aggodalmasan.
– Véghetetlen, – mondá Zsombék úr.
– De hát mégis – folytatá az öreg asszonyság gondolkozva – hány állomás
esik közbe, azaz, hogy hányféle hívatal van még a kettő között?
– Nagyon sok, – felelt Zsombék úr szórakozottan.
– És ezek közűl melyik van olyan közel a miniszterhez, hogy elvehetné a
leányát? – folytatá vallatását az öreg asszonyság.
– Példáúl a tanácsos, – mondá Zsombék úr.
– Lehet-e a fogalmazóból tanácsos? – kérdé az öreg asszonyság feszűlten.
– Úgy gondolom, – felelt Zsombék úr.
– Imádkozni fogok az istenhez, hogy mentől elébb tanácsossá légy, –
mondá az öreg asszonyság, és tovább folytatta az asztal elszedését. – Ne
búsulj, fiam, akkor is meghallgatta imádságomat az isten, mikor
fogalmazóvá lettél, most is meg fogja hallgatni. Elég tudományod van,
hogy akárkinek tanácsot adhass.
Zsombék úr e vigasztalással aludni ment. Aludni? Nem épen a szó
legszorosabb értelmében. Ősi, elévűlhetetlen joga a szerelemnek, hogy
rabszolgáit megfoszthatja az álomtól. Zsombék úr sem állt oly magasan,
hogy e közös adófizetés alól kivonhatta volna magát. Nem aludott; hanem
azért álmodott, szép és őrült álmokat, a minő már minden álom szokott
lenni. A hazugság valóság lett az álom képeiben, és a nyugtalanul
hánykolódó ember gyönyörrel festette lelke elé a jövő boldogság mosolygó
színeit. Pontosan felosztotta idejét, a hívatal kötelességeinek, és a
jól teljesített munkának nyugodt érzésével sietett haza az édes, boldog
otthonba, hol a virágos ablakban rég lesik érkezését az epedő szemek. A
régi ágy fájdalmasan elcsikorogta magát, a mint nyugtalanul másik
oldalára fordult, és égő homlokát a hideg falhoz szorította. Az öreg
asszony halkan lecsúszott ágyáról s lábújjhegyen fia mellé lopózott, és
megállva az ágy lábánál, hosszú ideig szemlélte, leste aggodalmas
tekintettel minden mozdulatát. Zsombék úr behunyta szemét, s egyenlő
mély lélekzetvétellel igyekezett megcsalni az öreg asszony
nyugtalanságát. Sikerűlt is neki, hiszen egész élete nem volt egyéb,
mint gyakorlat a folytonos csalásban. Az öreg asszony visszalopódzott
ágyába, lefeküdt, de ő sem aludt. Összetette paplanja alatt kezeit s
csendesen imádkozott az istenhez, hogy tegye fiát minél előbb
tanácsossá; mialatt a tanácsosság jelöltje, párnájába temetve fejét és
erőszakosan mozdulatlanságra kényszerítve lázas nyugtalanságát, tovább
álmodott, álmodott, megvalósult hazugságról, lehetetlen boldogságról.
Ezeket a bohó álmakat folytatta, szőtte tovább a 233-ik szám, a mint
másnap korán reggel ismét oda dőlt a régi ház falához. Ha meséje,
melylyel öreg anyját boldoggá tette, valóság lett volna, hogy őt is
boldogíthassa. Ha úri rangja, tisztes hívatala jogot adott volna neki,
hogy belépjen abba a házba s szíves fogadtatásra találjon, hová most a
szolgák is csak füttyentve hívják be, mint a kutyát. Ha leülhetett volna
arra a pamlagra, melyet képzelete annyiszor helyettesített a régi ház
falával, ha megfoghatná a szép kisasszony fehér kezét, epedő szemébe
tekinthetne és megsughatná, hogy szereti…
– Vigye ezt a levelet a postára és adja föl azonnal. Itt van a bére is,
– szólal meg mellette egy harsányhangú öreg úr, – és levelet nyom
kezébe.
A 233-ik szám siet dolgára, még egy búcsúpillantást vetve a bűvös ablak
zárt táblái felé. A postán nagy a tolongás, mindenki először akarja
föladni levelét, a pápaszemes haragos úr ott az ablakban alig győzi
dologgal és gorombasággal. Ide-oda taszigálják a 233-ik számot, lábára
hágnak, rámordulnak, élelmes héber ifjak négyszer elkapják előle a jó
alkalmat, mikor már rákerűlt volna a sor s az ablak felé nyujtotta
levelét. Végre ezzel is elkészűl, és siet vissza állomására, útközben
fogadásokat ajánlva Zsombék Mihály úrnak, hogy az ablak még most sincs
nyitva.
Megnyerte volna fogadását. Sőt nemcsak az ablak volt zárva, hanem a
boltajtó is, a mely pedig ilyenkor már rendesen tárva szokott állni, s
alkalmat adni a hetyke vasáros-legényeknek, hogy az ajtó előtt elhaladó
szobalányokkal úriasan enyelegjenek. A 233-ik szám megdöbbent, s mint a
család barátja, azon kezdett aggódni, hogy a merevnyakú vasáros úr talán
csődöt mondott. De nem, még sem ez a katasztrófa tarthatja zárva a bolt
ajtaját; mert ime a ház ablakait egymás után nyitogatják, s odabenn oly
élénk sürgés-forgás mutatkozik, mely inkább vidám mulatságra való
készülődéshez, mint árveréshez hasonlít. A ház kapuján is egymás után
lépnek be különböző korú urak és hölgyek, de valamennyien díszes
öltözetben, fölkeztyűzve, fölbokrétázva, mely kellékek tudvalevőleg nem
okvetetlenűl szükségesek az árveréshez. A ház előtt lassankint úri
hintók, bérkocsik gyülekeznek; az ácsorgók tetemesen megszaporodnak és
kétfelől hullámzó sorfalat képeznek. A 233-ik szám közéjük elegyűl, és
nem hal szörnyet, csak az arcza sápad el mód fölött, a mint hallja, hogy
esküvőről, menyasszonyról beszélnek minden oldalról.
Menyasszony? Ki a menyasszony? Kinek a menyasszonya? Lelke riadva
felesel érzékeivel, hevesen szemökre hányva, hogy meg akarják csalni,
hogy hazugság az, a mit látás, hallás által el akarnak vele hitetni. De
a szem, a fül még hevesebben felesel vissza és bizonyolja igazmondását.
Újabb meg újabb vendégek mennek be a kapun, még jobban összetorlódnak a
kocsik, egyre többet beszélnek körülötte az emberek. Itt szépségét
emlegetik, amott ruhája valószinű szabását találgatják, emitt két öreg
hölgy azon tanácskozik, hogy a mátkák évszámait talán hálásabb volna
lutriba tenni, mint a holtakéit. Az úri hintók kocsisai leszállnak
bakjaikról s előkelő nyujtózkodások közt kiabálnak egymáshoz fínom
megjegyzéseket. Az egyik egyenruhás úrnak fontos beszélnivalója van
hátrább álló kollégájával; oda füttyenti hát a 233-ik számot, s kezébe
adja a gyeplőt, míg maga dolgát végzi.
– Jönnek már, jönnek már, – morajlik a 233-ik szám füle körűl a
tengerhullámok zúgása. Kíváncsi megtudni, igazuk van-e a haboknak, s
erősen tartva a gyeplőt kezében, a kapu felé fordítja tekintetét. Milyen
szép menyasszony! Igaz, halavány egy kissé, de így annál jobban illik rá
a fehér fátyol, fehér csipke, fehér koszorú. Reszketve halad hintója
felé egy sajtszínű fiatal úr karján, és a 233-ik szám a tüszkölő lovak
fején keresztül feszült figyelemmel lesi szemét, hogy egy utolsó sugárt
fogjon fel belőle. De a menyasszony hosszú szempillája csak egy
pillanatra lebben meg, s a selyemszálak mögűl kivillanó sugár a 233-ik
szám feje fölött elhaladva, az átellenes ház ablakában törik meg. A
233-ik szám tekintete mohón követi az átvillanó sugárt, s észre veszi az
ablakban, sápadtan, a függönyök közé rejtőzve, régi vetélytársát,
Gontrant.
Tehát nem ő a vőlegény! Ez a gondolat fájó örömmel tölti el lelkét, s
nyugodtabban tartja a kezére bízott gyeplőt. Nem Gontran a vőlegény. Nem
bizony, hanem az a szigorú tekintetű, nyírott bajszú úr, ki épen most ül
a második hintóba s igen rosszúl látszik magát érezni a fecsegő
nyoszolyólány mellett. A 233-ik szám nagyot sóhajt, és szomorú
elégtétellel vet egy félig szánakozó, félig diadalmas pillantást a
rejtező Gontran felé.
– Adja ide a gyeplőt, atyafi. – Itt van egy hatos fáradságáért; igya meg
a szép menyasszony egészségére.
Az egyenruhás kocsis úr előkelő könnyedséggel bakjára pattan, és a többi
hintóval együtt elrobog. Az ácsorgók is sietnek, hogy a templomban még
egyszer lássák a menyasszonyt, s hallják, mily fönhangon mondja az
esküt. A 233-ik szám nem megy velök. Minek is? Felébredt már álmából, és
az álmaknak nincs több folytatásuk. Visszatér helyére, és azon
gondolkozik, megtartsa-e ezt az állomást, vagy mással cserélje föl?
Igen, elhagyja, elhagyja azonnal, még ma, mert érzi, hogy a menyegzői
víg zenétől megőrülne.
Elég volt, a mit eddig látott; neki szüksége van két kezére, ép eszére,
mert a hónap elsejére össze kell szerezni a fogalmazói fizetést.
De hol keressen új állomást? Mindegy, akárhol, csak messze innen, olyan
messze, hová el nem kísérik az észvesztő szellemek. A vasárosbolt öreg
szolgájától, ki ünneplő kabátjában a kapu alatt állt és várta a
lakodalmas nép visszatértét, valami megbízás ürügye alatt megtudakolta a
nyírott bajszú, vastag vőlegény nevét és lakását. Poroszlai Szilárdnak
hívták és a Dunaparton lakott. Ezt meg kellett tudnia, nehogy tévedésből
Mathild új lakása előtt foglaljon állomást. Nem szabad többé látnia,
véget kell vetni a képzeleti látogatásoknak, enyelgéseknek; míg leány
volt, tehette; de most már másé, törvény szerint másé, és az ő vágyó
pillantásainak nincs többé semmi keresnivalójuk az új lakás ablakában.
Hosszú két esztendő múlt el e nevezetes menyegző óta, és a 233-ik szám
új állomásán már észrevehetőleg kezdtek kidomborodni alakjának
plasztikai vonásai, és az öreg asszonyság odakinn a város végén még
mindig buzgón imádkozott az istenhez, hogy tegye fiát minél előbb
tanácsossá. A miniszter lányáról többé nem esett szó köztük; hallgatag
megegyezéssel abban állapodtak meg, hogy e kérdés tárgyalását
elhalasztják a tanácsosi kinevezésig. A 233-ik szám végezte rendesen
mindennapi dolgát, és ha szívében tövis maradt, azt ott hagyta és nem
mutogatta senkinek; és ha néha, mint hajdan azon a sötét esős estén,
eszébe is jutott, hogy jobb volna meghalni: odahaza a szegény öreg
asszony boldogsága minden este megtanította arra az igazságra, hogy még
az olyan elveszett életnek is, mint az övé, nagy haszna lehet ezen a
világon.
Rút esős, szeles, hideg este volt megint, mint akkor, midőn a 233-ik
szám hiába leste a virágos ablak nyilását. Most is volt előtte elég
ablak, ki világos, ki sötét; de az ő szeme nem törődött többé velök.
Mélyen homlokára húzta piros sipkáját, s elmélyedve kísérte szemével az
útczai gázlángok ingó viszfényét a meggyűlt esővíz tűkrében. Az útczán
csak nagyritkán futott végig egy-egy didergő alak, de a 233-ik szám nem
sokat törődött velük. Azt a női alakot sem vette észre, ki már kétszer
végig ment az útczán, s tétovázva nézett mindenfelé, mintha keresne
valakit. Hosszú, sötétszínű felöltőbe volt burkolva, fátyola arczára
volt eresztve; egész viseletéből látszott, hogy nem igen szokott ily
késő este egyedűl járni az útczán.
– Hordár úr, kérem hordár úr, – mondá félénken a rejtélyes nő, – és
megállt a 233-ik szám előtt.
A 233-ik szám felkapta fejét, mintha ágyút sütöttek volna el mellette,
pedig ez a félénk hang oly csendes, szelid volt, a minő csak egy van a
világon. Egyetlen egy szót hallott valaha e hangon, de zenéjét soha el
nem felejtette; sűrű fátyol borította a halvány arczot, de egy
pillanattal megismerte. Reszketve állott előtte, és vonagló kezével
leemelte a sipkát fejéről.
– Kérem, tegye fel sipkáját, – mondá félénken Mathild. – Egy levelet
szeretnék valahová küldeni; szíves lesz elvinni?
Egész tengere az érzelmeknek tódult csapongó hullámokban a 233-ik szám
ajakára, de kínosan összeszorult fogai közűl csak egy szó tudott
levegőre jutni.
– Igen.
– Itt van a levél, – folytatá suttogva Mathild s félénken körültekintve.
– A czím rá van írva. Tud olvasni?
– Tudok, – mondá rekedten a 233-ik szám.
– Vigye el, kérem, azonnal; én ez útczában fogok várni a válaszra, –
mondá Mathild, s izgatottan egy pénzdarabot nyomott a 233-ik szám
markába.
Újabb ár tódult a 233-ik szám ajkára; szólni, kiáltani, zokogni akart,
de nem volt képes egyébre, mint megemelni sipkáját és elsietni.
A legelső lámpa alatt megállt és elolvasta a levél czímét. Azután
megnézte a pénzdarabot, melyet még mindig ujjai közé szorítva tartott.
Arany volt; meg akarta csókolni, már ajka felé emelte, de előbb
visszanézett, s úgy vélte észrevenni, hogy Mathild még mindig előbbi
helyén áll s aggodalmasan tekint utána.
Szégyenkezve visszavette fele-útjáról az aranyat és zsebébe rejtette.
Majd máskor, majd ha egészen egyedűl lesz.
Most sietnie kell útjára. Vajjon kinek szólhat a levél. Mi lehet benne,
hogy egy aranyat adtak elviteléért? Vére megfagyott a gondolatra, hogy e
levél Gontrannak szólhat. Mentől inkább kergette magától a gondolatot,
annál makacsabb kegyetlenséggel tért vissza kínzására. Hátha eldobná a
levelet, s ma vissza sem térne állomására? Mathild úgy sem tudja számát.
Hátha úgy venné, hogy neki szól ez a levél, keblére tenné s belefeküdnék
vele a Duna hideg ágyába? És míg e gondolatok tépték, égették agyát,
sietett, rohant előre és belépett a kijelölt ajtón.
Csakugyan Gontran volt. Szeretett volna visszarohanni és felgyujtani a
házat, hanem azért átadta a levelet és levett sipkával állva maradt az
ajtóban.
Gontran felbontotta a levelet, s egy önkénytelen mozdulatot tett,
melyben annyi öröm és boldogság volt kifejezve, hogy a 233-ik szám
szeretett volna rárohanni és ízekre tépni. A fiatal úr különben nem
árult el többé semmi felindulást, s nyugodtan kérdé:
– Maga viszi a választ?
– Igen, – felelt a 233-ik szám.
Ha Gontran tudta volna, hogy míg asztalánál ülve sietős sorokat vet a
papirra, mily gondolatokkal kíséri mozdulatait az ajtó mellett álló
hordár, bizony felugrott volna az asztal mellől s mindenféle lövő és
vágó fegyverekkel torlaszolta volna el magát. De sietve írt, nem volt
ideje a hordár lelki állapotát vizsgálni. A 233-ik szám ezalatt azon
töprenkedett, megölje-e ezt az embert, vagy kikémlelje, mit ír
Mathildnak? Az utóbbit helyesebbnek és hívatalos minőségével
megegyezőbbnek tartván, lábújjhegyen az íróasztalig lopódzott, s a
leborított lámpa fölött egy rabló pillantást vetett a papirra.
– Mi az? Mit akar? – kiáltott Gontran felriadva.
– Azt gondoltam, hogy már készen van a levél, – mondá a 233-ik szám.
– Takarodjék az ajtó mellé, – s várjon, míg előhívom, – mondá Gontran
boszúsan és tovább írt.
A 233-ik szám visszament az ajtó mellé. Csak egy pár szót rabolt el a
levélből, de meg volt elégedve zsákmányával. Éjfél után ő is ott lesz,
ne féljenek, és meg fogja menteni a nőt, a kit…
– Itt a válasz, siessen vele, – mondá Gontran, s kezébe adta a
lepecsételt levelet.
Nem kellett a 233-ik számot sietésre nógatni, eléggé űzte őt előre az az
égő izgatottság, mely testét-lelkét tűzfolyamként száguldta át. Még
akkor sem volt elfogult, mikor a levelet átadta Mathildnak s másodszor
hallotta köszönő szavát. Utána sem ment, mikor gyorsan elsietett az
útczából s a túlsó szögleten álló bérkocsiba ült. Egészen más gondolat
tartotta most lefoglalva minden érzékét. Sietett egyenesen a 154-ik szám
lakására, s a rendes időnél korábban magára öltötte fogalmazói jelmezét,
s azután még rohamosabb sietséggel felkereste a házat, hová kevés idő
előtt levelet vitt, és a kapu mögé rejtőzött.
Messze volt még az éjfél, de soha az idő oly gyorsan nem haladott, mint
ma éjjel, mintha azzal a tüzes korbácscsal verték volna ezt is sietős
haladásra, a mely az ő agyát, vérét csapkodta. A toronyórák kongásai oly
gyorsan követték egymást, mintha ércznyelvű óriás asszonyok
feleselnének, s egyik sem akarná a másiknak engedni az utolsó szót. Nagy
perlekedéssel kongták el az éjféli tizenkettőt is, mikor a ház kapuja
csendesen kinyilt s a fiatal ember az útczára lépett.
– Mi ez? Mit akar? – kiáltott meglepetve, midőn egy kopott
fekete-kabátos, kürtőkalapos furcsa alak hirtelen elébe lépett és mellen
ragadta.
– Ne kiáltson, ha kedves élete, – hörgött a kopott alak. – Menjen vissza
lakására, s ma éjjel ne tegye többé lábát az útczára.
– Megőrült ön? – kérdé Gontran susogva, kinek szintén nem volt érdekében
zajt ütni.
– Nem őrültem meg, hanem meg akarom menteni a nőt, kit ön el akar
veszteni, – mondá a kopott alak s görcsösen megszorította a meglepett
ifju karját.
– Mi köze hozzá? – kiáltott Gontran egészen megfeledkezve helyzetéről.
– Mert azt a nőt én szeretem, – mondá a kopott alak fuldokolva. Testével
egészen a kapuhoz szorította a megréműlt ifjut, s forró leheletével
csaknem megperzselte arczát. – Azt a nőt én szeretem, és meg akarom
menteni becsületét.
Mindig erősebben, erősebben szorította a kapuhoz a megrémült Gontrant,
hogy a nehéz tölgyszárnyak megrecscsentek és a rozsdás sarkak csikorogni
kezdtek. Megöllek, megöllek, – lihegett őrült lázzal a 233-ik szám, s
míg mellével és egyik karjával a kapuhoz szorította ellenfelét, a másik
kezével torkát kereste. De a fiatal ember fürge volt és ügyes birkozó;
míg esetlenebb ellensége egész testével ránehezedett, hirtelen szökéssel
hóna alá csúszott, felütötte karját, s felhasználva pillanatnyi
meglepetését, derékon ragadta s erősen a kapu sarkához vágta.
Azután többé hátra sem tekintve, elrohant, és a 233-ik szám ott maradt a
kapu előtt elterülve. Betört fejéből vastagon szivárgott a fekete vér s
összekeverte rendetlen szürke haját. Ajkai félig nyitva voltak, mintha a
bősz kiáltás, melyet aléltsága mellébe fojtott, erővel útat akarna törni
magának. Nyugodtan feküdhetett ott, senki sem jött pihenését zavarni.
Különben nagy szerencse volt fogalmazói rangjára nézve, hogy a rendőrség
dícséretes szokása szerint, óvatosan elkerűlt minden helyet, a hol
kénytelen lett volna veszekedő honfiak polgári szabadságának gátot
vetni; így csak reggel felé akadt rá nehány szállingózó munkás.
A sok locsolásra, sopánkodásra magához tért s kinyitotta szemét egy
pillanatra. Önkénytelenűl megtapogatta ruháját, s látva, hogy fogalmazói
jelmezében van, gyönge hangon megnevezte lakását s kérte ápolóit, vigyék
haza. A hely ugyan csúfosan messze van, mint az egyik munkás költőileg
megjegyzé, hanem azért mégis akadtak négyen, kik vállalkoztak, hogy
elviszik odáig; útközben a 233-ik szám ismét elájult, s midőn újra
magához tért és bámész szemmel körűltekintett, saját ágyában feküdt,
körűlrakva orvosságos üvegekkel, mellette anyja ült, az ágy lábánál
pedig a reszketős fejű öreg asszonyság.
– Hála legyen az istennek, – kiáltott a jó Zsombékné asszonyság,
örömében nevetve és sirva, mikor fia gyöngéden megfogta kezét s anyjának
szólította. – Hála istennek, ez az első józan szó, melyet két hét óta
tőled hallok. Most már meg vagy mentve, édes fiam, azt mondta a doktor
úr.
– A doktor úr? – kérdé csodálkozva Zsombék úr.
– Doktor járt a házhoz, kétszer napjában, – szólt közbe a reszketős fejű
öreg asszony nagy büszkeséggel.
– Volt rá pénzünk, meg az orvosságra is, – sietett megjegyezni Zsombékné
asszonyság. – Eleget tettem félre egészséges korodban, még maradt is
belőle. Csakhogy meggyógyultál, édes fiam. Oh, mennyit sirtam, mikor ott
feküdtél hánykolódva, és félrebeszélve Mathildról, Gontranról.
– És a 233-ik számról, – tevé hozzá a reszketős fejű asszonyság. – Kár,
hogy nem lehet a lutriba tenni.
Még egynehány hétbe került, míg Zsombék úr annyira megerősödött, hogy
ismét 233-ik szám lehetett belőle. Hanem most már sietnie kellett a
munkára, mert a megtakarított pénz nagyon fogytán volt, s a
miniszteriumnál az a rossz szokás uralkodik, hogy a fogalmazók nem
kapnak fizetést betegsegök alatt.
De nem tért vissza előbbi állomására. Új helyet választott, a
Dunaparton, szemben azzal a házzal, hol a nyírott bajszú, szigorú
tekintetű Poroszlai úr lakott. Nem ugyan azért, mintha tovább akarná
folytatni a női becsület védelmének lovagias feladatát. Elmult már ez,
gyilkosságra sincs többé kedve; őrült láza, mely azon a borzasztó
éjszakán megfosztotta eszétől, elmult betegsége alatt, és a szegény öreg
asszony látása bűnbánatos szégyennel töltötte el keblét. De azért látni
akarta Mathildot; tudni akarta, fenn hordja-e még fejét, mosolyog-e még
ajka? Hiszen már nem félhetett attól, hogy vágyó tekintete, képzeleti
látogatásai meg fogják rontani a nő tisztaságát.
Várt napról napra a ház előtt, leste az ablakokat, várta a gyűlölt, az
imádott alak feltűnését, de hiába várta. Sok fő nézett ki az ablakokon,
de egyik sem hozta gyorsabb dobogásba a szívét; sokan jártak ki és be a
kapun, de egynek láttára sem állt el lélekzete. Az idő mult, hetek hetek
után futottak el, de a 233-ik szám nem látott más ismerőst, mint a
nyírott bajszú, szigorú tekintetű Poroszlai urat, és egy gagyogó kis
leányt, kit pesztrája naponkint járni tanított a ház előtt, a verőfényes
útczán. Ezt a kis leányt megismerte a 233-ik szám, és valódi apai
gyöngédséggel kísérte ődöngő mozdulatait; s ha egy-egy vídám kiáltását
elkaphatta, csaknem boldogan ment a 154-ik szám lakására ruhát
változtatni.
Végre nem állhatta tovább a bizonytalanság kínjait, és annyira erőt vett
büszkeségén, hogy udvarolni kezdett a kis lány pesztrájának. Megemelte
sipkáját előtte, kisasszonynak szólította, beszélt vele az időről és
dícsérte a kis lány ügyes járását. A fitos-orrú, fonatos hajú ifjú
hölgy, ki nem rég kerűlt fel valahonnan Kecskemét tájékáról, nagyra volt
a piros sipkás fővárosi úr ismeretségével, és szívesen elbeszélgetett
vele egyről-másról, a rangjabeli hölgyek szokása szerint, legszívesebben
a ház beldolgairól. Hogy bánik vele a nagyságos asszony? Bizony jól bánt
vele az áldott lélek, hanem magával nem bántak ám legjobban. Hogyhogy?
Jaj, az a nagyságos úr kiállhatatlan egy ember, igazán jól tette a
nagyságos asszony… Mit tett? Hát elszökött a szeretőjével. Elszökött!
Külső országba akartak menni, hanem a nagyságos úr utolérte őket, és
agyonlőtte a fiatal urat. Úgy kell neki! De bizony a szegény asszonyság
rosszúl járt, mert a nagyságos úr bepanaszolta a törvénynél,
elválasztották, nem szabad többé férje nevét viselni, még gyermekét sem
szabad többé látnia. Hová lett? Isten tudja, erre a tájékra soha sem jő,
a házban pedig soha sem emlegetik a nevét. Hanem a nagyságos urat, a
mint hallja, be fogják csukni. Úgy kell neki.
Olyan nyugodt volt a 233-ik szám arcza, mintha valami idegen ember
közömbös történetét hallaná; pedig minden szó egy-egy tövist ütött
szívébe. De nem árulta el fájdalmát, jól értett a tettetéshez, hiszen
egész élete nem volt egyéb, mint csalás és tettetés. Csupán annyi
nyilatkozást engedett meg érzelmeinek, hogy gyöngéden megsímogatta a
gagyogó kis lány fejét; de azt a könycseppet, mely erőszakosan szemébe
tolakodott, nagy képmutatással visszafojtotta.
De a kis leány fejét ezután sokszor símogatta, s mikor lehetett, mindig
szóba állt pesztrájával; miáltal a fitos orrú, fonatos hajú ifjú hölgyet
meglehetősen kompromittálta ugyan a szomszédok előtt, de legalább
mindennap megsímogathatta Mathild gyermekét. Mathild gyermekét! Az ő
szőke haját, epedő szemét, gyöngéd arczát látta újra. Erre jobban fog
vigyázni, ezt jobban meg fogja őrizni; ő legalább boldog legyen, ha
szegény anyja nem lehetett.
Mult az idő, nap és éj egyhangúlag váltogatta egymást a természet rendje
szerint. Abban az esti homályban sem volt semmi rendkívüli, mely
nehézkesen ereszkedett le a Dunára; és a 233-ik szám, ki elgondolkozva
támaszkodott egy lámpaoszlophoz, mégis úgy megrázkódott egyszerre,
mintha a világ végét hirdető trombiták szólaltak volna meg füle mellett.
Pedig csak egy szelíd, gyönge hang félénk suttogását hallotta.
– Hordár úr, kérem az istenre, úgy-e ön beszélget mindennap Poroszlai úr
szolgálójával?
– Én, – felelt a 233-ik szám reszketve.
– Egy kis gyermek van vele, egy szép kis leány, – hallatszott újra a
félénk suttogás.
A 233-ik szám csak most mert megszólítója felé tekinteni. Egészen be
volt burkolva nagykendőjébe, és sűrű fátyol fedte arczát. Reszkető
kezében egy kis pénzes tárczát tartott, melyet félénken a 233-ik szám
felé nyujtott.
– Oh ha lehívhatná őt az útczára, s vele a kis leányt, csak egy
pillanatra – örök hálára kötelezne, – suttogott tovább s esdekelve
nyujtotta tárczáját a 233-ik szám felé.
– Köszönöm, – mondá rekedten a 233-ik szám, elhárítva kezével a tárczát.
– Mindjárt kihívom őket.
És ingadozó léptekkel a házba sietett. Jesszus! kiáltott a fitos orrú
ifjú hölgy, midőn plátói széptevőjét meglátta a tornáczon, hová eddig
soha sem tette lábát. Hátha meglátná a szakácsné, meg a szobalány? Nem
férnék a nyelvöktől. Menjünk hát a ház elé sétálni egy kissé, szép este
van, nem fog megártani a kis lánynak. Aztán nagy mondanivalóm van;
furcsa dolgokat hallottam a szobalányról. Ne mondja! nézze meg az ember!
és hogy fennhordja az orrát. Menjünk gyorsan, alig várhatom már a nagy
újságot.