döfölni könyökkel, hogy adjam elő, hová tettem?
Már most tehát, nehogy rám fogják, hogy katonaköteles egyént rejtegetek
magamnál, kénytelen vagyok elmondani az egész történetet, elejétől
fogva, azon módon, a hogy megtörtént; a maga tiszta valóságában.
A mint a tisztelt közönségnek tetszik mindenféle irkafirkáimból tudni,
én egy savanyúkedvű, mogorva, haragos ember vagyok; a kinek abban telik
kedve, ha más embert ijesztgethet, szomoríthat, méregbe hozhat. Ez
énnekem a hivatalom; ezért engem rendesen fizetnek.
Ezért én irok mindenféle szomorú és rettenetes történeteket s úgy
esztendőnkint tíz, tizenöt embert, néha azonban rámegy ezerre is, a
kiket mindenféle halálnemével megöldösök, s az én nekem nem kis
fáradságba kerűl, mert azok védelmezik magukat, s egynehányszor, kicsi
híja volt, hogy ők nem öltek meg engem.
Egyszer épen a Véres könyvet irtam, melynek folytán szerződésem volt a
kiadóval, különféle utakon, módokon százötvenezer embert ágyúval,
lőporral, vízbefojtással és kardélével kiirtanom.
Épen új halálnemeken törtem a fejemet: a midőn egyszer csak az a csoda
történik velem, hogy a tollam nem akar fogni a papiron. Akár hogy
nyomom, erőtetem, nem ád ki egy árva betűt sem. Megtörlöm, megfaragom,
újra tintába mártom: mind hiába; a toll nem akar a véres munkának
részese lenni.
Valahányszor leteszem kezemet az iróasztalra, lámpásom üvegharangja
mindig egyet kondul, mintha órát ütne.
Haragosan új tollat szúrok a töviskes disznótollszár végébe; ez már majd
fog: mikor akarom folytatni a megkezdett írást, nincs sehol; keresem
félóráig, felhányom az egész asztalt: utoljára megtalálom a fiókom
legeslegfenekén, a hol az örök tűzre kárhoztatott vadkéziratok álltak.
Hogy került ez oda? Bánom is én! Boszorkányság. Törődöm is én
boszorkányokkal! Idegen asszonyszemélyekre semmi gondom.
Mikor aztán megint írni akarok, nagyot horkant a lámpásom, mint egy
fojtogatott ember s menten elalszik. Persze, nem volt fölhúzva. Nem
ijedtem meg a sötétben, újra fölcsavartam a lámpást, meggyujtottam s
makacsul fogám a tollat: de már most azért is egyszerre ezer embert
nyakazok le. Hanem ezalatt a tinta beleszáradt a tollamba megint.
A kalamárisba akarom mártani, s ime különös meglepetésemre a tintatartóm
tetején egy kis furcsa figurát látok ülni, a ki nem tartozott
iróasztalom gnómjai közé.
Egy arasznyi emberke, finom mókusprémes mentében, sarkantyus csizmákkal
a lábán, s piros kakastaréjos fejjel, egyik kezében irótollat tartva,
másik kezének felemelt újjával engem fenyegetve.
Ijedten kaptam le a süveget fejemről:
– Alászolgája! Kihez legyen szerencsém?
– Csak tessék feltenni! szolt a kis kobold tollsíp hangon: régi
ismerősök vagyunk.
– Nem emlékezem, hogy lett volna szerencsém.
– Én vagyok önnek a «Spiritus familiárisa.»
– Jaj, tisztelt barátom, ne nevezze ön magát spiritusnak, még híre megy,
hogy spiritust gyártok s akczizát fizettetnek velem: mondja ön magyarúl,
hogy kicsoda?
– Tehát: házi szellem.
– Már olyan lidérczféle, a ki aranyokat hord a házhoz? (Lásd: Ipolyi
magyar mythologiája.)
– Aranynál is jobbat, jó kedvet, vidámságot.
– No kedves barátom, akkor azt lopod, mert az már régen nem terem ezen a
vidéken.
– Vetni kell a magját, majd elszaporodik megint.
– De már ahoz én nem értek. Én csak gyilkolni tudok, boszankodást
szaporítani, embereket mérgesíteni és boldogtalanná tenni.
– No hát keljen fel innen, hadd üljek én az asztalhoz.
– Hát aztán?
– Hát majd én írok ön helyett mindenféle nevetséges furcsaságot, a mi
öntől magától ki nem telnék: az leszek önnek, a mi Maquet Dumas
Sándornak; ön pedig menjen az alatt mulatni, vagy dinnyét ültetni, a
hogy tetszik.
– És a konvenczió?
– Mindennapra három gyűszűnyi tinta, mert én avval élek.
– No ez olcsó koszt. Áll az alkú. Itt a tinta, itt a papiros, én tehát
elmegyek sétálni; mire haza jövök, írjon ön nekem egy színbírálatot.
Ember emlékezetére ez volt a legunalmasabb munka, a min valaha emberi
két szem elaludt; itt mutassa meg a humorisztikus lidércz, ha tud
valamit.
Egy kicsit vakarta is rá a taréját, mikor ezt mondtam, hanem aztán csak
hozzá ült, maga alá szedte lábát és írt.
Én pedig vettem a kalapomat s indultam sétálni. A lépcső alján eszembe
jutott valami s visszafutottam.
– Hohó barátom lidércz! Egyet elfelejtettem megkérdezni. Tud-e ön
németül?
– Én minden nyelven tudok.
– Hát akkor ismeri azt a könyvet, a mit úgy hínak, hogy Pressverordnung,
aztán meg azt a másikat, a melyiknek becsületes neve: Kriminalverfahren?
– Azokhoz nekem semmi közöm. Én ön helyett dolgozom, ön én helyettem
felszedi a honoráriumokat; ha párbajra hínak, ön én helyettem duellál;
ha pörbe fognak, helyettem allegál; ha elitélnek, helyettem kiüli a
büntetést, s ha valaki belém szeret, ön lássa, hogy mit csinál vele?
– No mert csak azért mondom, hogy van én nekem itt a Dunaparton egy nagy
házban egy pár igen jó barátom, a kik minden sort átolvasnak, a mit én
írok vagy kiadok, nagy figyelemmel és gyönyörködéssel; a szebb helyeket
veres plajbászszal aláhúzzák, úgy mutogatják egymásnak: mikor nagyon
megtetszett nekik valami, akkor magukhoz hivatnak, megdicsérnek: néha
azt sem várják, hogy én menjek oda, ők jönnek hozzám; ha a munkám nagyon
tetszett nekik, még a nyomdából elviszik mind, minden példányt
elprænumerálnak; hát csak arra kérlek, hogy ezen tisztelt barátim előtt
az érdemeimet ne szaporítsd; mert már a nélkül sem találják helyemet s
nem óhajtanám, ha egyszer még is helyemet találnák.
A lidércz bólintott, hogy jól van; én pedig mentem sétálni. Még egyszer
vissza kellett térnem: már ez nekem szokásom, a zsebkendőmért, meg a
félkeztyűmért rendesen a szögletről térek vissza.
– Mi nevet fogsz aláirni a czikknek?
– Alakomról is láthatod: «az én nevem Kakas Márton.»
S valóban ezzel kezdte a legelső czikket, mely akkorra épen elkészült,
mire az ácsorgásból hazaértem. Átolvastam: no, megjárja; nem olyan
rossz, mint gondolám. Kezdőtől ennyi is elég.
A harmadik színbírálat után Kakas Mártont szerződteté Heckenast barátom
ezerkétszáz forint fizetésre: nekem csak az a dolgom volt, hogy a
nyugtákat aláirjam s a pénzt elköltsem, és naponkint két órát vegyek
Keresztessynél a karddal való verekedésnek mesterségéből, mert a jámbor
lidércz legalább ötven embert élet-halálra ellenem lázított ez ideig.
Egyszer azonban megsokalta már az örökös kritizálást és megszólíta:
– Hallod-e? ha a pokolból jöttem volna, azt mondanám, ereszsz oda
vissza, mert sokkal jobb mulatság a danaidák feneketlen hordajába vizet
hordani, Sysiphusnak követ hengeríteni, s a háromfejű Cerberust
rábeszélni, hogy taktusra ugasson, mint örökösen a kritika száraz
malmában őrölni: csodálom, hogy Muszkaországban az ólombányák helyett
nem inkább színbírálói sánczmunkára itélik a halálos bűnösöket;
gondoljunk ki már valami mást.
– Jól van, fölhatalmazlak valami másra.
Egy óra alatt a spiritus familiáris készen volt a Nagy Tükör tervével.
– Nehéz lesz ez drága barátom! Belesülünk. Nem volt még ilyen dolog mi
nálunk; sem írók, sem rajzolók hozzá. Miből állítjuk ki?
– Csak bízd azt rám. Minden kezdet nehéz, majd jó lesz később.
Az igaz, hogy nehéz is volt! Mint a kinek kovácspörölylyel kell egy
darab vasból varrótűket csinálni. Megis látszott rajta. A rajzok, a
metszések, a hozzáírt szöveg mind szörnyű mértékben hasonlítanak azokhoz
a fazekokhoz, a miket Robinson Crusoe öntött kínjában először a puszta
szigeten. Hanem azért az áldott publikum csak bevette azt.
Harminczhat előfizetővel kezdtük meg a vállalatot: kérdezém Mártontól,
hogy mennyit nyomassak belőle? ő azt felelé: hatezeret!
Az év vége felé nem maradt fenn belőle több kétszáz példánynál. Pedig az
egészben csak a «jön a billog!» ért valamit: hanem ez aztán sokat is
ért; kivált azoknak a szerkesztőknek, a kik megadták az árát.
Egy napon szokatlanúl rossz kedvvel tértem haza. «Baj van, spirite! nagy
baj van. Egy jó barátom miatt, a kiért jót álltam, sokat vesztettem: nem
is merem kimondani, hogy mennyit? Mi a patvart csinálok most?»
A lidércz orrahegyére tette mutató újját és gondolkozott.
– Próbáljunk újságot kiadni.
– De iszen nem kell nekem; adtam én már vagy kilenczféle újságot ki,
mindegyikkel megégtem, s örültem, ha a csizmámat ott hagyva a degetben,
mezítláb kijöhettem belőle.
– No csak bízd én rám; ez olyan lap lesz, a minek nem árt meg sem az
árviz, sem a jég, sem a diplomáczia. Ez humorisztikus lap lesz.
– Szégyenlek én olyant csinálni.
– Hiszen nagy szégyen is az, de hát legyen a szégyen az enyém. A
legnagyobb ostobaságokat én írom alá: neked semmi bajod vele.
– De én nem értem, hogy lesz, mint lesz? ki látja el majd munkával? Ki
ír bele verset? lapba pedig az kell. Nagy versíróink úgy tesznek mint az
oroszlán, évenkint csak két kölyket hoznak a világra, persze hogy a
tengeri malacz minden három hétben hetet fiadzik, de ez is annyiban
különbözik némely szapora versíró ijafiától, hogy a tengeri malacz
fiának farka nincs, de füle van: emennek pedig se füle, se farka.
– Csak bízd azt rám: írok én verset is végső inségben. (Ezt az élczet az
akadémiában hallhatta.) Aztán majd nőnek mások is!
Denique meg voltam szorulva, ráálltam az indítványra; úgy született meg
az Üstökös, s az általa nyitott nemzeti kölcsön szerencsésen kirántott
financziális zavaromból.
Félesztendő haladtával aztán úton útfélen mondogatták az ismerőseim, a
kik találkoztak velem: ej de nagy bolond az a Kakas Márton! ej de furcsa
újság az az «Üstökös!»
– Hiszen kérem alássan, én egy betűt sem írok bele, mentegetőzém: én nem
is tudom jó formán, mi van benne? Az a Kakas Márton az oka mindennek.
Vettem észre, hogy régibb tudós barátaim nem akarnak rám ismerni, kiknek
derogál ez a kompánia.
Sőt majd kimaradtam az akadémiai kandidáturából, mert ellenem vetették,
hogy nem lesz-e az majd orczapirulás másokra nézve, ha ilyenféle
filozófusok is tévednek az ünnepélyes terembe, mint Kakas Márton
princzipálisa?
Azonban már egyszer megvan: nem segíthetek rajta. Elismerem én magam is,
hogy ez az Üstökös nem egyéb, mint csupa merő bohóskodás: igazán nem is
érdemes benne valami okos dolgot keresni; hanem én elhárítok magamról
mindent, én nem vagyok benne részes: engem ne tessék érte korholni.
Kakas Márton mindennek az oka; ő hiábavalóskodik itten, én magam csak a
korrekturát viszem a lapnál.
Azért mégegyszer alázatosan engedelmet kérek, hogy a világon vagyok,
majd egyszer ezt a hibámat is megjavítom, s akkor Kakas Mártont is
elviszem magammal; addig pedig kérem alássan, hogy ne kivánják
kiadatását tőlem, mert apjának egyetlen fia, s ő keres az egész
háznépre.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Skarjatin Erdélyben esett el; ott is van a síremléke
(Segesvár mellett).]
[Footnote 2: A vízbe esettek védszentjei.]
[Footnote 3: A dült betűkkel közlöttek azok, a mik a nyomtatásban ki
vannak hagyva.]
[Footnote 4: «Templomot» helyett a nyomtatásban ez áll: «pagodot».]
[Footnote 5: Ez már csak nem a töröknek szól?]
[Footnote 6: A harangokat a török vallás nem ismeri.]
[Footnote 7: Megjelent először 1855-ben.]
[Footnote 8: Iratott 1856-ban.]
[Footnote 9: Azóta tizenhét év múlt el, s a közlött adomák száma
túlhaladja a tízezeret.]
[Footnote 10: Kedves öcsém Márton! Ha egyesével közölnénk a novellákat
nagyon soká kellene mind a kettőnknek élnünk, míg kitelnék az ezer, s
attól tartok, hogy a tisztelt közönség nem állaná ki a száz esztendei
várakozást, azért csak siessünk jobban. _Szerk._]
TARTALOM.
I. kötet.
A márcziusi fiatalság. (Visszaemlékezés) 1
A látható Isten 20
Életem legszomorúbb napjai. (Naplótöredékek) 33
Feltámadunk 60
Az én színpadi életem 63
A csendes évek története 72
Márczius tizenötödike (1867) 93
Huszonöt év mulva (1873) 96
Magyar költők sorsa (1854) 101
Magyar szinészet a legrégibb időkben. (A legöregebb szinészek egyikének
jegyzetei után) 107
Népszokások a magyar szinészek országából 112
Tököli emlékünnep Újvidéken. (Augusztus 29-én) 116
A királyi estélyen 124
Az udvari bálról 135
A trónörökös-pár elfogadási napja Budavárában 138
Fogadalmi templomfelszentelés és szinházi díszelőadás 143
Liszt hangversenye 147
A míg a termő rügyből körte lesz, vagy mennyi mindenkinek van
beleszólása a szegény kertész dolgába 151
Bálványos-vár a trónörökös főherczegi párnál 155
Egy nap Arany Jánosnál 159
Az én kortársaim 165
A szellem meghamisítása 200
Petőfi és ellenségei 207
A Petőfi-megjelenések rejtélyének megoldása 218
Egy magyar költő életéből 221
A jó öreg asszony 253
Deák Ferencznél (1875 szeptember 10-én) 274
József főherczeg családja körében 279
Szüreti mulatság Alcsuthon 283
Királyéknál 288
Rezső trónörökös írószobája 293
Én és a zsidók 295
Szerkesztési kuriózumok 302
Magyar szinészek életéből 307
Az erdei dal 309
A magyar néphumorról 313
Milyen demokraták vagyunk mi? (Fürdői prédikáczió) 331
A diplomaczia 342
Tekintetes koldusné asszonyság. (Szomorú történet) 344
Minta színbirálat vagy «ez az út a halhatatlanságra» 349
Utolsó napjai a fürdőidénynek 353
Szinházi publikumfogás fürdőn 360
A Jakli. (Természethistóriai rajz) 366
Ha az ember híressé lesz 375
A pathologicophisiologiai pöreset 382
Egy beteg ember éjjeli mulatsága fürdőn 384
A holt ember 387
Tolvaj história 389
Hogyan fogy el magától a porzó? vagy az új török kölcsön 392
Két óra egy ujságiró élményeiből, a ki állandó helylyel biztosíttatott
396
Azokról a «spitzlik»-ről 400
Kiliameron. (Ezer novella) 403
1. Ez a világ sorja 403
2. A rejtélyes csontváz 405
3. A bámulatos juhász 407
4. Az ezüst ibrik 410
Mikor ebédre hívsz valakit, megmondd, hogy hová? 412
Melyik hát a jobbik? 414
Ez előtt 418
A koldús veréb 421
Töredelmes vallomás 424
Ki hát az a Kakas Márton? 428
* * * * * *
Transcriber's note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
74 |hét éves háhorú |hét éves háború
77 |kírálynak |királynak
117 |ha nem |«ha nem
146 |erősítení |erősíteni
182 |Ó volt |Ő volt
191 |s ett |s ott
195 |szabadség |szabadság
209 |»Az ebrudon |«Az ebrudon
312 |Bcosáss meg |Bocsáss meg
318 |magdeburgí |magdeburgi
323 |De még |«De még
338 |Kysfaludi-társaság |Kisfaludy-társaság
345 |ínnen |innen
357 |imputáczíó |imputáczió
379 |nem öhetett |nem jöhetett
401 |csihé nek kikiáltott |csihésnek kikiáltott
407 |kellett nekí |kellett neki