A 233-ik szám szó nélkűl megindul a nyúl-útcza felé, hóna alá szorítva a
rábízott holmit. Vajjon mi lehet benne? Fogásáról úgy érzik, mintha ruha
volna, szép barna kabát, a milyent ő is viselt valaha. Meg is becsülte,
négy esztendeig viselte; sokba kerűlt, az öreg mosónő kezét sokszor
fölette a lúg, szemét sokszor megríkatta a forró gőz, míg árát
összedolgozta. De megillette derék fiát; jogot tanult, tudósok közt
forgolódott, urakkal érintkezett; nem járhatott abban a szürke
zubbonyban, melyet boldogult apja viselt, a ki csak ácslegény volt, és
ott a másvilágon bizonyosan nagyon boldog annak láttára, mily jeles
tudós urat nevel fiából a szegény özvegy. Meg is lesz érte jutalma. Fia
maholnap elvégez minden létező iskolát, megtanul minden tanulható
tudományt, diplomát kap, hívatalba jut, nagy úrrá lesz, és szegény öreg
anyját magához veszi; mert jó és hálás fiú, s uraságában sem fogja
szégyelni a szegény mosónőt. Akkor aztán elfelejtik a nélkülözések
hosszú éveit, kényelmes szép szobában fognak lakni, tisztelettel lesz
irántuk minden ember s megbecsüli őket; fiának kalapot emelnek az útczán
s dícsérve emlegetik nevét, hírét és anyjának nagy lesz az öröme, nagy
lesz a büszkesége.
– Ez már mégis szemtelenség! – kiált mérgesen Vörös úr, mikor a 233-ik
szám kezébe nyomja a csomagot, s felbontva, egy összerongyolt,
bepiszkolt kabátot talál benne.
Vörös úrnak vörös arczán rémes lobot vet a harag lángja ez elnyomorított
kabát láttára, de mindez még csak szelid mécspislogás ahhoz képest,
mikor elolvassa unokaöcscse levelét, melyet e könnyelmű fiatal ember
gombostűvel a volt-kabát gallérjára tűzött volt.
– Semmirekellő léhűtő! – mondá Vörös úr szenvedélyes haraggal; – nem
elég, hogy kölcsön kéri ünneplő kabátomat egy napra, s hat hónap múlva
ily állapotban küldi vissza, hanem még pénzt is mer kérni apró adósságai
fedezésére.
És Vörös úr annyira megfeledkezett haragjában a családi titkok
sérthetetlenségéről, hogy fönhangon még egyszer végig olvasá unokaöcscse
levelét, melyben valóban szóról-szóra előfordult az apró adósságok
fedezésének kérdése.
– Hát maga mit vár? – mordult az ajtóban álló 233-ik számra.
– Fáradságom díját, – mondá komolyan a 233-ik szám.
– Micsoda! Még ezt is én fizessem! – kiáltott a szenvedélyes Vörös úr
kimondhatatlan elkeseredéssel. – Nem elég a kár, meg rá is fizessek?
Semmit sem adok. Menjen, keresse föl azt a derék ifjú urat s vegye meg
rajta fáradsága díját; és ha nem fizet, csukassa be. Érti?
A 233-dik szám szó nélkűl megfordúl, és e kétes értékű utalványnyal
lehalad a lépcsőn. Megszokta már, nem először esik meg rajta, hogy
csalódott reményekkel megy le a lépcsőn, melyen biztató bizalommal
haladt fölfelé. Nagyobb uraknál, mint a haragos Vörös úr, ki utoljára
sem volt egyéb, mint egy közönséges városi írnok. Híres ügyvédek,
elnökök, polgármesterek, főispánok, tanácsosok, miniszterek ajtaján
fordúlt ki félénk alázattal és csalódott reménynyel, a nélkűl, hogy csak
egy vonása is mutatta volna a lelkében háborgó keserűséget. Hosszú ideig
nem állt élete egyébből, mint folyamodványok készítéséből, tisztelgő
látogatásokból, bizonyítványai mellékléséből s más efféle műveletekből,
melyek biztos symptomái az eredménytelen hívatalkeresésnek. Folyamodott,
pályázott, látogatott mindenfelé, de vagy a tudománya nem felelt meg az
élet valódi követeléseinek, vagy a modora nem volt elég hajlékony és
kellemes, vagy az ábrázata nem volt szemre való: elég az hozzá, hogy
lassan-lassan félelmesen ismert alak lett a hívatalosztó körök
előszobáiban, a kiket az inas urak minden különös utasítás nélkűl azzal
az üdvözlettel szoktak fogadni, hogy: nincsenek itthon. Most sem jön ő
Vörös úr szobájából, a mint lehajtott fővel, szomorú tekintettel lehalad
a lépcsőn s kilép az útczára; azt a régi szomorúan nevetséges alakot
látja, sötétkék ujjasa, piros sapkája helyett elvásott fekete kabátban,
szőrehagyott kürtő-kalapban, a mint megint, talán századszor fordúl ki
egy előkelő egyéniség ajtaján üres biztatással, szívében keserűséggel,
szemében elfojtott könyekkel, gyomrában rikoltó ürességgel, és megy
haza, megírni az öreg mosónőnek, hogy ügyei nagyon jól állanak,
nemsokára szép hívatala lesz. És az öreg mosónő a házbeli úrfi által
ezer meg ezer áldást írat vissza fiának, és ismerőseinek boldogan
dicsekszik a jeles tudós ifju nagy jövőjével. S az évek elmúlnak, az
éhség megaszalja az arczot, a töprengés dérrel hinti meg a főt, az
akarat ellankad az eredménytelen küzdésben, a mindennapi szükség oda
hajtja, a hol pártfogás nélkűl is lehet egy kis kenyeret keresni; hosszú
fárasztó látogatások után végre megpihen és oda támaszkodik a régi ház
falához.
Szemére húzza piros sipkáját és szomorú tekintettel bámul az átelleni
ház egyik ablakára. Az ablak függönye le van eresztve, semmit sem lehet
látni, de azért le nem veszi róla szemét. Egyebütt úgy sincs
néznivalója, a közönség kegyét nem keresi, kollégáival szóba állni pedig
nem engedi önérzete. Ha a sors mostohasága ez állomásra kényszerítette,
azért soha sem felejti el, mivel tartozik nevelésének. Nem nézi ugyan le
társait, hanem szóba sem áll velök a hívatalos érintkezéseken kívül.
Csak egyiköket, a 154-ik számot méltatja némi bizalomra, a ki írástudó
ember s üres óráiban újságot olvas a boltajtók lépcsőjén. Ezt is csak
annyiban tiszteli meg bizalmával, hogy minden este, a hívatalos
foglalatosság végével, lakására megy, ott leveti kék ujjasát, piros
sipkáját s a régi időkből ismert fekete kabáttal és meztelen
kürtőkalappal cseréli ki. E polgári öltözetben megy haza, de hogy hol
lakik, azt sem megbízói, sem kollégái nem tudják, még a 154-ik szám sem.
Nem is szükséges senkinek tudnia; kora reggel ott van megint a 154-ik
szám lakásán, felölti hívatalos egyenruháját, s a rendes időben pontosan
oda támaszkodik a régi ház falához.
Szemét még mindig az átellenes ház ablakára függeszti, de a függöny nem
akar megmozdulni. Vagy talán lát is valamit a fehér függönyön, a mi az
avatatlan szemlélők elől sűrű felhőbe rejtezik. Talán a mult idők
ködképei jelennek meg ott s a régi emlékeket idézik vissza lelkébe.
Talán magát látja, fáradtan, elcsigázva, nyomorultan, tehetetlenűl, s
szemben egy másik alakot, egy összetöpörödött öreg asszonyt, a mint
kimondhatatlan büszkeségtől csillogó szemét rajta legelteti és áldva
simogatja fejét. A kép olyan élénk, hogy még a szavakat is hallja,
tisztán érthetőleg hallja.
– Tudtam én, hogy nem hagy el az isten, és akkor segít meg, mikor
legnagyobb szükségünk lesz rá, – mondja az öreg asszony. – Látod, édes
fiam, már nem dolgozhatom, gyengék a lábaim, a szemem sem állja már ki a
meleg gőzt. Mi lenne most belőlem, ha az isten meg nem segített volna
téged?
– Igen, megsegített az isten, – felel a fáradt alak, s igyekszik
elégedettnek, büszkének látszani.
– No, az isten segítsége mellett a magad érdemének is köszönhetünk
valamit, – mondja az öreg asszony, kimondhatatlan anyai büszkeséggel
szemlélve egy pár tintafoltot, mely valami levél írása után fia ujjain
maradt. – Olyan tudományra, mint a tied, el nem maradhatott a jó
hívatal.
– Nem is maradt el, – viszhangozza a fáradt alak, és valóban egészen
boldognak látszik.
– Hát aztán micsoda hívatalod is van, hogy nevezik azt tudományos
nyelven? – kérdi az öreg asszony lelkesülten.
– Miniszteri fogalmazó, – felel a fáradt alak merészen és minden habozás
nélkűl.
– Milyen szépen hangzik, – mondja az öreg asszony, mennyei kéjjel
ismételve e magas rangfokozat tudományos nevét. Hála istennek, nem
veszett kárba sok esztendei fáradságom, nagy ember lett belőled. De hát
milyen czímed van? Ha úgy valaki levelet küldene neked, hogy írná
kívülről a nevedet? – teszi hozzá titkos remény és aggódás közt
ingadozva.
– Tekintetes Zsombék Mihály miniszteri fogalmazó úrnak, – felel a fáradt
alak biztató mosolylyal.
– Tekintetes úr! – mondja az öreg asszony; reszketve örömében, és ajkai
ismételve halkan mormolják ez előkelő megszólítást. – Szegény apád, ha
élne, milyen büszke lenne rád. Áldjon meg az isten, édes fiam, hogy
ilyen boldogsággal jutalmaztad meg szegény anyádat. Most már
megmondhatom, hogy mennyit fájt eddig a szívem miattad. Mikor láttam,
hogy annyi fáradság után, annyi tudománynyal nem tudsz boldogulni.
Megrepedt volna a szívem, ha a sok rossz ember tönkre tette volna
előmeneteledet, nem magamért, édes fiam, hanem miattad. De most már
nincs okom búsulni; a világ látom, megbecsüli érdemedet; szép hívatalod
van, úgy-e fiam?
– Nagyon szép, – felel a fáradt alak, s megcsókolja anyja kezét, a kit
könyekre indít e nagy megtiszteltetés.
– Milyen jó fiú vagy te, – mondja az öreg asszony zokogva; mennyire
megbecsülöd szegény anyádat fényes rangodban is. És az a rosszlelkű,
irigy Csordásné – tudod, a kövér mosónő szomszédunkban – mégis azzal
keserített, hogy nagyúrrá lettél, szégyelni fogod anyádat és köszönjem
meg, ha majd egy pár forint alamizsnát fogsz nekem küldeni. De én
tudtam, hogy csak a rosszaság beszél belőle, úgy-e fiam?
– Fölmegyünk Pestre, anyám, nálam fogsz lakni, nyugalomban töltheted
öreg napjaidat, – felel a fáradt alak biztató mosolylyal.
– Igen, de nem leszek-e terhedre? Fizetésed is olyan nagy, a milyen
fényes a rangod? kérdi az öreg asszony aggódva.
– Olyan fizetésem van, hogy úri módon elélhetünk belőle mindketten s még
félre is tehetünk, – felel a fáradt alak vidáman.
*
– Hej! hordár! jőjjön föl! – kiált egy visító hang a szomszéd ház
harmadik emeleti ablakából.
A 233-ik szám kábultan föltekint, s a harmadik emeleti ablakban egy
hegyes orrú, hegyes állú, középkorú hölgyet vesz észre, míg egy vékony,
csontos kar merész hajlongásokat tesz a levegőben s kifejező
mozdulatokkal kiséri a sivító hangot.
– Hordár! jőjjön fel! Nem hallja?
A 233-ik szám körűlnéz az utczán; kollégái mind távol vannak, a visító
fölhívás csak neki szólhat. Felsiet a harmadik emeletre és sipkáját a
folyosó párkányán hagyva, belép a szobába.
– Itt van valahára? – kérdi epésen a középkorú vézna hölgy. – No jó,
vigyázzon arra, a mit mondok. Azort megnyírattam és most félek, hogy
ebben a csúf esőben megfázik. Jól vigyázzon hát, nehogy megbetegedjék,
mert magával fizettetem ki az orvost. Adja ide czéduláját. 233-ik szám?
Furcsa, már miért nem 333? No de mindegy, hanem azt mondom, Azort jól
betakarja ebbe a meleg nagy kendőbe és nehogy meg találja szorítani,
mert akkor vonít… Csókollak, édes Karolinám; holnap délután látogass
meg, mert én nem merek ilyen időben Azorral kijönni, arra meg nincs
pénzem, hogy hordárt fogadjak mellé dajkának… No, hordár, megtalálta már
Azort? Ott lesz az ágy alatt. Hívja ki, de szépen; nehogy a füléhez
nyuljon, mert harap.
A 233-ik szám négykézlábra ereszkedik s igyekszik kicsalni az ágy alól
az oda menekűlt kis fenevadat. Sok biztatás és czukorral való csábítás
után végre kisompolyog rejtekhelyéből, épen úgy szégyenkezve
meztelensége miatt, mint hajdan Ádám a paradicsomban. A sivító hangú,
középkorú vézna hölgy meleg nagy kendőbe takarja a természetes mezétől
megfosztott Azort, s a 233-ik szám karjaiba fekteti, lelkére kötve, hogy
gyöngéden tartsa és nehogy megszorítsa, mert akkor valamennyi útczán
végig fog vonítni. Azután összecsókolózik egy másik középkorú vézna
hölgygyel, ki az asztalon a kiürűlt kávés findzsákat rendezgeti, s végre
útjára indul, minden hatodik lépés után visszafordulva s megintve a
nyomában haladó 233-ik számot, hogy Azort meg ne találja szorítani.
A 233-ik szám talán nem is hallja a középkorú vézna hölgy visító
figyelmeztetéseit. Szeme az előbbi ködképek folytatását látja, s míg az
utczák tolongásában nyomról-nyomra követi a fürgén tipegő vézna hölgyet,
s óvatos gondossággal tartja karjában a finynyás kis vadat, mely meleg
nagy kendőjében elaludt és mélyen szuszog: azalatt a csendes kis házra
gondol, kinn a nagy város legeslegvégén, és a boldog öreg asszonyra, a
ki sürögve-forogva jár a konyhában, szobában, belepillant a sustorgó
lábasba, megteríti tiszta abroszszal az asztalt, hogy kész ebéddel várja
fiát, mikor a hívatalból haza tér. Hosszú ideig tartanak a miniszteri
hívatalos órák, a fogalmazó urak csak késő este juthatnak ebédhez; de az
öreg asszonyság nagy gyönyörűséggel szokott hozzá ez új életmódhoz, jól
tudván, hogy mentől nagyobb úr valaki, annál későbben ebédel. A
családnak nincs más ismerőse, mint egy reszketős fejű öreg asszony, ki a
tőszomszédos kis házban lakik, s minden este ellátogat a fogalmazó úr
édes anyjához, segít egyet-mást a konyhában és megeszi az ebéd
maradékát. A két öreg asszonyság sokáig elbeszélget a konyhában, mikor
az asztal már meg van terítve, és a fogalmazó úr még mindig késik. A
reszketős fejű öreg hölgy rendesen valami rejtélyes folyamodvány
homályos sorsáról beszél, melyet ősidők előtt nyujtott be valami igen
magas úrhoz, és ha valaha elintéztetnék, csaknem száz forintot kapna
egyszerre, valami bonyolódott jogczímnél fogva. Zsombékné asszonyság
biztatja, hogy forduljon fiához, a kinek nagy tekintélye bizonyosan
rövid idő alatt el fogja intézni ügyét. A reszketős fejű öreg asszony
nem meri ezzel terhelni a tekintetes fogalmazó urat; hanem azért egy
este mégis csak elbeszéli Zsombék úrnak az egész rejtelmes dolgot, s
pártfogását kéri, és a jó Zsombékné asszonyság szeme az öröm és
büszkeség könyétől csillog, mikor fia kegyesen végig hallgatja a
folyamodót, s megigéri, hogy utána fog járni dolgának. Áldva simogatja
fia fejét s hálát mond az égnek, hogy ily boldoggá tette őt fiában.
Nehéz sohaj tört ki a 233-ik szám kebléből, s kezét önkénytelenűl
szeméhez emeli, mintha valamit el akarna távolítani belőle. A szendergő
kis vadállat fölébred e mozdulatra és boszankodva elvakkantja magát; a
vézna hölgy visszafordul és éles hangon figyelmezteti a 233-ik számot,
hogy jobban vigyázzon Azorra.
Ott a kis házban, a város legeslegvégén, semmit sem tudnak a 233-ik
számról, ott csak Zsombék Mihály fogalmazó urat ismerik. Az öreg
asszonyság mióta fia a fővárosba hozta, ki nem mozdult a házból, s
gyenge lábai nem is igen vitték volna a kapun túl. Az az egynehány
cserépfedelű ház és toronymagasságú vörös kémény, melyet ablakából
látott, tökéletesen megfelelt a főváros nagyszerüségéről alkotott
fogalmának; mikor pedig egy ízben épen lakása előtt megjelent egy
csengős süvegű, hegyes szakállú furcsa ember, a ki piros ruhás majmot
tánczoltatott és tudós kutyákkal valóságos színdarabot játszatott, az
öreg asszonyság könyezésig nevetett az ablakban, és erősen meg volt
győződve, hogy a nagyvárosi élvezetek kelyhét fenékig kiürítette. Nem
volt más ismerőse, mint a reszketős fejü öreg asszonyság, s különben sem
vetődött e tájékról soha senki abba az útczába, hol a 233-ik szám a régi
ház falát támogatta. Piros sipka, kék ujjas soha sem került a kis
házikóba, ott maradt ez a 154-ik szám lakásán, és a fogalmazó úr mindig
fekete kabátban, magas kürtőkalapban jelent meg otthon, melyeket az öreg
asszonyság nem győzött eléggé kefélni és bámulni, mint az előkelő
férfidivat valódi mintaképeit.
Nem volt ugyan valami tenger pénzük, és az öreg asszony titokban néha
arra is gondolt, hogy a miniszteri fogalmazóknak annyi tudományért
nagyobb fizetésük is lehetne; de azért mégis elég volt arra, hogy az úri
kényelemről alkotott eszményét megvalósítsa s még valamit meg is
takarítson. A 233-ik szám minden este beadta napi keresményét
irodájában, s a meggyűlt összeget a hónap elsején átadta anyjának. Ez
volt a fogalmazói havi fizetés, melynek változó nagyságát igen szépen és
hívatalos módon megmagyarázta az a körülmény, hogy a fogalmazóknak
mellékjövedelmük is van, s ez egy hónapban több, a másikban kevesebb.
Bizony hazugság és csalás a 233-ik számnak egész élete, minden tette, és
nagy megbántást követne el valaki a kényelmes erények díszes serege
ellen, ha ezt a hazugságot és csalást szentnek nevezné.
– Tegye le Azort a pamlagra. Tessék, úgy oda vágta, hogy a kedves jószág
most egész estig vonítni fog. Itt van bére, harmincz krajczár, ennyit
sem érdemelne. No, ne haragudjál, drága kis Azorkám, kiment már az a
csúnya ember.
A vézna hölgy sivító hangon kérleli a vonító kis fenevadat, a 233-ik
szám zsebébe ereszti meg nem szolgált bérét, s a kettős sivalkodástól
kísértetve, eltávozik a szobából. Siet vissza rendes állomására, mert az
este közel van ugyan, de valami még hiányzik napjából, a mi nélkül
nagyon nehéz szívvel menne haza. Oda támaszkodik ismét a régi ház
falához, s szomorú szemét az átellenes ablakra függeszti. De az ablak
függönye csak nem akar meglebbenni, a 233-ik szám hiába lesi, hiába
olvassa meg redőit. Lassankint fölebb-fölebb emelkedik a ház falán az éj
lopódzó árnyéka, most a rejtelmes ablakhoz ér, a függönyön belül
lámpavilág, ingó árnyak látszanak egy pillanatra, azután bezárulnak a
nagy fatáblák, és a 233-ik szám csak a sötét ablakot látja szemével,
csak a sötét kétségbeesést viszi magával lelkében.
De hát mi baja van? Míg a 154-ik szám lakásán leveti nappali
egyenruháját s fogalmazói jelmezét ölti magára, lelkében folytonosan
azzal a gondolattal tépelődik, hogy jobb volna meghalni. Efféle fekete
gondolatok csak a boldogtalan szerelmesek lelkében szoktak kísérteni; de
a 233-ik szám csak nem szerelmes? Hogy is volna az? Soha távolról sem
jutott eszébe ez a nevetséges gondolat. Mikor hátát először támasztotta
a régi ház falához és életét a mindennapi csalás és hazugság
szövevényévé tette: már akkor tisztában volt magával, hogy szerelemről,
házasságról örökre le kell mondania. Föl is tette magában, hogy nem lesz
szerelmes, meg is tartotta föltételét emberűl. És mégis – mégis – csak
egy napja mult el a nélkül, hogy nem látta meglebbenni az átellenes
ablak függönyét, s már is az jut eszébe, hogy jobb volna meghalni.
Abban az átellenes házban gazdag vaskereskedő lakott; a földszinti
boltban sokszor akadt dolga a 233-ik számnak is, mikor nehéz vasrudakat
kellett szekérre rakni. A vasáros úr kövér volt és büszke, s mindkét
tulajdonsága egyesült arra, hogy nyakát keményen hátra szegezze s minden
embert lenézessen vele. Ennek azonban semmi köze sincs a 233-ik szám
halálvágyához; hanem a vasáros úrnak volt egy leánya is; mivel pedig az
nem természeti törvény, hogy a vasárosok lányai mindenben papáikhoz
hasonlítsanak; ez sem volt köpczös, nyakát sem szegezte hátra, hanem
olyan szőke fürtű, epedő szemű szép leányka volt, a milyenhez fogható
nem minden elsőemeleti ablakon néz ki. Abban az ablakban virágok is
voltak, és a szép szőke lány nagyon szerette a virágokat öntözni;
kalitka is függött kis madárral és a szép kisasszony maga étette
czukorral a tollas állatok legboldogabbikát.
A 233-ik szám a maga állomásáról napról-napra szemlélte e virágöntöző,
madáretető jeleneteket, és lassankint úgy tekintette magát, mint a
család régi ismerősét. Képzeletében látogatásokat tett a vasáros úri
termeiben, s azzal az érzéssel támasztotta hátát a régi ház falához,
mintha odabenn ülne a selyem pamlagon, szemben a szép szőke leánykával,
s enyelegve évődnék vele, s beszélgetne virágairól, madaráról. Nevet is
adott neki, elnevezte Mathildnak, a mi nagyon szép név, s így hívták
hősnőjét annak a regénynek is, melyet odahaza esténkint fel szokott
olvasni anyjának, az öreg asszonyság nem csekély elragadtatására.
Egyszer Mathild le akarta emelni a kalitkát, s a nyitott ablakon át az
útczára ejtette; de még el sem hangzott ijedt sikoltása, midőn a 233-ik
szám oda rohant, fölemelte, fölsietett vele az emeletre, s a megmentett
madarat kalitkástól a kisasszony saját kezébe adta át. Mathild még az
ijedtségtől pirosan, egy ezüst forintost nyomott a 233-ik szám
tenyerébe, s azt mondta: «Köszönöm». Ezt az ezüst forintost a 233-ik
szám nem csatolta fogalmazói fizetéséhez, és ezt a szót soha sem
felejtette el.
De hát miért? Szerelmes volt talán Mathildba? Ez az őrült gondolat soha
sem jutott eszébe; hanem azért naponkint megtette képzeleti
látogatásait, s ha Mathild ablakánál állott, akkor a régi ház fala
selyem pamlag támlája lett a 233-ik szám hátának. De ha nem gondolt
szerelemre, annál inkább érezte a féltékenység gyötrelmeit. Egy deli
fiatal úr, kit a 233-ik szám nem habozott Gontrannak nevezni el,
naponkint számtalanszor tett lassú sétákat a vasáros háza előtt, s
mindig olykor, mikor az ablak nyitva volt. Mathild ilyenkor elpirult,
mosolygott, s a féltékeny leskelődő még a titkos jeleket is látta,
melyeket egymással váltottak. Mint gyűlölte ezt a Gontrant, mint
szerette volna megfojtani, mily mogorván útasította vissza egyszer
kísérletét, mikor virágbokrétát akart általa a házba küldeni. Csak az a
vígasztalása volt, hogy Gontran sem járatos a házhoz, s még azokat a
képzeleti látogatásokat sem teheti, melyekben ő annyiszor enyeleg a szép
leánynyal.
De ma egyszer sem nyilt fel az ablak, még ettől a látogatástól is
elesett. Szomorúan öltötte magára kopott fekete kabátját, s mikor a
kürtő-kalapot fejébe nyomta, újra eszébe jutott, hogy jobb volna
meghalni. De hát miért akar meghalni? Egész teste megborzongott a
feleletre, melyet valami gonosz szellem gúnyos hangon fülébe sugott:
«Szerelmes vagy, Zsombék Mihály! Szerelmes vagy 233-ik szám!» –
Kisietett az útczára, nem is viszonozva a 154-ik szám barátságos
üdvözlését. A gúnyolódó szellem vele rohant, sőt úgy látszott, többeket
is hívott magával; mert mindkét fülében hallatszott a csúfolódó suttogás
és kaczagás. Ilyen nehéz még soha sem volt ez az ősi kürtő-kalap;
levette fejéről, hogy megnézze, nem rejtettek-e valami mázsás követ
belé, mely összenyomja agyvelejét? A nedves szél belekapott szürkülő
hajába, s a csúfolódó szellemekkel versenyt sivított fülébe: «Szerelmes
vagy, Zsombék Mihály! szerelmes vagy 233-ik szám!» – No igen, szerelmes
vagyok, hát aztán? – felelt daczosan, a mint siető lépésekkel
belemélyedt a külváros tekervényes szűk útczáiba, s egyik pocsolyából a
másikba botlott, sárral csapkodva be fogalmazói fekete kabátját. Hát
aztán? – mondá ismét daczosan, s összeszorítá ökleit. – «Aztán őrűlt
vagy! aztán őrűlt vagy!» – feleseltek az üldöző szellemek, és kaczagtak,
ugráltak körűlötte és kergették tovább, tovább, a sötét, esős
éjszakában, a feneketlen pocsolyákban.
– Szent isten! mi lelt édes fiam? – kiáltott réműlten Zsombékné
asszonyság, mikor a fogalmazó lucskosan, sárosan, hajadon fővel, kezében
a kürtőkalappal, a konyhába támolygott.
– Semmi, anyám, csak eltévedtem és a pocsolyába estem, – felelt Zsombék
úr és bágyadtan a tűzhely mellé ereszkedett.
– Már azt gondoltam, hogy összevesztél a miniszterrel és elvesztetted
hívatalodat, – mondá aggodalmasan az öreg asszonyság, ki előtt ez volt a
földi veszedelmek legszörnyűbbike.
Azután sürgölődve száraz ruhát adott fiának, gyöngéden megtörölte nedves
haját, homlokát és feltálalta az ebédet.
A fogalmazó úr szórakozottan ült az asztal mellé, s csaknem erőszakkal
kellett kezébe nyomni a kanalat.
– Édes fiam, neked valami bajod van, – mondá aggódva az öreg asszonyság,
látva hogy konyhai művészetének dicsősége, a paprikás csirke,
érintetlenűl hidegűl meg a fogalmazó úr tányérán.
– Nem, nincs semmi bajom, – mondá Zsombék úr.
– Jobban látom én azt, – mondá az öreg asszonyság növekedő aggodalommal.
– Ha nem hívatalodban, akkor másutt ért valami veszedelem; de annyi
bizonyos, hogy gondtól nehéz a szíved. Add a felét nekem, édes fiam. Ki
vehetné el rólad bánatod terhét, ha nem anyád?
– Igazad van, – mondá Zsombék úr, megcsókolva anyja kezét. Kivel
oszthatnám meg lelkem bánatát, ha nem anyámmal?
– Tehát mégis van valami nagy bajod? – kérdé az öreg asszonyság
reszketve.
– Szerelmes vagyok, – mondá Zsombék úr sugva és mélyen elvörösödve.
– Ennyi az egész! – kiáltott az öreg asszonyság megkönnyűlt lélekzettel.
– Hiszen ezen nem nehéz segítni. Vedd el feleségűl.
– Feleségűl! – mondá Zsombék úr megborzadva.
– Miattam ne töprengj, – vágott közbe mohón az öreg asszonyság. – Régóta
kívánom én ezt titokban, és igazat mondva, az volt az egyetlen
szomorúságom, hogy nem gondoltál a házasságra. Miért ne vennéd hát el?
Szép fizetésed van, eltarthatsz egy asszonyt; ha ketten megéltünk
belőle, háromnak is elég lesz.
– Oh anyám, az a kit én szeretek, gazdag, előkelő kisasszony, – mondá
Zsombék úr sohajtva.
– Hát aztán? – mondá büszkén az öreg asszonyság. – Nincs-e neked szép
állásod? Nem kérhet meg akármilyen leányt egy miniszteri fogalmazó?
– Ezt nem, – mondá Zsombék úr szomorúan. – Magasan, sokkal magasabban
áll felettem, hogysem odáig merném emelni szememet.
– Magasabban, – mondá az öreg asszonyság megréműlve. – Csak – csak, az
istenért, csak nem a miniszter leánya?
– De igen, a miniszter leánya, – mondá Zsombék úr fájdalmas mosolylyal.
– Szegény fiam, – mondá könyezve az öreg asszonyság, s megcsókolta fia
redős homlokát.
És belátva, hogy ha valaki reménytelenűl szereti a miniszter leányát,
csakugyan nem lehet nagy kedve paprikás csirkét enni, sóhajtva az asztal
elszedéséhez fogott.
De munkája közben valami jó gondolata jöhetett, mert hirtelen ismét
leült az asztal mellé, s megfogta és megsimogatta fia kezét.