orrú ifjú hölgynek, erősen a Gellérthegyre irányozván figyelmét, mint az
elbeszélt események szinhelyére. Egyik sem látja, mi történik hátuk
mögött; de a 233-ik szám tudja, hogy a reszkető női alak oda rohan a kis
lányhoz, átkarolja, és zokogva ezer meg ezer csókkal borítja. És mire a
szobalány történetének vége van s mindketten elfordulnak a
Gellérthegytől, a kis leányt már egyedűl találják, csak a távol
homályban látszik valami futó árnyék.
– Megállj! – ordít eszeveszetten a 233-ik szám, és utána fut, maga sem
tudja miért. De az éjszakában kísértő árnyakat nem lehet utólérni, nem
lehet megfogni. Ez is eltünik a 233-ik szám szeme elől, hiába keresi,
hiába kérdezősködik utána egész éjszaka.
És azóta a 233-ik szám minden este izgatottan várja állomásán, mikor
szólal meg újra mellette a félénk, suttogó hang; és valahányszor
megbízásait végzi, mindenütt figyelmesen néz és kutat, vajjon nem
látja-e meg újra a futó árnyékot?
És az nagy szerencse, hogy soha sem jut eszébe a Duna hullámaitól
kérdezősködni felőle; mert talán még utána menne, és akkor künn a város
végén a szegény öreg asszony kiért imádkoznék istenhez, hogy engedje
mennél elébb tanácsossá lenni?
A KIS VIOLA.
Vári Oszkár ingerülten rontott be lakására, és becsengette legényét.
– Hallod-e Bálint? kiáltott rá haragosan. Mennyit fizet neked havonként
Bereginé azért, hogy minden tettemről számot adj neki?
– Mi tetszik? kérdé meglepetve a kenetes arczú szolgálattevő szellem.
– Mennyi havi fizetésed jár Bereginétől kémkedésedért? mondá Oszkár, s a
szegletből egy igen tiszteletreméltó tekintetü nádpálczát vett elő.
– Oh uram! mit gondol? sóhajtott Bálint, kegyesen felforgatott szeméből
gyanakodó oldalpillantást vetve a tiszteletreméltó nádpálcza felé.
– Látod ezt a nádpálczát?
– Látom.
– Tudod, mire való?
– A nagyságos úrfi ruháját porolni.
– És a tiedet, mikor a hátadon van. Kezdjem meg?
– Oh kérem, nem vagyok én arra méltó, hogy a nagyságos úrfi szolgáljon
nekem. Nem érdemlem én ezt a tisztességet.
– Már pedig ebben a nyomban részesítlek a tisztességben, ha meg nem
vallod az igazat.
– De hát mit valljak, mikor semmi sincs?
– Tartsd a hátadat! mondá Oszkár, fölemelve a tiszteletreméltó
nádpálczát.
– Mit is tetszett kérdeni? mondá Bálint, óvatos taktikával az ajtónak
támasztva fenyegetett testrészét.
– Mennyi havi fizetésed jár Bereginétől?
– Tíz forint, mondá töredelmesen Bálint.
– Csak? – mondá magában keserű mosolylyal az úrfi. Azt hittem, többre
becsüli hűségemet havonkint.
– Kimehetek már? Parancsol még valamit az úrfi?
– Nesze itt van husz forint.
– Értem, mondá a gyakorlati szellemű Bálint, egyetértő kacsintással
zsebébe mélyesztve a két darab tízest. Legyen nyugodt az úrfi, néma
leszek, mint a sír.
– Csalódol gazember, nem azért adtam e pénzt.
– Hát miért?
– Ügyelj rám. Nem sokára látogatót várok, egy szép kis leányt. Mihelyt
csenget, bebocsátod, és –
– És elmegyek sétálni. Értem.
– Fogd be a szádat gazember, és ne kacsingass. Mihelyt bebocsátottad,
Bereginéhez sietsz, és tudtára adod, micsoda látogató van nálam.
– Hogyan úrfi? Azt parancsolja?
– Csak kötelességedet teszed, és kétszeresen fizetnek meg értte? Vagy
még ez sem elég?
– Oh ha az úrfi parancsolja!
– Hord el hát magad, és tégy mindent rendeletem szerint.
Bálint óvatosan kisompolygott a szobából, bölcs gondossággal úgy
fordúlva, nehogy hátát véletlenűl megmutassa úrfijának, mert
tapasztalatból tudta, hogy kissé hirtelen keze van. Különben felesleges
volt aggodalmas óvatossága; Oszkár visszatette szögletébe a
tiszteletreméltó nádpálczát, s nem törődve többé legénye hátával, nagy
lépésekkel járt föl s alá a szobában.
– Ah! hát szakítni akarunk! mondá ingerülten, miután Bálint szerencsésen
elérte visszavonulási vonalát s eltűnt az ajtóban. Ah! hát kimondtad,
hogy nem bocsátasz többé színed elé? Majd meglátjuk, drága Olgám, majd
meglátjuk! Megmutatom, hogy magad jösz hozzám, saját lakásomon fogsz
fölkeresni!
Az ingerűlt ifju hevesen pamlagára vetette magát, azután felugrott,
ismét nagy léptekkel kezdett föl s alá járni, azután leült, sorra
próbálta és rugta el maga alól a székeket, megint felugrott, az ablakhoz
ment, kitekintett rajta, kinézett az ajtón s boszúsan becsapta, midőn
nem látott egyebet, mint Bálint egyetértőleg mosolygó ábrázatát: és
miután keresztűl ment e különféle műveleteken, ujra kezdte valamennyit,
a nagy léptektől az ajtó-becsapásig.
– Nem akarsz többé látni, szakítani fogsz velem? mormogá ezalatt
ismételten. Majd meglátjuk! Magad fogsz hozzám jönni, magad fogod még e
lakást fölkeresni, hová eddig a világért sem tetted volna lábadat. Majd
meglátjuk! Elég féltékeny vagy hozzá, nem hiában fizettél havi díjat
hűségem őrizetéért! Most legalább nem vész kárba kiadásod!
Újra a pamlagra vetette magát, s erősen föltevé, hogy nem mozdul innen,
míg vendége meg nem érkezik. Természetesen a következő perczben már
felugrott, kinézett az ablakon, elrugdosta a székeket és becsapta az
ajtót.
– Ah hát féltékeny vagy! Irigyled mástól egy pillantásomat, egy
szavamat, és te ajtót zársz előttem? Bálványimádást kívánsz tőlem, és
becsukod előlem a templom ajtaját? És miért? Mert kívüled más istenséget
is megláttam? Ezt is hűtlenségnek nevezed? Jól van, legyen a te akaratod
szerint, de előbb megmutatom, hogy mégis szeretsz, hogy magad fogod
fölkeresni az elcsapott szeretőt.
Régi, únott viszony volt az, mely Oszkárt Olgához kötötte. Sokszor
föltette magában, hogy végét szakítja; arczát mindig sötét szégyen
lángja égette, ha kezet szorított kedvese férjével, barátjának nevezte
és hallgatta baráti szavait. Érezte e helyzet lealacsonyító voltát, s
nem volt annyira romlott, még annyira könnyelmű sem, hogy ne igyekezett
volna szabadulni a viszonytól, melybe egy szerencsétlen pillanat
ragadta, s melynek lánczait unatkozottan, szégyennel, szabadulás
vágyával hurczolták mindketten.
Bizony láncz volt az, sokkal súlyosabb láncz, mint a melyet a törvény
keze kovácsol, és sokkal nehezebben felbontható. Pedig mind a ketten
szét akarták törni, és egyiknek sem volt hozzá ereje. Az édes perczek,
melyeknek emlékét is megkeserítette a szégyen és a bűnbánat, rég
elfutottak; az az észvesztő láz, melyet első őrültségökben szerelemnek
tartottak, rég lecsillapult; nem maradt meg egyéb, mint a régi házasok
unatkozása, szeszélyei, boszantásai, féltékenykedései, a tiszta hitvesi
viszony nemes barátsága, jótevő gyöngédsége nélkül. Helyette jött a
megbánás, a fölfedezés félelme, a szégyen a megcsalt férj, az elárult
barát őszinte, gyanútlan tekintete előtt.
És mégis a nő féltette megunt kedvesét, s halálra gyötörte
féltékenységével, szemrehányásaival; és végre, midőn egy ingerűlt
pillanatában eltiltotta maga elől s kijelenté, hogy szakítni akar vele:
Oszkár, ki hosszú idő óta azon törte fejét, hogyan törhesse szét e
megúnt viszony lánczait, most felindult, elkeseredett, boszúra gondolt,
cselt koholt, melylyel kedvesét újra magához csalja s a régi viszonyt
megújítsa.
Pedig nem volt rosszlelkű, eszeveszettnek sem lehetett mondani; csak
gyenge és hiu volt. Hanem ez a két szeretetreméltó hiba talán több bajt
hozott már a világra, mint a legfeketébb bűnök és gonoszságok.
Arra meg épen nem gondolt, hogy az a leány, kit most lakására várt, s
kit eszközűl akart használni szerelmére, vagy boszújára, vagy maga sem
tudta mire – hogy az a leány e játékban elvesztheti nyugalmát, vagy jó
hírét, hogy boldogtalanná lehet csupa tréfából. Hogy is jutott volna
eszébe? hiszen csak egy szegény kis virágárusleány volt.
Violának hívták. Az egész városban ismerték, mindenütt megfordult,
mindenki szívesen vett tőle egy-egy kis csokort, és sok daliás öreg úr
sugott fülébe oly ajánlatokat, melyeket a kis leány alig értett meg.
Bizony szép kis leány is volt, és a kocsmák, kávéházak költői hangulatú
vendégei gyakran hasonlították össze ibolyáit, rózsáit, liliomjait
szemével, arczával, karjával. Különben nincs szükségünk a merész és
mindenek fölött új költői képek segítségére, hogy fogalmat nyerjünk a
kis Viola szépségéről, mert ime már csengetett az ajtón, melyet Bálint
készségesen megnyított előtte, s most itt áll a szobában, legszebb
ruhájába öltözve, kezében kis virágos kaskával, szemében az ártatlanság
elfogulatlanságával és egy kis bámulattal, melyre a szoba díszes és
kényelmes butorzata ragadta.
Oszkár eléje sietett, s aztán meglehetős buta és zavart kifejezéssel
állt meg előtte. Nem tudta hirtelenében, hogyan fogadja, mit mondjon
neki. Zavarából azonban hamar kisegítette a kis Viola üzleti szelleme.
– Itt vagyok, mondá bókolva és feltartva virágos kaskáját; elhoztam a
virágokat. A legszebbeket válogattam ki.
– Igazán? mondán Oszkár, még mindig nem tudva, minő hangot és tartást
vegyen föl ellenében.
– Hogy ne, mikor tegnap azt tetszett rendelni, hogy a legszebb
virágaimat hozzam el, mert maga akar egy szép bokrétát összeállítani?
– Igen, azt rendeltem. Nem akar leülni, kis Viola?
– Szívesen, felelt Viola s leült az egyik székre, ölébe helyezve a
virágos kaskát. Úgyis elfáradtam a lépcsőn, és most délelőtt nincs sok
dolgom, könnyen elvesztegethetek egy kis időt.
– Nagyon helyesen, kiáltott Oszkár, megörülve, hogy addig húzhatja a
látogatást, míg Bálint elvégzi megbízását.
– De hát nézze meg a virágokat, sürgeté Viola valódi üzleti hangon és
komolysággal.
– Gyönyörűek, mondá Oszkár s Viola mellé ült; szemeinek irányából
azonban úgy látszott, hogy felkiáltása nem annyira a virágoknak szól.
– Meg akarja mindjárt kötni a bokrétát? Ne segítsek?
– Van még arra időnk, inkább beszélgessünk.
– De hát nézze meg legalább a virágokat, s mondja meg, nem sokallja
érettök az öt forintot? mondá Viola aggodalmasan.
- Oh a vílágért sem!
– No ennek örülök, mert igazán féltem, hogy sokalni fogja. Pedig higyje
el, alig van rajta valami nyereségem. Nem is képzeli, milyen rátartósak
így télen át azok a kertészek. De hát ne babráljon a virágok közt, még
elnyomorítja valamennyit, aztán kárba vesz a pénze.
– Az már nem veszett kárba, mondá Oszkár elragadtatva.
– No várjon, majd kirakom szépen az asztalra a virágokat, mondá Viola;
fölkelt székéről s gondos figyelemmel szedte ki kosarából és helyezte el
az asztalon virágait.
Oszkár szeme egyre növekedő elragadtatással követte a szép gyermek
könnyű mozdulatait. Úgy látszott, mintha már elfeledte volna, miért
hívatta ide s micsoda látogatót vár.
– Tudja-e azt, kis Viola, mondá lassan, bámuló hangon, hogy virágai közt
maga a legszebb virág?
– Tudom, felelt Viola nyugodtan, s tovább rakosgatta virágait.
– Igazán? mondá Oszkár kissé meglepetve az önérzetnek e váratlan
nyilvánulása fölött. És honnan tudja?
– Az urak mindennap mondanak ilyesmit a kávéházban, és sok más efféle
bolondságot.
– És mit szokott maga efféle bolondságokra felelni?
– Semmit, azt hiszem, ez már a hívatallal jár, felelt Viola üzleti
komolysággal.
– De hát úgy néha-néha nem mozdul meg a szíve ezekre a szép szavakra?
– Oh nem! Mi köze a szívnek a kereskedéshez?
– Hát maga kereskedő?
– Igenis, szolgálatára, virágkereskedő; Oszkár úr is vevőim közé
tartozik. És ha a vevők szép dolgokat mondanak, és dícsérik a portékámat
s ráadásul engem is, ezt úgy veszem, mintha a kereskedéshez tartoznék, s
mindenesetre jobb, mintha alkudoznának; de nem tudom, micsoda köze
legyen hozzá a szívemnek?
– Hallja Violácska, maga valódi kis kalmárlélek.
– Hiszen mondtam, hogy kereskedő vagyok, nyereségre dolgozom, abból
élek.
– És igazán nincs a maga szívecskéjének más kívánsága, mint a nyereség?
– Dehogy nincs!
– Úgy-e hogy van? Nem is lehet az, hogy ilyen kedves szép kis lány szíve
az egyszer-egyre dobogjon. Vannak ugy-e vágyai, ábrándjai?
– Oh vannak!
– Lát ugy-e néha szeme előtt olyan képeket, melyekről azt hiszi, hogy
álomban látja, pedig ébren van? Szívecskéje dobog, mintha
megijesztették, megkergették volna; pedig senki sem bántja, legfölebb a
kezét fogják meg, úgy mint most én. Mondja, szokott-e ilyen álomképeket
látni ébren?
– Nagyon sokszor.
– És vannak ugy-e olyan vágyai, melyek túlmennek a mindennapi
nyereségen, még egy szép ruhán is? Olyan vágyak, melyekre mindig örömmel
gondol, s azt hiszi, boldog lenne, ha egyszer beteljesülnének.
– Oh igen!
– Nem mondaná meg nekem? Hát ha én megérteném? Mert lássa kis Viola, az
afféle ábrándokat nem minden ember érti meg; születni kell arra is, ezer
közül alig akad kettő, a ki így meg tudja egymást érteni. Ki tudja,
hátha mi is ez a kettő vagyunk az ezer közűl? Hát ha mi is megérthetnők
egymás titkos álmait?
– Oh van nekem egy nagy titkos vágyam, mondá Viola, izgatottan rendezve
a virágokat; de szégyenlem megmondani.
– Nekem! kiáltott Oszkár elragadtatva, s tökéletesen megfeledkezve a
várt látogatásról.
– Hát igazán mondjam meg?
– Boldoggá tesz vele.
– De nem fog kinevetni?
– Oh Viola!
– Hát – hát – de ne nevessen ki – hát szeretnék egyszer életemben
jóllakni.
– Micsoda! kiáltott Oszkár rendkívüli meglepetéssel.
– Oh ne gondolja, hogy én valami falánk leány vagyok, a kinek mindig
csak az evésen jár az esze, mondá Viola, és szégyenkezve babrált a
virágok közt.
– Hát maga éhezni szokott, szegény gyermek? kérdé Oszkár szánakozva.
– Oh nem! ne tessék gondolni, hogy koldus vagyok, felelt a kis lány, míg
arczát a megszégyenült büszkeség sötét pírja fedte el. Meg tudom én még
szerezni a mindennapi kenyeret magamnak is, másnak is. Nem is úgy
értettem azt a jóllakást, hogy szeretném a gyomromat megtömni akármivel,
csak ennivaló legyen, hiszen ennyire csak viszem a kereskedésemmel.
– Hát hogy értette, kis Viola?
– Úgy értettem, hogy szeretnék azokkal a fínom holmikkal jóllakni,
melyeket csak látásból ismerek.
– Honnan ismeri?
– Hát a vendéglőkből. Hiszen mindennap ott járok délben, este, mikor az
urak enni szoktak, ott járok virágaimmal az asztalok közt és hallom,
mikor az urak nagy hangon ezt vagy azt az ételt rendelik meg. Tudom már
könyv nélkűl az egész étlapot. Mondjam el?
– Elhiszem kis Viola, csak folytassa tovább.
– Aztán látom, mikor a pinczérek berohannak a magasra tartott
tányérokkal, leteszik a szép fehér abroszra, és az urak neki látnak a
czifránál-czifrább süteményeknek, a szép fehér húsu madaraknak, a fínom
halaknak. Némelyik olyan immel-ámmal eszik, hogy igazán megérdemelné,
hogy elkapják előle a tányért. Tudom, megkívánná azután.
– És maga mit szokott ilyenkor gondolni?
– Semmit. Járok az asztalok között és kínálom a virágaimat. Legfölebb,
mikor egyik-másik úr, a helyett, hogy megvegye a virágomat, mindenféle
bolondságokat suttog a fülembe és meg akarja szorítni a kezemet,
legfölebb akkor gondolom magamban: bizony okosabban tennéd, ha a szép
szavak helyett avval a fogoly-czombbal kínálnál meg.
– Szereti a fogoly-czombot?
– Oh az nagyon jó lehet, legalább nagyon drága, és akkor bizonyosan jó
is. Oh én tudom valamennyi ételnek az árát; hallom mikor fizetni
szoktak, s együtt számolok a fizető pinczérrel. Azután haza megyek és én
is úgy teszek. A burgonyát elnevezem fogasnak, a pirított kenyeret pedig
szalonkának vagy más drága ételnek, s ebéd végén olyan nagy számlát
csinálok magamnak, hogy néha tíz forintot is fizetek – gondolatban.
– Hiszen maga valódi kis ínyencz.
– Oh nagyon! Hát még az italban milyen válogatós vagyok. Minden délben
pezsgőt iszom, már a mennyiben pezsgőnek nevezem el azt az unalmas
Duna-vizet. De ha ráfogom, hogy pezsgő, igazán sokkal jobban esik.
– Szeretne egyszer igazi pezsgőt inni?
– Hogy is kérdhet ilyet, Oszkár úr? Oh az isteni ital lehet, igazi
király az italok közt. Azért durran olyan nagyot a dugója, mintha
ágyudörgés hirdetné, hogy most érkezett meg ő felsége, a pezsgő király.
Aztán koronája is van, valódi gyöngykorona, mikor a pohárba töltik. Nem
hiába, még a pohara is egészen más fajta, mint a többi boré.
– Magát egész kis költővé teszi a pezsgő szerelme, Violácska!
– Hát nincs igazam? Oszkár úr jobban tudhatja, mert ivott már pezsgőt.
Ugy-e ivott?
– Meglehetősen.
– Milyen boldog! kiáltott a kis Viola, bámulattal szemlélve a csodálatos
halandót, ki már részesült e mennyei élvezetben.
– És maga boldog lenne, ha pezsgőt innék?
– Hogy ne!
– S tudná azt szeretni, a ki ilyen boldoggá tenné?
– Oh nagyon!
– Teringettét! gondolá magában Oszkár, tökéletesen megfeledkezve várt
vendégéről, s elragadtatott tekintettel kísérve a kis Viola alakját, a
mint ismét az asztalra hajlott s babrálni kezdett a virágok közt. Ez az
inyencz kis lány valóban eredeti. Meg lehetne hódítani egy
fogoly-czombbal, meg egy pohár pezsgővel. Szerelmi vallomás helyett
tányér, eskü helyett tele pohár – igazán eredeti. Ily eszközökkel sem
hódítottam még életemben.
– Tudja mit, kis Viola, tevé hozzá fennhangon; valami ajánlatot teszek.
– Tessék.
– Szekrényemben találnék még egy kis hideg fogolyt, van egynehány üveg
pezsgőm is. Mit gondol, ha megkínálnám reggelivel?
– Fogoly és pezsgő! Oh istenem! nem tréfál? De hiszen az nagyon sokba
kerűl.
– Ne gondoljon vele. Tegyük fel, hogy ez a szoba itt vendéglő, maga a
vendég, én pedig a pinczér. Most belép a terembe, leül az asztalhoz, és
kopogtat a pinczér után. No hát rajta, hiszen tudja, hogyan megy?
– Oh mily dicső! kiáltott Viola kaczagva és tapsolva. Valódi színdarab!
De hát igazán kapok azokból a bizonyosakból, vagy az is csak játék lesz?
– Próbálja meg és üljön le.
– Így ni, mondá Viola, leülve egy kis kerek asztal mellé és
megkopogtatva. – Pinczér!
– Parancs! kiáltott Oszkár, valódi pinczér módon az asztalhoz rohanva.
– Hahaha! nevetett Viola és újra tapsolt.
– Ne nevessen Violácska, hanem viselje magát egészen komolyan, mint a
vendégekhez illik. Mit parancsol nagyságod?
– Pinczér, mondá Viola ünnepélyes komolysággal, hozzon fogolyt és
pezsgőt.
– Tüstént, kérem, azonnal, felelt a pinczér, és a szekrény felé rohant.
– Micsoda rendetlen pinczér maga, hogy még az asztalt se teríti meg?
Kiáltott Viola, és újra kaczagásban tört ki.
– Bocsánat, tüstént meglesz, elfeledtem, kiáltott Oszkár, és sebtében
előszedve asztalkendőt, tányért, poharakat, megterítette a kis kerek
asztalt.
– Máskor ez meg ne történjék, mondá Viola nagy komolysággal; mert nem
kap borravalót.
– Elragadó, angyali! kiáltott a pinczér s bámulatában leejtette az
asztalkendőt, melylyel épen a poharat akarta kitörülni.
– Pinczér! végezze dolgát, és ne beszéljen másról.
– Bocsánat!
– Lássuk már azt a fogolyt!
– Méltóztassék! mondá a pinczér, s újra a szekrényhez rohant, és Viola
elé helyezve a tele tányért, az asztalkendőt karjára vetette, s a szék
mögé állt.
A kis Viola egy ideig ünnepélyes komolysággal szemlélte az előtte álló
tányért, aztán egyszerre kiesett szerepéből, s visszafordult a háta
mögött álló Oszkár felé.
– Nem tréfál? Igazán egyem meg? kérdé félénken.
– Méltóztassék! felelt a pinczér szakjabeli hangon és tartással.
Viola tehát kivett egy darabkát, fölvágta s valódi szakértő lassúsággal
megette, azután kivette a másik darabot, a harmadikat, és hosszan
felsóhajtott:
– Oh milyen jó! kiáltott csillogó szemekkel. Soha sem hittem volna, hogy
ilyen jó legyen!
– Vigyázzon Violácska, hallatszott háta mögött a suttogó hang; el ne
árulja, hogy először eszik ilyesmit, máskép megcsalja a pinczér.
A kis Viola újra kaczagott, tapsolt, s apró fehér fogacskáival
hatalmasan nekiesett a fogoly-czombnak.
– Meg van elégedve, nagyságod? kérdé háta mögött a pinczér.
– Megjárja, felelt előkelő blazirtsággal Viola és zsíros ujjacskáit
módosan megtörülte az asztalkendőben. Pinczér, lássuk most azt a
pezsgőt!
– Tüstént szolgálok nagyságodnak, kiáltott a pinczér, s újra a
szekrényhez rohant.
– Jaj, megálljon Oszkár úr! kiáltott Viola, egyszerre kiesve előkelő
szerepéből. Ne nyissa még ki a palaczkot, hadd fogjam előbb be a
fülemet, nagyon félek a durranástól.
– Nos, nyithatom már?
– Mindjárt, mindjárt, csak megtörlöm az ujjamat; egészen bezsíroztam a
fülemet.
– Egy – kettő – mondhatok hármat?
– Rajta! kiáltott a kis Viola, befogva mindkét fülét és az abrosz alá
rejtve fejét. De ez óvatos elővigyázat daczára mégis nagyot sikoltott,
mikor a dugó hangos durranással kipattant, s visszaütődve a falról, épen
mellette esett a földre.
– Majd megijedtem, mondá aztán nagy lélekzettel, mialatt Oszkár
teleöntötte poharát a gyöngyöző itallal.
– Tessék felhajtani a poharat.
– Jaj, de nem árt meg?
– Hamar, mert kifut az abroszra.
– Oh az nagy kár lenne!
Hogy tehát ez a szörnyű kár be ne következzék, a kis Viola behunyta
szemét s bátran felhajtotta a poharat.
– Hogy ízlett? kérdé a pinczér.
– Oh!
A kis Viola csak ez egy felkiáltással tudott felelni, a mint lassan
kinyitotta a szemét, s a hála és boldogság csillogásával fordította
Oszkár felé.
– Töltsek újra?
– Oh nem! egy kissé pihenni akarok.
– Az alatt lásson újra a fogolyhoz, hogy meg ne únja magát.
– Oh milyen jó ön, Oszkár úr! kiáltott hálásan a kis Viola, újra maga
elé vonva a tányért.
– Boldog most Violácska? kérdé egy kis szünet mulva Oszkár.
– Oh nagyon!
– S mit mond a szívecskéje?
– A szívem? Semmit sem mond. Hanem a gyomrom, oh! az nagyon meg van
elégedve.
– Határozottan, ennek a kis lánynak gyomor van a szíve helyén is,
gondolá elfojtott boszúsággal Oszkár.
– De nem, mondá Viola rövid, komoly gondolkozás után. A szívem is mond
valamit.
– Igazán? Hála istennek! És mit mond?
– Azt mondja, hogy mégis boldogabb volnék, ha nem egyedűl ülnék és enném
itt.
– No valahára, gondolá Oszkár, elégedetten egyengetve magát. És kit
óhajtana maga mellett látni az asztalnál, Violácska? tevé hozzá
fenhangon.
– A nagymamát.
– Igen? mondá a meglepett fiatal úr, könnyedén elfintorítva arczát.
– Oh Oszkár úr, nem ismeri a nagymamát! Olyan derék jó asszony az, és
senkije sincs a világon kívülem. Nekem sincs senkim, és nagyon szeretjük
egymást. Én tartom el szegényt, mert már nagyon öreg; de, persze, nem
ilyen fínom ételekkel. Milyen kár, hogy nem hoztam őt magammal!
– Biz az nagy kár! mondá az úrfi, meglehetős savanyú ábrázattal. De se
baj, tevé hozzá gondolatban; majd meglátjuk, kis liba, hogy fogsz
beszélni a második pohár után? Szolgálhatok még egy pohár pezsgővel?
Kérdé fenhangon.
– Vajjon nem árt meg?
– Hogy ártana meg? hisz ezt a nők borának hívják.
– No akkor kérek még egy pohárral, Oszkár úr; de jó magasra tartsa az
üveget, hogy nagyon gyöngyözzön. Így ni! Oh be jó volt!
– Hogy érzi magát Violácska?
– Oh nagyon jól! Szeretném megcsókolni az egész világot.
– Én is a világból való vagyok.
– Oh nem! Oszkár úr valódi mennyei angyal, hogy ily jól tartott engem.
– Hát a szívecskéje még most sem szólalt meg?
– Várjon csak, mindjárt megkérdezem, mondá a kis Viola, kipirult
arczczal; csillogó szemekkel, és kezét hevesen lüktető szívére
szorította. Nagyon hangosan beszél, nem értem mit mond.
E pillanatban felpattant az ajtó, s Bálint minden bevezetés nélkűl a
szobába rohant.
– Nagyságos úrfi, nagyságos úrfi! kiáltott lihegve. Itt van!
– Ki van itt, te barom? kiáltott haragosan az úrfi.
– A kihez küldeni méltóztatott, tetszik tudni, felelt Bálint,
egyetértőleg kacsintva a kis Viola felé, a ki szédűlt fejét ezalatt az
asztalra hajtotta.
– Teringettét! erről egészen megfeledkeztem, kiáltott Oszkár, homlokára
ütve.
– Pedig már itt van, mondá Bálint; csodálkozom, hogy még nem csengetett.
E pillanatban erős, ideges, hosszas csengetyüzúgás hangzott föl, mintha
meg akarná kímélni Bálint urat a további csodálkozás fáradságától.
– Tessék! nem mondtam?
– Hova tegyem ezt a szegény leányt? kiáltott Oszkár, fejét veszítve. Nem
engedhetem, hogy itt találja. Ki tudja, mit tenne vele első
felindulásában? Szegény gyermek!
– Elmehetne a hátulsó lépcsőn, mondá Bálint.
– Igaz, ezen az oldal-szobán keresztül… Violácska! kiáltott Oszkár, a
kis leány karját megragadva, ki ez alatt nyugodtan pihenteté az asztalon
kábult fejét. Violácska! legyen olyan jó, menjen most el innen!
– Miért? kérdé a kis Viola, fölkelve az asztaltól, s mosolygó arczczal
körülnézve a szobában.
– Valaki jön ide, a kivel nem szabad találkoznia, mert az nagy bajt
hozna magára, nagy bajt hozna rám.