is fiatal menyecske. Zebulon nem állhatja meg, hogy meg ne ismertesse
magát. Kocsmáros nagyon örül. Beszédbe elegyednek; Zebulon kérdezősködik
családi állapotuk felől: «van-e már örökös?» Kocsmáros bajuszán
pederítve, felel «még nincs, de aligha nem lesz.» Menyecske elpirul s
kiszalad a szobából!
Zebulon tehát illő virágnyelven mond: «no, agya Isten, esztendőre
megirkezik az, a kit olyan nagyon vartunk.» (Senkit mást nem értett
alatta, mint azt az útban levő örököst, a ki majd talán születni fog a
vendégfogadós örömére.)
Szerencsétlen! Nem sejtette, hogy a kocsmáros titkos levelezője a
Trombitának, melyben a legközelebbi postával a következő tudósítást
fogja közrebocsátani:
«Hirhedett hazánkfia, Tallérosy Zebulon, környékünket is megvigasztalá
körutazása alkalmával; sokat panaszkodtunk a mostoha idők fölött; ő
azonban megnyugtatott, hogy majd máskép lesz az, ha a jövő tavaszszal
hazajön az, a kit olyan nagyon várunk stb.»
(Azt persze a vidéki levelező nem tudja, hogy az ujságokat nemcsak a
kávéházban olvassák, hanem a policzián is.)
Mit csináljon Zebulon az unalmas éjszakán át, hogy meg ne őszüljön, míg
megvirrad?
«Ne tessék búsulni, mindjárt eljön az ispán úr, meg az erdész, aztán meg
a káplán úr, azok itt szoktak tarokkozni, szerencséjüknek tartandják, ha
uraságodat be vehetik negyediknek.
Úgy lett. Zebulon megismerteté magát mind a három úrral, a kik
természetesen mind régóta tisztelői s nagyon örvendenek, hogy ilyen nagy
férfiuval ehetnek egy tálból cseresnyét.
Előhozatik az altehrwürdig tuczat kártya, melyben a többek közt a skiz
hátán akkora faggyúpecsét van, mint egy tízkrajczáros bilyog, a pagát
szegletéből meg le van hasítva egy darab; a ki oszt, mindig megmondja:
«ott megy a skiz, ott megy a pagát.» Zebulon külömben is nagy
szerencsében van; káplán úr pedig oly roszszul játszik, hogy mikor
ultimót mond, primóra elszalad a pagáttal. Száz point megy egy új
krajczárban. Éjfél után, mikor összeszámítanak, káplán úr fizet egy
egész egységes osztrák forintot, meg tizenkilencz krajczárt, s abból
csak magának Zebulonnak kilenczvenöt krajczárt, ki eként befonta a
társaságot legalább két veres forintig.
De hátra van a boszú! Szerencsétlen Zebulon nem sejtette, hogy a káplán
úr a P. H. titkos levelezője, ki is revancheul nem késett az ultrák
egyikének körútjáról e humorisztikus megjegyzést közleni a fentisztelt
lap hasábjain:
«Itt járt Tallérosy Zebulon is, ki úgy látszik, hogy sokkal
szerencsésebb a 47-es tarokban, mint a 48-as politikában, mert egy éjjel
összes mindnyájunknak egész pénzkészletét elnyerte.»
(Azt persze nem gondolja meg a levelező, hogy az embernek otthon
hitelezői is vanak.)
Már most kerülj haza Tallérosy Zebulon.
A legelső, a mint otthon benyitja az ajtót, az, hogy a felesége tíz
körömmel ragad a hajába.
– Hát te semmire való vén kandur! Micsoda szép kalandok útán jársz te,
ha elszabadulsz? Ki volt az a csodaszép hölgy, a kinek megigérted, hogy
majd oda mégy hozzá lakni? Úgy-e? Eltagadtad, hogy már feleséges ember
vagy? Kiadtad magadat diáknak; úgy-e fertelmes?
Zebulon az ártatlan emberek flegmájával veszi a dolgot; tudja, hogy nem
vétett semmit.
– Micsoda bolond beszid ez? Ki elbolondabitota teneked?
– Soha se tessék tagadni. Itt van nyomtatásban ni. Ugy-e? Csodaszép
hölgyek kellenek neki?
Zebulon olvassa az árulást, bámul, esküszik, káromkodik, a harcz annál
elkeseredettebb lesz; szerencséjére csengetnek az ajtón, soha
szivesebben látott vendég nem jöhetett a házhoz, akárki legyen.
Azon akárki pedig senki sem más, mint a szabó, meg a csizmadia, meg a
boltos, aztán meg a masamód, mind hozzák a kontót.
No köszönöm az ilyen megszabadulást.
– De mi ütött az urakhoz, hogy ma gyünek hozam? Talán lutrit megnyertem,
a kire nem tettem, vagy mi?
– Igen is, itt van az ujságban, hogy méltóztatott igen sok pénzt nyerni.
Most tessék kiegyenlíteni e kis tartozást.
Tallérosy lát és olvas, olvas és káromkodik.
– Micsoda nyeresig? It a tarczam, kifordítom, befordítom, kívül is anyi
van, mint belül. Micsoda nyeresig? Egy paprikahendlinek az ara, semmi
több.
De azok nem akarják elhinni; a mi nyomtatva van, az nem lehet nem igaz.
Zebulon esküszik mennyre-földre, nem használ, azok nem mozdulnak, míg
legalább valamit nem fizet abból a nagy nyereségből. Csöngetnek az
ajtón. No hála Istennek, jön valaki megint, a ki által megszabadul
Sisera hadaitól.
Két ismeretlen úr áll előtte, a kiket nem látott soha.
– Ön az a Tallérosy Zebulon?
– Szolgálatjukra.
– Mi baja van önnek Auspiczi hadnagygyal?
– Soha se is halotam nevit.
Ekkor egyik úr előhúz egy ujságot a zsebéből s mutatja neki:
– Mit akart ön ezzel mondani?
Zebulon elámul.
– Soha in, az in iletemben!
– Akar ön elégtételt adni azon úrnak, kit úgy megsértett, s kinek mi
segédei vagyunk?
– Eligtitelt, de minek eligtitelt?
– Tessék igent, vagy nemet mondani.
– Nem akarom. Sem eligtitelt, sem kevistitelt nem akarom. Nem bantottam
senkit.
– Úgy, tehát nem ad elégtételt? s tudja ön mi az olyan embernek jutalma,
a ki a megbántásért megtagadja a lovagias elégtételt? Annak a hátán
megtánczoltatják a rájtpájcslit.
Jaj Zebulon! Ennek fele se tréfa. Ezek haragos urak. Mit csinálni velük?
Ki szabadít meg ebből? Hol van egy policzáj?
Mintha csak kivánságra jönne, itt van a policzáj.
– Herr Zebulon. Alant vár a kocsi. Tessék velem jönni oda a numero
ultimóba.
Ezt nevezem aztán esőről csurgó alá! Kihívás elől behívás elé.
– Herr Tallérosy! szólt a rend tiszteletreméltó fentartója a numero
ultimóban. Micsoda botorságokat beszélt ön itt: Türről, Garibaldiról,
hogy majd eljönnek? Miért mondta azt?
– Én?
– Ne tessék tagadni. Itt van az ujságban; nos talán nem igaz?
Zebulon annyira meg van rettenve, hogy nem talál szavakat mentségére.
– Ezúttal örülhet ön, hogy nagyobb büntetés nem éri, hanem kénytelen
vagyok önnek tudtára adni, hogy az efféle lázítások miatt önnek a várost
elhagynia nem szabad.
Óh átkozott híressélétel.
Már most szegény Zebulon barátunk igy van:
Ha hazamegy és bezárkózik, a felesége kikaparja a szemeit.
Ha nyitva hagyja az ajtaját, a hitelezői nyakára járnak.
Ha kimegy az utczára, rajtpájcslit tánczoltatnak meg a hátán.
Ha pedig el akar szökni a baj elől, elcsípik, mint országháborítót.
Így jár, a ki híres emberré lesz, s azt nem tudja titokban tartani.
A PATHOLOGICOPHISIOLOGIAI PÖRESET.
– Ugyan, tisztelt doktor úr, mondja meg én nekem, lehetséges-e az, hogy
valakit az unalom megöljön?
E sajátságos tárgy felől interpellálta gr. Berzy házi orvosát, a tudós
doktor Pipitért.
Doktor Pipitér azt felelte rá, hogy «lehet».
– Magyarázza meg azt nekem, kérem.
– Hát az úgy van, hogy az unalomból támad a vértespedés, a vértespedés
szüli a rásztkórt, a rásztkórból következnek különféle organikus
hiányok, a sápkór, a lépkór, a lépkór után következik a májdaganat, a
szívtágulás, a szívtágulásra jön a szívütér csontosulás; innen támadnak
a gerinczagy bántalmak, azokból jön ismét a hátgerinczsorvadás, ezen
komplikált bajoknak egymással való találkozása okozza utóbb a gümőkórt,
nem ritkán az agyvelőlágyulást, s minthogy az ember unalmában sokszor a
fogát szokta piszkálni, ebből támad a csontszú, a csontszú hozza magával
a félfő fájdalmat, abból idült baj lesz, míg végre a test csupa merő
unatkoztából általános elgyengülés miatt megtér egy mulatságosabb
hazába.
– Ugyan kérem, tisztelt doktor, nem adná nekem ezt az orvosi véleményét
irásban?
– Szivesen, monda doktor Pipitér, és megirta a tudományos értekezést és
műértői véleményt, melynek értelmében az unalom tökéletesen alkalmas
szer arra, hogy valakit megöljön.
Gróf Berzy megköszönte szépen a tudományos felvilágosítást s
ellátogatott Fellegi Szeréna grófnőhöz, kit az egész világ a
legszellemdúsabb asszonynak ismer el, s kibe gróf Berzy halálra
szerelmes akart lenni.
Két óráig volt gróf Berzy Szeréna grófnőnél, a nélkül, hogy egy okos
szót szólhatott volna vele. Ott ült nála báró Tinódi de eodem, s az
annyi üres ostobaságot fecsegett össze-vissza, hogy a grófnő nem győzött
rá eleget ásítani.
– Ah, ez a báró a legunalmasabb ember a világon! tört ki végre Szeréna
grófnő, mikor a báró valahogy mégis csak elment, s ők egyedűl maradtak.
– Nem adná ezt nekem nagysád irásban?
– Írásban? Hisz ez olyan dolog, a mit minden ember tud.
– De én nekem hiteles alakban kellene, bélyegpapirosra; nekem ez, mint
törvényes bizonyítvány szükséges.
– No azt bizony kiadhatom önnek minden káptalan nélkül.
A gróf elővette a bélyegpapirost, a grófné ráirta a bizonyitványt, mely
szerint elismertetik, hogy báró Tinódi két esztendő és hat hónap alatt,
a míg a grófné szolgálatában állott, magát folyvást unalmasan viselte.
Másnap aztán beperelte gróf Berzy báró Tinódit Szeréna grófné
bizonyitványa s doktor Pipitér orvosi véleménye alapján, mint
gyilkossági merénylet tevőt, a ki Fellegi Szeréna grófnőt meg akarja
ölni.
A pörnek nagy nevetés lett a vége. A báró segédeket szólongatott, kikkel
kihivassa élet-halál bajra gróf Berzyt, hanem mindenki azt a tanácsot
adta neki, hogy legyen esze; máskor ne menjen olyan helyre harmadiknak,
a hol csak ketten akarnak lenni.
EGY BETEG EMBER ÉJJELI MULATSÁGA FÜRDŐN.
Patiens fölteszi magában, hogy az orvos rendelete szerint korán átadja
magát a nyugalomnak, s lefekszik kilencz órakor.
A kezdet nehéz, mert ajtaja előtt a folyosón összetalálkozik két
beszédes asszonyság, s azok addig el sem eresztik egymást, míg
kölcsönösen meg nem beszélték, milyenek voltak a toilettek a mai
promenádon. X.-né milyen rettenetes rövid ruhát visel! a zsidó
kisasszonyok milyen borzasztó pucczot űznek! Y. úr azóta bárónak hivatja
magát, mióta grófnéknak udvarol. Hogy a víz milyen hideg volt ma, hogy a
kútnál egy kisasszony elájult; hogy a vendéglőben a tegnapi marhahúst
adják fel mai vadászvagdaltnak; hogy milyen jó volna már otthon.
Végre kibeszélték már magukat, s szélylyel mennek.
Patiens reméli, hogy tíz órára mégis csak elalszik.
Ekkor megzendűl a csendes éjben a nachtmusik. – Új czelebritások
érkeztek, azokat üdvözlik. Még pedig többen is, a mint a zene
vándorlásából kivehetni.
Patiensnek módjában van psychologiai tanulmányokat kezdeni a lejátszott
darabokból a megtiszteltek egyéniségére. Az elsőnek a Dunanant húzzák,
meg a legújabb csárdást: «az asszony, a leány verve jó!» Ez egy
független földesúr Somogyból, vagy honnan. A másodiknak a «Hazádnak
rendületlen»-nel kezdik, s «búsul a lengyel»-en végzik. Ez valami
hirneves államszónok. A harmadiknak elrántják a Rákóczyt, a Klapkát, meg
a marseillaiset. Ez legalább is honvéd ezredes.
E studiumnak is vége, s következnék az alvás.
Hanem a mellékszobában lakik egy kereskedő feleségével, meg három
leányával; azok most érkeznek haza a város végéről, a hol egy kóser
korcsma van, melybe vacsorálni járnak azon leendő polgártársaink, kik
nagyon sürgetik az egyenlőséget. Mind az öten azon versenyeznek, hogy
egymást túlkiabálják. Patiens szeretné őket megkérni, hogy legyenek
csendesebben, de fél tőle, hogy holnap kiírják a Lloyd nyilt terébe, s
inkább végit várja a családi konczertnek, melynek fináléját a folyosón
kiporolt krinolinok, s összevert topánkák dobütései képezik.
De végre mégis csak csend lesz. Patiens kábult fővel lesi az áldott
álmot, mely lázát enyhítse.
A mély csendben hatalmas lépések verik fel a folyosói viszhangot.
Tekintélyes sarkantyús csizmapár rengeti végig az épületet, s egy
ágyúdörejnyi hatalmas ajtócsattanás hirdeti valamennyi alvó vendégnek,
hogy most van vége a kalabriás partienak.
– Ejnye, ez ugyancsak becsukta az ajtót! mondják mindannyian, a kik
részesültek benne.
De annyira még sem csukta be, hogy megint ki ne nyissa; elkezdvén a nagy
haranggal csöngetni, kimért időközökben, hol kettőt, hol hármat.
Végre előkerül egy szobaleány.
– Mi tetszik?
– Hol a csizmahúzó?!
Végre ez a baj is megorvosoltatik; az óra tizenkettőt üt, s a patiens
kezd fél álomba keseredni, melyben csupa csizmahúzók ülnek a mellén, a
torkán, a homlokán, meresztik rá a szarvaikat, harapdálják két ágú
fogóikkal, s fúrják az oldalába agyaraikat.
Következik azonban a nemezis.
Egy brünni serfőzőnek van egy kis kutyája, a ki eltévedt, s most erre a
folyosóra bukkanva ki, elkezd minden ajtón kérezkedni. Elébb szépen
kapargatja az ajtót, azután egyet-kettőt csahint, majd megint odább megy
a gazdája rejthelyét keresni.
A patiensnek már káromkodni sincs ereje. Félig alszik, félig meg van
őrülve. Végre a kis kutya állhatatosan megmarad kaparni a sarkantyús
vitéz ajtaja előtt, s változatosság kedveért egy-egy nokturnot üvölt cis
mollból.
Egyszer aztán végét veti a mulatságnak egy hatalmas csattanás; a
sarkantyús hazafi egy somfabottal felvilágosítá a hű ebet félreértése
felől, s az aztán ordítva, üvöltve szalad végig folyosókon, lépcsőkön,
rémületet és ijedelmet gerjesztve mindenfelől.
A patiens kezd rajta gondolkozni, hogy nem jobban kipihenné-e magát, ha
fölkelne?
Az óraütések éjfél után három óra felé kezdenek szaporodni.
Ekkor egy kis barátságos szél kerekedik. A közös folyosónak egyik
ablakát nyitva felejtették, most az kezd el muzsikálni. Bárcsak
összetörnék! sóhajtja magában minden ember, de egyik sem érzi magát
hivatva, hogy felkeljen, s a többiek kedveért is betegye az ablakot.
De négy óra felé mégis csak erőt vesz az álom a szempillákon, s a
patienst nagy nehezen narkotizálja.
Ekkor, mint a mennydörgő Jupiter, jön vágtatva a savós szekér, mely
hozza a gyógyító nedvet a betegek számára, s vágtat végig az udvaron,
mint egy igazi mennydörgés.
Patiens épen azt álmodta, mintha forró zsírban úszott volna nyakig.
Ugyan jó, hogy ez a kocsi fölébresztette. Fölteszi magában, hogy már
most valamivel hűsebb liquidumban fogja megkisérteni az úszást!
Addig-addig próbálgatja, míg reggel felé csakugyan szerencsésen
elszenderül.
Hanem akkor megint rárántják a reggeli muzsikaszót. Nincs mit tenni, be
kell végezni az éjszakát, akár volt érdemes arra, hogy éjszakának
hívják, akár nem.
A HOLT EMBER.
Hire futamodott, hogy a kedvelt komikus Damó főbe lőtte magát.
Onnan támadhatott a hír, hogy az egyetlen egy requizitum puskát egy este
kikölcsönözte a ruhatárnoktól, azzal az igérettel, hogy valami nagy
pecsenyét fog meglőni, s abból neki is juttat, aztán egy hét múlva sem
került elő a puskával. Bizonyosan saját magát értette alatta.
Ezt a hírt mindjárt meg is írta, mint probáció calamit egy fiatal
múzsafi egy vidéki hírlapnak, abból átment a fővárosi hirlapokba, onnan
ki a külföldi hirlapokba s valószinűleg át is ment Amerikába.
Akkor csak egyszerre előáll Damó a puskával. Az egy héti vadászat alatt
lőtt egy harkályt. Sok más nagyobb állatot is megriasztott, a kik mind
csak egy hajszál hiján menekültek meg tőle. Hanem hát a harkály nem
pecsenyének való.
Felmegy tehát az igazgatóhoz, s jelenti, hogy itt van.
Az igazgató vállat von.
– Hogy lehetne már ön itt, mikor ön meghalt?
– Ki mondja azt?
– Ihol van az újságban. Hat újságban is benne van, hogy ön agyonlőtte
magát s meghalt.
– De hát én mondom, hogy nem haltam meg.
– Már nekem hiába mondja. Azt csak nem prætendálja talán, hogy én önnek
jobban higyjek, mint annyi tiszteletreméltó hazafinak?
– De mikor annyira nem haltam meg, hogy pláne egy kis anticzipácziót
kérek.
– Micsoda posthumus czélokra?
– Hát arra a czélra, hogy éhes vagyok s enni akarok.
– No még ilyet sem hallottam, hogy a halottak éhezzenek. Barátom, a ki
meghalt, az nem eszik, a ki nem eszik, az nem éhes, a ki nem éhes, annak
nem kell anticzipáczió. Ön meghalt: ergo önnek nem kell több előlegezés.
– Ugyan kérem, legyen szives hát legalább egyet azokból a hirlapokból
ide adni, hogy legitimálhassam vele magamat a házi gazdámnál, ha majd a
házbért kéri, hogy én meghaltam.
– Tessék, akár kettő, de visszahozza, mert beköttetem.
A szegény halott azonban, a mint a konyhán keresztűl ment, meglátott a
tűzhelyen egy szép nagy pulykát nyárson pirulni. A szolgálónak azt
mondta, hogy szaladjon be frissen, az igazgató úr feldöntötte a tintát,
törülje fel, s míg az bement, köpenyege alá kerítette a pulykát s odább
állt vele.
Mire a nyomozásra megindult igazgató valamelyik Bachus templomban rá
akadhatott, már akkor az India tollatlan két lábú magzatának csak a
csontváza volt feltalálható, olyan szépen kitisztogatva, mintha valami
muzeum számára lett volna præparálva.
– Nini. Az úr megette az én pulykámat! támadt rá az igazgató a
szinészre.
Az pedig kisérteties páthoszszal voná elő kebléből a tőle elhozott
ujságot s az aláhúzott sorokra mutatott:
– Ime uram, itt a bizonyitvány, hogy én meghaltam, s a halottak, tetszik
tudni, nem esznek.
TOLVAJ HISTÓRIA.
Éj volt, sötét volt, petroleum még a világon sem volt; a retek-utcza
212. számú ajtaján egy köpenyegbe burkolt férfiú surrant be, ki
ugyanonnan a leghirhedettebb tolvajoknak éji gyülhelyül szolgáló 8.
számú pinczeszobába lebotorkázott.
– Hah! ki az? kiálta egyszerre tizenkét alak, kiket a dohányfüstben nem
lehete egymástól megkülönböztetni.
– Én gróf Karthagoi Hannibál vagyok; a zsebmetszők hirhedett vezérét
keresem, a kitünő tekintélyű Knödlfressert.
– Én vagyok az! szólt rekedt hangon egy gyanus külsejű alak, gyanus
léptekkel mozdulva előre.
– Örülök, hogy van szerencsém önnel megismerkedhetni, szólt a gróf; én
egy sajátságos megbizással jöttem önhöz. Holnap termeim meg fognak
nyilni az előkelő világ krémje előtt; holnap szükségem lenne önre, és
még vagy hat ilyen gentlemenre, mint ön, a kik estélyemet jelenlétükkel
megtisztelnék; a megjelenéshez szükséges frakk, fehér mellény és egyebek
kiállítása az én feladatom lenne.
– És mi lenne a mi feladatunk?
– Semmi egyéb, mint a mulatság alatt minden férfi nemen levő vendégnek a
tárczáját ellopni, a mi levélféle van bennük, azokat nekem
átszolgáltatni, a mi pénznemű, azt maguknak megtartani.
– Ha csak ennyi kell, legyen ön felőlünk megnyugodva.
Gróf Karthagoi Hannibál nem szorított ugyan kezet Knödlfresser úrral,
hanem ilyen férfiunak tolvaji szavában a nélkül is meg lehet bizni.
*
Karthagoi Didonia egyike azon hölgyeknek, a kik szépek.
Didonia grófné a szó szoros értelmében nő volt, mert hiszen ha férfi
lett volna, valószinüleg nem lett volna Hannibál gróf felesége.
Egy napon Hannibál gróf megtudta, hogy Didonia grófné valakinek levelet
irt. Sejtelmei megsugták, hogy az a valaki: férfi, hanem azt nem sugták
meg, hogy kinek hiják azt a férfit?
Karthagoi Hannibál gróf erre azon gondolatok egyikére jött, miszerint
egy napon fényes estélyt fog adni; arra meghivja díszes kőnyomatu
betükkel szerkesztett jegyekkel ismerősei fényes koszorúját, különösen
pedig hatot azon fiatal dandyk közül, a kikre gyanuja van, hogy
valamelyikhez a felesége levelet irt.
Az ilyen levelet gavallér ember mindig tárczájában szokta hordani, mint
valamely utazó a Geleitscheint, vagy ujságíró a belépti jegyet. Azon
estélyen tehát Knödlfresser és czinkosai, kik a társaságnak, mint most
érkezett porosz kreuzjunkerek, lesznek bemutatva, minden embernek el
fogják lopni a tárczáját. Valamelyikben aztán majd csak megkerül a
kérdéses levél.
El kell ismernünk, hogy e gondolat pokoli volt, de eredeti.
*
Másnap az estélyen pontosan megjelentek Knödlfresser és kollégái,
kegyetlenűl felfodorított hajjal és beillatszerezett zsebkendőkkel.
Éjfélig az egész társaság igen jól mulatott velük. A retek-utczai
gentlemanek úgy viselték magukat comme il faut.
Hanem éjfél után, mikor a társaság arról kezdett beszélgetni, hogy jó
volna egy kis écarté, mindenki úgy vevé észre, hogy tárczája távolléte
által kezd meglepővé lenni. Mindenkinek ellopták a tárczáját.
Nem baj, legalább nem fáradtak a pénzük elveszítésében reggelig.
Hannibál gróf nagyon meg lehetett elégedve a tolvajaival, mert az ő
saját tárczáját is ellopták.
*
Másnap korán reggel fél tizenkét óra előtt csengetnek a… az az, hogy nem
csengetnek, mert a grófnak portása van, hanem hát hoz a komornyik egy
rejtélyesen bepecsételt csomagot, mely a grófnak volt czímezve.
Hannibál sejtette már a nagy fokhagyma szagról, hogy honnan jön e
küldemény s komornyikjának visszavonulást inte.
Midőn egyedül maradt, jobb lábát bal lábára téve, és hímzett
hálóköntösével a jobb lábát betakarva, felbontá a kérdéses csomagot, s
ime benne találta a tegnapi estélyen ellopott tárczákat mind.
Ott voltak Arthur, Eduárd, Guido, Alfréd, Leo, Rafael tárczái, kiket
gyanuba vett.
Mohó sietséggel fürkészte ki azoknak tartalmát, melyikben találja meg
Didonia szerelmes levelét?
És ime mind a hatban megtalálta azt, a mit keresett.
Ezt nevezhetni aztán bolond szerencsének!
HOGYAN FOGY EL MAGÁTÓL A PORZÓ? VAGY AZ ÚJ TÖRÖK KÖLCSÖN.
Az angolok legközelebb rászántak egynehány milliócskát azon mystikus
kérdés megfejtésére: hogyan van az, hogy a porzótartóból az aranypor, a
nélkül, hogy valaki megenné, a puszta ide-oda töltögetéssel tisztára
elfogy? S ennélfogva nyitottak egy kölcsönt Törökország számára, hogy
azzal a hadseregét szerelje fel s a hátralevő zsoldot fizesse ki. S hogy
ez így és ne máskép történjék, Sir Thomas megbizatott, hogy e pénz hova
fordítására szigorúan ügyeljen fel. Következnek az okmányok, miket Sir
Thomas ez ügy felderítésére rendbeszedett.
1-ső okmány. A hárem felügyelőtől.
Tekintetes úr! Ismered-e a halhatatlan Szádinak azon versét, mely ezt
mondja: «nincs fegyver asszonyi szemnél gyilkolóbb?» Továbbá, tudod,
hogy ezt mondja az Alkorán: «leggonoszabb ellenség a gond és a bú.» Én
tehát megkapván a hadsereg kiegészítésére és felszerelésére küldött első
8 millió forintodat, miután, az előrebocsátott alkotmányos paragrafusok
szerint, az asszonyi szemek is a fegyvernemek közé számíttatnak, s a
gond, mint ellenség, erős ellenállást kiván, s minthogy a nagy úr háreme
eddigelé csak nyolczszáz odaliszkból áll, e bataillonnak ezerkétszázig
való kiegészítésére és fölszerelésére megtartottam négy milliót, a
többit elküldtem a nagyvezérnek. Alázatos szolgád. Innám-Záde.
2-ik okmány. A nagyvezértől.
Nagyságos úr! Bizony nagy szükség volt arra a kis pénzre. Különösen
szükségesek az erődítések. Annálfogva elrendelém, hogy az én számomra,
meg a nagy úr számára ezentúl ne fából, hanem márványból építtessenek a
nyári kioszkok, s e czélra megtartottam két milliót, a többit
átszolgáltattam a Khazniárnak. Alázatos szolgád. Neted-Oda nagyvezér.
3-ik okmány. A Khazniártól.
Méltóságos úr! Megkaptam a két milliót. Nagyobb biztosság okáért csupa
Wertheim és Wiese-féle ládákba pakolva küldtem el a Szerdár Ekremnek. A
pakolás, etc. belekerül egy millióba. Alázatos szolgád. Hafiz-Etne,
Khazniár.
4-ik okmány. A Szerdár Ekremtől.
Nagyméltóságú úr! Megkaptam azt a kis milliót. Elég kevés. Ebből az én
strategiai mozdulataimra, hárememnek ide-oda szállítására, hintóimra,
paripáimra, csatatervek és hadibulletinek megírására rendeltetett
hivatalnokokra alig elég ötszázezer forint, a többit még is átadtam a
Defterdának. Alásszolgád. Oh-nemér basa.
5-ik okmány. A Defterdártól.
Excellentiás úr! A mint megkaptam az ötszázezer forintot, kétszázezeret
mindjárt elküldtem a rumli bégnek; a többit pedig azonnal magamhoz
vettem, s hajóra ültem, s elmentem Amerikába gabonát vásárlani. Ha pár
nap alatt vissza nem jönnék, úgy bizonyosan elnyelt a czethal. A
paradicsomban majd számolni fogok. Aláz-szolgád. Ja-ja, defterdár.
6-ik okmány. A rumili bégtől.
Kegyelmes uram! Igen jó, hogy a hátralevő zsoldról gondoskodtál.
Magamnak mindjárt megtartottam belőle százezer forint hátralevő zsoldot.
Igaz ugyan, hogy én még csak egy esztendeje szolgálom a szultánt, de
tegyük fel, hogy ha addig, a míg másutt generálissá lettem, mindig itt
szolgáltam volna, soha sem fizettek volna: a hátralék felment volna
százezer forintra. A többit elküldtem az Anatoli bégnek. Alázatos
szolgád: Jolhuz basa.
7-ik okmány. Az Anatoli bégtől.