ELBESZÉLÉSEK.
ELBESZÉLÉSEK.
IRTA
CSIKY GERGELY.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1880.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
GOMBOS UR VÁLÓPÖRE.
I.
A nagy útcza sarkán vegyes kereskedése volt, fényes aranybetüs
feliratokkal ajtaja mindkét szárnyán, s ablakában oly ízlésesen
rendezett kirakattal, hogy az iskolás gyerekek óra hosszat elandalogtak
előtte. Nem is volt hazug szemfényvesztés, mit a kirakat bájai hirdettek
a benn található gyönyörüségek felől. A ki oda belépett, bizonyára nem
jött ki üresen; mert nem volt a városban az a finnyás vén kisasszony,
sem az a kritikus gazdasszony, ki ellene tudott volna állani az erős
bűbájnak, melyet a véghetetlen változatosságban kínálkozó jó és olcsó
portéka gyakorolt, rang és ízlés különbsége nélkül, mindenkire.
Virágzott is Gombos Bálint úr vegyes kereskedése, és a bejárás fölé
festett egyszarvú, – mely merész leleményességgel, de kissé hiányos
természetrajzi ismerettel görbenyakú paripából és ennek homlokán diszlő
szarvas-agancsból volt furfangosan összealkotva, Gombos úr személyes
utasításai nyomán – mondom, eme mesebeli egyszarvú symboluma lett a
kalmári jólétnek még a hetedik útczában is. Sőt a szomszédos úri házak
szakácsnői is tudomást vettek a szerény vegyes kereskedésről, és sokszor
megesett, hogy sürgős szükség esetén ott vásárolták be a sáfrányt,
gyömbért és czitromot, az útczabeli büszke fűszerkereskedő nagy
megbotránkozására és méltatlankodására.
És mindeme nagy forgalom és előkelő protekczió daczára Gombos úr még sem
tudott boldogulni. Az a csatorna, melyen a pénz házába folydogált,
bizony szűk egy csatornácska volt ahhoz a másikhoz képest, melyen valódi
tavaszi áradásként kifelé zuhogott. A bevétel sehogy sem akart a kiadás
magaslatára emelkedni, és mivel Gombos úr oly áldott természetű volt,
hogy mindenkinek, de legkivált a feleségének elfogadta tanácsát, azt is
könnyű szerével elhitte, hogy e különbséget legjobb kölcsön-pénzzel
kiegyenlíteni, és a mint elhitte, úgy meg is tette. Az adósság
csodálatos módon gyarapodott, mely rossz szokásban különben minden
adósság osztozik; de a szép menyecske minden vágya ki volt elégítve, és
Gombos úr e fölött való örömében rendesen elfelejtette hitelezőit,
legfölebb azzal csitítva le meg-megmorduló lelkiismeretét, hogy a nagy
lutri minden huzására egy-egy promesset vásárolt, minden ízben ama szent
meggyőződéssel, hogy bizonyosan elüti a főnyereményt.
– Rossz vége lesz ennek, Bálint – szokta volt mondogatni Gombos Menyhért
úr, a jubiláris városi irnok, midőn néha napján, boltzárás után együtt
pipázott öcscsével a hátulsó szobában, míg a szép menyecske új ruháját
mutogatta az előkelő világ esti sétáló helyén, melyet a környékén
szomorkodó néhány köszvényes fa kedveért az újítók parknak, a
konzervativ-hajlamúak azonban promenádénak neveztek.
Gombos úr bátyját is fölötte szerette, s mint tudományos foglalkozású
férfiúnak, nagy tisztelője volt. Az ilyes megjegyzések tehát szeget
ütöttek fejébe; de a szeg csak addig maradt benne, míg a fiatal
asszonyka haza nem jött sétájáról, s ragyogó szemmel el nem beszélte az
álmélkodó testvérpárnak, mennyien csodálták ma is szépségét, hányan
jöttek utána, s mennyire irigylik mindnyájan az ifjabb Gombos urat,
ennyi szépség és jó ízlés egyedüli urát és parancsolóját.
– Az irigység beszél belőlük, – gondolá magában Gombos úr, ha ilyenkor
egybeveté a világ beszédét és jóakaratú tanácsait – mikben a világ igen
bőkezű – felesége ragyogó szemével és kipirult orczájával. – Szegény
bátyám sem ment ettől az emberi gyöngeségtől. De nem veszem tőle rossz
neven; nem én. Inkább sajnálom árva fejét. A ki szomorú legénységében
megszürkűl, megvénűl, akármilyen tudományos férfiú legyen, mégis csak
megsinli, ha fárasztó napi munkája után otthon két ilyen fényes szem
helyett vén nagynénje ránczos ábrázatja köszönti. Szegény bátyám, nem
csoda, ha megirigyli az én boldogságomat.
Gombos úrnak tökéletes igaza volt ebben, mint minden öreg férjnek, kinek
fiatal és szép felesége van. Csakugyan irigyelték tőle a szép asszonyt
sokan, és ha épen Menyhért urat igazságtalanúl is gyanusította e fekete
érzelemről, akadtak elegen, finom öreg urak és kecses úrfiak, kik méltán
magukra vonták Gombos úr szánalmát. Csupán az volt a különbség Gombos úr
felfogása és a valóság között, hogy Gombosné asszonyság szintén meg volt
győződve a pusztító hatásról, melyet bájai műveltek, és mint jó
asszonyhoz illik, tökéletesen osztozott férjével a szerencsétlenek
fölött való szánakozásban. A szánalom igen szép erény, gyöngéden enyhíti
a szenvedők fájdalmát s könnyíti a boldogtalanok súlyos terheit; Gombos
úr azonban csak közvetve vett részt eme nemes erény gyakorlatában, a
mennyiben hűségesen fizette a szabók és divatárusok véghetetlen számláit
s csinálta egyre-másra az adósságot.
Végre egy fényes mosolygó tavaszi reggelen Gombos úr egyszerre, minden
hosszas fejtörés nélkül megtanulta az erkölcstanárok ama tudományos
tételét, hogy az erény, tulságosan gyakorolva, megszünik erény lenni.
Legalább azt még sem tarthatta erénynek, minden jóakarata mellett sem,
mikor felesége oly nagy mértékben átengedte magát a szánalom
gyakorlatának, hogy e nemes indulattól lelkesülve, az említett mosolygó
reggelen eltűnt egy középkorú vaskos úrral, kinek a város
szomszédságában nagy mezei birtoka, tengernyi pénze, arany ékszere és
négylovas hintaja volt, – csupán amaz igen méltányos okból – a mint ily
jószivű asszonyságról föl kell tenni, nehogy a középkorú vaskos úr szíve
meg találjon repedni; mert ez öngyilkos hajlamát szóval és irásban
ismételve kijelenté.
Nem lehet mondani, hogy Gombos úr kellemesen lett volna meglepetve, a
mint a bevégzett tények teljes megmásíthatatlanságukban tudomására
jutottak. Pesszimisztikus hajlamai egyátalában nem voltak, de legkivált
nejének alakja oly verőfényes magaslaton állt szegény öreg szívében,
hogy még átsuhanó felhők sem vetettek oda árnyat soha. Hiszen maga
nevelte fel őt, s már amaz időtől fogva, midőn még első felesége
életében mint szegény hontalan árvát örökbe fogadta, egész ama napig,
melyen szívének és az egyszarvúnak úrnőjévé tette, szeme előtt nőtt fel
viruló hajadonná; saját szemével látta napról-napra fejledezni ritka
szépségét, saját fülével hallotta mindenfelől jóságának, szelídségének,
okosságának magasztalását. Még tisztán látta – s oh! hányszor idézte
maga elé örömkönyes szemmel rövid boldogsága minden napján – a szép
jelenetet, midőn a piruló lány sirva és nevetve borult keblére s halkan
rebegé fülébe, hogy hálás, szerető neje, gyermekének jó anyja lesz. Az a
jelenet sem mosódott még el emlékéből, midőn egyik karjával szép
menyasszonyát, a másikkal első házasságából maradt leányát ölelve,
mindkettőt keblére szorítá, s mindketten hol egymást, hol őt csókolva,
sirva esküdöztek, hogy őt örökre szeretni, tisztelni és boldogítni
fogják. Leánya meg is tartá esküjét, – – de a másik, a másik!
Nem – az is megtartotta, az is boldogította őt. A rövid pár év alatt,
míg neje volt, a mai szomorú napig, soha sem adott okot panaszra,
mindent férje boldogságára tett. Legalább ő boldog volt s örömét találta
benne, akármit tett neje. Könnyelmüségét, kaczérságát, fényüzését nem
látta, a mit látott, az saját szerelmének visszaverődő fénye volt, és a
káprázat, mely elváltoztatá a valóságban hiúvá, romlottá fajuló alakot,
boldoggá tette őt. Mélyen aludott, szépet álmodott, rázták, költögették
néha, a kik megsokalták álmát; de nem ébredt föl; hanem most önmagától
enyészett el a szép álom – oh, miért enyészett el?
Miért ám? Nem volt talán önmaga az oka? Nem gondolhatta meg vén fejével,
hogy a kényeztetésnek egyformán rossz vége van kicsinyénél, nagyjánál?
Hiszen lelke jó volt, legalább épen annyira hajlott a jó, mint a rossz
felé. Bölcs vezetés mellett, igazi okos szeretettel mért ne lehetett
volna az ellenkező irányba terelni? De neki nem volt annyi esze, hogy a
gyönge virágot széltől, záportól megóvja; azt gondolta, elég ha
gyönyörködik színében, illatában s így is örökké csak számára fog
virulni.
Nehéz könyek csordultak ki Gombos úr szeméből, a mint e keserű
szemrehányásokat tette magának, és búsan a boltasztalra hajtá szegény
szerelmes szürke fejét. Hosszan lelógó szalámirudak ingerkedtek
fésületlen hajával, pirosra paprikázott oldalszalonna zsírozá be arczát,
a mint öntudatlanúl ráhajtá kábult fejét; egyik kihúzott s hirtelenében
félrefordúlt fiókból lassan, búskomolyan hulldogált hátára, karjára a
finom kalácsliszt, lassankint kisérteties fehérséggel vonva be egész
alakját. Nem látott, nem érzett ő semmit. Egy kis mezitlábos leányka
félóráig állt asztala előtt, vékony hangon kérve egy krajczár ára
medveczukrot, s lábujjhegyre ágaskodva nyujtogatá fel csábítólag a
fényes pénzdarabot, de utoljára ez is megsokalta a boltos hallgatását s
máshová tért nyalánk vágyait kielégíteni. Gombos úr nem tudott ez üzleti
kudarczról semmit. Csak ült asztala előtt, mereven bámulva kitárt
főkönyve lapjaira, s igyekezve a sűrű könyfátyolon keresztűl
megkülönböztetni az idomtalan betűket, majd meg újra lehajtva fejét, a
midőn az összetorlódó gondolatok nagyon nehézzé kezdték tenni.
Pedig bizony nem ártott volna, ha kitörli szeméből a könyeket, kiűzi
fejéből a nehéz gondolatokat s tiszta szemmel, könnyű fővel veszi elő
ama számokat, melyek most összevissza tánczoltak előtte a könyv lapjain.
Ama naptól fogva, melyen felesége elhagyta, egymásután zúdultak rá
mindenfelől a csapások, oly rohamos sorozatban, hogy egyiktől a másikig
lélekzetet is alig tudott venni. Hitelezői mind abban a meggyőződésben
látszottak élni, hogy eltűnvén a legtöbb beruházást igénylő czikk az
üzletből, Gombos úrnak egyátalában nincs többé pénzre szüksége,
egymásután álltak elő követeléseikkel, s Gombos úr megrendült hitele,
hanyagsága és szórakozottsága – az első csapás következménye – nem volt
képes sokáig ellenállni az áradatnak. A bolt előtt megütötték a dobot,
portékáit széthordták, ajtaját bezárták, és az a csodálatos szörnyeteg,
a délczeg egyszarvú, leszállt az ajtó fölötti fényes polczáról, hol
annyi éven át volt tárgya a kis gyermekek rettegésének és a
természetbúvárok töprenkedésének.
II.
Gombos úr bukása oly dicséretes gyorsasággal pergett le az emberi
igazságszolgáltatásnak különben meglehetős kényelmesen forgó orsóján,
hogy ő maga jóformán még magához sem tért a neje okozta meglepetéséből,
midőn leányával együtt már az útczán találta magát, semmi egyéb
vagyonnal, mint néhány száz forintnyi még ki nem fizetett adóssággal.
Ebben foglaltatott Menyhért bátyjának megtakargatott pénze, s
mindkettejük nagynénjének, Debora asszonyságnak, kétszáz forintnyi
összes vagyona, melyet temetési költségül tett félre húsz év előtt,
midőn szomorú özvegységre jutott, s azóta őrizett makacs szivóssággal,
minden újévkor kijelentvén gratuláló unokaöcscseinek, hogy az esztendő
folytán bizonyosan értékesítni fogják a kétszáz forintot.
Midőn tehát az élemedett kora daczára is hirtelen mérgű asszonyság
meghallá a szomorú igazságot s meggyőződék, hogy le kell mondania a
fényes temetés nagyravágyó ábrándjáról, rettenetes haragra lobbant, s
kereken kijelenté, hogy Bálint öcscse vagy kötöznivaló őrült, vagy
czégéres gonosztevő, és így egyik esetben sem alkalmas arra, hogy vele
egy házban lakjék. A kérlelhetetlen asszonyság e zord itélet kimondása
után komor hallgatásba merűlt, s két hétig egy árva szót sem szólt
senkihez. Két hét mulva ismét megszólalt s megengedé, hogy Márthát a
házba vegyék; de apjáról, a főbűnösről, hallani sem akart. Gombos úr
megnyugodott ez itéletben, leányát elhelyezte Menyhért bátyja házában,
maga pedig igyekezett élni, a mint ment.
Ez pedig csak ment valahogy, de hogy miképen? azt se Gombos úr, se senki
e világon, kivéve a mindentudó úristent, meg nem tudta volna mondani.
Elég az hozzá, hogy Gombos úr nem pusztúlt el, s egy évvel az egyszarvú
siralmas bukása után, ugyanabban a bőrben járt a világban, mint régi
nagysága idejében, csak egy kissé meggörnyedve és tetemesen
megszürkűlve. A lefolyt évet tökéletesen betöltötte folytonos
szaladgálása valami kenyérkereset után és házassági katasztrófájának
utóhatása. Nem volt az emberi megélésnek az a módja, melyet Gombos meg
ne kisérlett volna; nem volt a kis városban az a megüresűlt hivatal,
melyre nem aspirált és folyamodott, mindenkor ama biztos hittel, hogy
ezt az egyet okvetlenűl el kell ütnie. Állandóan réme lett a
hatalmasoknak és befolyásos egyéniségeknek, s csaknem közveszélyes hírbe
jött ama megátalkodott rögeszméje folytán, hogy minden embernek kell
tisztességes munkához jutni, melyből megélhessen. Házassági balesete,
bukása és ez állandó hivatalkeresése, a kis városban bizonyos
tekintetben nyilvános személyiséggé tették, kit mindenki ismer, bámul
vagy sajnál a körülmények szerint, de a ki, mint a kiváló szellemek
rendesen, csupán ez erkölcsi hódolatban részesül kortársai részéről,
azon kívül pedig éhen halhat, ha nem tud egyebet tenni.
De Gombos urat eme nyilvános szereplésén kívül még inkább elfoglalták
saját privát szívbeli ügyei, melyeket a középkorú vaskos úr föllépése a
lehető legtragikusabb bonyodalomba kevert. Az első csapás kábitó hatása
alatt s utána mindjárt a bukás és dobrajutás viharai közt nem volt ugyan
sok ideje felesége hogyléte felől tudakozódni, de mihelyt lecsendesűlt
kissé az első megrázkódás, azonnal kérdezősködni kezdett, és az első
szóra hallott aztán többet is, mint a mire kíváncsi volt. Úgy látszott,
mintha minden ember többet tudott volna felesége mult és jelen sorsáról,
mint ő maga; legalább akármerre fordult, bőséges adatokat hallott mind
elmult csínyeiről s kalandjairól, mind mostani viselt dolgairól,
úgyannyira, hogy ha Gombos úr az irás mesterségére akarta volna magát
adni, három nap alatt elég anyagot szedhetett volna össze tizenkét
kötetes regényre. Így azonban csak maga számára értékesíté tanulmányait,
s beérte ama tanulsággal, hogy a világ legnagyobb része őt magát, az ő
vakságát s kényeztetését okolja a megtörtént balesetért, s nevet vagy
legfölebb kétértelmüleg szánakozik rajta, és hogy feleségének sokkal
jobb dolga van most, mint nála bármikor lehetett volna.
Mert a középkorú vaskos úr, – a kinek különben volt tisztességes, sőt
előkelő úri neve is, nagyságos Bialréthy Péter úr, – annyira bele
bolondúlt a megszöktetett szép asszonyba, hogy nemcsak elhalmozta minden
világi jóval és dicsőséggel, hanem egész komolyan nőűl is készűlt venni.
A középkorú vaskos egyéniségek sem mentek efféle emberi gyarlóságoktól,
sőt talán nagyobb hajlandóságuk van ilyesmire, mint más halandóknak.
Hogy pedig a hír nem volt üres mendemonda, és hogy Gombos Bálintné
asszonyság a legjobb úton járt a nagyságos asszony fényes rangja felé,
Gombos úr maga is belátta, midőn nemsokára idézést kapott a törvényszék
elé, melynél neje válópert indított ellene, mint könnyelmű, pazarló és
kicsapongó férfiú ellen.
Gombos úr elképedve olvasá az idéző levélben e szörnyű bűneinek
lajstromát, s nehogy kellő védelem hiányában még börtönbe vagy vérpadra
jusson – a mint hogy az ilyen nagy gonosztevőt méltán megilleti, –
menten sietett az ügyvédhez, – kit bukása idejéből ismert, s ki
akkoriban oly ügyesen el tudta tüntetni egész vagyonát, hogy tökéletesen
meg lehetett győződve tudományáról. Az ügyvéd úr gyanús mosolylyal
fogadta az ismerős nevetséges alakot, s szóhoz sem engedte jutni.
– A válóper ügyében jő, úgy-e Gombos úr? – e szavakkal fogadá, mielőtt
még egészen a szobába lépett volna, s egyik kezével még a kilincset
tartá.
– Hjah! ebbe bele kell nyugodni, – folytatá az ügyvéd úr. – Az
asszonyságnak hatalmas érvei vannak, sok tanú áll rendelkezésére, és
Bialréthy úr minden áldozatra kész. Azt tanácslom, nyugodjék bele
mindenbe s makacs perlekedés által ne verje magát költségekbe; mert
veszteni fog, veszteni, azt én mondom.
Gombos úr még mindig a kilincset tartá egyik kezével, a másikkal meg
kopott kalapját forgatá, s oly megátalkodottan nézett ennek foszlányos
belsejébe, mintha onnan akarná kiolvasni mondókáját. De úgy látszott,
még nem találta meg benne az illő exordiumot, mert egyre hallgatott s
nézte a kalap fenekét.
– Ez eset nagy feltűnést okoz szakértő körökben, – folytatá az ügyvéd
vigasztaló hangon. – Ön érdekes ember, Gombos úr, fölötte érdekes ember.
Valódi tanulmány egy szenvedélyes jogász számára. Ha csupán passziómat
követném, azt mondanám, elvállalom ügyét; de nem teszem, mert a sok
költséget nem tudná kifizetni, s perét elveszti, bizonyosan elveszti. Az
asszonyság mindent be fog bizonyítani.
– Azt is, hogy én könnyelmű és pazarló vagyok? – olvasá Gombos úr a
kalap fenekéről.
– Tanú rá legujabb bukása.
– De mindent ráköltöttem.
– Annál menthetetlenebb a könnyelműség, – mondá az ügyvéd szigorúan.
Gombos ur erre nem talált feleletet kalapjában, azért ismét elhallgatott
s nagyot sohajtott, valószinűleg súlyos bűnei öntudatában.
– Kicsapongásokat is követtem el? – olvasá ismét a kalapból.
– Fájdalom ezt is be fogják bizonyítani, – viszonzá az ügyvéd. –
Kollégámtól hallottam, ki ez ügyet viszi, hogy tengernyi tanút állíthat.
Ön iszákos volt, Gombos úr, sőt többször meg is csalta nejét. Azt
mondják, még titkos viszonya is volt egy mosónővel, ki eltünt e
vidékről. Szégyelje magát, Gombos úr, hogy ily bűnök tudatával még
hozzám mert fordulni segélyért, – mondá az ügyvéd úr fölébredő erkölcsi
tisztaságának büszke méltóságával.
– Ezt is be fogják bizonyítani? – hebegé Gombos úr nagy álmélkodással. –
De hiszen ez nem igaz.
– A mit a törvényszék igaznak itél, az igaz, – felelt az ügyvéd szigorú
homlokránczolással. – Épen önhöz illik a törvény szentségét megtámadni.
Szégyelje magát, Gombos úr!
Gombos úr e másodszori felszólításra csakugyan nagyon megszégyelte
magát, s belátván, hogy ily bűnös embernek semmi keresnivalója sem lehet
az igazság tiszta templomában, kihátrált az ajtón, melynek kilincsét egy
pillanatra sem eresztette volt el a lefolyt jogi konzultáczió alatt,
azután pedig letámolygott a lépcsőn s az útczára lépett.
Épen akkor robogott el a kapu előtt egy elegáns phaëton. A tüzes
paripákat fényes amazonöltözetű hölgy hajtá biztos kézzel, a hátulsó
bakon libériás inas ült óriási magas-tetejű kalappal. A kocsi oly
villámgyorsan száguldott el a kapu előtt, hogy Gombos úr majd a kerekek
alá kerűlt, a mit különben cseppet sem bánt volna, midőn a lovakat
kormányzó előkelő hölgyben saját feleségére ismert. Az útczán néhány
járó-kelő ácsorgott. Gombos úr egyet sem ismert közülök; de ezek, úgy
látszott, mindnyájan ismerték őt is, nejét is. Elébb vele együtt
bámultak az elrobogó kocsi után, s midőn ez az útczasarkon befordult,
oly bizalmas és boszantóan részvevő arczczal néztek Gombos úrra, mely
világosan mutatta, hogy az ő siralmas sorsát mindnyájuk közkincsének
tekintik.
Egy alacsony, vörösképű öreg úr meg épen annyira vitte a részvétet, hogy
Gombos úrhoz csatlakozva, bőséges felvilágosításokat adott neki neje
felől. Hogy nehány hét óta visszatért Bialréthy úrral külföldi útjáról;
hogy most a város szomszédságában lakik a nevezett középkorú vaskos úr
jószágán; hogy mindennap be szokott kocsikázni a városba; hogy Bialréthy
úr azonnal nőűl fogja venni, mihelyt vége lesz a válópernek; hogy a
fiatal asszony már úgy beletalálja magát fényes sorsába, mintha
bölcsejétől fogva nagyságos asszonynak nevelték volna; hogy a városban
minden nő irigyli szerencséjét – s több efféle érdekes leleplezéseket,
melyeket Gombos úr kábultan hallgatott végig, s annyira megfeledkezett a
közönséges illendőségről, hogy a városház kapuja elé érve, szó nélkűl a
faképnél hagyta bőbeszédű útitársát, meg sem köszönve eddig tanusított
fáradságát, mit a vörösképű öreg úr keserű gúnynyal említe fel aznap a
kávéházban, hol Gombos úr válópere képezte az állandó beszédtárgyat, s
hol a vörösképű öreg úr, mint a ki e nevezetes személyiséggel három
útczán keresztűl meghitten társalgott, átalános figyelem és kíváncsiság
központja lett.
Gombos úr ezalatt a városház hátulsó folyosóján sötét, alacsony
barlangba nyitott, hol Gombos Menyhért úr hatodmagával másolt a közjó
érdekében. Tőle, mint elismert tudományos férfiútól, akart tanácsot
kérni válságos helyzetében. Menyhért úr meglátva öcscsét, letette
orráról pápaszemét; gondosan fiókjába zárta iratait s szó nélkűl lement
vele a hátulsó udvarra, hol nehány sütkérező hajdún kívül senki sem
szokott megfordulni a nap ez órájában. Gombos úr átadta neki az
idézőlevelet s röviden elmondá az ügyvéddel folytatott
jogtanácskozmányának eredményét.
Gombos Menyhért úr igen tudományos ember lehetett s öcscse bizonyára
őszinte hittel annak is tartotta; de ez esetben igen messzire vitte a
tudós férfiak legdíszesebb erényét, a szerénységet. Akármennyi tudomány
rejtezett agyában, azt ugyan soha sem fitogtatta, sőt a lehető
legkevesebb beszédű volt, és legfontosabb életkörűlményeiben is csak
egyes, orákulumszerű szavakban nyilvánítá véleményét. Most is komolyan
és ismételten átolvasta a kezébe nyomott iratot, éles bíráló szemmel
mérlegelte a szabályosan egymás mellé állított betűket s hamarjában
megbecsülte a törvényszéki irnok szakbeli értékét, majd mély figyelemmel
hallgatá öcscse elbeszélését, s végre hosszas megfontolás után kimondá a
kívánt jogvéleményt.
– Bajos dolog, – mondá Gombos Menyhért úr, fejét bólongatva s komolyan
nézve a kezében tartott írásra.
Eme két szóban roppant tudomány és éles jogbölcsészet rejtőzhetett
ugyan, de Gombos úr, mint kevésbbé iskolázott fő, nem volt képes mélyére
hatolni, azért csak hallgatva nézett bátyja komoly arczára, mintha várná
a bővebb magyarázatot.
Gombos Menyhért úr azonban, úgylátszik, nem szándékozott jogvéleményét
kommentárokkal kísérni, mert öcscse kérdő tekintetére még komolyabb
arczczal ismét csak ezt felelé:
– Bajos dolog.
– Mit tegyek? – kérdé Gombos úr eme másodszori orákulum után.
Gombos Menyhért úr azt vélé, legjobb lesz Debora nénitől kérni tanácsot,
ki okos és tapasztalt asszony s fiatal korában jó barátságban élt egy
nyelves asszonysággal, kinek hét és fél évig tartó válópöre volt
férjével. Igen; de még mindig nem bocsát színe elé, – veté ellen az
ifjabb Gombos. – Egy esztendő alatt még az öreg asszonyok haragja is
lecsillapúl, – viszonzá erre az idősebb Gombos, mely nagy mondás
tudományos színezete által annyira meglepte Gombos urat, hogy nyomban
útnak indúlt, bebocsátást kérni a félelmes asszonyság színe elé.
Debora néni Menyhért úr házában lakott, melynek egyedüli és absolut
hatalmú uralkodója volt, Menyhért úr, mint a nagytudományú férfiak
rendesen, nem kerülhetvén ki házi körében az asszonyi iga édes terhét.
Ugyanitt lakott az egyszarvú bukása óta Mártha, Gombos úr leánya is, ki
csakhamar Debora néni kedvenczévé lett, a mennyiben ily zordon
asszonyság udvaránál valaki egyátalában kegyencz lehet. Annyi bizonyos,
hogy a félelmes agg hölgy kegyelméhez a legbiztosabb kulcs a szép kis
Mártha félénk szószólása volt, és Gombos úr, ki leányával titokban
mindennap találkozott a szinben s jól ismerte a megközelíthetetlen
erősség belviszonyait, most egyenesen Mártha után kérdezősködött, midőn
Menyhért úr konyhájába félénken bepillantott.
– A kisasszony az öreg asszonyságnál van, – felelte a ház egyetlen
szolgálója.
Gombos úrnak tehát nem maradt egyéb tennivalója, mint minden salvus
conductus nélkűl egyenesen a rettenetes szoba ajtaján kopogtatni. Az
ajtó megnyilt. Gombos úr nagyot lélekzett és belépett. Az öreg
asszonyság az ablak mellett ült s midőn megismerte vendégét, harcziasan
megrázta fejét s fölemelkedett székéről.
– Miben lehetek uraságod szolgálatára? – kérdé félelmes udvariassággal,
mely Gombos urat jobban megijeszté, mintha féktelen haragjában ajtót
mutatott volna.
– Csókolom kezét kedves néném, – mondá Gombos úr alázatosan.
A rendületlen asszonyság azonban nem látszott hallani az udvarias és
hódoló köszöntést, hanem Mártha felé fordúlt s röviden kiparancsolta a
szobából, mert – a mint metsző gúnynyal megjegyzé, mihelyt a leány
betette maga után az ajtót, – ily fiatal leány bizonyosan nem
hallgathatja meg veszedelem nélkűl egy botrányos hírű ember beszédét.
– Kihez legyen szerencsém? – kérdé aztán Gombos úrtól nagy
udvariassággal, de nem csekélyebb következetlenséggel, a mennyiben
előbbi gúnyos megjegyzése eléggé sejteté, hogy jól ismeri a jelenlevő
bűnöst.
Az öreg hölgy azonban harczi kedvében nem sokat törődött a
következetességgel, s mivel Gombos úr e kérdésre hirtelen meglepetésében
semmit sem felelt, újra kérdezé engesztelhetetlen udvariassággal:
– Kihez legyen szerencsém?
– Nem ismer kedves néném? – kérdé Gombos úr ártatlanúl.
– Ismerlek, jó madár, – tört ki az öreg asszonyság, egyszerre kiesve
udvarias szerepéből, s ama meglepő gyorsasággal, mely öreg és ifjú
hölgyeknek közös sajátja, szökve át egyik végletről a másikra. Ismerlek,
jó madár; bár soha se ismertelek volna. Mit akarsz itt? Ki hívott?
Vigyen el az ördög.
– Kérem, édes néném, csak egy perczre hallgasson meg, – esengett Gombos
úr, Debora asszonyság felé nyujtogatva a kezében tartott hívatalos
iratot.
– Vigyen el az ördög, – ismétlé az erélyes asszonyság.
De mivel az ekképen utasított titkos fekete hatalmasság e másodszori
konjuráczióra sem jelent meg, hogy Gombos urat elvigye, az ingerlékeny
agg hölgy felhagyott ez irányban minden további kísérlettel, és székére
roskadva, heves könyekre fakadt.
– Megöl ez az ember, meggyilkol, – zokogá panaszos hangon. – Pedig még
el sem temethetnek; elverte a temetési költségeket is. A temető árkában
fognak elásni.
E borzasztó gondolat ismét visszaadni látszott előbbi harczi kedvét,
mert felugorva székéről, újra szembeszállt sírontúli nyugalmának bűnös
megrontójával.
– Mit akarsz? – kérdezé lángoló haraggal.
– Csak ezt az írást méltóztassék elolvasni s némi tanácsot adni, – mondá
Gombos úr, ismét feléje nyujtva idézőlevelét.
– Nem tudok olvasni, – mondá fagyos ironiával a kérlelhetetlen agg
hölgy.
Gombos úr nem merészelt nagynénje tudományos képességeinek
diskussziójába bocsátkozni, hanem minden további vitatás nélkűl,
kiindulási pontúl véve a fennebbi önmegalázó nyilatkozatot, kitárta a
többször említett okiratot, és mély, ámbár jelentékenyen reszkető hangon
elejétől végig fölolvasá, mialatt az engesztelhetetlen asszonyság
mindkét fülét erősen befogta kezével. Hogy azonban e hadi csel daczára
is jól megértett mindent, elárulá ama rövid, de lesujtó nyilatkozata,
melyet amen fejében a felolvasáshoz csatolt s mely állt e két szóból:
– Úgy kell!
Gombos úr alázatosan kérdé, – mit legjobb ily esetben tenni?
– Úgy kell, megérdemled, mondá Debora néni minden felelet helyett. – Te
voltál az oka, te hoztad magadra és mindnyájunk fejére ezt a szégyent.
Fiatal leányt kellett elvenned vén ember létedre, mikor volt saját
felnőtt leányod, ki elbírta volna háztartásodat? Most edd meg, a mit
főztél. Te cziczomáztad, te czifráztad azt a drágalátos menyecskét. Más
vén ember, ha már elköveti ezt a bolondságot, legalább kordában tartja
feleségét; de te vak voltál, vagy tán, uram bocsá’! magad tanítottad a
hiúság tudományára. Gyönyörködtél benne, gyönyörködjél most is. Hiszen
azért költötted rá mindenedet, azért juttattad tönkre egyetlen
gyermekedet és hoztál szégyent az ő nevére is, azért fosztottál meg
másokat még a tisztességes temetéstől is, hogy örömet csinálj neki. Most
meg van az öröme. Gazdag, előkelő asszonyság lesz. Érd be vele.
Gombos úr vígasztalanúl mellére hajtá fejét s megtört hangon mormogá,
hogy ő mindig jót akart.
– A mit akartál, az bekövetkezett, – mondá az öreg asszonyság szigorúan.
– És most elég a jóból; nekem ezzel ne alkalmatlankodjál többet. Te vagy
az oka mindennek, viseld békességes türéssel, és ha elválasztanak a
feleségedtől, adj hálát az istennek, mert ez a legkisebb baj, mit
esztelen fejed megérdemel. Hanem ebbe a házba többé ne tedd a lábadat.
Eleget vétkeztél eddig is leányod ellen, legalább ne öld meg egészen
szerencséjét. Egyik derék fiatal kereskedő tisztességes szándékkal jár a
házhoz, de ha itt gyakran találkoznék veled, attól félek, nem merné ily
rosszhírű ember leányát elvenni. A legjobb, a mit leányoddal tehetsz,
az, ha minél inkább elfelejteted a világgal, hogy apja vagy. Ha már rád
ujjal mutogatnak az emberek, legalább lányodra ne mutassanak. És most
isten hírével!
S ezzel a keményszívü asszonyság visszaereszkedett székére és buzgón
hozzáfogott félbenhagyott kötéséhez, ez által kijelentve, hogy vége van
az audiencziának. Gombos úr megfordúlt és kitántorgott az ajtón. A
kegyetlen szavak még egyre zúgtak fülében, mintha tenger fenekén járna
és a torlódó hullámok szakadatlan moraját hallaná. Lábait egymás után
rakta a földre, közönséges emberi szokás szerint, de mégis úgy érzé,
mintha a szoba padozatja vinné őt kifelé, mintha a föld is megindúlt
volna, hogy őt messzire feldobja a légbe. Kábúltságában fölfelé
tekintett, a mint a boltozatos tornáczon végigment és csodálkozott, hogy
még mindig nem ütötte fejét a boltozatba. Hanem azért valami mégis
nagyon súlyosan nyomta fejét. Levette kalapját, de a teher egyre
nehezebb lett s attól félt, hogy szétnyomja agyát. A tornácz túlsó végén
mintha leánya alakját látta volna, mintha feléje sietne, mintha csókot
hintene felé ujjával – Gombos úr félénken a tornácz falához lapúlt s
leosont a lépcsőn, nehogy megmételyezze közellétével az ártatlan
gyermeket. A kapu alól ismét visszatekintett – hátha csak káprázatot
látott, mert érzé, hogy fejében, szemében valami idegen elem van,
melyről nem tudta, hogy mi; de annyit tudott, hogy elszédíti agyát, nem
létező dolgokat láttat szemével. Mire visszafordúlt, már elfeledte, mit
akart látni: de látott csodálatos, ismeretlen színeket tánczolni a
légben és a ház falán, és hallotta fülében azt a zsibbasztó zúgást,
minőt gyermekkorában sokszor hallott, ha üres kagylót tartott füléhez.
Gombos úr visszaemlékezett erre, s csodálkozott, ki ismétli most vele e
gyermekkori kedvtelését? De ezen sem töprenkedett sokáig, egyszerre
eszébe jutottak nénje kegyetlen szavai s félénken körűltekintve, lassan,
óvatosan, tolvajmódra kiosont a kapun.
III.
És ment tovább, tovább, merre ingatag lába vitte. Nem tudta merre megy,
azt sem tudta, ha egyátalában megy-e; csak annyit sejtett homályosan,
hogy a házak falai két oldalt el-eltünedeznek mellőle és hogy valami
titkos erő feltarthatatlanúl ragadja tovább ismeretlen irányban. Agyát
egyetlen kínzó, nehéz gondolat tölté be, mely mint a lázbeteg álma, újra
meg újra elülről kezdődött és soha sem tudott befejezést érni. Homloka
tűzben égett, mintha gyors időközökben izzó vassal sütögetné valaki;
többször hozzá is kapott, hogy elhárítsa a gyötrő fájdalmat; de csak a
nehéz verítéket törölhette le róla. Majd meg azt sejté, hogy a gyalázó
bélyeget ütik homlokára, mely nénje szava szerint őt teljes joggal
megilleti. Körűlnézett, ha nem veszi-e észre a járó-kelők arczán, hogy
valami feltűnőt, valami visszariasztót látnak homlokán? Épen egy hangos
beszédű társaság haladt el mellette s homályosan nevét is hallá a sok
szószaporítás közt. A mint megállt, az emberek is észrevették, egy-kettő
mosolygott, más elfordítá fejét, de mindnyájan elhallgattak és tovább
mentek; nehány percz mulva azonban Gombos úr hangos kaczagást hallott
amaz irányban. Bizonyosan rajta nevettek, róla beszéltek. Ki is lehetne
más a világ nevetségének, a jók megbotránkozásának tárgya? Gombos úr
most már nem mert az útcza közepén haladni, félt az emberek itéletét ily
vakmerőség által kihívni; a házak falához lapúlt s így osont tovább,
tovább, czéltalan útján, lelkében ama szorongással, szemében azzal a
félénk riadozással, melyet a páriák érezhetnek, midőn véletlenűl egy
buzgó brahmin város útczáin kell végig lopózniok.
De hát miért? – kiáltott ekkor egy elkeseredett hang lelkében, a mint
reszkető lábbal egy ház csukott kapujához dőlt s rongyos kendőjével
letörlé a verítéket arczáról. – Mit vétett ő, hogy veszett vadállatként
kell az emberek elől menekülnie? Mi ütötte homlokára azt a csúfos
bélyeget, melyre ujjal mutogatnak az emberek? Körűlnézett nehezülő
szemével, mintha választ keresne kérdésére. Az útcza néptelen volt, a
ritkuló házak azt mutatták, hogy már közel jár a város végéhez.
Csodálkozott, hogy ide jutott s nem foghatta fel, mi hozta erre? Az égre
nézett; a nap már leáldozóban volt. Gombos úr bámulva kezdé sejteni,
hogy több óra óta van útban s el nem képzelheté, hol járt, mit mívelt
annyi idő óta. Hiszen alig volt dél, midőn bátyja házát elhagyta. Bátyja
házát! Ott mondták szemébe a kegyetlen igazságot, hogy ő rosszhírű
ember, kinek saját leányát kerűlnie kell, nehogy megrontsa jó nevét és
szerencséjét. S ő ezt eddig nem tudta. Azt hivé, a világ szerencsétlen
embernek tartja, ki felett szánakozni kell; s ime, most hallja, hogy az
emberek őt okolják mindenért, őt tartják felesége megrontójának, ő rá
mutatnak ujjal, mint a város botránykövére. Feje elszédűlt e gyötrő
visszaemlékezésre, ébredni kezdő eszmélete elaludt, mint a gyönge láng –
és ismét megindúltak lábai, függetlenűl akaratától s vitték tovább,
tovább.
De a lázadó hang ismét felsikoltott lelkében. Miért? Mit vétett ő?
Szeretett, nagyon szeretett – egyebet semmit sem követett el. Oly nagy
bűn a szerelem? Ismét eszébe jutottak nénje szavai. Vén ember volt, –
hogy mert szeretni, hogy merte a természet rendjét felbontani? Az ő
szerelme bűn is volt, őrültség is volt. Magához kötött egy fiatal bájoló
leányt, kinek nem tudta szívét betölteni, kit mintegy erővel ráhajtott a
romlás ösvényére, míg ő azt hitte őrültségében, kielégítheti
tökéletesen, ha cziczomázza, dédelgeti, mint a gyermek a bábut, és
ezalatt tönkre tette önmagát, megrabolta leányát, szégyent, nyomorúságot
hozott családjára, nevetséget és átkot saját bolond fejére. Miért
szeretett, oh miért szeretett, ha az ő szerelme bűn volt és őrültség?
Egészen beesteledett már, midőn Gombos úr hosszas öntudatlan vándorlása
után megállapodott s a fennebbi nehéz kérdést tevé fel magának, melyre a
világ nagy bölcsei sem tudtak megfelelni. Világos tehát, hogy ily
szegény, tanulatlan, öreg bukott szatócs hasztalan kereste volna rá az
illő választ. Gombos úr is megelégedett azzal, hogy nehányszor keményen
mellbe és főbe ütötte magát s szigorúan megtépte rendetlen szürke haját.
Miután így illendőképen megbünteté magát elkövetett bűneiért, annyira
magához tért, hogy a külvilágra is némi figyelmet kezdett fordítani.
Kinn volt az országúton; a város végső házait jó messzire elhagyta már.
Az éj ugyan leszállt, de a tele holdvilág mellett elég tisztán lehetett
látni a vidéket. Szemben ama fával, melyhez Gombos úr támaszkodott,
magas úri lak emelkedett, mindkét oldalán erős kőfallal, mely mögűl a
kert koronái kandikáltak ki az országútra. Gombos úr tompa
érzéketlenséggel bámult a díszes úri lakra, szórakozottan megolvasta
kivilágított ablakait s csodálkozott, mért nem világítják meg
valamennyit. Valami megfoghatatlan érdeklődés nem engedé szemét a házról
elfordítni; úgy sejté, hogy sokszor látta, jól ismeri – s aztán egy
hirtelen nyilalás szívében – megmagyarázta, micsoda ház előtt áll.
És mintha e belső sugalatot külső jel is akarná erősíteni, a kertből
vídám, ezüstcsengésű nevetés hangzott ki a néma országútra. Gombos úr
nagyon jól ismerte e kedves kaczagást, hajh! sokszor gyönyörködött
valaha benne, talán épen ezen a helyen is, midőn hajdanában szép
vasárnap délutánokon erre sétáltak s együtt tréfáltak, együtt nevettek a
köpczös Bialréthy úr kurta lélekzete fölött. Gombos úr figyelmesen előre
nyujtá nyakát, ha vajjon nem kaphatna-e el megint egy pár hangot abból
az ezüstcsengésű nevetésből? Legalább még egyszer szeretné hallani.
Leült a nedves fűre és a fa törzséhez támasztotta fejét. És a törzsben
lakó erdei szellemek suttogni kezdtek fülébe. Gombos úr álmélkodva
hallgatott rájuk; az soha sem ötlött volt eddig eszébe, a mit most a
szellemektől hallott. Hogy ez a szívtelen hiú asszony nem azért hagyta
őt el, mert nem volt képes szívét betölteni, hanem azért, mert a fény, a
kincs csábította, mért pénzen adta el lelkét, önmagát; hogy ez a
teremtés épen úgy nem szereti mostani kedvesét, mint nem szerette őt,
kit tönkre tett, meggyilkolt, és épen úgy elhagyná azt, mint elhagyta
őt, ha nagyobb árat kinálnának értte. Gombos úr csak hallgatta,
hallgatta a szellemek lázító suttogását, és úgy érezte, hogy gyűlölni
kezdi ezt az asszonyt, és feszülten figyelt, ha nem hallaná-e legalább
még egyszer nevető hangját, s halkan felelt a szellemeknek, hogy
gyűlöli, meg tudná ölni ezt a szívtelen asszonyt.
Hazudtál, szegény öreg csalódott szerelmes! Nem gyűlölted te őt;
szeretted, akkor is őrülten szeretted.
IV.
Gombos úr egész éjjel ott ült a fa tövében, beszélgetett a szellemekkel
és leste hiába felesége hangját. A mythologikus őskorban reggelig
bizonyára örökkön könyező forrássá változott volna; de mivel Gombos úr a
jelen józanirányú korszak fia volt, melyben a megcsalt férjek nem
változnak kővé, forrássá vagy panaszos dalú fülemilévé, hanem törvényes
úton bíró által döntetik el szívbeli pöreiket, – a fakadó hajnallal ő is
fölemelkedett éjjeli őrtanyájáról, s tökéletesen elcsigázva, a hűlés
következtében szerzett erős náthával haza vánszorgott nyomorúlt
pinczelakásába.
A válópör pedig belépett a maga törvényes folyamába. Gombos úrnak, mint
minden ingó és ingatlan vagyon hiányában szűkölködő embernek, a
törvényszék hívatalból rendelt ki ügyvédet. Az ügyvéd úr nevetve fogadta
el a sok tréfával kínálkozó ügyet s kollégáival azon melegében számos
talpra esett élczet közölt a komikus kliens rovására. Gombos úr maga is
szerencsés volt e kitünő élczek néhányát szerző saját ajkáról
élvezhetni, midőn irodájában megjelent. Legjobb volt ezek között a
szerelmes vén bak regéje, melynek finom czélzásai fölött az ügyvéd úr
torkaszakadtából nevetett, s igen rossz néven vette, hogy Gombos úr,
kinek kizárólagos mulattatására beszélte el a humoros regét, még el sem
mosolyogta magát. E fölötti haragjában kissé kurtán bánt el vele, s
miután tudtára adá, hogy ügyét bizonyosan el fogja veszteni,
megvígasztalá ama biztató igérettel, hogy a pert minél továbbra húzza.
Ez által – mondá – legalább megszekirozzák a szerelmes párt s présbe
szorítják Bialréthy urat.
Gombos úr nem fogta fel ugyan e mysztikus szavak értelmét, de nem is
kereste sokáig. Annyit látott, hogy ügyvéde is neveti őt, mint nevette
mindenki, a ki nem fordúlt el tőle megvetéssel. Midőn a törvényszék elé
lépett, a bíró urak is összemosolyogtak, sőt a fiatal jegyző azonnal
sikerült torzképet is rajzolt róla, mely kézről kézre járt mindenkinek
nagy gyönyörűségére, míg Gombos úr félszemmel folytonosan kísérte a
torzkép vándorlását s a megfelelő vidám arczkifejezéseket. Hozzászokott
már mindenhez s nem is hihette, hogy máskép is lehessen. A mint az indus
pária tökéletesen meg van győződve arról, hogy megvetett állapota a
természet rendjének szükségszerű következménye, s távolról sem vonja
kétségbe a jámbor brahmin jogát, midőn az őt kedélyesen leszúrja:
azonképen Gombos úr is egészen rendén levő dolognak vette azt, a mi vele
történik. Ha az útczán járt s túlsó végén hangos kaczagást hallott,
bizonyosra vette, hogy rajta nevetnek s szépen kitért más útczába; ha
pedig valaki feje fölött hangosan becsapott egy ablakot, szentűl meg
volt győződve, hogy ez az ő megjelenése fölött való méltatlankodásból
történik s a falhoz lapúlva csöndesen tovább lopózott, nehogy jelenléte
által még jobban felingerelje a haragos egyéniséget.
Bátyja házához sem mert többé menni, nehogy rossz hírbe hozza ártatlan
leányát. Szegény Mártha nem tudta mire vélni apja elmaradását, és
sokszor fölkereste őt pinczelakásában. De Gombos úr ilyenkor bezárta
ajtaját, s midőn a leány az ajtón keresztűl sirva kérlelte és hizelgő
szavakkal esengett, hogy bocsássa legalább egy pillanatra maga elé,
Gombos úr megkeményíté szívét s haza küldé. Legalább azt a terhet ne
viselje lelkén, hogy megrontotta leánya szerencséjét. Azzal kárpótolta
magát, hogy éjjelenkint bátyja háza elé lopózott s órákig elnézte az
ablakot, mely mögött leánya aludt. Különben is többnyire csak éjjel járt
ki, a napokat pedig nedves földalatti lakásában tölté.
Ide kopogtatott be egy nap Gombos Menyhért úr. A válópör mozgásban volt
egy pár hónap óta már s az egész város róla beszélt. Sok tanú lépett föl
Gombos úr ellen, nehéz bűnöket bizonyítottak rá, de vagy a bűnök nem
voltak elég súlyosak, vagy a tanúk elég kifogástalanok, elég az hozzá,
hogy Gombos úr ügyvéde derekasan húzta-halasztotta az ügyet s többször
mondá kliensének leereszkedő vállveregetéssel, hogy Bialréthy úr
nemsokára présbe kerűl.
Mindennek különben semmi köze Menyhért úr látogatásához. A tudományos úr
ugyan szintén bőségesen hallotta úton-útfélen öcscse viselt dolgait,
hanem egyes tagolatlan morgásokon kívül eddigelé még senki előtt sem
nyilvánítá magánvéleményét. Sőt mostani látogatása által fényesen
megmutatta, hogy a testvéri szeretet magasan felűl áll a világi
szerencsétlenségeken.
– Hogy vagy? – kérdé a tudós férfiú, miután komolyan kezet fogott
öcscsével s tudományos szórakozottságában egy fölfordított dézsára ült.
– Köszönöm, jól, – viszonzá Gombos úr gépileg.
Menyhért úr erre mély hallgatásba merűlt s álló egy óráig tudós
problemák megoldásán látszott fejét törni. Egy óra mulva ismét a földi
dolgokra irányzá szemét, melyet az utolsó negyedben mereven a szoba
szegletét bevonó pókhálóra szegzett volt; fölemelkedett a dézsáról,
megrázta öcscse kezét jóakaró komolysággal, és a következő meglepő
szavakban adta elő bölcsészi elmélkedésének rezultátumát:
– Hogy vagy?
S miután pár perczig hiába várt feleletre, megfordult, fölvette kalapját
s lassan kiment a szobából. De azonnal ismét visszatért s minden
magyarázat nélkül a felfordult dézsára ült.
– Igaz, majd elfeledtem, – mondá a tudós férfiú. – Márthát megkérte egy
fiatal ember.
Gombos úr nagyot sóhajtott. Tehát mégis használt leányának az ő
visszavonulása. Hála istennek, legalább őt nem tette boldogtalanná.
– Neve Deszkási Imre, – folytatá Menyhért úr nagy megfontolással. – Szép
név és jól hangzik.
Gombos urnák nem volt semmi kifogása a név hangzása ellen.
– De a fiú apja – folytatá Menyhért úr még nagyobb megfontolással, – nem
akar a házasságba egyezni – mert – mert –
– Mert az én leányom, – egészíté ki Gombos úr keserű sohajjal.
A tudós férfiú meglepetve nézett öcscsére, kiről soha sem tett volna föl
ennyi találékonyságot.
– Nemcsak ez a baj, – mondá aztán vígasztalólag. – Ezt még elnézné, ha a
leánynak legalább pár ezer forintja volna.
– Pár ezer forintja! – sóhajtott Gombos úr, s körülnézett nyomorult
odujában.
Menyhért úr óriási tudománya nélkűl is könnyen ki lehetett találni, hogy
e tekintet azt akarja mondani: ebből nehéz volna pár ezer forintot
összehozni. A tudományos úr jó sokáig gondolkozott e tétel fölött, s
végre hosszas számítás és szemlélődés után e következtetésre jutott:
– Nekem sincs.
S mivel Gombos úr ez orákulumra csak szomorú fejbólintással felelt, a
tudós férfiú ismét felállt a dézsáról, komolyan kezet fogott öcscsével s
most az egyszer valósággal eltávozott.
Alig telt el azonban egy negyedóra, ismét látogató lépett Gombos úr
földalatti barlangjába, nem oly nagy philosoph, mint az előbbi, de
sokkal előkelőbb és finomabb. Az ügyvéd úr volt.
Az ügyvéd úr rendkívül vidámnak látszott. Kedélyesen megveregette Gombos
úr vállát s pálczájával tréfásan lelökte az asztalról azt a penészes
kenyérdarabot, mely Gombos úr mai ebédjét képezte.
– Jó hírt hozok, – kiáltott jókedvűen. – A mit előre jósoltam,
beteljesedett. Bialréthy urat már szorítja a prés, erősen szorítja.
Gombos úr nem látszott ezzel törődni.
– Sőt többet mondok, – folytatá az ügyvéd lassúbb hangon. – Már ki is
sajtoltuk belőle, a mit lehetett. Bankót sajtoltunk ki. Hahaha! Mindenre
kész. Hahaha! A szerelmes öreg urak mindenre készek.
E kettős vágású finom czélzás annyira megnyerte a humorisztikus ügyvéd
tetszését, hogy Gombos urra tekintve, hangos kaczagásba tört ki. Azután
lecsendesülve, folytatá előbbi bizalmas hangján:
– Bialréthy úr ajánlatot tesz önnek, Gombos úr. Ha elismeri ama vádakat,
melyeket neje ön ellen fölhozott s így azonnal véget vet a hosszadalmas
válópörnek, fizet önnek készpénzben négyezer forintot. Szép ajánlat.
Készpénzben azonnal négyezer forint, s nem kell érte egyebet tenni, mint
irásban elismernie, hogy ön könnyelmű, pazarló és kicsapongó. Csak a
nevét kell aláírnia. Szép honorárium, hahaha! ennyiért még
apagyilkosságot is vállalna magára, úgy-e.
És mindezt oly kedélyes meggyőződéssel mondá az öreg ember szemébe,
mintha teljes lehetetlennek tartaná, hogy ez ajánlatot még vissza is
utasíthatná. Gombos úr érzé jól e nagy megalázást. Neki lehet bátran ily
ajánlatot tenni. Mit is várhatna egyebet? Talán azt, hogy önérzetet,
becsületérzést tegyenek föl róla? Nevetség!
– No hát, mikor jő hozzám, fölvenni pénzét? – sürgeté az ügyvéd
türelmetlenűl.
De hátha megmutatná, hogy még sem oly komisz ember, a milyennek tartják?
Volt idő, midőn ismerős szerény körében mindenki tisztelte őt s
becsületes embernek tudta. Sokan emeltek előtte kalapot az útczán s
előkelő nagy kereskedők nyilvánosan kezet fogtak vele. Mit tett azóta,
hogy ennyire sülyedt mindenki szemében? Hátha fölemelkednék régi nemes
önérzetében, s úgy dobná ki ajtaján e szemtelen embert, hogy megtanulná,
mi az, becsületes embernek ily ajánlatot tenni?
– Megnémult, Gombos úr? – nógatá az ügyvéd, nem is sejtve, mily nyájas
szándékkal gondolkozik felőle e pillanatban a hallgató ember. – Vagy tán
kevesli az összeget? – Gondolja meg – négyezer teljes jó forint – minden
levonás nélkül, még én is lemondok az engem illető honoráriumról, – a mi
igen nagylelkű tett volt az ügyvéd úr részéről, tekintve, hogy Bialréthy
úrtól ő sem kapott többet négyezer forintnál.
Ah! nem, nem. Neki nincs már joga ily nemes felbuzdulásra. Vele tehetnek
már akármit, nem alázhatják le. Négyezer forint nagy pénz; épen elég
volna leányának. Boldoggá lehetne általa, akármily módon jutott hozzá
apja. Egyforma a pénz értéke, akár tiszta akár piszkos, és a mi szégyen
belőle származik, csak az ő fejét érheti, a kit már semmi sem
szégyeníthet meg.
– Szóljon már, atyafi! – kiáltott az ügyvéd haragosan. – Mikor akarja
fölvenni pénzét?
– Mentől elébb, – mondá Gombos úr.
– Jőjjön hát azonnal hozzám, – viszonzá az ügyvéd. – De az utczán három
lépésre mögöttem maradjon. Menjünk.
El is mentek. Gombos úr aláirta bűneinek bevallását, el sem olvasva mit
ír alá, aztán zsebre rakta kialkudott bérét, vette kalapját s alázatosan
ajánlotta magát. Az ügyvéd úr hátat fordított s kinézett az ablakon,
mintha nem hallaná Gombos úr búcsúzását. Az öreg bűnös ezt is egészen
rendén valónak találta, szép csendesen kicsúszott az ajtón, halkan
betette maga után s leosont a lépcsőn.
És ugyane tolvajlépésekkel, a házak falaihoz lapúlva, mellékutczákon
sietett bátyja lakása felé. Érezte, most már ellenmondás nélkűl érezte,
hogy nincs joga fejét fölemelni, a becsületes emberek szeme közé nézni.
Megtapogatta zsebében a pénzcsomagot – ott volt – nem égette meg ujját,
be sem piszkolta, de azért nem mert föltekinteni. Tudta, hogy homlokára
van ütve visszavonhatatlan gyalázata; nem merte a tisztességes emberek
méltó boszúját arczátlanúl kihívni. Sietett, sietett, a mennyire lába
bírta, megmegriadva, ha egyes szavakat vagy lépteket hallott maga
mögött. Egészen elfuladt lélekzete, midőn a Menyhért úr kapuján belépett
s az udvaron ténfergő szolgálótól leánya után kérdezősködött.