napi körútját. Fellázadt indulatai még akkor sem csillapúltak le, midőn
este nagy fáradtan haza érkezett, s leánykája rendes szokása szerint
kezébe adta töltött pipáját. Barkó úr szórakozottan tartá kezében a
füstölgő instrumentumot, a helyett, hogy közönségesen elfogadott szokás
szerint szájába dugná. Tekintete leányának halvány arczára, kisírt
szemeire tévedt. Egy ideig kábúltan küzdött saját keserűségével,
öntudatlan bámulattal meredve a leány szomorú arczára; de lassanként
belopózott lelkébe e bús tekintet, kezdett határozottabb alakot ölteni,
s végre megragadta szórakozott figyelmét a gondolat, hogy a gyermeknek
valami nagy bánata van.
– Mi bajod van kis leánykám? kérdé Barkó úr nagy részvéttel.
– Semmi, mondá Juliska elfordított arczczal.
– Hogy ne volna? Hiszen most is sírsz, kiáltott Barkó úr, most már
egészen megfeledkezve saját hivatalos bajairól. Megfogta két tenyerével
a síró leány fejét, maga felé fordítá arczát és fájdalmas aggódással
nézett mélyen szeme közé.
– Így, most már beszéljünk, mondá Barkó úr vigasztaló hangon. Ki
bántott? senki…? Igen, értem, mindig a régi baj. De hiszen mondtam már,
hogy semmi kifogásom ellene. Megmondhatod Károlynak, hogy ne féljen,
jőjjön el és kérjen meg bátran. Én nem akadályozom gyermekem
szerencséjét. Nem mondtad ezt neki?
– Hiszen megmondtam, viszonzá Juliska sóhajtva, de nem ez a baj. Az ő
apja nem akarja megengedni, hogy… hogy…
Micsoda? kiáltott Barkó úr kimondhatatlan meglepetéssel. Az ő apja?
Hörcsök Dániel? Hiszen hajdanában többször beszélgettünk erről a
dologról, s nagyon kedvére volt neki.
– Igen, de azóta… hebegé Juliska újra fenyegetőző sírással.
– Úgy? Most már értem, mondá Barkó úr homlokára ütve. Fél a szegény
ember, s azt hiszi, mostani állásomban nem lehet hozzám közelednie. De
ne félj gyermekem, fölvilágosítom, még ma este fölvilágosítom. Ilyenkor
a Három Tulipánnál szokott néhány régi – hm – ismerősömmel mulatni. Oda
megyek, beszélek még ma este.
Juliska csendesen rázta fejét s valamit akart mondani, de Barkó úr nagy
sietségében semmit sem vett észre. Gyorsan előkereste kalapját, fölhúzta
rongyos keztyűit, s miután félre fordúlva titokban meggyőződött, hogy
van még költség tárczájában a rendkívüli kocsmai költekezésre,
megcsókolta leányát s méltóságos tartással a Három Tulipán felé indult.
A három Tulipán, a szomszéd útczában, kedvencz estéli tanyája volt a
szabóművészet előbbkelő képviselőinek. Barkó úr hajdanában sokszor járt
ide, útját jól ismerte. Ajtaja elé jutva, óvatosan körültekintett, ha
vajjon nem veszi-e észre a közönség, hogy ily rangján alul álló
helyiségbe téved. Szerencsére senki sem járt az útczán, Barkó úr
hivatalos tekintélyének minden csorbítása nélkűl beléphetett a Három
Tulipánba.
Valóban ott ült a szögletasztal mellett Hörcsök Dániel úr, régi helyén,
több kollégájával, tisztes szabómesterekkel. Barkó úr, előre mosolyogva
a kellemes meglepetés fölött, melyet hirtelen megjelenése lesz okozandó,
az asztalhoz lépett, s barátságos csengő hangon jó estét kívánt a
társaságnak.
A mester urak csakugyan nagy meglepetéssel ütötték föl fejüket a
köszöntésre s némi bámulattal meredtek egy ideig Barkó úrnak jóakaró
leereszkedéstől ragyogó arczára. Egyikök immel-ámmal viszonozta a jó
estét, a többiek, miután eléggé kibámulták magukat, tovább kezdtek
beszélgetni, nem véve több tudomást Barkó úr jelenlétéről.
– El vannak fogúlva, gondolá Barkó úr, csendesen mosolyogva. Nem tudják,
hogyan szóljanak hozzám, vagy talán büszkeségemtől félnek. Bátorítsuk
föl őket.
E dícséretes határozattal Barkó úr az asztalhoz ült, épen Hörcsök úr
mellé, s az ekképen kitüntetett férfiút még azon újabb kitüntetéssel is
elhalmozá, hogy barátságosan kezet nyújtott neki. Mindnyájan
elhallgattak s széküket kezdték tova tolni az asztaltól. Hörcsök úr sem
vette észre a barátságos leereszkedéssel feléje nyújtott jobb kezet, s
nagy igyekezettel és minden látható ok nélkül kereste zsebében kendőjét.
Barkó úr már sokallni kezdte a félénk elfogúltságot, mely hajdani
társain erőt vesz; föltevé, hogy még nyájasabb lesz s egészen az ő
modoruk szerint viseli magát, hogy teljesen elfeledtesse velök a köztük
tátongó társadalmi mélységet. Hangosan megzörgette az asztalt s egy
félmeszely bort rendelt; ezalatt kedélyes beszélgetést kezdve az időről,
piaczi árakról, régi egyszerű módja szerint. Ez sem használt semmit. A
mester urak egymás után keltek föl az asztaltól, mindenkinek akadt
valami dolga, mi csodálatos módon eddig egyiknek sem jutott eszébe. Az
egyiknek még ma éjszakára sürgős munkája volt, a másiknak kis fia feküdt
betegen, a harmadik otthon felejtette a kapu kulcsát. Lassanként
megürűlt az asztal, még csak Hörcsök úr maradt ott s ez is épen készűlt
haza, azon hívságos ürügy alatt, hogy álmos. Barkó úr megfogta a távozni
akaró kabátját s ismét székére erőltette.
– Ne siessen Hörcsök úr, mondá nagy nyájassággal. Beszélgessünk egy
kissé; régi jó – hm – ismerősök vagyunk, akad elég mondani valónk annyi
idő után.
Hörcsök Dániel úr kevés beszédű ember volt, de a szavakban nem igen
válogatós. Ülve maradt tehát Barkó úr kényszerítő nyájasságára, de
válaszúl csak ennyit mondott.
– No hát mit akar?
– Legyen nyugodt Hörcsök úr, mondá Barkó úr biztató hangon. Ne féljen és
ne gondolja, hogy az új rang elfelejteti a régi érzelmeket. Csak ennyit
akartam mondani.
– Nem értem, mondá Hörcsök úr.
– Ha már egész tisztán kell szólnom, kimondom, hogy Károly és Juliska
szeretik egymást. No csak ne hökkenjen meg Hörcsök úr; ne féljen, nincs
kifogásom ellene.
– De van nekem, mondá Hörcsök úr mogorván.
– Micsoda? mondá Barkó úr álmélkodva. Még most is fél? De ha mondom,
hogy nincs oka rá. Én soha sem fogom Károlynak szemére vetni társadalmi
állásunk különbségét.
– Ejnye, még az úr mer így hetvenkedni? kiáltott Hörcsök úr. Értsen meg
hát világosan: én soha sem engedem meg fiamnak, hogy egy végrehajtó
leányához aljasítsa le magát. Értette?
– Mi az…? hebegett Barkó úr – lealjasítsa magát…
– Igen is, mondá a szenvedélyes Hörcsök úr, azt mondtam és azt
gondoltam.
– Tudja meg Hörcsök úr, mondá Barkó úr méltósággal, hogy egy királyi
tisztviselő leányát nőűl venni senkire sem lealjasítás, legkevésbbé egy
szabólegényre.
– Az ám, királyi tisztviselő! kiáltott Hörcsök úr maró gúnynyal.
Embernyúzó, házfölverő, bútorbehordó! Nem szégyenli magát az úr, hogy
még tisztességes emberek közé mer ülni, pedig látja, hogy az érintését
is kerülik? Volt becsületes mestersége, de azt ott hagyta és beállt azok
közé, kik a szegény ember tönkrejuttatásából élnek, s még az én fiam
nyakába akarná kötni a leányát! Csak azt várja!
Hörcsök úr nagy indulattal mondá végig e forradalmi hangzású
nyilatkozatot, azután fölkelt és távozni készűlt. Megfordultában még egy
pillantást vetett ellenfelére. Barkó úr meredten ült székén, arczán
megkövűlt a bámulat kifejezése, szeme kidűledt rettentő meglepetésében.
Ha a villám ütött volna le közvetlen közelében, nem nyújthatta volna
hivebb képét az ijedt megdermedésnek. Hörcsök úr némi lelkiismereti
furdalásokat érzett; fölvett egy lapot a szomszéd asztalról s Barkó úr
elé dobta.
– Ne gondolja, hogy csak én beszélek így, mondá mogorva mentegetőzés
hangján. Itt az újság, olvassa el, mit mondanak az országgyűlésen a
végrehajtókról. Jó éjszakát! S ezzel a szenvedélyes Hörcsök úr kiment az
ajtón s Barkó úr egyedűl maradt a Három Tulipánban.
Ott ült az asztalnál, dermedten az előbbi villámcsapástól. Előtte
érintetlenűl állt megrendelt félmeszely bora, pedig bizony jót tett
volna gyomrának a régóta nélkülözött ital. Szeme még mindig meredten az
átellenes falszegletre volt szegezve, mintha tanúlmányozni akarná a
hosszan lelógó pókháló művészi szövését. A pók undok állat, az emberek
ösztönszerűleg húzódnak tőle – ő is pókká változott? A pók lassankint
visszavezette kábúlt eszméletét a hallott szavakra, megrázkódott s
nehezen felsóhajtott, mint a ki hirtelen mély álomból ébred föl; keze
gépileg játszadozni kezdett az elébe dobott hírlappal, feltárta,
elsimította s mintegy félálomban olvasni kezdte tánczoló betűit. Az
olajlámpa lángja szeszélyesen lobogott jobbfelé, balfelé, a nyomtatott
sorok fölemelkedtek, majd leereszkedtek, mint a a tenger hullámai, de a
mozgó sorok között rendületlenűl álltak s tisztán olvashatók voltak e
szavak: az adóvégrehajtók a társadalom salakját képezik. Itt állt
nyomtatásban, az országgyűlésen mondta egy nagy tekintélyű férfiú, az
egész nemzet hallatára. Akármerre fordítá a lapot reszkető keze, az a
nehány betű izzó parázs módjára világított előtte, s babonás erővel
vonta magára szemét, csábította olvasásra. Barkó úr nem állhatott ellen
a bűvös erőnek, tovább olvasott, volt ott még több is. Hogy a
végrehajtókat mindenféle társadalmi osztályok söpredékéből szerzik
össze, bukott földesurakból – Barkó úr elgondolkozott… igen, ez van
kollégái közt… tönkrement kereskedőkből… ismét elgondolkozott… ilyenek
is szolgálnak vele… dologkerülő mesteremberekből… Barkó úr megállapodott
e szónál… gondolkozott… ez csak ő lehet, ezt rámondták. Tehát
dologkerülő mesterember… most már valódi gyönyörrel olvasott tovább,
mint a megátalkodott elitélt, ki legnagyobb kínjai közt újabb kínzásokra
biztatja hóhérát… Barkó úr figyelmesen elolvasta az egész beszédet,
megszámlálta, hány helyest kiáltottak, s kereste a további beszédek
közt, ha vajjon nem akadt más valaki, ki a megsértett hivatalos
tekintély védelmére kelt volna? Ilyesmit nem talált, hanem akadt újabb
helyekre, hol nagyobb urakkal, sőt még a miniszterekkel is hasonló
kemény módon bánnak el. Ez megvígasztalá Barkó urat s némi keserű
elégtétellel tölté el szívét. Mohón kikereste mindazon helyeket, hol a
minisztereket mosták irgalom nélkül s figyelmesen elolvasta valamennyit,
az erősebbet kétszer is. A hivatalos méltóság senki személyében sem
szent, gondolá keserű örömmel; mentől magasabban áll valaki, annál több
sarat dobnak rá. A sárról ismét a salak jutott eszébe; újra kikeresett
minden helyet, ha nem találná a lealázó elnevezést másokra is
alkalmazva? Nem, ezt csak róla mondták, minden mást tisztelnek, bár
megtámadják, őt megvetik, elrúgják… Büszke elégtétele, mely sorsát a
miniszterekkel hasonlítá össze, ismét elenyészett, feje újra kábulni
kezdett, szeme újra a parázstüzű betűket keresé…
– Éjfél már rég elmúlt, igya ki borát és menjen haza, mondá mogorván az
álmos pinczér, s menten oltani kezdé a lámpákat. Barkó úr bámúltan
nézett szét, azután föltápászkodott székéről, kifizette érintetlenűl
hagyott borát, s kitántorgott az ajtón. Kalapját is benn feledte, a
mogorva pinczér úgy dobta ki utána az útczára.
De a kalap ott maradt, a hová esett. Barkó úrnak eszébe sem jutott, hogy
fölvegye. Az idő egészen megváltozott, nehéz ólmos eső esett, metsző
hideg szél sikoltott végig az útczákon. Barkó úr égető homlokára üdítően
hatott a hideg szél és eső, odatámaszkodott az átelleni ház falához, s
igyekezett rendbehozni gondolatait. Hogy miért jött a kocsmába, már
elfeledte; hogy haza kellene mennie, nem jutott eszébe. Állásával akart
tisztába jönni, mint a lázas beteg, mindig ugyanazon egy szó vagy
gondolat körűl forogva. Gondolkozott, sokáig és mélyen, de gondolatainak
nem volt határozott alakjok; csak valami homályos sejtelem sugta
folytonosan fülébe, hogy ő az emberek legutolsója, a kit megvetni joga
van mindenkinek. A hideg eső keményen csapkodta arczát, a szél
összezilálta nedves ősz haját; Barkó úr nem érezte ezt, vagy inkább
olyan formát érzett, mintha arczúl vernék, haját tépnék haragos
polgártársai. Hát hiszen ezt is megtehetik… Valaki megragadja karját,
valami hang sírva könyörög, hívja haza… mintha leánya arcza volna,
mintha az ő hangját hallaná… Lába megmozdúl, megy valamerre, de nem
tudja, hová. Elég ha az tudja, a ki vezeti… Beszélni is kezd, ő jól
tudja mit; de a mellette haladó alak, úgy látszik, nem érti, mert sírva
kérleli, biztatja, hogy csak siessenek, mindjárt otthon lesznek a jó
meleg szobában… Barkó úr nem erről beszélt; boszankodik, mért nem
felelnek neki kérdéseire? Nem akar tovább menni, míg nem tudja ki
vezeti, hova viszi – hátha vesztőhelyre viszi…? Haragosan megáll… s egy
pillanat múlva aléltan összerogy épen lakása előtt.
Leánya, ki hosszas kimaradása fölötti aggodalmában utána ment s a kocsma
elől haza vezette, nagy nehezen a szobáig vonszolta most az alélt öreg
embert s levetkőztetve ágyba fekteté. Barkó úr keble nehéz hörgő
lélekzettel emelkedett, homlokára hideg verejték ült, s midőn leánya
sírva megfogta kezét, érzé, hogy az izzóan meleg és száraz. Ajkai
kicserepesedtek s félig nyitva álltak, közben-közben szakadozott s
érthetetlen kiáltásoknak engedve útat. Annyit tisztán látott a leány,
hogy atyja a nagy hűlés következtében erős lázt kapott és félrebeszél.
Gyorsan vette nagykendőjét, s atyjára zárva a szoba ajtaját, felfutott a
ház első emeletére, hol tudtára orvos lakott.
Már reggel volt és az orvos úr legédesebb álmában szendergett. Ajtaja
zörgetésére mérgesen kiáltott, hogy mi baj?
– Beteg van a házban, kiáltott Juliska dideregve, a kulcslyukon
keresztűl.
– Kicsoda? kiáltott vissza az orvos úr.
– Barkó Kelemen végrehajtó, mondá Juliska.
– Várjon! kiáltott az orvos úr boszankodva. Van ideje, a végrehajtók nem
pusztúlnak el olyan könnyen.
És ezzel másik oldalára fordult s boldog lelkiismerettel tovább aludta
az igazak álmát. Juliska lefutott a lépcsőn, hogy más orvost keressen,
de előbb meg akarta atyját nézni egy pillanatra. Benyitott a szobaajtón.
Barkó úr már fönn volt és öltözni kezdett.
A leány sikoltva rohant apjára, s kérte, erőltette, feküdjék ismét
ágyába. Barkó úr hallani sem akart róla. Félig öntudatosan, félig
lázban, reszkető kézzel kereste elő ruhadarabjait, s leányával
folytonosan viaskodva, nagy nehezen felöltözött.
– Hány óra? kérdezé.
– Hét lesz, mondá Juliska, kezét tördelve.
– Ideje a hivatalba menni, mondá Barkó úr reszkető ajakkal.
Első a hivatalos kötelesség.
Leánya ismét kérte, maradjon itthon, hiszen nagy beteg, alig tud lábán
állni. Barkó úr szigorúan megfeddé leányát s megtiltá, hogy elállja
útját. Vette kalapját s eltávozott.
– Itt maradj a szobában, mondá leányának. Ne félj, nincs semmi bajom;
nézd, mily egyenesen járok. Első a hivatalos kötelesség.
A láz némi erőt adott tagjainak egy időre. Minden nagyobb veszedelem
nélkűl elért a hivatalig, átvette az inspector úr írnokától napi
munkáját s még mindig megállt lábán. Igaz, hogy egy kissé ingadozott s
arcza feltünőleg sápadt volt, mire az inspector úr írnoka nem is
mulasztá el megjegyezni, hogy úgy látszik az éjjel megint korhelykedett
valahol; s megvígasztalá, hogy csak viselje így magát, majd elcsapják
nemsokára.
Barkó úr talán nem is hallotta a díszes ifjú úr megjegyzését; hóna alá
csapta iratait, s kitámolygott a szobából, halkan mormogva:
– Első a hivatalos kötelesség.
Az éjjeli rossz idő még folyvást tartott. Eső esett, szél sivított.
Barkó úr fázni kezdett, pedig feje és arcza lánggal égett és teste
erősen izzadott. De nem törődve semmivel, megindult hivatalos körútjára
s az első útczában ájultan összerogyott.
Midőn magához tért, már késő este volt. A napot szakadatlan lázálomban
tölté el lakásán, hova szánakozó emberek vitték az útczáról. A szoba
sötét volt, a kis faggyúgyertya csak az ágy tájékát világítá meg. Barkó
úr körűlhordá nehéz tekintetét a szobában. Leánya az ágy fejénél ült,
lábánál két alak állt, egy harmadik a szoba szögletében ült.
– Nagyon szomjas vagyok, mondá Barkó úr gyenge hangon. Leánya szájához
tartá a vizes poharat, a beteg hosszan ivott s tisztább öntudattal ismét
körűlnézett a szobában.
– Kik vannak itt? kérdé leányától.
– Hörcsök úr és Károly, felelt Juliska. A megnevezett két egyén kilépett
az árnyékból, Barkó úr feléjök nyujtá reszkető kezét.
– Köszönöm, hogy meglátogattak, mondá halkan. Hát még ki van itt?
– Én vagyok, mondá a világgyűlölő idősb Barkó úr, szintén előkerűlve
szegletéből. A mint a világosságba lépett, Barkó úr reá tekintett s
komor arczán a szánalom némi kifejezését vélte észrevenni.
– Úgy látszik, meg fogok halni, mondá gyenge mosolylyal s reszkető kezét
síró leánya fejére tevé. Apám uram, ha meghalok, ne feledkezzék meg
Juliskámról.
Az öreg úr semmit sem szólt, csak némán megfogta a beteg kezét. Barkó úr
köszönő pillantást vetett rá. Azután Hörcsök úr felé fordult.
– Hörcsök úr, mondá mindinkább elmaradozó lélekzettel, ha meghalok…
– Nem, ne szóljon így Barkó úr, mondá Hörcsök úr nagyon megindulva. Ki
nem mondhatom, mennyire sajnálom, a mi tegnap történt. Bocsásson meg,
lássa, most magam kérem meg Juliskát fiam számára.
– Így, jól van, mondá Barkó úr boldog mosolylyal. Jer gyermekem, hadd
áldjalak meg.
Juliska kitörő zokogással veté magát apja párnájára, Barkó úr keblére
vonta fejét s nehezülő szemével még egyszer utoljára igyekezett vonásait
kivenni. Ajka még mozgott, de szavát nem lehetett hallani; a leány
látta, hogy még valamit akar mondani, ajkához hajlott, s Barkó úr elhaló
hangon, mely a pelyhet alig ingatta volna meg, sugá fülébe:
– Rangomhoz méltóan temessetek el…
A zúgó szél megrázta az ablakot, a faggyúgyertya lángja riadtan
lobogott, a leány fájdalmas sikoltással esett térdre az ágy mellett. Az
ágyon hátrahanyatlott fővel, nyitott merev szemmel feküdt a szegény öreg
végrehajtó.
Nem, már nem végrehajtó többé… Az állomás megürűlt…
A FÉLELMES SZOMSZÉD.
Csombók úr ellen igen nagy méltatlanságot követett el az iroda-igazgató,
midőn régi hű bajtársát és husz év óta elválhatatlan szoba-társát,
Darnai urat más hivatalos helyiségbe tette át. Ha már egyáltalában is
nehéz elválni a megszokott foglalkozástól és környezettől, mennyivel
nehezebben eshetett Csombók úrnak elválni régi kollegájától, kit nemcsak
a megszokás, hanem hajlamaik és eszmekörük egyformasága is
nélkülözhetetlenné tett számára. Husz év óta ültek egymással szemben egy
füstös, szűk hivatalos szoba két vénhedett asztalánál, és végezték
egyenlő nyugalommal, egyenlő gépiességgel az írnoki hivatás ezerágú
műveleteit. Kevés szavú volt mindakettő; nem pazarolták a drága időt
haszontalan szószátyárkodással; megkívánták egymásnak a jó reggelt, jó
étvágyat és jó éjszakát; kevesebb munka idején nehány rövid megjegyzést
váltottak az időjárásról, vásárkor a kereskedelem és ipar forgalmáról;
egyszerre jöttek, egyszerre mentek, minden ajtónál makacs udvariassággal
viaskodtak a másik előre bocsátása felett; Jakab napján Csombók úr
meghívta ebédre Darnai urat, Mihály napján Darnai úr meghívta ebédre
Csombók urat; tökéletesen összeillettek, s a mennyiben husz éves városi
írnok kebelében közönséges emberi érzelem számára hely lehet, meleg
barátsággal viseltettek egymás iránt.
És az iroda-igazgató, lábbal tiporva a husz éves elévülés jogczímét,
egyszerre minden alapos indokolás nélkül áthelyezte Darnai urat a
kiadóosztályba, s Csombók úr egyedül maradt a maga szobájában, szemközt
az elárvult vén asztallal, honnan nem viszhangzott többé saját
tollperczegésére a jól ismert szuszogás és vakarás.
Egyedül maradt, de nem sokáig. Már-már kezdett hozzá szokni az irodai
magány-rendszerhez, és csak néha-néha zavarták buzgó munkáját a szomszéd
asztalon felhangzó kísértetes tollperczegések: midőn egy ködös borongós
őszi reggelen belépve az irodába és a fogasra akasztva párolgó felső
kabátját, nagy meglepetéssel vette észre, hogy a szomszéd asztal többé
nem árva. Csombók úr udvarias és leereszkedő ember létére nyájasan és
biztató hangon üdvözölte az új szobatársat, nem akarva mindjárt az első
napon felsőségét éreztetni az újonczczal. Emlékezett, mennyire rosszúl
esett neki húsz év előtt, midőn mint kezdő írnokot vénebb
tisztviselőtársai csaknem elnyomták felsőbbségük és hideg lenézésük
súlyával. Meg akarta kímélni a bátortalan kezdőt e kínos érzéstől, és
nyájas leereszkedéssel jó reggelt kívánt neki.
Megdöbbenve tapasztalá azonban, hogy leereszkedése nem talál megfelelő
hálás elragadtatásra. Az új írnok fejét sem bólintotta meg a nyájas
üdvözlésre, hanem mozdulatlan előbbi helyzetében maradt, könyökét az
asztalra támasztva, ujjaival haját borzolva és halkan valami
gyászindulót fütyörészve.
– Jó reggelt kívántam, mondá Csombók úr hangosabban és fagyos
méltósággal.
– Servus, mondá az új írnok.
Csombók úr megkövült tekintettel nézett körűl a szobában, azt vélve,
hogy talán háta mögött a hivatalszolga vagy a pereczes gyerek is
belépett. Senki sem jött be, a hetyke üdvözlés egyedűl neki szólhatott.
Lelke még küzdött e rémes meggyőződés ellen, de érzékeinek épségét nem
vonhatta kétségbe. Ott ült az idegen alak Darnai asztala mellett, haját
borzolta és fütyörészett; a szörnyű szó még egyre rezgett a levegőben,
visszaverődött a nedves falakról s beüvöltött a rozzant ablak hasadékán.
Csombók úr egy szót sem szólt többé, leült asztalához, elővette tollát,
papirosát és munkájához kezdett. De a toll nem fogott, hol valami
hajszál akadt bele, hol keresztbe ugrott a hegye; a papiron görcsök,
göröngyök támadtak, a tinta elcseppent, és Csombók úr húsz év óta
először volt kénytelen az írnoki műveletek egyik legkezdetlegesebb ágát
a vakarást alkalmazni. Íróasztala megelevenedett, a tintatartó beszédes
ajkat nyert, a toll perczegése emberi hangokat adott; még a szoba
szegletének őslakója, az irodai egér is előjött sötét rejtekéből, és a
megelevenűlt bútorok kísértetes chorusába vegyülve, érthető hangon
czinczogá Csombók úr fülébe: Servus, servus!
Csombók úr fájdalmas sóhajtással eltaszítá maga elől a papirost. Érzé,
hogy képtelenné vált a munkára, nem akart küzdeni a lehetetlenség ellen.
Ő is az asztalra támasztá könyökét, tenyerébe hajtá fejét, és félszemmel
vizsgálat alá vette ellenségét. Mert hogy az első pillanattól fogva
ellenségek lettek, arról Csombók úr fájdalmas kényszerüséggel győződött
meg. Az ellenség ott ült még mindig asztalánál, előbbi helyzetén csak
annyit változtatva, hogy most mindkét kezével borzolta haját. Vézna,
halvány, hegyes orrú, savó szemű, bozontos hajú fiatal ember volt, a
megátalkodott gonoszság és a hideg kegyetlenség valódi typusa, mint
Csombók úr az első pillanatra észrevevé. Kifejezésében volt valami
démoni, mozdulataiban valami fenyegető, és a mint vékony ajkait halk
fütyölésre dudorítá, olyan igazi banditának látszott, hogy Csombók úr
ösztönszerüleg megragadta a papirosnyíró ollót s védelmi állapotba
helyezte magát minden lehető orvtámadás ellen.
Az új írnok végre megelégedett fürtjeinek borzolásával, megváltoztatta
baljóslatú helyzetét s szemközt fordult Csombók úr asztalának. Csombók
úr hirtelen lekapta róla félszemét, asztala fölé hajolt s mohó
buzgósággal írni kezdett, nem véve észre siettében, hogy tollát
elfeledte a tintába mártani. Nemsokára viszhangot hallott a szomszéd
asztal felől, tollperczegés hangzott fel, de nem az írnoki rendes,
szabályos, higgadt, kimért, illedelmes tollperczegés, mely dallamos
zeneként hat a szakértő fülekre, s gömbölyű, egyforma, szabályos betűk
bűvös képét varázsolja a lélek elé; hanem rendetlen, szökdelő, majd
lázasan rohanó, majd baljóslatúan szünetelő tollperczegés, mintha
meghalt írnokok lelkei járnának kísértetes tánczot a göröngyös papiron.
Csombók úr lassan, óvatosan fölemelte fejét, s félszemmel ismét az
ellenséges tábor felé pillantott. A vézna fiatal ember minden írnoki
törvény és hagyomány megvetésével, egész testével nekifeküdt az
íróasztalnak, és fejét féloldalt, csaknem egészen a papirosra hajtva,
lázasan, rángatózó vonásokkal írt valamit, közben-közben haját borzolva,
szünetelve, és halk elfojtott hangon oly ördögi gonoszsággal kaczagva,
hogy Csombók úr közelebb vonta magához a papirosnyíró ollót.