nem adnak rá kétszáz forintot jó pénzben, hanem kerek summában két
huszast, minthogy vagyon az készítve khina ezüstből.
Az ily rútul megcsalt férj rohant rögtön haza ibrikestől, tele haraggal
és méltatlankodással: ott találta épen felségét és Ottokárt, a grófot.
Petronella és Ottokár gróf érdekes beszélgetésben valának elmerülve,
Pocski Pista nem engedte azt bevégezni, hanem maga kezdett újat.
– Nézze a gróf, milyen infámis a világ. Csalnak a mesteremberek mind,
nem lehet rájuk bízni semmit. Itt van ni: most vettem a feleségmnek
nevenapjára én magam egy ezüst theás ibriket a leghitelesebb
aranymívesnél, mint tizenhat próbás ezüstöt, kifizettem becsülettel, s
mikor haza hozom, akkor veszem észre, hogy khinaezüst. Gyalázat!
alávalóság; így megcsalni az embert. De megyek azonnal és beperlem a
semmirevalót. Khinaezüstöt adni igazi helyett!
Petronella Ottokárra nézett, Ottokár Petronellára; nem tudom, a kettő
közül melyik lehetett nagyobb zavarban. A harmadik, a férj bizonyosan
nem. Ő a legnagyobb lélekjelenléttel állítá, hogy azok a mesteremberek
őt mennyire megcsalták!
MIKOR EBÉDRE HÍVSZ VALAKIT, MEGMONDD, HOGY HOVÁ?
Karvalyi nagy gavallér volt a maga idejében.
No az alatt, hogy «nagy gavallér», nem azt értem, hogy csikorgó csizmát
viselt, meg fényes kabátot, hanem azt, hogy tartott elegáns szállást,
kocsit, lovat, ezüst zsinóros inast – a kedvese számára; ott adott
estélyeket, banketteket, szupéket, dinéket, szoarékat, matinékat, a
melyre hivatalosak voltak elegáns gavallérok, szinészek, tánczosnők,
énekesnők s más szolid társalgású szellemek.
Ezt mindenki tudta a városban.
Kevesebben tudták azt, hogy valahol egy kis újvilág-utczai udvarlakásban
Karvalyi úrnak egy más, szerényen butorozott szálláskája is van, a hol a
neje lakik három felnőtt leányával, a kik hímeznek és csipkéket mosnak s
munkáikat pénzért eladják; s tulajdonképen itt van Karvalyi úrnak
otthona.
Ezt, mondom, sokkal kevesebben tudták.
Egyszer Karvalyi úr megint nagy bankettet adott, száz palaczk franczia
pezsgőt vesztett fogadásban azon kérdés fölött, hogy K… tánczosnénak ki
van-e tömve a lába, mikor tánczol, vagy egészen igazi? elvesztette a
fogadást; nem volt a tárgyban semmi vatta.
Most e veszteségre nagy pezsgőzésnek kelle végbe menni; hogy legyen a ki
a száz palaczkot elfogyaszsza, olyan embereket is meg kellett hívni a
vendégségre, a kik még egyébkor nem voltak nála; így fogta el Karvalyi
valami régi jó ismerősét, s kérte igen szépen, hogy holnap jőjjön el
hozzá: nagy ebédet ád.
Az ismerős igérte, hogy elmegy.
Másnap az ismerős szépen fel is készül, s ebéd idején beállít Karvalyi
úr szállására, a hol a családja lakott, melylyel régibb ismeretségben
állt.
Csak a nő és a három leány volt otthon, azok pedig már asztalnál ültek,
egy nagyon takarékos ebédke vége felé, melynél nem hogy pezsgőről lett
volna szó, de pohár sem volt elég, a miből a vizet igyák.
Az ismerős bámulva mondá, hogy ő ide van híva ebédre a háziúr által.
Az pedig nincsen itthon.
Már úgy tehát bizonyosan a napot tévesztette el; holnapot értett
holnapután helyett. Bocsánatot kért, ajánlotta magát és elment.
Azt az egyet esze ágában sem forgatta, hogy Karvalyi úr őt nem ide
hivhatta ebédre.
Délután véletlenül összetalálkozik vele az utczán. Karvalyi úr nagyon
derült állapotban volt. Megragadta.
– De ugyan barátom uram, mért nem jött el? Milyen fölségesen mulattunk;
vártuk egész négy óráig.
A megtámadott komoly képpel felelt:
– Hiszen én ott voltam délután két órakor, de már akkor megebédeltek.
– Kicsodák? kérdé Karvalyi úr, gonoszokat sejtve.
– Hát a ténsasszony és a kisasszonyok.
– Ön talán az én szállásomon volt? kiáltá megrémülve Karvalyi.
– Hát hol másutt?
– S tán megmondta a feleségemnek, hogy én önt ebédre hívtam?
– Azzal mentem be.
– No akkor szép mulatságot készített ön az én számomra odahaza…
MELYIK HÁT A JOBBIK?
Talfájay úr igen jó ember volt.
Még pénze is volt sok.
Ebből gondolható, hogy minden ember igen nagyon is szerette.
Azok között, a kik igen nagyon szerették, volt két unokaöcscse is; az
egyiket hivták Endrének, a másikat Kristófnak.
Kristóf idősebb volt Endrénél tiz esztendővel; Endre pedig akkor járt
juratériára Pesten.
A két unokaöcs természete merőben ellenkező volt egymással; különösen a
legfőbb pontban, a pénz dolgában.
Talfájay úr volt mind a kettő gondnoka; legjobban ismerte
körülményeiket. Az a Kristóf, az csupa magasztalni való fiú volt; az
Endre pedig nagy széltoló, pénzpazarló, a ki mindig ruha nélkül jött
haza Pestről a terminus végén.
– Nézd a Kristóf bátyádat, te korhely! te naplopó; szokta ilyenkor
mondani Talfájay úr a tékozló fiúnak: az az ember. Neki alig maradt egy
pár ezer forint értéke a szülőiről; mégis milyen rendesen meg tudott
belőle élni, s a mióta maga átvette a vagyonát, legalább is
megtizszerezte: olyan lennél! úgy tudnál gazdálkodni! De nem ám
korhelykedni; a makaóasztalnál ülni, a biliárdot nyúzni, dominus frater.
Ohó! Meg aztán a tánczosnéknak koszorúkat hajigálni, meg pezsgőt inni és
fehér keztyűben járni, öcsém! Ha! Meg nem ám ismeretséget kötni
uzsorásokkal, a kik százat iratnak ötven helyett, gavallér! Biz úgy!
Neked tudom, a mint nagykorúvá lész, egyszerre füstöt vet a vagyonod,
pedig szépen örököltél apádról, anyádról; a sok adósságban majd mind
lefoglalják.
Pedig már csak egy esztendő volt hátra a nagykorúságig.
– Pedig az én vagyonomra ne sokat számolj. Én ki nem tagadlak semmiházi,
én tovább elélek mint te; mert nem éjszakázom, nem iszom rumot theával,
sem stb. Addig pedig, a míg élek, én ugyan egy garast sem adok.
Szép tanácsok, fenyegetések mind nem használtak Endre úrfinak; a
legközelebbi terminus végén megint olyan képpel jött haza, a miből azt
lehetett kiolvasni, hogy ennek pénz kell.
Nem is hagyta sokáig találgatni baját, nagy hamar előállt vele.
– Kedves urambátyám, adjon nekem kölcsön egy kis pénzt.
– Kölcsön? hogy adnék kölcsön? Hát nem tudod, hogy még kiskorú vagy?
– Adjon hát ajándékba.
– Tudod, pénzt nem adok. Ha ruha kell, megvarratom, a kosztodat
kifizetem; ha bor kell, adok hordóval.
– No ne tréfáljon, nekem kész pénz kell, még pedig kétszáz forint.
– Kétszáz forint! Tudod-e, hogy mennyi az a kétszáz forint? Törvényes
ember vagy, most tanulod a just, jól tudhatod, hogy kétszáz forint egy
nemes ember fejváltsága, kétszáz forint egy nemes asszony törvényes
moringja, s te csak úgy mondod azt, hogy «kétszáz forint.» Sipkát kell
akkor emelni öcsém, mikor az ember azt mondja, hogy kétszáz forint, mert
az nagy úr.
– No hát tísztelem alássan a tekintetes kétszáz forint urat; kivántam
nála tiszteletemet tenni.
– Nem beszélsz vele öcsém. Nem kapsz. Nem adhatok.
– Nekem pedig okvetlen kell.
– Mire kell? Adós vagy? Tartozol vele?
– Igen is.
– Csak azért sem adok. Ha pénzt vettél fel s nem tudsz fizetni:
csukjanak be, azt akarom, hogy csukjanak be.
– Nem fognak érte becsukni, mert ez becsületbeli adósság; becsületszóra
vettem fel, ha nem fizetek, csak a becsületemet vesztem.
– No akkor se baj. Főbe lövöd magadat s punktum.
Endre öcsém látva, hogy nagybátyja könnyen veszi a dolgot, ő is könnyen
fogta.
– Biz én nem lövöm magam főbe, hanem majd keresek valami becsületes
uzsorást, a ki százas kamatra előteremti azt a kis pénzt, úgy is csak
egy évig kell neki utána várakozni.
Azzal fütyörészve odább ment.
Egy óra mulva Talfájay bácsit Kristóf öcscse látogatta meg. Oh az
egészen más ember volt ám. Ez szépen megkérdezte, hogy érzi magát a
bácsi? elmondta, mi van az újságban, hogy kel a zab, meg a gyapjú;
dicsekedett, hogy milyen jó nyereségei voltak, itt vett, ott eladott
valamit; árverésen potom áron jutott ehez, ahoz, a mit már nagy
nyereséggel kérnek tőle. Most is egy igen jó üzlet kinálkozik a számára;
csak kétszáz forint kellene rá, egy év alatt száz perczentet lehetne
rajta nyerni, de most neki nincs, mert mind kukoriczába ölte, azt pedig
nem akarja elprédálni, mert most leszállt az ára, de tavaszra megint
felmegy; pedig sajnálja, hogy elszalasztja az alkalmat.
– Hiszen, öcsém, adok én kölcsön egy esztendőre.
– Lenne olyan jó kedves bátyám? szólt Kristóf, kapva a véletlen
szerencsén.
– Hogy ne adnék? Mindig visszafizetted pontosan.
– Egyébiránt én nem kivánom haszon nélkül. Minthogy magam bizonyos
százat nyerek rajta, kedves urambátyámnak ajánlok belőle tizenötöt.
– Nem öcsém, világért sem veszem el a szerencsédet. A mi után te
fáradsz, annak te vedd a hasznát; nekem ne adj többet, mint a törvényes
hat kamatot. Ha nyersz rajta, megérdemled, mert derék, életre való fiú
vagy.
Azzal nyitotta a ládáját az öreg úr s kivett belőle két csomag
bankjegyet, mind újdonatúj ötforintosok voltak, azon módon, a hogy a
bankból kikerültek; azokat az öreg úr mind szépen száz forintnyi
összegekben osztályozta, körül kötve aranyczifrás zöld papiros
szalaggal. Úgy adta át Kristóf öcscsének.
Nem volt kétsége benne, hogy az jó hasznát fogja venni.
Délután megint eléje került az a másik; fütyörészve jött, a hogy elment.
– No, megvan már a kétszáz forint, mondá nagybátyjának durczásan.
– Hol vetted? Kit öltél meg érte?
– Hát a hogy mondtam. Kerestem valami uzsorást, a ki adott.
– Micsoda kamatra?
– Száz perczentre.
– S ki volt az a semmirekellő gazember?
– Már azt nem szokás megmondani.
– Nem is hiszem, hogy kaptál pénzt.
– Biz az pedig itt van a zsebemben; tessék megnézni.
Endre úrfi kivett a zsebéből két csomag bankjegyet, s Talfájay bácsi
nagy hüledezve ismeré fel bennök saját újdonatúj ötforintos bankóit,
aranyczifrás zöld papirszalaggal keresztül kötve. Kristóf öcscse élelmes
ember volt, az ő tulajdon pénzét adta Endrének kölcsön százas kamatra.
Egy kicsit megvakarta a füle környékét s felhúzta rá az orrát, de nem
szólt semmit, hanem azontúl soha sem mondta Endrének: «olyan lennél,
mint Kristóf bátyád.»
EZ ELŐTT.
Tetszik azt tudni, hogy én a magyar-utczában 21-ik szám alatt lakom, egy
csendes kis magányos szobában, melynek ablakaiból két nagy szép kertre
nyílik a kilátás. A kertek nem az enyimek, hanem a belőlük átlengő virág
illat – az az enyim.
Fölöttem megint egy másik poéta lakik, Szigligeti; szintén olyan fekvésű
szobában, szintén arrafelé nyíló ablakokkal; – egész órákig halljuk
egymás dobogó lépteit; a magányos szavalás hangjait, miket a szentelt
dühbe hozott költő, mikor egyedül van, csupán láthatatlan múzsájának
mond el.
És ha még hat emelete volna ennek a háznak, mind a hat emeletnek ugyan
abban a szobájában okvetlenűl valami poéta ember fogna lakni, s írná
egymás tetejében a sok mindenféle kigondolhatót, ki versben, ki
prózában; – mert hát meg van ez a hely babonázva!
Ezelőtt negyvenöt évvel volt ennek a háznak a helyén egy alacsony,
rozzant vityilló, abban volt egy kis udvari szállás két szűk szobával,
(képzelhetni, most azon a helyen egy szoba van, az is kicsiny, hát még
mikor kettő volt!) az egyik szobát lakta egy becsületes czéhenkívüli
csizmadia; a másikat egy fiatal költő, a kit keresztnevéről híttak
Károlynak, azt pedig nagyon restellték előkelő rokonai, hogy
vezetéknevéről – «Kisfaludynak» czímezték.
A fiatal ember száműzve volt az apai háztól, azon szégyen miatt, hogy
ilyen mesterségre adta magát! Rokonaitól tehát semmi segélyre nem
számíthatott – sok ideig.
Urak, úrfiak! válogatott összes munkák kiadói, fiatal sárkányevő
talentumok, tengerszippantó geniek! vajjon mit gondoltok, hogy élt meg
ezelőtt félszázaddal az olyan ember, ki a magyar irodalomnak szentelé
tehetségét; – a mi persze, hogy nem mérhető össze a tietekkel?
Mikor még honoráriumnak híre sem volt, s mikor még a magyar író koldulni
szégyenlett.
Hát az bizony úgy élt meg, hogy nappal képecskéket festegetett, miket az
egyetlen műárus M. darabonkint három-négy forintjával fizetett (bankó
czédulában), este azután ülhetett az irásnak, olvasásnak; a festő
tartotta az írót, az ecset gondoskodott másodszülött testvéréről, a
tollról! A képecskéket mégis csak inkább el lehet adni, mint a verseket.
Az egyik szobában ült író- és rajzoló-asztala mellett Kisfaludy Károly,
a másik szobában ült a tőke mellett a szegény kontár csizmadia. Amaz a
halhatatlanság emlékét építé: költeményeket írt; emez a mulandóság
sebeit orvoslá: csizmákat foltozott; s a költő és a csizmafoltozó igen
jó egyetértésben éltek együtt.
Mikor Kisfaludy elkészült valami képpel, a mi a műárusnak megtetszett,
(adott érte tán öt forintot is); míg a szegény csizmadiának elfogyott a
munkája, csak úgy gubbasztott háromlábú székén, az ifjú költő
megvigasztalá:
– Ne búsuljon János mester, van nekem most egy kis pénzem, megélünk
belőle együtt. – S megosztá vele azt a keveset.
Máskor meg a költő pénze fogyott ki; a műárusnak nem kellett a munka,
meg-megszakadt a szerény kereset: a csizmadia észrevette aztán a
szomorúságot:
– Ne búsuljon ifjú uram, van nekem most munkám elég; majd elélünk
valahogy! – s akkor aztán egész éjjel ott ült a tőke mellett, hangzottak
mustája csattogásai reggelig: hogy ő is megoszthassa szegény keresményét
az ifjú költővel.
Így éltek együtt évekig a költő és a csizmadia a kis udvari szállásban,
egymás baját, gondját és kenyerét osztva; ilyen zene mellett születtek a
rímek, miket tíz év mulva az egész ország hangoztatott… és ezt most majd
el sem hinné senki.
Oh aranyat termő vaskora a magyar költészetnek!
A KOLDUS VERÉB.
Egyszer a budai hegyek közé menve, valami pákosz siheder elém áll egy
madárral, hogy vegyem meg, még pedig verébbel. Olyan nagyon kért, hogy
vegyem meg, hiszen csak egy krajczár kell érte. Hogy lehetne egy
verébért többet kérni egy krajczárnál.
Nekem ugyan a világon akármire másra volt szükségem, csak verébre nem;
hanem azt gondoltam, hogy ennek a fiúnak nagyon kell ez a krajczár;
ennek a verébnek pedig nagyon kellene a szabadság; hát csak megvettem a
jámbort.
A sváb kölyök szaladt a krajczárral, hogy vissza ne híhassam vele, én
pedig tenyeremre tevém a madarat, hogy repüljön a hova akar.
De az csak nem repült sehova a jámbor, hanem ült a tenyeremen nagy
gubbaszkodva, felborzolt tollakkal, s csak a fejét emelgette felém.
Közelebbről nézve észrevettem aztán, hogy a kis madárnak az egyik lába
eltörött, hihetőleg a tőrben vergődése közben, s csak a bőrfoszlánynál
fogva függ azon.
Már ezen majd segítsünk, mondám a jámbor szenvedőnek s elővéve
oltókésemet, szépen lemetszém vele az összezúzott csontot. Én bizony
szivesen ojtottam volna szegénynek mindjárt másik lábat is be; de ámbár
ojtott lábú emberekről már hallottam, ojtott lábú madarakat nem ismerek;
s e helyett zsebemben hordott viaszszal és gyolcs-szatyinggal, mint
aféle kertészember, bekötém az amputált lábat. Nem tudom helyesen
cselekedtem-e, mert sebész nem vagyok.
– Látod verebecske, mondám, ez rád nézve épen nem hiba, hogy most már
csak egy lábad van, úgy is két lábbal is csak egyet szoktál lépni, ez
tehát nálad nem tesz külömbséget. Most már repülj Isten hírével.
Szót is fogadott, elrepült s láttam, hogy felszállt egy fára, s meg
tudott biz az állani egy lábon.
Hetek is elmultak azután, a midőn egy délben családommal a szabadban
reggelizve, egyszer csak egy fakó veréb odareppen elénk, s a
legotthonosabb barátsággal kezdi magát bemutatni. Előbb csak ott
fityfirikel a porban, köszörüli az orrát a földhöz, a mi sajátságos
tisztelgési forma lehet a veréb nemzetnél, azután mind közelebb jön, a
fejét farkát billegetve, mórikál, mint valami jó ismerős.
– Nézd, mond a nőm, ennek a madárnak csak egy lába van.
Valóban, az én sánta madárkám volt az. Honnan tudta ki, hogy én hol
lakom? hogy tudott utánam jönni? micsoda ösztön vagy észjárás súgta meg
neki, hogy ez az ember, a ki engem nem evett meg, mikor foglya voltam,
bizonyosan ennem is ad ezentúl? Elég az hozzá, hogy attól fogva minden
reggel, délben és ozsonnakor megjelent az én koldus verebem az
asztalnál. Oda lippegett szép alázatosan csiripelve, mintha mondaná:
adjanak ennek a szegény koldusnak, az Isten nevében, valami kis morzsát;
egy kezem, egy lábam elvesztettem a lépvesszőn, odahaza is két
neveletlen árvám éhezik, az apjukat levágta az ölyv, a gonosz ellenség,
ne sajnáljanak egy falat kenyeret a szegény koldustól.»
Nyár vége fele szavainak bizonyságaul el is hozta magával két felnőtt
fiacskáját. A két nagyfejü, sárga szájú kamaszt odaállította egy
rózsasövény mellé, maga pedig odajött őket bemutatni, és kikérni
számukra jövendőbeli pártolásunkat. Azután felszedegette a neki hányt
kenyérdarabkákat s visszament hozzájuk, felosztotta az alamizsnát
közöttük anyailag s csiripelt hozzájuk erősen; bizonyosan ilyenformát
mondhatott nekik: «látjátok ti nagy kamaszok, ide s tova magatok
szárnyára fogtok kelni. Hát azután csak ide jöjjetek ti is. Itt ti is
kaptok morzsalékot, itt nincs sem macska, sem lépvessző, sem
verébfogóvas. De azután szépen viseljétek magatokat, gyalázatot ne
hozzatok a fejemre. A fáról nem szabad leenni a gyümölcsöt, hanem kéztől
kell várni. Köszönjetek szépen!»
Nem is bántottak a verebek az én kertemben semmi gyümölcsöt. Ennek egyik
oka külömben az is lehet, hogy még eddig egy szem gyümölcsöm sem
termett.
TÖREDELMES VALLOMÁS.
Jelentem egész tisztelettel mindenrendű és rendetlen ismerősömnek és nem
ismerősömnek, hogy én rám semmiféle elvégezni való dolgát ne bizza, mert
azt akár a kútba dobta volna. Nálamnál jobb titkára nem lehet senkinek,
mert én minden ember dolgát úgy elfelejtem, mintha sohasem hallottam
volna.
Annyira még nem vittem ugyan a feledékenységet mint L. Kálmus barátom,
hogy ebédre hijak magamhoz valakit, mikor Pestről elutazom; de az már
megtörtént rajtam, hogy nyugtatvány helyett azt irtam a kiadónak, hogy
boldog ünnepléseket kivánok.
Egyszer Komáromban járván, megkér egy ismerősőm szépen, hogy vinnék el
egy levelet Pestre egy másik ügytársának, a melyben ő megirta rendén,
hogy félnek az árvíztől, mert a jég még nem ment el a Dunáról; holnap
iktatják be a püspököt; a felesége várandós; a nagybátyja haldoklik,
siessen mentűl előbb haza. Persze, hogy a levél félesztendeig a
zsebemben hevert. Úgy kánikula táján véletlenül összetalálkoztam az
adresszátussal: «nini! önnek egy levele van a zsebemben, fogja; nem lesz
nagyon sürgetős, elolvashatja otthon.» – Képzelem, hogy örült ez, mikor
el kezdte olvasni, hogy Komáromtól még nem ment el a jég.
Annyira tehát már vittem, hogy leveleket nem küldöznek általam.
Egy időben minden héten kaptam két-három drámát, és kifejezhetlen
mennyiségű novellát és verset, hogy mondjam meg felőlük a véleményemet.
A hova a szerző valamelyiket letette, az azon módon ott maradt. Ebből
azután ilyenforma mulatság következett: a letéteményezők mindennap
meglátogattak, hogy elolvastam-e már műveiket? Engedelmet kérek, még
nem. – Hát mikor? – Majd péntekre. (Pénteken el szoktam szökni
hazulról.) Balgaság! Szombaton megint megcsíptek. Utoljára azt mondtam a
sürgetőnek, hogy igen jó a munkája, csak vigye el ehez meg amahoz a
kiadóhoz, szerkesztőhöz; míg egyszer a kiadók és szerkesztők ellenem
röffentek, hogy meglőnek közköltségen, ha nekik békét nem hagyok.
Némelyik szerző ugyan csóválta egy kicsit a fejét, mikor a szomorujátéka
helyett egy-egy humoreszket kapott tőlem vissza; de úgy egy sem
haragudott meg rám, mint nagyon tisztelt hazámfia** Lajos, a ki «Julia»
novellája helyett «az Apagyilkos» czímű drámát 5 felvonásban nyerte
volna cserébe. Pedig igazán mondom, ez az utolsó idegen kézirat a
fiókomban, melynek öt esztendő óta nem akadt gazdája, pedig kinálom
minden embernek, a ki csak eltévedt kéziratot sürget rajtam.
Volt is, van is mindig egy csomó anonym ismerősöm, a kikkel évek óta
megszoktam együtt mulatni, a színházban beszélgetni, az utczán egymás
hogyléte felől tudakozódni; igen sokkal még 48 óta per tu vagyok, s most
már szörnyen átallom megkérdeni tőle, hogy tulajdonképen kinek híják?
Egyszer többek között egy igen derék orvossal és egy jeles műértő
zeneszerzővel ismerkedtem meg egy társaságban, a kikkel azután igen
sokszor összejöttem. Egyszer valami boldogtalan kiadónak az a
kétségbeesett gondolatja támadt, hogy lapot szerkesztessen velem. Egy
hétig nagy tűzzel vittem a dolgot. Annyi munkatársat engagiroztam a
laphoz, hogy a másik héten utánam következő szerkesztő egy esztendeig
nem bírta őket agyon verni. Ezalatt történt, hogy a két jó barátom
egyikével találkozva, nagyon szépen felkértem őt, hogy tenné meg, írna a
lapunkba a nemzeti színházi operai előadásokról és hangversenyekről. A
tisztelt férfiú rám mereszté szemeit s azután bocsánatot kért, hogy ő
ugyan mindennapos a színházban, a kedvemért meg is tenne egyet-mást, de
ezt már mégis nem vállalhatja el. Néhány nap mulva találkozom az én
másik jó barátommal; valami esztergályos munkához választóvízre volt
szükségem, azt pedig orvosi rendelvény nélkül nem adnak: ugyan kérem önt
szépen, adjon nekem rendelvényt egy uncia választóvízre. Az én barátom
nagyot nevetett rá. Hiszen nem vagyok én orvos! Hát mi? Zenész. No akkor
hát tudom már, hogy az a másik miért nézett rám olyan furcsán, mikor
zenebirálatokat kértem tőle!»
Az a rossz szokásom van, hogy mikor valami hosszabb munkán dolgozom: ha
az utczára kimegyek, ott is folyvást dolgozom tovább; úgy, hogy mire
hazaérek, az egy tárczára való holmi kész. Hanem ilyenkor aztán az
szokott rajtam megtörténni, hogy nem ahoz megyek, a kihez indultam, s
kénytelen vagyok azt kérdezni tőle: nem tudná ön nekem megmondani, miért
jöttem én most ide? Mikor nyáron künn lakom a zöldben, persze, hogy
kisebb gondom is nagyobb annál, hogy én ott a papirost bámuljam; sokkal
külömb mulatság annál azt nézni, hogyan nő a lóhere, meg a spárga? mikor
aztán be kell hoznom a tárczaczikkemet a városba, mert a szedő már
dörömböl az ajtón: akkor még egy betű sincs belőle megírva. Azt azután
az úton végig lestenografiázom s mire haza érek, a czikk kész, csak le
kell irni. Útközben át kell mennem az alaguton, ott fizetni kell egy
krajczárt, azután a lánczhídon, ott megint egy krajczárt. A rézmárkát
eldugni a zsebbe, mikor elő kell adni, meg nem találni sehol s
kétségbeesni, hogy már most nem mehetek tovább: ez igen sűrű véletlen;
következik azután, hogy a fehérhajó alatt kell átmennem útrövidítése
végett, ott a kapu alatt árul gyermekjátékokat egy öreg asszony, ez az
öreg asszony el nem tudja gondolni, miért szokott néha korán reggel egy
poros ember krajczárt nyomni a markába? Azt gondolom, ott is alagút van.
Az az egy jó van feledékenységemben, hogy ha valaki megbánt: azt úgy el
tudom felejteni, mintha soha sem láttam volna. Maig is van olyan
emberem, a kit évek óta kerülök, s úgy rémlik előttem, hogy nagyon
haragszom rá, de már nem tudom, hogy miért?
Hanem a kit egyszer azután megszeretek, azt nem felejtem el.
KI HÁT AZ A KAKAS MÁRTON?
Jó idő óta, hol levélben, hol galléromnál ragadva, kérdezgetnek itt is
amott is, hogy bizonyos Kakas Márton kilétéről és hollaktáról adnék
tudósítást; mindezen kérdezősködésekre eddigelé jónak találtam kitérőleg
felelgetni, azt is gyaníthatva, hogy tán e kiváncsiság olyan érdemes
urakat is bánthat, a kik szeretnék megtudni, vajjon ez a becsületes
ember hol csavarog olyankor, a mikor más becsületes ember a
személykereset-adót fizeti? s hol lehetne egy szerény Mahnzettellel
rátalálni s holmi restáncziákat anno ennyi meg ennyiből
megsteuereintreibolni rajta? Azt épen nem mondhattam a kérdezősködésre,
hogy én magam legyek az, mert akkor rám nyomják, hogy két fejem van,
fizessek mind a kettőtől; azt sem válaszolhattam, hogy nem ismerem, mert
hiszen hűséges dolgozótársam. Hát csak tartottam egy ideig a közönséget
holmi «ibis, redibis»-féle válaszokkal; hanem valamelyik vasárnap nagyon
megszorítottak.
Ez a jámbor barátom valami verset írt, nem tudom én, mit? azt elszavalta
valaki, nem tudom én, ki? valami műversenyen, nem tudom én, hol? végül a
közönség hítta a szerzőt. Mi lesz ebből? gondolám magamban: vajjon
megtartja-e azt a regulát, a mit a hajdani ördögidézések formuláztak:
«jelenj meg előttem tetszetős, deli legény alakjában és engemet meg ne
ijeszsz; s hozz én nekem harminczháromezer darab aranyat, kelendő
pénzben!» Hm: magam is elvenném.