meredvén a lihegő öreg ember verítékes arczára. Gombos úr megriadva
fordult el a bámész tekintettől, mintha ez is gyalázatát vetné szemére.
Megkeményíté szívét, vidám, nyugodt kifejezést erőltetett vonásaira és
gyorsan benyitott Mártha szobájába.
A leány örvendező sikoltással ugrott apja nyakába. – Csakhogy itt vagy,
csakhogy újra láthatlak! Miért taszítál el oly sokáig magadtól? Hisz én
mindig szerettelek, tiszteltelek. Oh mily jó vagy, hogy ismét
fölkerestél, édes, drága, szegény atyám!
– Leányom, – mondá Gombos úr gyorsan, mint az iskolás fiú, ha leczkéjét
mondja föl, – leányom, Menyhért bátyám ma nálam volt és tudtomra adta,
hogy egy derék fiatal ember megkérte kezedet. Nincs ellene kifogásom, és
fogadd apai szerencsekívánatomat… Áldást akart mondani, de akkor jutott
eszébe, hogy az áldás gúnynyá vagy épen átokká válhat az ő ajkán.
Mártha szólni akart, de Gombos úr gyorsan folytatá:
– Tudom, hogy a fiú apja pár ezer forintot kíván. Azért jöttem;
elhoztam. – Itt van, négyezer forint.
Mártha némán tekintett nagy meglepetésében a kezébe nyomott
pénzcsomagra. De nem szólhatott, mert Gombos úr lélekzetvétel nélkül
beszélt tovább.
– Ebből fizesd ki fönmaradt tartozásaimat. Nehány száz forintot tesz az
egész. A többi legyen hozományod; azt hiszem, elég lesz. Isten áldjon
meg, gyermekem.
– Atyám, – mondá a leány, megfogva Gombos úr kezét, a mint ki akart
suhanni az ajtón. – Atyám, micsoda pénz ez?
– Jó pénz, – felelt Gombos úr sietve. – Én szereztem, – jó úton
szereztem. Legyen a tiéd, számodra szereztem.
A leány kimondhatatlan fájdalommal és szeretettel nézett atyja szegény
gyötrelmes arczába s csöndesen visszatette kezébe a csomagot.
– Mi az? – Miért vonakodol elfogadni? – kiáltott Gombos úr réműlten. –
Ha mondom, hogy jó pénz, számodra szereztem. Vedd el gyermekem, a tiéd.
Mártha szomorúan rázta fejét s apja vállára borult.
– Haha! – kaczagott Gombos úr kínosan. – Talán attól félsz, hogy lopott
pénz? – Ne félj, gyermekem, senkit sem öltem meg értte.
Mártha egyre hallgatott és szorosabban simult apja kebléhez.
– Vedd el, gyermekem, ne félj, – sürgeté Gombos úr nagy aggódással. –
Elveheted, semmi rosszat sem tettem érte. Csupán a nevemet írtam alá.
Csupán elismertem valamit, a mi úgyis igaz.
– Mi az? suttogá a leány.
– Csekélység, – mondá Gombos úr, enyelgő hangot erőtetve végső
agoniájában. – Ha épen oly kíváncsi vagy, hogy máskép nem akarod
elfogadni, megmondhatom. Csak – csak – azt írtam alá, a mivel az az –
asszony vádol. Úgyis igaz, és legalább vége lesz a válópörnek. Meguntam
már; így lerázom a nyakamról.
A leány kivette apja kezéből a pénzcsomagot és földre dobta. De ismét
lehajolt értte, fölvette és visszatette Gombos úr kezébe.
– Add vissza neki ezt a pénzt, atyám, – mondá reszketve. Többet nem
szólhatott, hangja elfuladt és heves sirással az asztalra hajtotta
fejét.
Gombos úr vígasztalanúl tekintett majd rá, majd a pénzcsomagra. Többé
nem merte szóval kínálni, csak némán s félénken nyujtogatá leánya felé.
– Szegény, – szegény drága atyám, – zokogott Mártha, elhárítva kezével a
feléje nyujtott csomagot. – Vidd vissza, dobd lába elé. Oh, mint
gondolhattad, hogy engem boldoggá tehet az a pénz, melyet te tiszta jó
neved megtagadásával szereztél? Ily rossznak tartottál engem, atyám? –
Oh, ezerszer drágább nekem a te mocsoktalan híred a világ minden
kincsénél. Nem fogadom el ez áldozatot soha, soha. Vidd vissza, dobd
arczába ezt a gyalázatos pénzt!
Nehány perczig csendesen zokogott a leány, azután fölemelé fejét, hogy
még egyszer szegény szenvedő apja keblére boruljon. A szoba üres volt.
Gombos úr már az útczán futott.
V.
Futott föltarthatatlanúl, de már nem félénken, nem czéltalanúl. Egyetlen
egy gondolat űzte, melynek lázító mámorában elfeledett minden egyebet.
Azt az asszonyt látni, szemébe dobni a bűndíjat. Hogyan jut elébe, mit
fog mondani, mit fog azután tenni – nem tudta, nem is gondolt rá. Csak
az az egy gondolat foglalta el agyát, hogy látni fogja őt, szemébe fogja
dobni szégyene bérét.
Megállapodás nélkűl rohant tovább; a város házai ritkúltak, lassankint
elmaradoztak, míg végre a jól ismert fa alá érkezett, hol egykor egy egy
egész éjszakát virasztott át. Szemben vele büszkén emelkedett az úri
lak, a fák koronái előkelő megvetéssel néztek rá a kert falán keresztűl.
Még világos volt; Gombos úr nem tudta, hogyan jusson a házba. Bensejét
nem ismerte, attól tarthatott, ha így vaktában bebotlik, a milyen
rongyos, kopott ember, vagy az ebek fogják le, vagy a cselédek dobják ki
a kapun. Meg kell elébb ismerkednie a helyiséggel. A fa tetejéről be
lehet látni a kertbe s a nyitott ablakokon keresztűl a szobákba. Gombos
úr gondolkozás nélkűl felkúszott a fára. Nehéz, vén ember létére máskor
lehetetlennek tartotta volna e munkát, de most valami emberfölötti láz
adott könnyűséget tagjainak. A fa sűrű lombjai eltakarták; leült egy
vastag ágra és figyelmesen vizsgálódni kezdett.
Eleinte semmit sem látott, de a mint a nap nyugvó ágya felé közeledett s
a hűs esti szellő megborzongatá a fák leveleit, a kertben két mozgó
alakot vett észre. Megismerte mind a kettőt s erős reszketése úgy
megrázta ülőhelye lombjait, mintha orkán ingatta volna meg a fát.
Figyelmesen kísérte szemével a mozgó alakokat, a mint közelebb jöttek a
kerítéshez, majd meg eltávoztak; el-eltűntek az árnyas fasorokban, majd
ismét tisztás helyre léptek. Sokáig beszéltek, nagyon jól mulathattak,
de végre mégis elváltak. Az egyik, az alacsonyabb és köpczösebb, a ház
felé indult, a másik egy gyeppamlagra dőlt. Gombos úr szívdobogása
csaknem elállt. Neje egyedűl maradt a kertben.
Gyorsan lecsúszott a fáról, de tövénél összeroskadt. Lába reszketett.
Lélekzete elállt. Épen az az elfogultság vett rajta erőt, melyet akkor
érzett, midőn először lépett eléje ama szándékkal, hogy nőűl kérje. Mi
ez? Még most is szereti őt? Az a gondolat, hogy nehány percz mulva
szemtől szembe fog vele állni, még most is megakasztja szívdobogását?
Nem szerelem ez, hanem gyűlölet – erősíté Gombos úr – s összeszedve
minden erejét, a falkerítéshez sietett.
Előbbi őrhelyéről kikémlelte volt, mint juthat legkönnyebben a kertbe.
Közvetlenűl a falon kívül fa állt, melyre fölmászva a kerítés tetejére,
onnan egy ugrással a kertbe juthat. Gombos úr könnyen megtette ez útat;
ugortában meg sem ütötte magát. A bokrok közé kúszott s néhány percz
mulva a gyeppamlag előtt állt.
A hölgy ijedt sikoltással ugrott föl helyéből, midőn a poros, megtépett,
dúlt arczú alakot észrevette. Az alkony leszállt ugyan, de jól megismeré
hajdani férjét. Szava elállt, nem kiálthatott segítségért. Mozdulatot
tett, mintha el akarna futni.
– Ne félj, ne fuss el, nem bántalak, – suttogá Gombos úr fuladozva. –
Csak azért jöttem, hogy ezt a pénzt visszaadjam.
S ezzel lába elé dobta a sokszor említett csomagot.
– Bocsásson el, vagy segítségért kiáltok, – hebegé az asszony reszketve,
és ismét mozdulatot tett, hogy elfusson.
– Maradj itt, – mondá Gombos úr és megfogta kezét. – Vedd föl azt a
pénzt és vidd vissza. Nem fogadom el, semmi vallomást sem teszek, nem
akarok elválni.
– Hordja el magát, szemtelen ember, vagy cselédeimmel dobatom ki, –
kiáltott az asszony, a mint látta, hogy nincs oka erőszakos támadástól
félnie, s hangjával együtt visszatért bátorsága is.
Gombos úr erősen tartá neje kezét, maga felé vonta és merően arczába
nézett. Eszébe jutott, mennyire szerette ő ez asszonyt, mint nevelte,
ápolta, kényeztette, mint áldozta föl érte mindenét, és mivel fizetett
ez vissza, mint dúlta föl életét, becsületét, földi és mennyei
üdvösségét, mint bélyegezte meg a világ előtt s gyalázta meg saját
gyermeke szemében; eszébe jutottak a gyötrelmek, melyeket miatta
szenvedett és az örömek, melyeket mellette élvezett… egy rövid pillanat
alatt a gondolatok, a visszaemlékezések ezrei torlódtak össze agyában;
szerelem s gyűlölet korbácsolta vérét… feje szédűlt és szeme vérbe
borúlt, s mindig erősebben vonta maga felé az ismét remegni kezdő
asszonyt.
– Róza, – hörgé rekedt hangon – Róza, emlékkezzél, mid voltam én neked
és mit tettél velem. – Gondold meg, még most sem késő. Jőjj vissza és én
mindent megbocsátok, mindent elfelejtek.
– Segítség! – sikoltott a megréműlt asszony, hasztalanúl vergődve az
őrjöngő öreg ember karjaiban.
– Még egyszer kérlek, jőjj vissza, s én jobban foglak szeretni, mint
valaha, jobban mint bárki e világon, – hörgé Gombos úr, s ekkor már
egészen magához szorítá a vergődő asszonyt.
– Segítség! – sikoltott ez, elfuló lélekzettel. A két kar vasfogóként
szorítá nyakát, arcza erősen az öreg ember melléhez tapadt, és ez mindig
keményebben, mindig őrültebben szorítá magához.
A kettős sikoltásra mozogni kezdtek a házban. Lámpafény közelgett,
léptek zaja hallatszott. – Gombos úr nagy figyelemmel kísérte a hangok
közelgését s látta, hogy már kevés ideje van. Sietnie kell.
– Jer velem, – hörgé ismét, – s magával kezdte vonni a vonagló alakot.
Őrjöngésében nem vette észre, hogy már csaknem egészen megfojtotta. Még
erősebben szorítá nyakát. Az asszony szeme kidüledt, arcza szederjes
lett, ajka csak gyengén mozgott, de mintha fuldokolva ezt suttogta
volna.
– Gyűlöllek, utállak…
A közeli bokrok már mozogtak a siető emberek lépteitől. Gombos úr látta,
hogy pillanatig sem várhat. Elereszté a mozdulatlan alakot. Az
összeesett minden hang nélkűl; a bokrokból emberek rohantak ki. Gombos
úr nehány ugrással a falnál termett, hihetetlen erővel fölmászott, s
épen midőn tetejére ért, hallá háta mögött az elszörnyedő kiáltást:
– Gyilkos! gyilkos!
Leugrott a túlsó oldalon s tovább futott. A szörnyű kiáltás
folyton-folyton sarkában járt. Gyilkos! gyilkos! Többen a házbeliek
közűl üldözésére eredtek, – talán ezek kiabálták utána a rettenetes
nevet? De mégsem! – Gombos úr gyors rohantában egy árokra akadt s
legjobbnak vélte, ha elrejtezik mélyében. A víz ugyan derekáig ért, de
észre sem vette. Üldözői elhaladtak fölötte az árok pallóján, lépteik
rég elhangzottak a sötét éjszakában, de valaki mégis szakadatlanúl
kiáltotta az iszonyú szót. Gyilkos! gyilkos! Ki kiálthat? – Ki a
gyilkos? Zavart fejével sokáig kereste a választ e kérdésre, míg végre
eszmélni kezdett. – Tehát megölte őt, – nem fogja többé üldözni. Nem
akarta, de nem bánja, hogy így történt. Kiterítik… s hosszan
elgondolkozott, milyen fog lenni a ravatalon… Szép halott lesz, oh!
hiszen életében is oly szép volt! Mégis kegyetlenség volt, ezt a fiatal
szép életet kioltani… – Gombos úr borzongani kezdett, észrevette, hogy
csipőig vízben áll. Még meghűtheti magát s megbetegszik, pedig szeretné
a halottat még egyszer látni.
E gondolatra gyorsan kimászott az árokból s lucskosan a magányos úri lak
elé vánszorgott. A ház ablakai mind ki voltak világítva, belűl erős
sürgés-forgásban látszott lenni minden. Bizonyosan most terítik
ravatalra a halottat, – gondolá Gombos úr, s elgondolkozott, hogyan
láthatná meg. Legalább még egyszer, legalább utójára. Eszébe jutott az
útszéli fa, melynek lombjai közt ma egyszer már jó őrhelyet talált.
Ismét fölkúszott s eközben még el is mosolyodott ama gondolatra, hogy a
mai napot csupa fáramászással tölté el. A lombok közt elhelyezkedve,
megelégedéssel vette észre, hogy minden szobába kényelmesen beláthat.
Csakhamar ráismert a halottas teremre. Legalább annak mutatta az a
mozdulatlan alak, mely fehér lepellel betakarva az ágyon feküdt, míg
mellette nyolcz viasz gyertya égett. Gombos úr figyelmesen megolvasta a
gyertyákat s boszankodott a házi úrra, hogy nem tudott legalább
tizenkettőt gyújtatni. Ily szép halott bizony megérdemelte volna. De az
arczát nem láthatja, a fehér lepel egészen elfödi. Nem fogja többé látni
soha, soha. Sem ő, sem más; a férgek fognak rajta lakmározni.
Hangos beszéddel haladt el a fa alatt nehány ember. Üldözői voltak, kik
eredménytelen útjokról fáradtan tértek vissza a kastélyba s
természetesen a gyilkosságról és a gyilkosról beszéltek.
– Elszalasztottuk, – mondá az egyik.
– Se baj, majd ráakadunk holnap, – mondá a második.
– Úgy is tudjuk, ki volt, – mondá a harmadik.
– De vajjon az a vén gazember volt bizonyosan? – kérdé a negyedik.
– Ráismertünk, – feleltek mindnyájan egyhangulag.
– De hová tünhetett? – kérdé az első.
– Talán az árokba esett s a pocsolyába fúlt, – találgatá a második.
– Ne félj, a ki akasztófára van szánva, nem fúl az a vízbe, – röhögött a
harmadik.
Gombos úr feszűlt figyelemmel hallgatott a lassankint elhaló beszédre, s
halkan, öntudatlan ismétlé az utóljára hallott szavakat: «A ki
akasztófára van szánva, nem ful az a vízbe».
De majd elfeledkezett tulajdonképeni czéljáról. Még nem láthatta a
halott arczát. Gyorsan ismét az ablakra fordítá tekintetét. Minden a
régiben volt, a fehér lepel még mindig elfedte a mozdulatlan alakot.
Gombos úrnak eszébe jutott, hogy látta ő máskor is tetőtől talpig
fehérben ezt az alakot, csakhogy akkor narancsvirág-koszorú volt fején,
élet ragyogott szemében, öröm mosolygott ajkán. De most, most…
Fölfelé nyujtá jobbját s egy kinyuló ágra akadt. Megpróbálta; elég erős
volt. Az utoljára fülében maradt szavak nem akartak kimenni fejéből,
szederjes ajka öntudatlanúl mormolá: «A ki akasztófára van szánva, nem
fúl az a vízbe».
Kalandozó képzelete új alakokat hajtott szeme elé. Látta leánya siró,
szégyenpírtól égő arczát, tudós bátyja komolyan hallgató ajkát s
nagynénje félelmes alakját. Még az ügyvéd úr is előkerűl, a mint az
útczán három lépésre maga mögé küldi s alázatos köszöntésére az ablak
felé fordúl. Eszébe jut a négyezer forint viszontagságos története, s
gondolkozik, vajjon megtalálták-e a kertben, és eközben leoldja
nyakkendőjét, egyik végét a kiálló ághoz erősíti, a másikból hurkot fon.
De a halott arczát még most sem láthatja… Valahára! Valaki a szobába
lép, köpczös alakjáról könnyen ráismer. Lassú léptekkel az ágyhoz megy,
fölemeli a leplet. Gombos úr előre nyujtja nyakát, nehogy elszalaszsza a
kedvező pillanatot. A köpczös alak lehajol s megcsókolja a halott
homlokát.
– Megállj, – sikolt a leskelődő ember, – ne nyulj hozzá, csak nekem van
hozzá jogom! – És óriási erővel a légbe lódítja magát, az ág
megrecscsen, de erősen áll. Üveges szemmel halott nézi a halott arczát.
*
A válópernek pedig, fölperes és alperes hiányában, itélet nélkül vége
lett.
A VÉGREHAJTÓ.
Barkó Kelemen úr nagyravágyó ember volt. Ha ezen emberi gyarlóság alól
semmi halandó sincs kivéve, s egyiknél a hatalom után való törekvésben,
másnál kincsek gyüjtésében vagy gyöngéd hódításokban nyilatkozik, Barkó
úrtól sem vehette rossz néven senki, hogy nem tudott jobb lenni
embertársainál, és szabómester létére azon nagyravágyó ábránd fészkelte
magát szívébe, hogy polgártársai felett hatalommal és tekintélylyel
uralkodjék. Sőt még önzőnek sem mondhatjuk nagyravágyását, mert egyedűl
azon nemes szándék lelkesíté, hogy tehetségét és hatalmát polgártársai
javára érvényesítse. A hatalom istentől van – okoskodék Barkó úr – s a
hatalmasok nem magukért nyerték azt, hanem embertársaik javára, és csak
akkor sáfárkodnak vele helyesen, ha egyedűl ezen czélt tartják szemük
előtt.
A hatalomnak ily nagylelkű és nemes felfogása mellett valódi veszteség
volt az emberiségre, hogy Barkó úr évek hosszú során keresztűl csupán a
szabó-műhely szűk határai közt vihette át elméletét a gyakorlatba. Nem
csoda, ha nem volt vele megelégedve. Izlése, hajlama és – merjük mondani
– tehetsége egészen más irányt jelölt ki számára. A polgári társadalom
élén állani, az ellenkező érdekeket kiegyeztetni, a rendet és nyugalmat
fentartani és mindenkit – akár akar, akár nem – boldoggá tenni: ez volt
a nagy hivatás, melyre a szükséges tehetségeket keblébe ülteté a bőkezű
természet. Ámde a végzet mostohasága és egy világgyűlölő nagybátya
kérlelhetetlensége már zsenge ifjúságában leterelte természetes
ösvényéről, és ugyanazon világgyűlölő nagybátya műhelyébe
kényszerítette. A sík földbe tévedt fenyő lehet, hogy eltengődik, de
soha sem fogja feledni, hogy valódi helye ott fenn van a büszke bérczek
oldalán: Barkó úr is beletörődött a szabó-mesterségbe, de soha sem
feledte magasabb hivatását s jelenlegi állapotát nem szűnt meg
ideiglenesnek tartani.
Az ideiglenesség azonban kissé sokáig tartott. Barkó úr ritkúlni kezdő
fürtjeit már az ötvenedik tél dere csípte, de nagyravágyó ábrándja még
mindig az ábrándok ködös országába tartozott. A lefolyt hosszú évek
alatt Barkó úron nem történt semmi említésre való dolog, mi ily
rendkívüli szellemet bizonyára megilletett volna. Csak olyan
közönségesen haladt át a szabó-mesterség fejlődési fokain, mint
akármilyen köznapi ember. Hogy inasból legény lett, hogy egynéhány
országot bevándorolt, hogy remekelt és czéhbelivé lett, hogy
világgyűlölő nagybátyja egyetlen leányát feleségűl s általa a műhelyt
birtokba vette, hogy gyermekeket nemzett és temetett, hogy utoljára
feleségét is eltemette s egyetlen leánynyal özvegyen maradt: ezek mind
oly jelentéktelen dolgok, melyekre akármily közönséges szabó képes, s
bizony kár volt Barkó úr magasabb rendű tehetségét rájuk pazarolni.
Barkó úr várakozó állást foglalt, s fel-felpezsdülő geniusát azon
vígasztalással csititgatá, hogy az ő ideje még nem jött meg.
De egészen ellenkező nézetnek hódolt idősb Barkó úr, a világgyűlölö
nagybátya, ki átadván vejének a műhely dicsőségét és gondjait, a város
végén komor külsejű házban vonta meg magát, hol kis megtakarított
pénzéből élt s kedvére gyűlölte a világot. A sötét philosophia, melynek
idősb Barkó úr hódolt, természetes következménye volt mesterségének,
melyhez épen oly szenvedélyes bálványozással ragaszkodott, a mily
megvetéssel viseltetett iránta az ifjabb Barkó. Ha pedig e sorok
olvasója megdöbbenve keresné az összefüggést a világgyűlölet és a
szabómesterség közt, idősb Barkó úr példájára hivatkozhatunk, ki hosszú
pályája tapasztalásából megtanúlta, hogy az ember semmi, a ruha minden,
s hogy az ember csak annyit ér, a mennyi értéket ruhája ad neki; és
annyi emberi tökéletlenséget ismert meg, melyet a ruhának kell jóvá
tenni, hogy utoljára, mint minden szenvedélyes szabó, tökéletesen
lenézte és megvetette az embereket s csupán hivatalos minőségben
érintkezett velök. Megszünvén e hivatalos összeköttetés, a komor
lelkületű öreg úr egész napokat töltött el sötét barlangjában, a nélkűl,
hogy vején és unokáján kívül egyéb emberi arczot lásson, s ezeket is
sokszor csak nagy kérlelésre engedé maga elé.
Mert az öreg úr soha sem tartá igazi szabónak nagyravágyó rokonát, kit a
vérség és házasság kettős köteléke fűzött családfájához, s azért mint
félig-meddig laikus embert őt is meglehetősen lenézte és megvetette.
Barkó úr tudta ezt jól s fájlalta régóta. De nem segíthetett rajta,
bármint iparkodott is minden adott alkalommal meggyőzni mogorva
nagybátyját hivatásának magasztosságáról s azon sok áldásról, melyet a
közpályán áraszthatna az emberiségre. Az öreg úr nagy aristokrata volt;
nála az ember nemcsak a szabónál kezdődött, hanem ott is végződött, s
Barkó urat sajátságos philosophiája műnyelvén «ütött suhancznak»
nevezte, mely homályos kifejezés, legbizalmasabb ismerőseinek
magyarázata szerint, nem épen a leghizelgőbb bók volt Barkó Kelemen úr
elmebeli állapotára.
Ezen névvel tisztelte meg az idősebb Barkó ambitiosus rokonát már
harmincz év előtt; s mint minden nagy bölcsész, meglehetősen fukar lévén
a szavakban, most harmincz év után is csak ezen kabalistikus szóval
nyilatkoztatá ki változatlan meggyőződését az ötven éves suhancz felől,
ki ezen szempontból az örök ifjúság adományával látszék bírni.
– Ütött suhancz! ismétlé idősb Barkó úr ezen napon már hetedszer,
mialatt az ekképen megtisztelt férfiú a keskeny ablak mellett ülve, azon
töprenkedett, kihúzza e zsebéből azt, a mi benne van, vagy ott hagyja?
A hetven éve daczára s a szakmájával járó véznasága mellett is még
mindig erős és szenvedélyes öreg úr nagy keserűséggel ismétlé öcscsének
fennebbi qualificatióját, cseppet sem törődve azzal, hogy ily bókok
által lábbal tiporja a vendégszeretet törvényeit. Barkó úr nagy
fontosságú ügyben látogatta meg ma sardonikus nagybátyját, a mi abból is
látszott, mert nem távozott el, mint máskor, első kopogásának
sikertelensége után, hanem az ajtóról az ablakra kerűlt, s onnan addig
kérlelte a kályha mellett komoran és hallgatva bölcselkedő öreg
misantropot, hogy végre beeresztette ajtaján, miután előbb egy párszor
már onnan belülről megtisztelé rendes czímével.
Ezen kívül nem is váltottak egyéb szót eddig bár a látogatás már jó
ideje tartott. Az ifjabb Barkó úr elfogúltnak látszott, s azon érdekes
foglalkozásba volt elmerűlve, hogy negyedóránként hősi elhatározással
zsebébe dugta kezét s félénk csüggedéssel ismét kihúzta; az idősebb úr
pedig komor és feszűlt figyelemmel leste öcscse rejtélyes mozdulatait,
szokott jelszavának ismétlése által tudatván, hogy résen áll s harczra
készen várja az ellenségeskedések megindítását.
Végre megemberelte magát Barkó Kelemen úr, s több meghiúsúlt kísérlet
után kivonta zsebéből a hivatalos lap egy régibb számát.
– Mi az? kérdé a misantrop, vészjósló köhintéssel.
– A hivatalos újság, viszonzá Barkó úr vegyes érzésektől remegő hangon,
a mennyiben büszke is volt, hogy ily közhitelességű okmányt hord
zsebében, de egy kissé borzadott is a bekövetkezendő magyarázattól.
– Úgy? Tán csődöt mondtál? kérdé az öreg úr hideg gúnynyal.
Barkó úr érzé, hogy mennél hosszabb bevezetést bocsát előre, annál
jobban ki fogja venni sodrából a mogorva philosoph kérlelhetetlen
ironiája; azért összeszedte minden önérzetét, nagyot fohászkodott, s
kiterítve maga előtt a derekasan meggyűrődött újságot, csengő hangon, de
lélekzetvétel nélkül felolvasta egyik pályázati hirdetését. A hazának
adó-végrehajtókra van szüksége, s felszólítja polgárait ezen méltóság
elfoglalására.
– Hát aztán? kérdé az öreg úr kétségbeejtő nyugalommal, midőn Barkó úr
befejezte olvasását, s ismét a büszkeség és rettegés vegyes érzetével
tekintett nagybátyja kifürkészhetetlen arczába.
– Pályázni szeretnék, mondá Barkó úr szilárd elhatározással, de reszkető
hangon.
– Tessék? kérdé az öreg úr keserű gúnynyal.
– Pályázni szeretnék, ismétlé Barkó úr.
– Bolond, mondá az öreg úr.
Ezen kéttagú szó rendesen nem foglal ugyan magában valami megtisztelő
vagy buzdító jelentést, de Barkó úr ez utóbbi értelemben látszék
felfogni, mert előbbi nyilatkozatát ezzel toldá meg:
– Már be is adtam a folyamodást.
– Bolond, mondá ismét az öreg úr.
E második buzdításra Barkó úr hősi elszántsággal ismét zsebébe nyúlt,
valami összehajtott írást vett ki belőle, büszkén fölemelte a légben s
azután újra zsebébe sülyesztve, a hivatalos méltóság önérzetével s némi
titkos remegéssel egészen felhajtá a valót takaró leplet.
Már meg is kaptam a kinevezésemet, mondá a régi vegyes érzelemmel.
A világgyűlölő philosoph némán fölkelt e rettentő szavak hallatára, az
ajtóhoz ment, kinyitotta s oly mozdulattal nyujtotta kezét kifelé, hogy
a legnehezebb felfogású ember is könnyen megérthette jelentését. Barkó
úr is megértette s szívesen követte volna a kijelölt irányt, de itt
kellett maradnia, mert jöttének tulajdonképeni tárgyát még nem is
érintette. A szabóűzlet forgott kérdésben, melyet új méltóságában
természetesen nem tarthatott meg. De el sem adhatta csak úgy könnyedén,
mert még mindig az idősebb Barkó tulajdona volt. Ennek megegyezését
kellett tehát előbb kicsikarni, s ezen kétségbeesett vállalathoz fogott
most Barkó Kelemen úr, nagy tapintattal és ékesszólással.