férfi!
– Helyet, helyet: asztalt ide, pinczér! Nem látod, kik jönnek? Ez a
derék család ni! Ilyen hazafiak és honleányok kellenének sokan! Bezzeg
nem kell ezeket bíztatni, hogy jőjjenek a szinházba: mindennap ott
vannak. De akárhogy elnézi az ember, nem is lát szebb leányokat az egész
publikumban, mint ezek. Úgy segéljen, a publikum fele csak azért megy
szinházba, hogy őket láthassa. Az apjuk, az pedig a legszolidabb ember
fél Magyarországon; s aztán micsoda generozitás! Kitesz akármi született
mágnáson. Művészetre, irodalomra, a mit kiád, számba sem veszi. Ezt
becsülöm aztán.
Ez mind hát mögött mondatik, de úgy, hogy hallhassák.
Világos, hogy mind ott lesznek.
De az is világos ám, hogy a közül a hat üzér közül, a ki amott egy
asztalt elfoglalt, s gyapjúról meg repczéről értekezik, egy sem
szándékozik komoly harcz nélkül megválni a hét tizesétől. Ide már
drasztikus eszközök kellenek.
– Uraim! A ki lump, ahhoz nem beszélek! A ki nekem azt mondja, hogy az a
hetven krajczár is boldoggá teszi, annak azt mondom, agyiő, nesze még
hetven krajczár hozzá, légy kétszer boldog! A kinek csak a pénz az
Istene, a ki két garasért az öreg apját is eladná, olyan emberrel én
szóba sem állok. Karsamediner! Tessék felszedni az elhajított szivar
csutákat; az igen jó üzlet. Önök azonban tudom, hogy nem ilyen emberek,
hanem igazi gentlemanek, a kik ötven krajczáros kabánoszt szívnak. Pfuj
Teufel! Az olyan ember a ki visszakér a koldustól fél krajczárt, ha egy
egészet adott neki. No iszen, majd olyan embert is mutathatok én az
uraknak.
Hárman vállat vonnak és nevetnek rajta: de három megtér és kapitulál 50
krajczárig egy parterre jegyre.
– Itt jön az amerikai! Ez a derék gyerek ni! God bàj sir! Hogy vagy
öreg? Most jött ide s már magyarúl beszél. Hau-du-ju-dú! Eljőjj ma a
szinházba, öreg, jó hír jött Amerikából: megverték a rabszolgatartók az
északiakat kegyetlenül. Vagy te is északi vagy? No hát akkor az északiak
verték meg a rabszolgatartókat még kegyetlenebbül. Erről lesz az egész
előadás, és kedvedért angolúl fognak énekelni az egész darabban végig, s
a yankee doodle csárdást elhúzzák háromszor. Végül a Kearsage és az
Alabáma hajók között történt tengeri csata fog életnagyságban két
csavargőzös halászladik által produkáltatni.
No ez egy páholy!
– Uraim, először trombitálnak. Csináljanak tourokat, a kik kártyáznak,
háromszor körül, aztán megy minden ember, a ki meg nem akar betegedni a
hosszas üléstől. Tessék egymásnak szaporán fizetni. Ah, nagyságod nyert
tíz forintot: no abból ötöt rászánhat egy páholyra. Méltóságodnak pedig
veszteni tetszett húsz forintot? No ha huszat adhatott a pique-dámáért,
adhat még ötöt azokért a szép eleven dámákért. – Tudtam én azt.
Második trombitaszó.
– Uraim! Dámáim! Politzei Stunde hat geschlagen! Öt órán túl nem szabad
kártyázni, most jött ki a konkordátum: bírságot fizet, a ki itt marad.
A toborzott nép felkerekedik és megy.
De még nehány asztalnál ott marad egy-egy csapat, mely beletüzelte magát
a robberekbe, s nem hagyhatja abba.
Harmadszor trombitálnak.
– Talpra magyar! Hangzik a trombitaszó! Urak, siessünk. Itt ne
maradjunk. Jön Patkó, jön Hajnal, tizenketted magával, mindenkit
kirabol, a kit itt talál. Menjünk a színházba, oda nem jöhet be, mert
bilétet kérnek tőle!
Még aztán egynehány tapsonczra volna szükség, mert a fürdői publikum
blazirt, nem szeret maga tapsolni.
Egy csoport léhűtő ott támasztja a korlátot.
– Hát ti mért nem mentek a szinházba, akasztófára valók? Itt kell lopni
a drága napot? Aló marsch, a színházba. Én fizetek helyettetek. Aztán
tapsoljatok. Ha jól viselitek magatokat, kaptok tőlem előadás után
fejenkint öt garast, meg egy csináltvirág bokrétát a kalapotok mellé.
Végtére ilyenformán csak megtelik páholy, zártszék és karzat. A publikum
jól mulat az előadáson, de még jobban azon, hogy milyen mesterséggel
engedte magát összefogatni.
Csak a tapsonczok veszik komolyan a dolgot. Előadás után, mikor legtöbb
a nép a gyógy-udvaron, megjelennek levett kalappal, s kérik azt az öt
garast a tapsolásért.
– Ne féljetek fiaim. Az öt garastok fejenkint kijár. Szeretem, hogy
takarékosok vagytok, nem felejtkeztetek meg róla. Jó helyen fekszik
nálam a kapitálistok. Majd holnap megint gyertek el tapsolni, megint
lesz nálam öt garastok; az lesz már tíz garas, negyven esztendeig
mindennap benn hagyjátok nálam: felszaporodik tíz ezer forintra; annak a
kamatjából is megélhettek. Derék, takarékos fiúk! alig huszonöt
esztendősek, már is pénzt keresnek, s nem költik el, nem iszszák be: itt
hagyják nálam. No fiaim már most menjetek haza.
És ez másnap, más variácziókkal megint újra kezdődik.
A JAKLI.
(Természethistoriai rajz.)
A balatonfüredi sétány változatos mulatságai ez idén egygyel ismét
megszaporodtak. Miután megszámlálta a kedélyes gyógyvendég, hogy az új
sétány a Balaton-parton fölfelé épen hatszáz lépés, s bizonyságot
szerzett magának a felől, hogy lefelé szinte hatszáz lépés, s mindkét
útjában találkozott hatvan régi jó ismerősével, a kinek a nevére nem
emlékezik, mindegyiktől megkérdezte, hogy fürdött-e ma a Balatonban? s
válaszúl kapta, hogy «még nem»: miután itt-amott interpelláltatott
kiváncsi ismeretlenektől az iránt, vajjon kik ezek a szép úrhölgyek, a
kik itt szemközt jönnek? miután azokat hátulról is megnézte s semmiképen
nem tudta kitalálni a neveiket, sem a képes, sem a sasos oldaláról a
medaillonjaiknak; miután a nemzeti zenekar előtt elhaladva, édes
visszaemlékezéssel gondolt rá, hogy ezt a nótát, a mit most húznak,
aligha nem hallotta már valahol, s azután ismét visszatért és még
egyszer találkozott az ismerőseivel, s még egyszer megkérdezte tőlük,
hogy fürödtek-e már ma a Balatonban? s azok még mindig nem fürödtek, s
az ismeretlenek megújított interpelláczióira ismételten megfelelt, hogy
nincs szerencséje sem a szemközt közeledő, sem a háttal elhaladó szép
úrhölgyeket ismerhetni; miután kellemesen tapasztalá, a nemzeti zenekar
mellett ismét elhaladva, hogy most már olyan nótát húznak, a mit két nap
óta nem hallott, s ha mindezek után a sétány alsó végén, a hol a
szennyes ruhákat mossák, s az ökröket usztatják, megállott és végig
tekintve az egyenes vonalon, olyanforma gondolatja támadt, hogy ha most
ezen az óriási tekepályán valami titáni kuglizó egy óriási tekegömböt
végig lódítana, hej de sok «bakonbírót» üthetne le a lábáról!… hát
mondom, mikor az ember ezen melancholikus kedélyállapotig eljutott:
egyszerre csak nagy riadalt lát támadni a sétány szabályosan alá s fel
jövő tömegei között; szapora lótásfutás támad, felpiperézett úri kis
gyermekek elszakítják magukat a bonne kezéből, s futnak egy bizonyos
irányba, szép úrhölgyek tapogatják a chignonjaikat, ott van-e még a
beletüzött virág? A zöld padokon kötő-varró szorgalmatos delnők
iparkodnak czérnát-gyűszűt magukhoz közelebb vonni; a nemzeti zenészek
arczán is mahagoniszínű mosoly támad; s egy jelszó fut végig az egész
úri tömegen: «itt a Jakli!» «Hol a Jakli?» «Ott a Jakli!» S nézi minden
ember, hol van? a bokrokon keresztül, a fákon keresztül, olyan fent
mintha léggömb volna, míg végre valaki rábukkan, s akkor aztán van nagy
diadal, hogy «itt a Jakli!»
De hát ki az a Jakli?
Tán valami vendégművész, a ki inséges czélra hangversenyt szándékozik
adni? Vagy valami házasulandó előtánczos, a ki a publikumnak ablakon
kihajigált poharakkal kedveskedik? vagy valami új gőzhajó, a mely a
szárazföldön kerülte meg a Balatont? vagy valami guatemalai konzul, a ki
most írta alá a kereskedelmi szerződést Osztrák-Magyarország s
Indo-Spanyolország között? vagy tán épen valami újdon kinevezett
miniszter? (Már bizony nekünk semmivel sem volna nagyobb meglepetés
Jakli, mint a németeknek volt Jiricsek. Hát mi volna benne?)
Hanem hát minekelőtte kiderülne, hogy ki az a Jakli, elébb hadd mondjam
el, hogy mit beszélt nekem az én kedves Andor barátom, mikor együtt
utaztunk nem rég Budáról Siófokig a vasuton.
Az én Andor barátom azt állitá, hogy az állatokban is vannak szellemi
tehetségek, minőkkel az ember kizárólagosan dicsekszik.
Nevezetesen, hogy a szarka el tud számolni háromig. Tovább nem. De a
hármas szám ismeretes előtte. Tán ha öt újja volna, akkor ötig is el
tudna számolni.
Andor barátom nagy vadász: a mi nem abból áll, hogy az ember mentül több
vadat rakásra mészároljon, hanem abból, hogy a vadállatok természetét
kitanulja. Ő tehát saját experimentuma után demonstrálta a feltett
tételt.
– Ha a vadász lesgunyhót állít fel, tapasztalni fogja, hogy a legelső, a
ki a csalétekre megjelen, az a szarka. A kisérlettevő vadász egy
vaklövéssel elriasztja a szarkát. Másnap újra eljön a vadász a kunyhóba
s kiteszi a csalétket. A szarka is megjelen, de lőtávolon kívül marad, s
csak akkor jön le a csalétekre, mikor a vadászt a kunyhóból eltávozni
látja. A vadász megint másnap újra eljön másod magával, s be megy a
kunyhóba. A szarka ott lesi és vár. A vadász kijön a kunyhóból s elmegy.
A szarka nem jön le a fáról: számlál: «egy, kettő!» a másik vadász még
benn van. Csak azután száll le, mikor az is elment. Azután eljön a
vadász harmad magával: bemennek a kunyhóba mind a hárman. Majdan
eltávozik az első, az után a második: a szarka nem száll le a fáról;
számlál: «egy, kettő, három!» a harmadik még benn van, s megvárja, míg
az is elmozdul. Hanem ha a vadász negyed magával jön: ott már a szarkát
elhagyja az algebrai ismerete, a harmadik vadász eltávozta után lejön a
szarka a csalétekre, s a negyediknek martalékul esik. A négyes szám már
nincs a fejében.»
Ezt, minthogy igen elmés felfedezés, s minthogy Andor barátom igen
tapasztalt vadász, el kellett hinnem.
Hanem hát már most jelenthetem az én kedves Andor barátomnak, hogy ez a
tétel, újabb természettudományi észleletek alapján, tetemes módosításon
tágul végig: mert az én szarkám nem háromig, de tizenkettőig tud
elszámlálni.
S már most, ha valaki azt kérdezi a b.-füredi sétányon, hogy ki az a
Jakli? az bizonyosan valami meszszeföldről jött idegen; a ki azt a
feleletet nyeri, hogy hát még annyit sem tud? hisz azt minden ember
tudja, hogy ez a Jókaiéknak a szarkája.
Oh igenis. Jakli B.-Füred czelebritásai közé tartozik, a ki nélkül sem a
reggeli, sem az esteli promenáde meg nem történhetik. Mikor legtöbb a
vendég, mikor legdíszesebb hölgysereg hullámzik végig a sétányon, ott
jár nagy méltóságos léptekkel közöttük, s neki van a legnagyobb
schleppje mindannyi közt; üdvözli a legifjabb nemzedéket, s bujosdít
játszik vele a bokrok között, megczibálja a kis kutyák szőrét, rárepül a
szép kisasszonyok vállaira s hízelgő bókokat cseveg a füleikbe; egy
óriási hajtorony tetejét kiválasztja kedvencz helyéül s felrepülve rá
eleven paradicsom-madárnak, megbolygatja csőrével a fodrászati remeket,
megkérdve: «hogy fontja ennek a kazal hajnak?» csintalanúl háta mögé
kerül a sétányon szorgalmasan horgacsoló hölgyeknek, s kellemes emocziót
szerez nekik, a czérnagombolyaikkal tova repülve, s ha végre megúnta a
mulatságot, felrepül egy fára s onnan bírálja fél szemmel a társaságot,
a legszebb angol nyelven közölve észrevételeit. Időközönkint
meglátogatja a nemzeti zenekart is, annak az asztalán és hangjegyein ott
hagyogatva látogató jegyeit, melyek bár nincsenek betűkkel írva, de
mégis minden ember el tudja róluk olvasni, a mint meglátja az ott
hagyott jegyet, hogy «ezt a szarka csinálta ide!»
Szokása neki sokáig elmulatni: igen emanczipált egyéniség. Mint igazi
gentleman, csak enni jár haza. Néha az éjszakát is kinn tölti; mely
korhelykedési hajlamát csak fiatalsága menti ki. Kénytelenek vagyunk
neki elnézni. Pedig aztán van miatta nagy aggodalom. Vajjon nem érte-e
valami baj? Nem keveredett-e rossz társaságba? Nem követett-e el valami
olyan főbenjáró bűnt, a miért a hatóság büntető kezei elérték? Miért is
nagy megnyugtatásunkra szolgál, mikor reggel beállít a kifent bajuszu
pandur a duplapuskával a vállán, jelenteni, hogy legyünk nyugodtak, a
szarka megvan! épen most fordította fel a kávéházban a kiflis kosarat;
vagy mikor este az uradalmi kertész futárja jön jelenteni, hogy a Jakli
épen egy miniszteri osztálytanácsos kalapjáról huzgálja a szalagot;
tehát a legjobb társaságban van. És mindannyiszor, a midőn valakinek
eszébe jut, hogy a Jaklit elfogja, ez oly hangos protestáczióval
hivatkozik a primæ nonusra, mely szerint magyar nemest előleges
perbefogatás nélkül elfogni nem szabad, hogy rögtön összecsődül a
publikum, s kiszabadítja az elfogó kezéből: «hisz ez a Jakli!» ezt nem
szabad elfogni!
Hanem aztán, a mint a régi színház órája üti a tizenkettőt, a Jakli
félbeszakítja a társalgást, rekomendálja magát, s házakon, kerteken és
chignonokon keresztül repül egyenesen haza, s szörnyen perlekedik a
szakácsnéval, ha még nem kész az ebéd.
Külömben Jakli igen mértékletes egyéniség. Eszik húst, galuskát, de soha
sem annyit, a mennyit kap. Felét a kapottnak megtakarítja szűkebb
időkre. Kikeres olyan szegleteket a környékben, a hol keresményét bizton
elrejtheti, pamlagtámlákat és függönyránczokat. Ha vendég van a háznál,
annak a zsebeit okvetlenül ellátja félretett darab húsokkal és
csíkmákokkal, a vendégek aztán a rájuk bizottal galádul odább állnak.
Egyszer megsejti a küszöbön alvó nagy newfoundlandi kutyát, a mint épen
egy darab sültmaradvány hovahelyezésén töprenkedik. Gondolja magában: ez
olyan úr, ki ezzel a czikkel en gros foglalkozik, tehát bizalmat
érdemel, s a mint az alvó lábai meszsze el vannak nyujtva, oda dugja
annak az újjai közé megtakarított keresményét, s azzal, mint ki vagyonát
legjobban fektette be, odább tánczol. A newfoundlandi fölébred, megérzi
a tenyerébe került fidei kommisszumot; legkisebb lelkiismeret-mardosás
nélkül bekeblezi azt és alszik tovább. Mikor aztán visszajön a Jakli s
keresi a bankár tenyerébe letett hitbizományt, s nem találja ott többé,
akkor olyan furcsa képet csinál hozzá, mint valami akczionárius, a kinek
azt mondják, hogy se dividenda, se kapitális! E percztől fogva Jakli
kutyagyülölő; a hol egyet megkaphat, könnyebb a lelkének, ha
megczibálhatja a farkát, s e mysantrop kedélyben többé semmit sem rejt
el a háznál, hanem elviszi a megtakarítottat az Écsy kertbe, s ott dugja
el valahol hallgatag káposzta levelek közé.
Pedig a Jakli nagy acquizitor. A régi világban úgy hínák, hogy tolvaj;
hanem az actienschwindel korszakában úgy híják, hogy acquizitor. S ebből
fog mindjárt kiderülni, hogy tizenkettőig el tud számlálni, (nem pedig a
fenemlített tizenkét órakor pontosan megjelenésből, mint talán többen
tévesen hitték.)
A Jakliban egy nagy szabó veszett el! Egy második Wellisch Adolf
(Kristóf-tér Nr. 1. I. Stock). Nincs gyűszű, czérna, varrótű
biztosságban miatta egész Balaton-Füreden és ezer lépésnyi kerületben.
Egy hét alatt tizenkét eset lőn rendőrileg feljelentve, miszerint a
Jakli, gyanútlanul varrogató hölgyek oldala mellől, az egy perczre letet
tgyűszűt orozva felkapta, s a levegőkön keresztül elvitte. Ugyanennyi
kárpótlási pernek nézek én eléje. A másik hét alatt tizenkét varrótűnek
hasonló kriminális úton eltulajdonítása háborította fel a közcsendet
Balaton-Füreden, a nélkül, hogy a rendőrségnek sikerült volna
felfedezni, hova tűntek el az elorzott kincsek? A nyugtalanított
közönség már ifjabb Ráday Gedeont kezdte emlegetni. Most meg már kilencz
külömböző panaszos jelentkezik nálam, hogy ugyanannyi fonat czérnáját
rabolta el a Jakli. «Csak várjanak tisztelt úrhölgyeim, még három van
hátra; a Jakli tizenkettőig tud számlálni; annyi gyüszűt, annyi tűt
szerzett be, annyi czérna kell még hozzá.» Aztán meg fogja nyitni az
établissement-t. Ollóra nincs szüksége: az van neki a feje elején, olyan
hatalmas, hogy a kit megcsíp vele, sírva fakad. Ebéd után, mikor a
hírlapok megjönnek, rendesen ő igen érdekeltnek mutatkozik irántuk.
Különös szenvedélye a Budapesti Közlöny; azt személyesen bontja fel;
végig nézi a legújabb kinevezéseket, s hozzátörüli némelyikhez az orrát:
aztán megfogja a lábával s neki akasztva az ollóját, nagyokat szab
belőle; valószínüleg mustrákat a szarkák egyenruhájához, s azokkal is
repül rejtett szabóműhelyéhez. Délután pedig sorba látogatja a gyümölcs
áruló kofákat, s azt teszi, hogy előbb megránczigálja hátulról a
fejkötőjét; mikor az hátranéz, akkor hirtelen keresztül oson a zsámolya
alatt s a másik perczben már repül az elrabolt cseresnyével, körtével.
És mindez a hatóságok szeme láttára történik, hogy ily rövid idő alatt
háromszor tizenkét útonállással és erőszakos betöréssel párosult rablási
eset hivatalos megtorlás nélkül maradt; a mi ismét a magyarországi
közbiztonsági viszonyok szomoru állapotáról tanúskodik.
De sokkal jobban aggaszt bennünket, kik a Jaklival közelebbi
összeköttetésben állunk, e ferde irányban nyilatkozó indusztriális
hajlamainál, azon titokszerű, mondhatni miszteriózus érzület, mely a
Jakli keblében a fényes tárgyak iránti hajlamaival egyidejüleg
kifejlődni törekedik.
A Jakli pietista!
A mint kinyitják a füredi templomot, elől megy a pap, utána megy a
sekrestyés, utána megy a Jakli. A multkor épen egy vasárnapi nagy mise
alkalmával, a mint egy kegyes úrhölgy a legájtatosabban bólingat az
imádságos könyvébe, egyszer csak megrángatja valaki a hajfürtét
hátulról: hát ez a hamis czopf mirevaló? Az úrhölgy odatekint, s
felsikolt ijedtében, azt hiszi, maga a sátán ül a háta mögött hosszu
orru szárnyas fenevad alakjában! A felriasztott kétlábu hallgató
szárnyra kap, s felrepül a kathedrába, a hol a pap épen heves
buzgalommal töri a poklok kapuit; a pap pofon csapja a nagy könyvvel:
arra a szárnyas neophita rárepül az orgonára s végig ugrálva annak
billentyűin, új melódiát improvizál a prédikáczió közepett; a kántor, a
ministráns gyerekek elhessegetik onnan, arra neki megy a szent
szobroknak, míg végre nagy exorcizáczió után ki tudják kergetni az
ablakon.
Ez nagy botrány volt: elismerem. Galambot festve, verebet elevenen
láthattunk már a templomban; de szarkát soha! Tudjuk nagyon jól, hogy a
szent képeken Szent Antoniust a pusztában a többi ördöngös alakok között
egy nagyon dekolletirozott kisasszony s egy szarka is kisértik, mely
utóbbi a szent férfiu előtt kiterjesztett könyvbe vagdal a hosszu
orrával, melynél fogva, ha a dekolletirozott kisasszonyoknak szabad is,
de a szarkának nem szabad templomban megjelenni; mert az sacrilegium.
Annálfogva tudtára adatott az illetőknek, hogy a Jakli egyházi átok alá
van vetve, s ha még egyszer a templomba bemerészkedik lépni, megfojtatik
és megégettetik.
Ez ellen nincsen segedelem.
Barátom Jakli, ha a miniszteriumot megsértetted, a midőn egy
osztálytanácsos kalapjára rárepültél; ha ifjabb Ráday Gedeon figyelmét
magadra vontad, a midőn harmincznál több rablási eseten rajta kapattál,
ezeken még tudok segíteni, de ha a szent synedrium haragját vontad
magadra, nem hogy én nem tudok, de nem tud azon segíteni még Pauler
Tivadar sem!
Annálfogva nincs más mód, mint praservativ módszerekhez nyulni.
Úgy teszünk vele, mint Mileticscsel: hogy se magában, se másban kárt ne
tehessen, a mise alatt kalitkába csukjuk.
S mikor aztán vasárnap délelőtt a fürdői vendégek kérdezik egymástól a
kútnál:
– 1. Hogy méltóztatott aludni? – 2. Megtetszik-e ma förödni a
Balatonban? – 3. Lesz-e ma táncz a szálában? – A negyedik kérdés az:
hogy 4. Hát a Jakli vajjon hol van?
– Az be van csukva.
– Miért van becsukva?
– Hogy templomba ne mehessen.
A miért aztán, délben szabadon bocsáttatván, azzal kárpótolja magát,
hogy este haza sem jön, hanem egész éjjel nézi a jegenyefáról, hogy
isznak az emberek? Azt hiszi szarka-észszel, hogy ez is a vasárnapi
isteni-tisztelethez tartozik.
HA AZ EMBER HÍRESSÉ LESZ.
Tallérosy Zebulon barátom mindig azon sóhajtozott, hogy bárcsak ő belőle
valaha híres ember lehetne. Kivánságát meghallgatá a sors; egy rövid év
s neve ott ragyog, a hol egy Mühlfeld, egy Brinz, egy Dr. Hein s egyéb
világhírű humoristák nevei ragyognak.
Van-e a hazában hirlapolvasó, a kire Tallérosy Zebulon levelei hasonló
felvidító hatással ne volnának, mint a (csitt! Szerk.) Ugyanazon
leleményesség, ugyanazon helyes felfogása a nép hangulatának, a mit
nyomról-nyomra mindig jobban bámulunk itt és amott.
Denique Tallérosy Zebulon híres embernek érezve magát, nem férhetett
bőrében, élvezni kivánta a hírrel járó dicsőséget, s elindult egy kis
körútra, mint szoktak híres emberek, kik szeretik magukat ünnepeltetni.
Első nap vasuton utazott. A waggonban egyedül találta magát egy más
nemen levő egyéniséggel, a kitől később, saját állítása szerint,
megtudá, hogy még kisasszony. A szép lélek kanász kalapot viselt
kócsagtollal, meg Kazinczy-dolmányt, nagy vitézkötéssel és illendő
krinolint. A mit a költők a szépségről írnak, az mind meg volt rajta,
azzal a változatossággal, hogy fehérek nem a fogai, hanem a hajaszálai,
feketék nem a szemei, hanem a fogai, pirosak nem az orczái, hanem az
orra. Külömben igen jeles és kellemetes egyéniség volt.
Zebulon barátunk nem állhatván sokáig az inkognitót, felfedezte magát
kellemes utitársnője előtt, hogy ő az a híres Tallérosy, a mit a szép
lélek igen nagy örömmel hallott, s magasztalta aztán tisztelt barátunkat
és idézte jelesebb mondásait, úgy hogy az utolsó stáczión Zebulon alig
fért ki a waggon ajtaján, úgy meghizott a sok dicsőségtől.
Szerencsétlen! Nem tudta, hogy kinek a kezébe került. Az a szép lélek a
Divatcsarnok vidéki levelezője, hirhedett rébuszmegfejtő czelebritás, a
ki azonnal, a mint papirhoz jut, siet megírni a minden tekintetben
jelesül szerkesztett divatlap zöld borítékja számára e következő
tudósítást:
«X. X. Ma utazott keresztül jeles és hirhedett hazánkfia Tallérosy
Zebulon, egy csodaszép úrhölgy társaságában, ki által a legnagyobb
kitüntetésben részesítteték; igéretét birjuk, melyet a fentisztelt
delnőnek adott, hogy mihelyt országos ügyei engedendik, hosszasabb itt
maradással fogja szerencséltetni itteni tisztelőit, s különösen azon
tisztelőnőjét, ki e rövid napot élte legkellemesebb perczei közé fogja
számítani.»
(Zebulonnak pedig van felesége otthon; erre a vidéki levelezők nem
reflektálnak.)
A vasutról leszállva, Zebulon kocsit fogad; jámbor kék mándlis hazafit,
s megmondja neki a falu nevét, a hova szándékozik.
A jámbor fuvaros útközben elárulja, hogy ő is szokott ám ujságokat
olvasni. Zebulon kap rajta, felfedezi előtte kilétét; a fuvaros nagyon
örül, hogy ilyen nevezetes személyt szállíthat a szekerén, s azontúl
foly az értekezés ország dolgairól és magas miniszteriumról, egész a
falu határáig, a hova a Zebulon meg akar érkezni. Itt a litterátus
furmányos bátorkodik azzal a prózai kérdéssel megszakítani a
tanácskozmányok folyamát, hogy hová akar szállni a tekintetes úr?
– Had hova mashova, mind az in kedves baratom uramhoz, tekintedezs
Mindenvaro Adam úrhoz.
– Aha! No annál épen most van tizenkét katona a Ráczkrisztus regementből
(Reusz Kösztricz) egy főhadnagygyal adóexekuczión.
– No! úgy kedves baratom uram, kocsis, nem szalok oda. Katonakkal nem jó
kollizióba gyüni, a hol hadnagy van, hamar történik konfliktus, katona
előtt respektussal birok, ez a hadnagy nekem kellemetlen auspicium; csak
menyünk kocsmahazba.
Szerencsétlen Zebulon! Nem gyanította, hogy a fuvarosa titkos levelezője
a debreczen-nagyváradi közlönynek, melynek legközelebbi száma ily
tudósítást hoz:
«Q. Q. Most járt vidékünkön ama híres Tallérosy Zebulon, hirhedett
czelebritás; épen akkor volt itt katonaexekuczió; a derék hazafi
szörnyen szidott valami Auspiczi hadnagyot, a kinek szerencséje, hogy
nem találkozhatott vele a konviktusban, mert külömben kollaczióra majd
adott volna neki egy kis despektust.»
(Azt persze nem bánja a vidéki levelező, akárhogy tud Zebulon a
duellálás mesterségéhez.)
Nemes barátunk tehát nem mervén érdemes barátjához szállni, kinek
hasonló körülmények között az «újabb beszállásolás» alig okozna örömet,
leteteti magát a falusi fogadóba.