregi úr, még nála is szokatlan kedélyességgel. Meg
van zavarodva – a hős Oszkár meg van zavarodva – ejnye! ha tudtam volna
–
– Nincs semmi tudni valód.
– Nincs-e? Ugyan ne képmutatóskodjál. Hát itt az asztalon a lakoma
maradványai – he? Egyedűl pezsgőztél, he?
– Egyedűl.
– Nem hiszem. Egyedűl csak a német iszik. Csak társaságban lehet jól
inni – tudom – magam is épen egy kedélyes pezsgős reggeliről jövök. Nem
látszik meg rajtam?
– Nagyon!
– Egy kissé keresztben áll a szemem – he? Se baj! azért nem vagyok
ittas. De ne gondold ám, hogy én is nőkkel pezsgőztem, mint te – te
írigylendő kópé!
– Hát bánom is én! Miért nem pezsgőztél te is nőkkel?
– Mit gondolsz? Nekem feleségem van otthon; jó, hű kis feleségem –
– Ne kiálts úgy! mondá ijedten Oszkár, mert az ajtó mögött mozgást és
elfojtott sikoltást vélt hallani.
De Beregi is meghallotta.
– Ahá! megriadt a kis madár! kiáltott ittas örömmel. No csak ne féljen
kis galamb, folytatá az ajtónak fordúlva; nem fogom sokáig zavarni
turbékolását. Mindjárt elhordom magamat, látom, alkalmatlan időben
jöttem.
– Te Oszkár, folytatá sugva, nagy szívességet tehetnél velem.
– Mi az?
– Mutass be Dulcineádnak. Szeretnék veletek mulatni.
– Mit gondolsz?
– Vagy talán tisztességes nő?
– Ugyan mit beszélsz – azaz hogy – senki sincs itt.
– Senki? Majd mindjárt meglátjuk. Benézhetek az oldalszobába?
– Megállj szerencsétlen!
– Hiszen senki sincs ott.
– Beregi!
– Most már azért is látni akarom, kiáltott Beregi, az ittasok
makacsságával. Ez a zavarod gyanússá tesz. Talán ismerős alak?
– Megállj, az égre!
– Egyre gyanúsabb! Bocsáss! Látnom kell a bezárt madarat.
E pillanatban megnyílt az oldalszoba ajtaja s küszöbén halványan,
nyugodtan ott állt a kis Viola.
– Viola! kiáltott Oszkár nagy meglepetéssel.
– Mit akar velem uram? kérdé a kis Viola, Beregihez fordúlva, s betéve
maga után az ajtót.
– Bocsánat, mondá ez hebegve és megszégyenülten. Mámoros izgatottsága
elrepült a fiatal leány megjelenésére. Bocsánat, mondá zavartan;
illetlenül viseltem magamat. – Oszkár barátom majd megmagyarázza – a
pezsgő – ne vegye rossz néven, kisasszony – meg ne mondja a feleségemnek
– ajánlom magamat.
– Hát maga itt volt Violácska? Kérdé bámulva Oszkár, miután a
megzavarodott Beregi sok keresés után megtalálta kalapját, s ismételt
bocsánat-kérések közt elhagyta a szobát.
– A túlsó ajtó be volt zárva, nem mehettem el, felelt a kis Viola. A
másik is itt van.
– Hol? kérdé zavartan Oszkár.
– Hát itt az oldalszobában. Mindent hallottunk, a mit beszéltek. Én is
hallottam. Bizony Oszkár úr, nem szépen viselte magát.
– Csak leczkézzen kis Viola, megérdemlem.
– Elment már az az úr?
– Igen, ott fordúl be a sarkon, mondá Oszkár, kinézve az ablakon.
A kis Viola az oldalszobához sietett és kinyitotta ajtaját, melyen Olga
sápadtan kilépett.
– Köszönöm! suttogá halkan, gyorsan, keblére szorítva a kis Violát;
aztán egy oly lesujtó pillantást vetve az ablak mellett gunyasztó fiatal
úr felé, melynek jelentését lehetetlen volt félreérteni, – gyorsan,
minden szó nélkűl elhagyta a szobát.
Oszkár egy ideig bamba tekintettel bámult utána; aztán lassankint
magához tért kábultságából, arczára visszatért rendes könnyelmű
kifejezése, s végre nevetve vállat vont.
– Annál jobb, úgyis régóta óhajtottuk e szakítást mind a ketten.
Szeme a kis Violára esett, a ki ezalatt vállára vetette szegényes
nagykendőjét, s üres kosárkájával készült elhagyni a szobát. És amint
nehány percz előtt el nem tudta képzelni, miként feledhette el Olga
királynői szépségét e mellett az éhes kis leány mellett, most viszont
csodálkozva kérdezte magától, hogyan tudott ez üde, kedves gyermek
mellett csak egy pillanatig is a megunt nő hervadt bájaira gondolni?
– E kalandnak sokkal édesebb vége lehet, mint előre terveltem, gondolá
elégedetten. Violácska, fordult aztán a távozni készülő leányhoz, nézze
csak, a fogoly és a pezsgő jó része még az asztalon van. Nem volna kedve
folytatni a reggelit?
– Köszönöm, már jóllaktam, felelt mosolyogva a kis Viola, és módos bók
után a faképnél hagyta az elámult fiatal urat.
HERVADT KOSZORÚK.
I.
Ha végig ment az útczán, viseltes ruhájában és télen-nyáron egyaránt
vállára vetett koczkás nagykendővel, melynek foszlányos széleit merész
önámítással csipkés szegélynek szerette tekinteni: senki sem mondta
volna róla, a ki nem ismeri különben, hogy évek előtt ez a szegény
kopott alak fényesen világított termekben ragadott lelkesűlésre ezreket
meg ezreket és villanyozott őrjöngő tapsra ezer meg ezer tenyeret. De
szerencsére a kis városban, melynek útczáin most e sokkal szerényebb
alakban és csipkés szegélyű nagykendőjében szokott feltűnni, minden
ember ismeri múltját s múltja kedveért becsűli jelenét. Ha emelt fővel,
kimért léptekkel elhalad a kávéház előtt, az ablakban ülő törzsvendég
leteszi újságát, félre tolja kávés findzsáját, s oldalba lökve a tekéző
asztal szemlélésébe merűlt szomszédját, egy szemvágással jelentősen
figyelmezteti az elhaladó alakra; a pinczér kiáll a kávéház ajtajába, s
asztalkendőjével porolva csizmáit, elmondja a mellette állóknak rövid és
merész körvonalokban a nyugalomba vonúlt nagy művész biographiáját. Nem
messze innen, a szomszéd útczában borbély-műhely előtt halad el; az öreg
mester az ajtóból köhögéssel figyelmezteti benn dolgozó segédjeit s
megdolgozott vendégeit, egyszersmind kissé félre állva a világosságból,
hogy senkit se foszszon meg az érdekes látványtól; a vendégek előre
nyújtják a törűlköző és szappan hullámaiból fejeiket, Aesculap czéhen
kívüli tanítványai feltartják borotváikat – – minden hallgat és
szünetel, míg az elhaladó nevezetes alak árnya végig nem suhan a bolt
üvegajtaján – – aztán újra megered a fenés, kenés, vakarás, fecsegés – –
mindenki elmondja századszor és ugyanannak, kinek százszor elmondta, a
nagy művészt jellemző érdekesebb adatokat, s ha véletlenűl akad egy-egy
vidéki ember, ki vigyázatlanúl elárulja tudatlanságát, vendég, borbély
neki esik, egy lélekzet alatt elmondva Lombi Loránt, a nagy hegedűművész
kimerítő életrajzát, úgy hogy füle zúg a sok beszédtől s szeme
elkáprázik a szappanhabtól, melylyel a fontos kérdésben egészen elmerülő
borbély túlságos bőven ellátja, míg nyakát veszedelmesen csiklandozza
szórakozott borotvájával.
Lombi Loránt látja, érzi, tudja a közfigyelem nyilvánulásait, s a nagy
embereket rendesen jellemző szerény öntudattal fogadja. – Nem teszi
magát, mintha semmit sem látna: ez álszemérem volna és sértő a
közönségre, melynek kegyét pedig Lombi Loránt, mint minden művész, nem
kevésre becsűli. De nem is mutat valami nagy örömet, gyermekes
elragadtatást: ezt tegyék a kisebb tehetségek, melyek ritkán jutnak egy
kis ünnepeltetéshez; nem csoda, ha aztán nem tudnak hova lenni
örömükben. A ki megszokta a dicsőséget, annak szeme nem káprázik el
sugarától. Lombi Loránt nyugodt mérséklettel és kellő elismeréssel
fogadja a nevezetes emberek törvényes adóját, a közfigyelem
nyilvánulását, s épen úgy nem teszi ez őt elbizottá s nem hozza zavarba,
mint az uralkodót alattvalói hódolata.
Hozzá szokhatott már az ünnepeltetés minden fajához, kezdve a viharos
tapsoktól és repülő koszorúktól egész a pinczéri és borbélyi
panegyrisekig. Ha azok nem vették ki sodrából, hogyan hoznák zavarba
most ez utóbbiak, a suttogások, az ajtókon és ablakokon utána kandikáló
kíváncsi arczok? Jól tudja ő azt, hogy az útczán nem mehet végig a
nélkűl, hogy meg ne bámulják, nevét suttogva utána ne mondják, útjában
az ablakokat ki ne nyitogassák. Úgy hozzá szokott már, hogy lépteit is
ez állandóan kísérő moraj hullámzásához alkalmazza, mint katona a
dobpergéshez, s talán meg kellene állnia, ha egyszerre minden
elcsendesűlne körűlötte. Nem csak itt, e félreeső kis város egyhangú
útczáin tapasztalja ezt, hol különben egy sárba rekedt szekér is
népcsődületet okoz s nevezetes mozzanatot képez az útcza krónikájában;
hanem volt idő, hogy világvárosok útczáin, a hömpölygő néptengerben, a
robogó kocsik és kiáltozó emberek zajában varázsvesszőként hatott
megjelenése, melyre a tenger torlódó hullámai lecsillapodtak s kétfelé
válva útat nyitottak a mindenkitől ismert, ünnepelt művésznek. Ah! szép
idők voltak azok! Miért is nem tartottak örökké? Ah! miért van múltja az
időnek?
Hej! ha az az idő helyesebben volna berendezve s hajtogatásából
kitörölnék a múltat: Lombi Loránt most nem e kis város útczáin járna
tétlen nagyságában. Ha múlt idő nem volna, most is diadalmenetben járná
be a haza és a külföld városait, jöttét előre jelentenék az újságok s
érdekes anekdotákat közölnének felőle, hangversenyeit óriási falragaszok
hirdetnék, tömegesen tódulna a közönség meghallgatására, tapsokkal
fogadnák, koszorúkkal üdvözölnék, virágokkal halmoznák, lelkesűlt
hölgyek kendőiket lobogtatnák, elragadtatott urak botjaikkal vernék a
padlatot, költők dicsőítő verseket írnának hozzá, fiatal leányok
ábrándoznának utána, érettebb hölgyek estélyekre hívnák, előkelő urak
barátkoznának vele, a dicsőség napja sugározná körűl fejét, aranyozná
meg erszényét…
Hajh! de az idő elmúlt, a jelen nem a múlt. A tapsok elhangzottak, a
koszorúk elhervadtak, az ábrándok szétfoszlottak. Az ifjú művész
hullámzó fürtjei hol kihulltak, hol megőszűltek, ruganyos ujjai
meglazúltak, daliás termete összehajlott, villogó szeme fényét hagyta. A
dicsőség napja távolról, a múlt idők sűrű ködén keresztűl küldi már csak
sugárait… hajh! nem melegítenek már azok, halavány a dicskör, melyet
bágyadtan feje körűl vonnak, aranyozó erejüket pedig tökéletesen
elvesztették.
Ha múlt idő nem volna, Lombi Loránt most sem kényszerűlne ez egyhangú
kis városban vonni meg magát, hova tíz év előtt költözött dicsősége
emlékével, hegedűjével és hervadt koszorúival. Egyebe nem volt. A
hírlapokat, melyek hajdanában dicsőítésével voltak tele, gondosan
eltette, de a bankjegyeket, melyeknek nagy tömege még ékesebben hirdette
dicsőségét, nem őrizé meg oly lelkiismeretesen. A rég elhangzott tapsok
még egyre csengtek fülében, de a csengő aranyokon régen túladott. Új
lakhelyére nem hozott egyebet elmúlt hódításaiból, mint neve dicsőségét,
s ezt kellett most úgy tőkésítenie, hogy kamataiból megélhessen.
A név dicsősége igen szép dolog és a halhatatlanság reménye nagyratörő
lélekre igen vigasztaló, de nem elég substantiális arra, hogy belőle
ruhát, csizmát lehessen készíteni, s a gyomor kíméletlen követetéseit
kielégíteni. Lombi Loránt csodálkozva tapasztalta, mennyi mindenre van
szüksége az embernek, ha élni akar. Ezelőtt ilyesmit, nem vett észre.
Dicsősége mámorában elszokott a számítástól, nem vette észre, hogy
valamire szüksége lehet, mert soha sem érezte a szükséget. Vágyak nem
gyötörték, mert támadásuk első pillanatában kielégítést nyertek,
kívánságai nem voltak, mert bőségében nem maradt kivánni valója. Annál
több lett most. Az élet sok apró szüksége egészen megzavarta. Azt sem
tudta, melyiknek tegyen előbb eleget, s ha itt egy hiányt nagy nehezen
betakart, amott egy fordulóra tízet is talált, mely még hangosabban
kiáltott takaró után. S mindezen apró szükségnek az a megfoghatatlan
sajátsága volt, hogy pénz nélkűl nem lehetett elcsitítani. Pénz, pénz és
pénz kellett valamennyinek. Ha ezt tudta volna akkoriban, mikor még tele
marokkal szórta pénzét a szélbe! Ha visszabűvölhetné legalább egy
parányi részecskéjét!
Eleinte sopánkodott e fölött, de jó korán belátta, hogy ezzel ugyan
vissza nem szerez semmit. Akár pelyhet ereszszen neki a forgó szélnek s
azt akarja aztán elfogni! Lombi Loránt nem akart a szél szárnyain repűlő
pehely után futni, hanem megpróbálta, ismét új pénzt szerezni. Hiszen
oly könnyen ment az valaha.
Most azonban kissé nehezebben ment. Vagy az ízlés változott, vagy a pénz
fogyott: elég az hozzá, az emberek sokkal rosszabbúl fizették a
művészetet, mint azelőtt, ezerszer rosszabbúl. Megkísérlé órákat adni a
zongora- és hegedűjáték művészetéből. Kapott is elég tanítványt, már a
mennyi a városkától kitelt; mert a polgárok nagyra voltak vele, hogy
magzatjaik ily nagy hírü művész vezetése mellett lépnek a zene
múzsájának templomába. Hanem bizony nem fizették fényesen; a mennyi
összegért most egy órát adott, azért hajdanában hangversenyeire még
karzati jegyet sem kaphattak volna. Lombi Loránt e mellett nagyon
komolyan vette feladatát s kemény összeütközésekbe jött részint
növendékeinek merev ujjaival és makacs füleivel, részint a nagyralátó
papák és mamák hiúságával. Valamennyi tanítványát tökéletes művészszé
akarta képezni, a miben ugyan találkozott a gyöngéd szülők kívánságával,
de rögtön el is tért tőle; a mennyiben ezek valósággal teljesülve is
látták a mester óhajtását s kedves csemetéikben bevégzett művészeket
szemléltek, míg Lombi Loránt kereken és zordonan kijelenté ellenkező
véleményét, sőt a szülők kimondhatatlan irtózatára legtöbbször azon
állat nevével jellemzé az apró művészek tehetségét, mely állat a
természetrajzban inkább türelménél, mint művészeti énekénél fogva
érdemel megemlítést.
– Ha ilyennek tartja fiamat – mondá az elkeseredett mama ilyenkor s
borzongva ejté ki az említett türelmes állat harmoniátlan nevét – ha
ilyennek tartja fiamat, úgy kár lesz tovább is rá pazarolni nagy
művészetét.
– Magam is épen ez ajánlatot akartam tenni – felelt Lombi Loránt. –
Valóban kár érte fizetni, ámbár elég keveset fizetnek.
– Elég ez egy – szamárért, – viszonzá a sértett szülő keserű gúnynyal, s
némi titkos elégtétellel, hogy e kétértelmű kifejezés által fínoman
Lombi Loránt fejéhez vághatta a botrányos állat nevét.
És így történt, hogy a növendékek rohamos gyorsasággal megfogytak, s
Lombi Loránt hírneve épen nem emelkedett. «Lehetett valaha jó előadó
művész – mondák a megbántott szülők, – de rossz mester, mert nem képes
kiismerni a növendékek képességét; pedig ez a fő.» A kevés
tanítványnyal, ki megmaradt vezetése alatt s valamire mégis tudott
menni, Lombi Loránt nehány hangversenyt próbált rendezni, melyeken maga
is fellépett, gondolván, hogy így is könnyít valamit nehéz helyzetén. A
hangversenyek fényesen sikerűltek, minden számot ismételni kellett,
Lombi Loránt koszorút kapott, két kisasszonyt bokrétákkal tűntettek ki,
a helybeli újság hosszú műismertetést közölt a fényes zene-estélyről –
és Lombi Loránt régi dicsőségének emlékei közt elfelejtette, hogy a
hangversenyző úrfiak és kisasszonyok összes rokonsága ingyen részesűlt a
műélvezetben és a valósággal fizető közönségből oly kevesen fértek be,
hogy a befolyt összegből a jegyszedő öreg asszonyok díját sem lehetett
kifizetni, mi ezen öreg hölgyek részéről több látogatást, nehány viharos
jelenetet s több nem igen megtisztelő czímet vont Lombi Loránt fejére.
Ezek daczára azonban Lombi Loránt hírneve tíz év múlva is azon teljes
fénynyel ragyogott a városban, mely beköltözése első napján kápráztatá
el szemeit. Ismerte mindenki, az útczán megnézte mindenki, büszke volt
rá mindenki; s ha egyik-másik polgárnak idegen földről látogatója jött,
ki a város nevezetességeit látni óhajtotta, házi gazdája karon fogva a
térre vezette, hol Lombi Loránt szokott csipkés szegélyű nagykendőjében
sétálni, s megmutatta személyében a város legnagyobb nevezetességét.
Lombi Loránt e köztisztelet viszonzásaúl néha-néha leereszkedőleg
részesítette a közönséget művészete élvezésében s minden sátoros ünnepen
egy solo-t játszott a templomi zenekarban, mely alkalomkor a helybeli
újság zene-referense sohasem mulasztá el megjegyezni, hogy Lombi Loránt,
a nagy hegedű-művész, ki fényes diadalmi pályája után kies városunkat
választá aggkora hajlékáúl, tegnapi solója által egy új fényes levelet
csatolt halhatatlan babérjaihoz.
A babérok halhatatlanok lehettek, hanem Lombi Loránt sokszor szomorúan
volt kénytelen tapasztalni, hogy az ember nagyon is halandó, és sok
mindenfélére van szüksége, ha mégis élni akar. Művészi büszkeségét
azonban csorba nélkűl fentartotta és soha, legnagyobb nyomorúságában sem
tett semmit, mi a művészi név tiszta tűkrére csak egy lehelletnyi árnyat
is vonhatott volna. Hej pedig sok nyomorúságot látott az a kis hátulsó
udvari szoba; és a szoba falán szép sorban függő szalagos koszorúk
sokszor adhattak hálát az istennek, hogy koszorúknak születtek és nem
embernek, ki koszorút kap. Hanem ezt nem tudta más, csak ők maguk. A
csipkés szegélyű nagy kendő mindennap megjelent az útczán, és senki sem
tudta, micsoda keserűséget föd el a szívben. Az igaz, hogy nem is
kérdezte senki. A polgártársak büszkék szoktak lenni a nevezetességre,
mely körükben él, s a nevezetességre hagyják, a megélés módját keresni.
Lombi Loránt élt – ezt senki sem tagadhatta; hogyan élt – ezzel meg
senki sem törődött, a mit különben nem is vett volna jó néven. Büszke
volt, nem kért semmit; méltóságát megőrizte, a közönség tiszteletét
megkívánta, de nyájassággal, leereszkedéssel viszonozta. Sőt annyira
ment leereszkedése, hogy még Csicsa Miskát is, a czigány banda primását,
kifogástalan udvariassággal fogadta szobájában s egyetlen székére
ültette, míg maga az ágyra telepedett.
– Mi jót hozott, Csicsa? kérdé leereszkedő nyájassággal, jobbjának
könnyed legyintésével jelentve, hogy csak maradjon székén, mert ez a
vendéget illeti, akárki az a vendég.
Derék, jól táplált barna úr volt Csicsa, elegáns fekete ruha feszűlt meg
izmos tagjain, arany gyűrűk villogtak ujjain, vastag arany láncz
himbálódzott kerek hasa fölött, fínom tajték szopókát tartott ujjai
közt, de a szivart világért sem merte volna szájába fegni ez éhes
tekintetű szegény öreg ember előtt, ki kopott ruháiban oly méltósággal
ült ágyán, mint a király trónusán.
– Szóljon bátran Csicsa, ne legyen elfogúlt, biztatá jóakarólag Lombi
Loránt a lelkendező barna urat. Mi jóval jött? Miben lehetek
szolgálatára?
Végre megemberelte magát Csicsa úr és hosszas gondolkozás után
meghúzogatva ujjain a gyűrűket, megránczigálva mellényét, s minden ok
nélkűl háromszor megnézve óráját, lábait díszesen, de igen
kényelmetlenűl megfeszítette s a következő szavakkal vezeté be
mondandóját:
– Szép idő van.
E furfangos bevezetés után, mely tág értelménél fogva igen alkalmas
volt, hogy bárminő tárgy előbeszédeűl szolgáljon, s a hallgató
érdekeltségét felköltve, figyelmét a sejtelmek beláthatatlan tengerére
csábítsa: Csicsa úr nagyot lélekzett, s szónoki fogással élve, rövid
szünetet tartott.
– Nagyon szép idő, mondá Lombi Loránt leereszkedő jóakarattal, világosan
mutatva, hogy a szép időt oly közös jótéteménynek tekinti, melyet
egyaránt élvezhet művész és czigány muzsikus.
– Jó idő lesz a temetésre, folytatá Csicsa úr.
– A temetésre? kérdé Lombi Loránt, kissé meglepetve e váratlan szónoki
fordulat által.
– Ma temetjük szegény Peták Danit, a banda első hegedűsét. Nem tetszett
hallani, hogy meghalt szegény Peták Dani?
– Nem, nem hallottam, mondá Lombi Loránt hidegen és tartózkodólag. Kissé
merész dolog is volt, föltenni róla, hogy egy czigány muzsikus haláláról
tudomása legyen. Tartózkodóbb lett nyájasságában, de nem haragudott;
hiszen ez egyszerű embertől, a szegény Csicsától nem vehette rossz
néven, ha saját bajáról azt hiszi, hogy a magasabb regiókban is
megérzik.
– Igenis, meghalt – folytatá Csicsa úr búskomolyan – nincs már első
hegedűsünk, nagy híja lesz a bandának. Pedig oly jó keresetünk volt.
Baj, baj, nagy baj.
– Sajnálom, mondá Lombi Loránt ismét visszatérő jóakarattal. Nagyon
sajnálom, és szívesen segítnék, ha tehetném.
– Igazán? kérdé hirtelen a barna úr oly nagy örömmel ugorva föl
székéről, mely tekintve Peták Dani szomorú halálát, határozottan
ellenkezett egy temetési nap gyászával.