festé megragadó színekkel a dicsőséget, melyet hivatalos rangja a Barkó
család társadalmi állására fog árasztani; hiába hangsúlyozá a hazafiúi
kötelességet, melynél fogva minden polgár köteles tehetségét a hon
boldogítására értékesíteni; hiába hivatkozott megindúlt hangon egyetlen
gyermeke jövőjére, mely bizonyára fényes és boldog lesz, ha apja mint
királyi tisztviselő vezeti be őt a magasabb körökbe: sem a dicsőség, sem
a hazafiasság, sem a szeretet nyilai nem tudtak áttörni a kemény
pánczélon, mely az öreg úr keblét borítá engesztelhetetlenül; ott állt a
nyitott ajtó mellett, kezével kifelé mutatva, mint valami mogorva
útmutató, melytől csak annyiban különbözött, hogy néha-néha keserűen
mosolygott, a mit az útmutatók nem szoktak tenni.
– Királyi tisztviselő – gondolja meg azt apám uram – fejezé be Barkó úr
hosszas megindító szónoklatát, s látható tetszelgéssel hangsúlyozva e
nagy méltóság minden egyes szótagját – királyi tisztviselő…
– Királyi bolond, morgott az öreg úr; aztán újra az ajtóra mutatott, a
következő udvarias búcsuzzással:
– Ajánlom magamat, nagyságos úr, méltóztassék kieblábolni.
– Tehát eladhatom az űzletet? Kérdé Barkó úr, boldog tudatlanságot
tettetve.
– Nem adhatja el a nagyságos úr, felelt az öreg úr, megátalkodott
ironiával e magas czímet adva Barkó úrnak, mely talán még sem illette
meg hivatalos rangját, a mint Barkó úr sietett is szerényen tiltakozni,
ámbár minden valamire való eredmény nélkűl. – Nem adhatja el a nagyságos
úr. Magam fogom átvenni, elég erős vagyok még hozzá. Az űzlet a
családban marad; nem azért alapította a nagyapám, hogy holmi nagyságos
urak elkótyavetyéljék. Alázszolgája nagyságos úr; reménylem, többet nem
lesz szerencsém.
És folytonosan bókolva kituszkolta vejét az útczára s úgy bezárta utána
az ajtót, hogy később alig tudta kinyitni.
Barkó úr hazafelé indúlt; sikertelen útja nem verte le, kitagadtatása
nem vette el kedvét; sőt némi bánatos örömet érzett, meggondolván, hogy
hivatalos állásának már meghozta az első áldozatot, midőn szakított
családja hagyományaival. Az áldozattal, bármily nagy legyen, mindig
együtt jár valami fájdalmas elégtétel, mely megnyugtat és kárpótlást ad
az elveszettért. Barkó úr érzé, hogy most lett tulajdonképen felavatva a
közügy apostolává, midőn hazafiúi kötelességének feláldozta családi
összeköttetéseit; s ez öntudat boldogsággal és büszkeséggel tölté el
keblét. Körűlnézett az útczán, ha vajjon az emberek arczán nem vesz-e
valamit észre azon köztiszteletből, mely kiválóbb egyéniségek
önfeláldozásának egyetlen jutalma polgártársaik részéről. Az emberek
közömbösen haladtak el mellette, s egyik sem látszott róla tudomást
venni, kivéve egy haragos öreg urat, kinek lábára hágott. Barkó úr
fájdalmas megdöbbenéssel vette észre polgártársai közömbösségét, nem is
ügyelve a haragos öreg úr dörmögésére; de csakhamar megnyugodott azon
gondolatra, hogy a hivatalos újság még nem közölte az új kinevezéseket s
az emberek nem tudhatják felmagasztaltatását.
Másnap megtörtént ez is. A hivatalos újság első lapján ott ragyogott
Barkó Kelemen úr neve, nyomtatásban; senki sem tagadhatta el. A
kitüntetett férfiú le nem tudta kezéből tenni az újságot, a mint a
kávéház ablakában ült, s szemét majd az útczán jártatá, majd a kávéház
nyüzsgő népsége felé fordítá, majd ismét megújuló gyönyörrel a bűverejü
nyomtatott sorokra szegzé, elringatózva a hatalom megittasító érzetében.
Szemben vele egy sovány epés tekintetü úr ült, félóra óta lesve a
hivatalos lapot, s öt perczenkint metsző hangon kérdezve az átfutó
pinczértől, hogy valaki talán könyv nélkül akarja megtanúlni a kérdéses
újságot? Barkó úr nem hallotta a gúnyos czélzásokat, s ha hallja, sem
veszi magára, mert nem tartotta volna lehetségesnek a közhatalomnak ily
egyenes megsértését nyilvános helyen. Az epés arczú sovány úr végre
kimondhatatlan haraggal távozott a kávéházból, s úgy becsapta maga után
ajtaját, hogy még Barkó úr is felriadt boldog merengéséből. Letette a
hirlapot s egy félreeső szögletbe vonúlva leste a hatást, melyet a
nevezetés újság gerjeszteni fog. Egy kövér öreg úr fölvette a lapot,
rápillantott s néhány percz múlva megvető mozdulattal a tekéző asztalra
dobta. Bizonyosan bukott pályázó, gondolá magában Barkó úr, s megjegyzé
magának a forradalmi hajlamú kövér öreg urat. Jöttek, mentek mások,
fölvették a lapot, elolvasták meg letették: Barkó úr szakadatlan
figyelemmel kísért minden mozdulatot s az arczok kifejezéséből fürkészte
a hatást. Egyszerre beszélgető csoport közé kerűlt az újság; egyik
olvasni kezdte, a többi föléje hajtott fővel hallgatta. Bizonyosan a
kinevezésről beszélgetnek, gondolá Barkó úr, s igen meg volt elégedve,
midőn látta, hogy az egyik hirtelen kiveszi a lapot a másik kezéből s
egy ideig nagy érdekkel olvas valamit. A kinevezés megtette hatását,
mondá magában Barkó úr, előjött szegletéből, s közönyös arczczal
négyszer végig sétált a beszélgető társaság előtt, elfordítva szemét,
nehogy elárulja, mintha sejtené a társalgás tárgyát. Azután elégedetten
és méltóságos tartással eltávozott a kávéházból, előbb fényes borravaló
igérete mellett meghagyva a pinczérnek, hogy a hivatalos lap mai számát
gondosan tegye el részére, ha mind kiolvasták.
Barkó úr új lakása felé indúlt, mert kérlelhetetlen nagybátyja még a
múlt este beköltözött a szabó-műhelybe, gúnyosan fölkérve a nagyságos
urat, hogy abban a nyomban méltóztassék kihurczolkodni. Barkó úr
szerencsére már gondoskodott új lakásról, s így könnyen meghozhatta
hivatásának ezen második áldozatot. Most tehát haza felé indúlt,
szerényen a mellék útczákat választva, nehogy az emberek arról
gyanúsítsák, mintha dicsősége első napján mutogatni akarná magát. De
arról nem tehetett, hogy így is közfigyelmet gerjesztett, s közeledtére
több ablak nyílt ki, mely körülmény egyedűl megjelenésének volt
tulajdonítható, nem pedig annak, hogy épen most volt a takarítás ideje.
Barkó úr leereszkedőleg veregette meg egy borzas kis fiú fejét, ki
titokban nyelvét öltögetve haladt el mellette; s miután tévedésből
magára vette és udvariasan viszonozta egy ábrándos tekintetű fiatal úr
mély köszöntését, mely valóságban az ablakon kinéző fürtös kisasszonynak
szólt: tökéletesen meg volt elégedve a hatással, melyet új rangja
polgártársaira gyakorolt. Nem is fognak bennem csalódni, – gondolá
magában Barkó úr, meghatottságtól dagadó kebellel – az ő javukra lesz
irányozva minden működésem, övék lesz éjjelem és nappalom, s nem kell
más jutalom, mint szeretet és bizalom polgártársaim részéről.
Haza érve tovább fűzte polgártársai javával foglalkozó gondolatait, s
meleg szavakba önté jóakaró szándékait és a jövőt illető fényes terveit.
A közjó lesz minden törekvésének végczélja, tisztelet és szeretet
legnemesebb jutalma, elismerés, közbecsülés mindennapi kenyere. De a
rangnak megvannak a maga kötelességei is; hallott vagy olvasott is erről
valaha valami franczia közmondást, de nem jutott eszébe; mellesleg
mondva, ha eszébe is jutott volna, nem mondhatta volna el, nem lévén
beavatva az említett világnyelv titkaiba. A ranggal járó kötelességeket
azonban szigorúan teljesíteni kell, nemcsak a hivatali működésben, hanem
a magánéletben is. A társaságot ezentúl meg kell válogatni, a méltóságot
fenn kell tartani. A jó előljáró kegyes és elnéző alattvalói iránt, de
nem keveredik közéjök, nem teszi magát mindennapivá, ha tekintélyét, a
társadalom ezen alapját, sértetlenűl meg akarja óvni. Mindenki maradjon
a maga körében, – ez az ő véleménye. Hivatalában éljen embertársainak,
legyen a közönség szolgája, de a magán életben maradjon a maga körében.
Egyetlen egy hallgatója volt Barkó úr ezen programmbeszédjének, s ez egy
hallgató nem volt senki más, mint leánya. Hanem ez legalább mély
figyelemmel ügyelt rá, mely szerencsében nem minden nyilvános szónoklat
szokott részesülni. A hatás sem maradt el, csakhogy Barkó úr
kimondhatatlan bámulatára, a lehető legkeservesebb zokogásban
nyilatkozott.
– Julcsa, leány, mit jelent ez? Kiáltott Barkó úr, hirtelen megállapodva
programmja kellő közepén, s nagy aggodalommal tekintve a zokogó leányra.
Julcsa felelni akart, de a könnyek nem engedték szóhoz jutni.
– Mi bajod van, miért sirsz kis leányom? Kérdé ismét Barkó úr, apai
felindulásában elfeledve egy pillanatra hivatalos méltóságát.
A kis leány végre nagy nehezen elnyelte könnyeit, s nagy pisszegések
közt megvallotta keserves zokogásának okát. A programm azon pontja volt
ez, mely a távolság megválogatásáról szólt s mindenkit a maga körébe
útasított. Sejté, hogy az ő körük ezentúl magasabb lesz a réginél, pedig
ebben a régiben sokan vannak, kiktől ha el kellene válnia, megszakadna a
szíve, például a Csordásék Marcsája, a Benkőék Lottija s számos más
barátnéja… és… akart még valamit mondani, de veszedelmesen elpirúlt, s
pisszegése és csuklása ismét heves zokogásban olvadt fel.
Barkó úr csendesen és jóakarólag mosolygott. Tudta ő ezt a titkot régen,
nem volt szüksége bővebb magyarázatra. Igaz, hogy régi kollégája,
Hörcsök Dániel szabómester maradt, s Károly fiával együtt, ki apja
mesterségét követte, mély örvény által választatott el egy királyi
tisztviselőtől, de ha már a fiatalok szeretik egymást, Barkó úr nem volt
az az ember, ki társadalmi formáknak feláldozza egyetlen gyermeke
boldogságát. Meg fogja ugyan kissé ijesztgetni a szerelmes fiatal
embert, de csak azért, hogy annál nagyobb legyen a gyerekek boldogsága.
A magasabb rangúak mindig emelhetnek magukhoz egyeseket az alsóbb
rétegekből, s utoljára sehol sincs megírva, hogy Károly örökre szabó
maradjon, és szerencsés házassági s családi összeköttetése által ne
juthasson magasabbra.
Ilyenformán meg is vígasztalta kesergő leányát, s félig érthető
czélzásokkal és jóakaró biztatásokkal annyira megkérlelte, hogy végre
teljesen magához tért s osztatlan figyelemmel szentelhette magát fontos
gazdasszonyi feladatának.
Mert Barkó úr nagy ünnepélyre készűlt. Másnap volt elfoglalandó
hivatalát vele együtt kinevezett kollégáival, s e nagyfontosságú
cselekmény reggeli kilencz órára volt kitüzve, a mint az inspector úr
tegnapi köszönő és tisztelgő látogatása alkalmával tudtára adta. Barkó
úr kellő díszszel szándékozott megünnepelni ez emlékezetes napot; estére
nagy vacsorát rendezett, s hosszas fejtörés után akként intézte el
meghívásait, hogy általuk némi hídat építsen, mely jelenlegi rangját
összekösse multja hagyományaival. A meghívottak zömét természetesen
rangbeli társai képezték; ezekhez csatolta még Hörcsök Dániel urat
fiával, s végre világgyülölő nagybátyját. Nem fog ugyan eljönni –
magyarázá leányának – de hadd lássa, hogy nem neheztelek rá, s mostani
állásomban sem tagadom meg rokonaimat.
A hivatali beiktatás másnap reggel szerencsésen megtörtént. Az inspector
maga elé rendelte az új végrehajtókat s hivatalos rövidséggel tudtokra
adta, hogy pontosan végezzék dolgaikat, különben irgalom nélkül el
fognak csapatni. Barkó úr valamivel több formalitást s némi
ünnepélyesebb színezetet várt ugyan, de megnyugodott azon gondolatban,
hogy a hivatalos eljárás fő feltétele a rövidség, s elhatározá, hogy
működésében ő is az inspector úr határozott modorát fogja utánozni. Meg
is kisérlette még az nap; mert az installatió után egy irnok-féle fiatal
ember azonnal kezébe nyomott egy csomó adóintést, hogy illető helyeiken
kézbesítse. Barkó úr oly természetes hűséggel utánozta az inspector úr
rövid parancsoló modorát, hogy az első nap folyamán már két öreg úr s
három özvegy asszonyság tett ellene panaszt az adóhivatalnál.
Barkó úr azonban mit sem tudott egyelőre hivatalos föllépésének ez első
eredményéről, hanem befejezve körútját, meglehetős fáradtan, porosan és
éhesen haza tért. Alkonyodni kezdett már s közelgett a díszlakoma ideje.
Juliska nagy munkában volt, egész nap sütött, főzött, s oly díszesen
terítette föl a vacsorázó asztalt, mintha valakinek a vendégek közűl
nagyon ki akarná érdemelni tetszését. Hanem ha e szándékával a fiatal
szabóra, s nem mint illett volna, az előbbkelő vendégekre czélzott,
akkor bizony kárba veszett a szép terítés, meg az asztal közepén díszlő
nagy virágbokréta, mert este felé azon izenettel köszöntött be a
konyhába egy szurtos szolgáló, hogy tiszteli Hörcsök Dániel úr, meg
Károly úrfi, de nem jöhetnek el vacsorára.
Eljöttek azonban a végrehajtók teljes számmal. Barkó úr arcza ragyogott
a büszkeségtől, midőn végig tekintett a csupa királyi tisztviselőkből
álló fényes társaságon. Volt köztük egy tönkrejutott földesúr, két
bukott kereskedő, két kiszolgált őrmester, egy felfüggesztett tanító s
négy más úr, ki azelőtt semmi határozott állást nem foglalt el a
társadalomban, hanem azon nagy kiterjedésű osztályhoz tartozott, melynek
tagjait magánzóknak szokták nevezni a fogadók vendéglajstromában. A
társaság tehát díszes volt, csak egy kissé zajos. Juliska főzte nagy
becsületet vallott, s a tönkrejutott földesúr, mint a társaság
legelőbbkelő tagja, válogatott szavakkal föl is köszönté a bájos házi
tündért, míg a fölfüggesztett tanító menten beleszeretett s utána ment a
konyhába, honnan megkarmolt ábrázattal tért vissza. A mulatság tehát
egészen a fínomabb körök módjára folyt le, s midőn a lakoma végén az úri
vendégek kissé tántorogva léptek az útczára, a négy magánzó úr közűl
kettőt határozottan a földön kellett húzni; ezen körűlmény sem szolgált
a hivatalos tekintély csorbítására, mert éjfél után két órakor senki sem
jár az útczán, s így nem is vehet tudomást a felsőség emberi
gyarlóságáról.
Barkó úr későn feküdt le, következőleg kissé későn is kelt föl, úgy
annyira, hogy reggelizésre való ideje sem maradt, s mégis fél órával
később jelent meg hivatalos helyiségében, mint kellett volna.
– Maga már a negyedik végrehajtó, ki ma későn jön, mondá vigyorogva a
hivatalszolga. Menjen csak be az inspector úrhoz, régen várja.
Barkó úr megdöbbenve nézett végig a vigyorgó hivatalszolgán. Igaz, hogy
az is hivatalos személy, sőt egyenruhát is visel, de mégis vakmerőség
tőle így szólni egy királyi tisztviselőhez. Röviden kikérte az ily
bizalmaskodásokat, mire a vigyorgó hivatalszolga még impertinensebb
vigyorgással felelt, egyszersmind kitárva az inspector úr írószobájába
vezető ajtót.
– No ugyan szépen kezdi a dolgát! kiáltott rá az inspector úr, figyelmen
kívül hagyva illedelmes köszöntését. – Mindjárt első nap elkésik! Ez nem
megy, hallja, ez nem megy.
Barkó úr töredelmesen fogadá, hogy ezentúl pontos lesz.
– Akkor beszéljen, ha kérdezem, mondá az inspector úr. Nem elég, hogy
maga késik el, még másokat is hanyagságra csábít. Hallom az este is
valami dáridót csapott, az egész végrehajtó sereg ott dorbézolt
reggelig. Hogy merte ezt tenni, hallja?
Barkó úr megemlékezvén, hogy a kérdésre felelnie kell, nemes önérzettel
viszonzá, hogy nem dorbézolás volt nála, hanem csak új hivatalát akarta
szerény vacsorával megünnepelni.
– Micsoda! még ezt is hivatalnak nevezi, kiáltott az ideges inspector úr
epés kaczagással. Szép hivatal! Hogy meri ezt hivatalnak mondani,
hallja?
Erre a kérdésre már nem tudott Barkó úr felelni. Elszörnyedt és
elnémúlt. Az inspector úr, saját hivatalbeli főnöke mondja ezt szemébe.
Az ő állása nem hivatal, ő nem királyi tisztviselő! Hát micsoda? Talán
hajdú vagy szolga? Ha ezt világgyűlölő nagybátyja hallotta volna! De
nem, az inspector úrból csak a harag beszél, s az igazságtalanná teszi
az embereket.
Barkó úr kínos elmélkedését ismét félbeszakítá a haragos inspector úr
hangja.
– Más panaszok is jöttek az úr ellen. Első nap már öt panasz. Szépen
kezdi; gorombáskodik a publikummal. Hogy mer gorombáskodni, hallja?
Barkó úr alázatosan kérdé a panaszlók kilétét s az inspector mérgesen
felnyitva egy tintafoltos könyvet, megnevezé a két öreg urat és három
özvegy asszonyságot.
– Én nem gorombáskodtam velök, mondá Barkó úr nemes öntudattal.
Ellenkezőleg, mindent az ő javukra óhajtottam elintézni; azért
szólítottam föl erős szavakkal, hogy siessenek adójukat kifizetni.
Kifejezéseim hivatalos színezetüek voltak; bátorkodtam az inspector
urat, mint főnökömet utánozni.
– Micsoda! Hogy mer engem utánozni? Kicsoda az úr? kiáltott az inspector
úr nagy méltatlankodással. Ha nem tekinteném ősz haját, tüstént
elcsapnám. Engem utánozni, hallatlan!
Ezen vakmerő mímelési kísérlet annyira fölbosszantá az inspector urat,
hogy jó ideig szóhoz sem tudott jutni. Végre oda állt Barkó úr kifent
szürke bajusza alá, s ezen rövid és érthető szavakkal adta tudtára
ultimátumát:
– A maga dolga, elvégezni azt, a mit rá bíztak, hallja! Udvariasnak
lenni, de mentől több adót behajtani, hallja! Nem utánozni előljáróit,
hanem tisztelni, hallja! És ha még egy panaszt hallok ellene, elcsapom,
hallja! Mehet dolgára, hallja!
Barkó úr hallotta, de nem értette. Így lehordani őt iskolás gyerek
módjára, a ki becsületben megőszűlt, tisztességes családapa volt mindig
s becsülésben állt mindenki előtt. És miért? Mert hivatalos kötelességét
teljesítette úgy, a mint legjobbnak vélte. Keserüséggel telt el szíve,
de nem szólt egy szót sem, hanem megfogadva a mérges inspector úr végső
útasítását, megfordult és ment dolgára.
De a mint tovább haladt az útczán, hóna alatt hosszú vékony nyomtatott
jegyzőkönyvekkel, zsebében tintatartóval és mellényébe dugott irótollal,
lassankint ismét fölébredt hivatalos minőségének öntudata s
megvígasztalá előbbi keserűségét. Megesik ez másutt is, másokon is;
alsóbb rangú tisztviselők akárhányszor kapnak orrot fölebbvalóiktól, de
ez hivatalos titok marad s nem kerűl ki a közönség közé, tehát nem is
járhat a tekintély kárával. Rajta sem látja most senki, hogy az
inspector úr nem épen a legnagyobb tisztelet kifejezésével szólt hozzá.
Csak polgártársai tiszteljék és szeressék, a színfalak közt előforduló
kellemetlenségeket el fogja viselni; s ha polgártársai elismerik
hivatalos tekintélyét, nem bánja, ha négy szem közt még hivatalos
minőségét is kétségbe vonja szeszélyes főnöke.
Ezen vígasztaló gondolatok teljesen visszaadták megrendűlt önérzetét.
Kellő méltósággal és tekintélylyel járta be kijelölt házait, jól
figyelve mindenütt, nehogy ismét utánozni találja az inspector úr
hivatalos modorát. Komoly volt, de udvarias; méltóságos, de gyöngéd.
Udvariassága azonban nem talált mindenütt megfelelő viszonzásra. Egy
helyen azt kérdezték tőle, az ajtón akar-e kimenni vagy az ablakon?
Másutt lába elé dobták a nyájasan átnyujtolt adóintést, üléssel pedig
egyáltalában nem kinálták meg sehol. A külvárosban egy indulatos
csizmadia kutyáját uszította rá, a mint az udvarra lépett, s e
forradalmi hajlamú állat menten elhasította Barkó úr szép új kabátját.
Ugyanazon útcza másik házában, hova lefoglalni ment, a középkorú
háziasszony két kis mosdatlan visító gyereket helyezett Barkó úr karjai
közé, kijelentvén, hogy egyéb vagyona nincs, hanem ezt csak vigye el
bátran executio nélkül. Barkó úr jóakaró méltósággal jobb anyai
érzelmekre intette a középkorú asszonyságot, s jegyzőkönyvére azon
hátíratot vezette, hogy két serdűletlen magzaton kívül egyéb ingóság nem
találtatott; az inspector úr írnoka azonban széttépte a jegyzőkönyvet s
kikérte máskorra az ily ostoba tréfákat.
Mindezen és számos egyéb tapasztalatait nem egy napon tette Barkó úr.
Mintegy két hét mult már el hivatalos működése óta, alakja lassankint
ismerős lett az adónemfizető honpolgárok köreiben. Méltóságos komolysága
és udvariassága sok jó tréfára adott alkalmat, s egyik a másikat
igyekezett fölülmúlni a tekintélyes tartású öreg végrehajtó
kijátszásában. Barkó úr fájdalmasan kezdett meggyőződni polgártársainak
forradalmi irányáról, s esténként gyakran kijelenté leánya előtt, hogy
ez állapot nem tarthat sokáig, s a tekintélynek ezen általános megvetése
okvetlenűl borzasztó társadalmi fölfordulásra fog vezetni.
Csak leányával közölhette ezen vészjósló előérzetét, mert más emberi
lénynyel nem igen érintkezhetett bizalmasan. Azelőtt, míg az alsóbb
osztályokhoz tartozott, esténként eljárt a kávéházba, volt társasága,
hozzá hasonló mesteremberek, kikkel néha éjfélig elpolitizált, s kik
előtt meglehetős tekintélyben állott. Most azonban társadalmi állása nem
engedte, hogy régi körét fölkeresse, de ha meg is engedte volna, nem
volt arra való pénze, hogy kávéházra, korcsmára jusson. Mint
szabómester, hol többet, hol kevesebbet keresett, de meglehetős jó
móddal élt mindig, most azonban napi díján kívül semmi egyebe nem volt,
s ez bizony nagyon szűken fedezte a háztartás költségeit. A kis Juliska
keményen dolgozott és cselédet sem tartott, mert arra nehezen jutott
volna. Barkó úr néha-néha maga is érezte, hogy egyben-másban mintha
hiányt szenvedne, kis leányát pedig igazán sajnálta, de nem segíthetett
egyébbel, mint azon vígasztalással, hogy a rang áldozatokat kiván.
Juliska tehát nagyon sokat dolgozott és semmit sem mulatott. Lehet hogy
ez volt oka folytonos szomorúságának, mert a fiatal leány bizony
megkíván néha egy kis szórakozást is; de lehet, hogy talán egyéb okból
is szomorkodott. Barkó úrnak sokszor szívébe nyilallott leánykájának
bánatos tekintete, sokszor föl is tette magában, hogy alaposan ki fogja
vallatni; de sohasem jutott rá elég ideje, mert reggeltől estig
szakadatlanúl dolgában járt s este oly elcsigázottan vánszorgott haza,
hogy rendesen a vacsoránál ülő helyében elaludt, s Juliskának úgy
kellett őt levetkőztetni.
És daczára e szakadatlan munkának, fáradságnak, Barkó úrral még sem volt
megelégedve a haragos inspector úr. Legalább ilyen formát kellett
tapasztalnia a hónap vége felé, midőn egy reggel az inspector úr írnoka
kiosztá a rendes napi munkát, s a többi végrehajtó jelenlétében
szigorúan megfeddé Barkó urat.
– A hova az úr megy – mondá az inspector úr írnoka – onnan senki sem jő
adót fizetni. Nem tud az emberekkel beszélni? Úgy látszik, csak tréfára
veszik figyelmeztetését. Mért nem ijeszt rájuk?
– Az inspector úr udvariasságot parancsolt, mondá Barkó úr méltósággal.
– Tudja is maga, mi az az udvariasság, mondá az inspector úr írnoka
megvetőleg. Nem gavallérnak tartjuk az urat, hanem végrehajtónak, s a
hova küldjük, onnan pénzt kell behajtani jó vagy rossz szerével, érti?
Ne legyen gyáva, érti?
– Ez már mégis sok, mondá Barkó úr méltatlankodva, míg kollégái
hallhatólag vihogtak körülötte. Ha szigorú vagyok, gorombának mondanak;
ha udvarias vagyok, gyávaságról vádolnak. Mit tegyek hát?
– Fogja be a száját, mondá az inspector úr irnoka, ki igen díszes fiatal
ember volt, haját felsütve viselte és zsebkendőjét erős illatszerekkel
szokta meghinteni. Jeles ifjú volt, szép előmenetelre számíthatott s a
leányos polgári házaknál nagy becsben állott.
Barkó úr megfogadta a díszes ifjú úr hivatalos utasítását, befogta
száját s kollégáinak vihogásától kísérve dolgára ment. El volt keseredve
az emberiség iránt, melynél legjobb igyekezete mellett sem tud
méltánylást találni. Hivatali főnökei üldözik és igazságtalanok iránta,
alattvalói nem ismerik tekintélyét, sőt sokszor kézzelfoghatólag csúfot
űznek vele. Bármint palástolta ez utóbbi körülményt Barkó úr, kénytelen
volt titokban bevallani önmagának a rettentő igazságot. Polgártársai sem
tiszteletet, sem szeretetet nem mutatnak iránta, hanem vagy megvetést
vagy határozott gyűlöletet. Miért? Hiszen ő javokat akarja, egyedűl a
közjó érdekében működik fáradhatatlanul s bizony nem valami nagy anyagi
jutalomért, a mint foltos topánkája s feselni kezdő kabátja mutatja.
Barkó úr nagyot sóhajtott, midőn műértő szemmel végignézett említett
ruhadarabjain s elgondolá, hogy azelőtt nem kellett ily öltözetben
mutatnia magát. Igaz, nem a ruha teszi az embert, s a királyi
tisztviselő kopott külsőben sem veszti el benső méltóságát, de mikor ezt
sem akarják az emberek elismerni, sőt előljárói valódi szolgaként bánnak
vele! De jól van, legyen! – gondolá Barkó úr – ha jó akaratom nem
kellett az embereknek, érezzék hatalmam teljes súlyát. Azon keserűség
kezdett most Barkó úr keblében tanyát ütni, melylyel az alattvalók
hálátlansága tölti el az uralkodók szívét, s mely a zsarnokokat teremti.