Zomborból megérkezni?
A tisztelt asszonyság mosolygott, és azt kérdezte, hogy rhummal iszom-e
a theát, vagy arakkal?
Azután leültünk czapárizni. Mondhatom, hogy a derék asszonyság igen jól
játszik: egy garasomat sem birtam tőle visszanyerni, pedig nagyon
szerettem volna.
Már most csak azt hiszi mindenki, hogy többet nem látogatott meg?…
… Azóta is minden héten eljön a maga garasát átvenni.
MINTA SZÍNBIRÁLAT VAGY «EZ AZ ÚT A HALHATATLANSÁGRA.»
«A nemes boszú», melodráma 3 felvonásban. Irta egy hires ismeretlen; egy
hirtelen ismerős jutalomjátékául.
Szerkesztő úr! A mai est valódi diadalünnep volt, diadal a szinészekre
és a kritikusokra, diadal a közönségre és a jegyszedőkre, diadal az
egész világra nézve.
Már az előcsarnokba beléptünkkor örvendetesen lep meg bennünket a
pénztárnok úr nyájas, mosolygó arcza, valamint az ácsorgó arszlánok
szerény észrevételei, mikkel az előttük elhaladó delnőket kisérik. Az
ajtón belül szelid nyájassággal üdvözöl minden belépőt a szinház bárója,
mi nyájasan köszöntjük vissza a derék zászlós urat, s megkérdjük tőle,
hogy fogja e a mai darabot hangos kommentárokkal kisérni? Igen is, a
derék mylord azért eszik épen mellczukrot, hogy hangjánál legyen. A mint
széttekintünk, egészen el vagyunk bájolva; a közönség mindenütt tömve
van, tömve a páholyokban és a zártszékeken, és a kaszinó erkélyen hosszú
sorban. A világítás hasonlit a legnagyobb északfényhez, s valami kedves
exotikus illatot gerjeszt, a mit szavakkal nem lehet megnevezni. Az első
meglepetést képezi mindjárt az előfüggöny, melyen pompás allegóriai
képben van ábrázolva, mint jönnek a drámairók sorban a tantiémért, s
kezet csókolnak egy magasan ülő primadonnának; ennek lábainál hever egy
vén kritikus, a ki a Dunába hordja a vizet, mint illik paradicsomi
öltözetben, elől két kis tánczosnő, az egyik fején gázvilágítási
kisérlet. Ez tökéletesen elragadó. S az ember szinte sajnálja, midőn a
súgó jelszavára e tünemény elragadtatik szemeink elől.
Azonban kárpótolja e veszteségünket az előadott mű, mely valódi remeke a
drámairodalomnak. Én nem ismerem sem Shakspearet, sem a Touloni
éjszakát, de bátran mondhatom, hogy annál egyik sem szebb.
Az alapeszme ez: Van egy derék, becsületes szinbiráló, a kit egyszer egy
fiatal szinész azzal sért meg, hogy kijátszsza őt a szinpadon. A
megsértett kritikus e bántalomért hogyan áll boszút? Úgy áll boszút,
hogy e bántalom után elkezd drámákat irni, mikben a legjobb szerepeket
megbántójának osztja, azt lapjában folyvást dicséri a darabokkal együtt;
ilyen módon halálos ellenségét egy év alatt a halhatatlanság
tetőpolczára emeli, nagy emberré teszi! A szinész e nagylelkű tények
előtt kénytelen meghajolni. Megvallja, hogy legyőzetett, megvallja, hogy
ellenfele a legnemesebb szivű kritikus, a ki valaha tollat forgatott;
megvallja, hogy ő fel van olvasztva e nemeslelküség lávájában, és végre
megvallja, hogy ő nem is férfi, hanem kisasszony, kezét adja a
kritikusnak, összeesküsznek, férj és feleség válik belőlük, s azután
kezdik el csak még egymást con amore magasztalni.
Mint látni tetszik, az eszme magasztos és emelkedett, a mellett, hogy
rendkívüli merész és megragadó. Párosul benne a franczia drámák
csattanóssága, az angolok lélektani mélysége, a spanyolok lovagiassága,
a németek érzelmes kedélye, a magyarok hazafiui fellengése és egy pár
oláh melódia. Mily lélektani erő van ezen szavakban, midőn a kritikus
azt mondja: «nem! én ott leszek!» s mennyi érzelem a szinész
önküzdelmében, a midőn így kiált fel: «oh, ki tudna erre felelni!»
szintoly megható azon jellemző nyilatkozata a szinésznek, a midőn azt
mondja: «oh, azt nagyon jól rendelte a sors, és a lánczhíd részvényes
társulat, hogy Budáról Pestre balfelől, Pestről Budára jobb felől kell a
lánczhidon átmenni, mert ha összetalálkoznánk, ki tudja, mi történnék
velünk!» S mily szépen szelidűl át végül az ellenkező nyilatkozatra, a
midőn azt mondja: «Két toll és egy kalamáris, két hirlap és egy
referens, két szív és semmi dobbanás!» Ennél költőibb gondolatot
gondolni is meggondolatlanság lenne! Mily remek gondolat az is, hogy a
megtörtént kibékülés után bejön a szinpadra egy macska, ez által akarván
jelképezni a háziasság boldog csendéletét.
A mű ugyan magában is olyan, hogy azt elrontani sem lehet, ámde az
előadók személyesítő talentuma ennek értékét még tízszerezte. A kritikus
páratlan volt a maga nemében; minden mozdulata, tekintete, pillantása
művészi és szellemdús. A költő lelkében csak ilyen kritikusok
születhetnek. Nem tudjuk a költő eszméje volt-e, vagy a szereplőé, hogy
a midőn meghallja a nemes szivű kritikus bántalmaztatását, minden
hosszas monolog helyett alá s fel jár a szinpadon s csizmája minden
lépésnél csikorog. E csikorgás többet fejez ki egy egész Philippikánál.
Benne van abban a sértett büszkeség, a támadó nagylelküség, a férfi
fájdalma és a hazafi bánata. E gondolat a közönség öt és fél perczig
tartó tapsaival találkozott.
Nem kevésbbé remek volt a szinész személyesítője. Csekélységet állítunk,
ha azt mondjuk, hogy minden szavát, néha minden hangját külön
mozdulattal kisérte, nem is említve plasztikai mozdulatai közül többet,
csak, a midőn zsebkendőjét ott hagyja a szinpad közepén. Ezen elejtett
zsebkendő méltó volna egy szobrász ecsetjére.
Hát még a közbeszőtt dalok! Az én nagybátyám látta Malibrant, én magam
ebédeltem abban a vendéglőben, a hol Csillag Róza lakott, s az inasom jó
lábon állt Lesnievska szobaleányával, de ilyen éneket nem hallottunk
soha! Ez felemelt a hetedik égbe, a hova még perspektiva sem jár, ez
kifordított önmagamból, mint a téli keztyűt, ez minden érzékemet
elbűvölte; ezt az éneket még éneknek nevezni is megbántás, annyira szép
volt.
Nem lehet csodálni, ha a közönség elragadtatásában minden felvonás után
kihívta és megkoszorúzta a szereplőket és az irót, utoljára a
drámabiráló választmányt is kihívta és megkoszorúzta. A hatás oly
iszonyú volt, hogy minden ember a szomszédja nyakába borúlt és
összeölelkezett. S a darab végeztével a páholyokból és az erkélyről, meg
a zártszékekről nem akart hazamenni a közönség; erővel azt kivánták,
hogy ismételjék nekik rögtön a darabot, s csak akkor engedtek, a midőn
az ügyelő kijelenté, hogy a gáz nem tart tovább. Még akkor is akadtak
enthuziaszták, a kik vállalkoztak, hogy ők elnézik azt sötétben is.
E mai est méltán epochát képez szinházunk történetében s életünk
legszebb napjai közé sorozható éjszaka létére.
_Kakas Márton._
Ime tisztelt szinbirálók, így kell kritikát irni, ha azt akarjátok, hogy
hosszú éltetek legyen e földön. Ez által egyszersmind azt is bemutattuk,
hogy Kakas Márton nem csak gorombáskodni tud. Oh Kakas Márton tud nyájas
is lenni, ha dühbe hozzák.
UTOLSÓ NAPJAI A FÜRDŐ IDÉNYNEK.
A végzetes szeptember 15-ike közelit, naponkint Csimboraszóit a
bőröndöknek és kalapskatulyáknak szállítja a Kisfaludy a Balatonon át; a
vendégek, koleracseppekkel a zsebükben, távoznak a világ minden része
felé, a boltosok szegezik a ferslagokat; minden arra mutat, hogy az
idény vége felé jár.
Csak nehány megátalkodott jó kedvű vendég daczol még a naptárral, s
moratoriumot mutat az idénynek. Magyarország egyik hajdani tisztelt
kormányférfia, azután a Klapka-invázió egyik vezénylő tisztje, egy ifjú
gróf, Z. ügyvéd barátom, azután az én hajdani kedves pápai tudós
tanárom, T...y, bájos hölgyeikkel, kedves családjaikkal, azután
jóságáért köztisztelt Sz.-né nagynéném a sárgaházban, gr. R.-né, néhány
pesti kereskedő, pápai tanár, az idény legkitartóbb híve, a hevesi
földesúr, A-y, az orvosok, a szolgabiró, járásbiró, a katonai
térparancsnok; aztán meg mink. Vakmerő vállalkozók: meghosszabbítani az
idényt.
Az idő pedig olyan szép, a Balaton oly kellemes, mint nyár derekáig soha
sem volt. A hölgyek bátran szelik a hullámokat; köztük legkitartóbbak a
hajdani tárnokmester bájos neje és tündérszép sógorasszonyai, kiknek
eleven kedélye új életet önt a haldokló idénybe; egy-egy reggel
felöltöznek parasztnőknek, gyümölcsös kosárral a fejükön, s elmennek
szőlőt-körtét árulni a sétányra Rókánéval. A vendégek nem bírják
Rókánéval kivallatni, hol vette ezt a két szép parasztleányt? Máskor meg
apáczának öltöznek fel, sorra látogatják ismerőseiket; azok nem ismernek
rájuk, konverzálnak velük francziául, s csak akkor hüledeznek, mikor a
távozó apáczák kaczagva mondják a búcsúszót magyarul. Esténkint
összekerül a társaság a mi udvarunkon, a nagy tubuson át holdat,
Saturnust és Marst vizsgálni.
Egy napon aztán a fürdő kedvenczeit is hirtelen elszólítja valami
családi ügy. Az Écsi-villa üres marad. Erre egy kétségbeesett levelező
búvában megirja a F. L.-nak, hogy üres már a fürdő, csak néhány lézengő
beteg maradt még itt. Általános elszörnyedés a még itt maradt hölgyek
között! Mi «lézengő betegek!» Au contraire.
Most járnak még csak a hölgyek össze s kezdődik az egész idény alatt
szerzett tapasztalások kölcsönös kicserélése. Melyik családnak mi
jövedelme van? mit költ? hogyan fizet? honnan hozatja a ruháit? hogyan
él odahaza? mi baja van? Ez az úr mért volt itt? Mért ment haza
időközben? Mért jött vissza? Meddig tart még, ha így viszi?
A jó sors gondoskodik új táplálékról. A visszatérő gőzös vőlegényt hoz a
füredi legszebb leánynak, az igazgató kedves unokahugának. Az idény
végére a mi mindennapi kenyerünk! És jó, hogy ez a kenyerünk van, mert a
pék úgy is azzal fenyeget, hogy 15-ikén túl nem süt zsemlyét. Ez a
vőlegény két napig eltart nekünk. Akkor megifjítja a haldokló idényt egy
szép zsidó leány. Igen is, egy holt zsidó leány. Szép derék leány volt.
Egy csunya rossz legény rágalmazta a szép leányt. Akkor a szép leány
magához hivatta a csunya legényt, és megverte kegyetlenűl. A csunya
legény nem hogy elhallgatta volna e szomorú légyottot, de még inkább
szaladt vele a biróhoz, megmutogatta a hátán a kék foltokat, igazságot
követelt, s a biró aztán elitélte a hős leányt két napi fogságra. A szép
leány appellált, de nem a szolgabiróhoz, hanem az úr Istenhez, s azon
való szégyenében, hogy őt tömlöczre itélték, megszakadt a szive. Még az
nap el is temették. A halálhírre megint elsuntyolodik néhány vendég, s a
társaság ismét kevesebb lesz. A napok rövidülnek már, hanem az esthajnal
és a szürkület gyönyörű. Sehol sem láttam azt a tüneményt, csak a
Balaton mellett, a mit «a föld árnyékának» neveznek. Egy méla
szélcsendes alkonyatkor, midőn a nagy tó tükre oly sima, mint az ég, a
mint nyugaton leszáll a nap, az átelleni láhatáron az ellentét jelenik
meg, az árny. Egy sötét lilaszürke félkörből kiemelkedve, mintha egy
fekete nap hajnala volna, három széles világos kék küllő szeli keresztűl
egyenesen a felhőtlen eget, négy közbeeső opálszinű mezőre osztva azt
fel; a világos kék küllők, a középső épen a zenithen, egész az
alkonyégig húzódnak, s ott is hasonló legyező idomban futnak össze; az
ember mintha a feje fölött elfutó délkörök gerezdjeit látná.
A folyvást élesebbé váló ellentét az égen átvonuló sávok között addig
tart, míg fény van az alkonyégen, s a kék sávokon már keresztűl
ragyognak a csillagok, míg az opálsárga égmezők folyvást nappali köd
félderűjét mutatják. A tüneményt bevégzi egy gyönyörű meteortűz végig
futása a keleti égtől a nyugoti felé, szokatlan ragyogású csillag
fejével, láng uszályával.
A kék küllőkön majd sötétebb kék vonalak húzódnak végig, mig az
opálszinű alapot hajnalpiros és aranysárga csíkok hasogatják végig,
szivárványként ívezve át az egész égboltot négyszeresen.
De mi ez mind a gardasütéshez képest!
Este későn hat, állig begombolkozott férfi toppan be szobánkba s
jelenti, hogy fogva van már a garda. De nem csak fogva, sőt száz
vágással kivégezve, sőt nyársra húzva és kegyetlenűl megpaprikázva. A
tűz is ég már a garda számára. Erre aztán a fürdősereg egész maradványa,
férfi, asszony mind megindul a gardasütés szinhelyére, fegyverkezve
késekkel és pisztolyokkal (mikben bor van).
De hát mi az a garda?
Az a Balaton heringje. A tábor számra költöző hal, melynek vándorlását
messziről meglátni a víz szine fölött, a hogy a hátaik csillámlanak; úgy
hogy mikor vasárnap délelőtt Tihanyban legjobban tartja a misét a pap a
kéttornyú templomban, s a kiállitott őr elrivallja magát: jön a garda!
ott hagy minden ember misét, papot, templomot, s szalad a csónakokhoz a
gardát fogadni.
Hanem hát a gardát nem mesterség megfogni, de mesterség megsütni. Ahoz
okos ember kell! mondja T-y. tanár. A szolgabiró és vén pandurja
vállalkoznak erre. A gardát csak cserepcsikon lehet sütni. Egy
szakácskönyv sem szól róla, hogy mi az a cserepcsikon sütés? Megrakják a
nagy tüzet künn a Balaton parton, egy szép szabad tarlón, azt hagyják
parázszsá hamvadni; akkor minden egyes garda egy fanyársra felhúzva a
máglya széléhez tüzetik a földbe, míg egész kör támad a parázshalom
határán, s az eként felnyársaltak kisérteties süstörgéssel pirulnak ott
körben; mikor az egyik felük megsült, a nyárs a másik oldalára
csavartatik. Nagy tudomány kell ehez a szakácsnak, aztán meg egy jó
barát, a kitől a keztyűjét elkérje kölcsön, hogy a kezét össze ne
égesse. Mikor aztán vége az autodafének, a körülálló társaság minden
tagja kap egy nyársra húzott gardát nyelestűl s eszi, a míg fát nem
talál. A végrehajtó közeg, a pandur, töltögeti közben az olvasatlan
poharakat.
Még ezzel sincs kimerítve az idény. Vannak, a kik telhetetlenek a
fürdőélvezetben s nem akarnak megmozdulni. Pedig a hajóskapitány is
elbúcsúzott már, nem tesz semmit, itt van helyette az ellenőr, kapitány
lesz az, és tovább jár a hajó. A czigányok is elköltöztek melegebb
éghajlat alá. Helyettesíti őket egy rögtönzött vokálquartett, mely
éjente az igazgató ablakai alatt produkálja magát. A telegráfos is
elköltözött, s a betűörlő masinát is elvitte magával. Nekem azért csak
egyre klavirozzák ott Pesten a telegrammokat, mikor már nincs húr a
zongorán nálunk.
S még mindig vannak, a kik nem akarnak megmozdulni. Már a hideg fürdős
szobaleányok, s a melegfürdős szobalegények is elköltöztek. Mindegy. Itt
maradt a hideg fürdő, meleg fürdő, s úszunk tovább. A katonai
térparancsnok, ki az egész idény alatt nem fürdött a Balatonban, ma
kezdte el a hideg vízben úszást.
Azután itt vannak a szőlőkúrások. Hiszen a Balaton melléke egyetlen
szőllőskert. A szőlőkúrások között legbuzgóbb patiens az én kedves
barátom T-y tanár. Igen derék, kedélyes férfi – esti hat óráig. Akkor
eltünik az erdő magányában, s mikor hét órára előkerül, már akkor egy
morosus, lehangolt ember. E titokteljes magányban ez alatt három font
szőlőt pusztit el kúrából, s mikor előjön, az a csendes
lelkiismeretmardosás látszik az arczán, mintha arra gondolna, hogy
vajjon a szőlő pusztítás által nem egy imputáczió alá hozta-e magát az
Oidium Tuckeriival és a Philloxera vastatixszal? Vannak itt egyébiránt
többen is, a kik a szőlőkúrát használják, csakhogy azok nem pilula
alakban szedik be az orvosságot, hanem megvárják, míg decoctum lesz
belőle, s így még jobban használ.
Ne de ma már a pék is bezárja a boltot, s több zsemlye nem születik; a
vendéglős bezárja a traiteuriet, s több birkát nem sütnek meg
őzpecsenyének, a kávéházat is bezárják; a hátramaradt vendégek nem
kapnak se kávét, se kártyát, se asztalt, se szivart. Még a szegeket is
leszedték a falról, hogy ne legyen hová felakasztani a kabátjaikat.
Még ez sem használ. Ha nincs zsemlye, van kenyér, ha nincs mészárszék,
van csirke, pulyka; a kártyázók összetalálkoznak nálam, játszunk
krajczárban. (Talán azért irták rólam, hogy kilépek a baloldali körből.)
S ha mindenki szétszalad is, végig itt maradunk mi hárman, az igazgató,
T-y tanár, meg az én népem.
Az az, hogy négyen: hát a Jakli!
Ki ne ismerné Jaklit?
Nagy urak, excellentiás úrnők számítják magukat barátai közé.
Híremnek javát a Jaklinak köszönhetem.
A Jakli az idén is geniális szarka maradt.
Nem ereszkedett le többé a nagy közönség mulatságai közé, hanem annál
sokkal mélyebb kedélyhangulatai voltak. Naponkint eltávozott nehány
órára a háztól s ez időt arra használta fel, hogy ismeretséget kötött a
ligetben egy szarka-szívéhez méltó szarkanővel, mely ismeretség később
egész komoly viszonynyá izmosodott. A Jakli kihordta félretett
falatjait, kalács és sült darabkákat, választottjának a pagonyba, s
megosztá vele szerzeményét. Gyakorta elcsalogatta magával szarkaszépét
egész a házunk lépcsőzetéig, sőt néha a templom csarnokáig is, a hol
szarkanyelven élénk eszmecseréket folytattak, de az illető szarkahölgy
soha sem volt rávehető, hogy a Jaklival szárnyöltve besétáljon. Úgy
látszik, polgári házasságot kötöttek. S már most engem kínoz az a
gondolat, hogy e hazánkban el nem ismert viszonynál fogva hogyan fog már
most a Balaton környéke benépesülni törvénytelen szarkákkal.
Megint egy új nap!
Reggel négy órakor, még sötét van, már kopognak az ablakomon. «Nézzük
meg a tubuson a hajnalcsillagot!» Tanár barátom, ügyvéd barátom, korán
felkelt szép asszonyok állnak az udvaron, előhozzuk a teleskopot, s
nézzük a ragyogó mennyei brilliántot, a Siriust, s a Vénusok
legszebbikét, a hajnalcsillagot, mely olyan most, a távcsövön át, mint
egy teli hold, s világít, mikor már egészen világos nappal van, s aztán
a pompásan derülő hajnalt.
Ez az utolsó mulatsága az idénynek.
Publikum már nincs, czigány nincs, theatrum nincs, sétány nincs,
vendéglő nincs, kávé nincs, pék nincs, telegráf nincs, mészárszék nincs,
bolt nincs, savó nincs, a tarokpartie leolvadt piquetpartiera, még a
savanyúvíz sem savanyú már, de mi azért még is helyt állunk és
folytatjuk az idényt.
Hanem aztán este, mikor a veranda alatt elkezdünk vacsorálni, egyszer
csak megzendül valami a fejünk fölött, mintha egy szál bőgőhúr dudolna a
magasban, s egyszerre csak lecsap valami az asztalunkra, a tál közepébe,
a gyertya világába; egy repülő szörnyeteg: egy poloska.
Egy repülő poloska!
Poloska, a ki repül. Nem vár az àèrodromon feltalálására, már
feltalálta. Repül maga.
Ez rettenetes állat.
Megfogni nem lehet, mert a ki hozzányult, az a kezével egy szobában nem
hálhat. Ha megölik, abban a szobában ember meg nem maradhat a bűztől. A
hol eltapossák, olajfolt támad a padlón. S az első után jön tiz, jön
száz, jön ezer!
Mikor reggel az igazgatónak e szót említjük: «repülő poloska!» elsápad:
s így szól: «hát már megérkeztek?»
Mert ezek zárják be a füredi idényt. Mikor a repülő poloska megjön,
akkor megtelik villa, fürdőház, templom a szörnyeteggel, melyet megölni
lehetetlen, mert büdös. Akkor egyszerre vége van minden idénynek: a
fürdőt bezárják, a gőzhajó katlanát kioltják; a plébános hóna alá csapja
a breviáriumot, s több misét nem mond; az elkésett vendégek menekülnek,
a merre utat látnak; repülő poloska ellen nincs oltalom: az felhatol még
a tihanyi kolostorba is, s tizennégy napig purgatoriummá változtatja a
refektoriumot.
Csupán a Jakli boldog. Rá nézve a szobákba tolakodó büdös fenevadak
sokasága valóságos embarras de richesses: neki ez a bűz «haut gout.» Nem
győzi őket felvillázni. Ezek az ő kanaháni fürjei! Minket is megszabadít
tőlük ekép. Duplex libelli dos est.
S igy végződik be az idény. Hideg, zivataros este berekeszti a jó kedv
napjait: búcsúzunk, összecsókolózunk; a Kisfaludy utolsót füttyent, s a
füredi sétány most már igazán üresen marad.
SZINHÁZI PUBLIKUMFOGÁS FÜRDŐN.
Másutt is nehéz a közönséget arra fellázitani nyáron, hogy színházba
menjen, hát még fürdőn? a hol az ember, ha egymást nézi, az is elég
mulatság.
Már délután három óra s még egy jegyet sem vittek el a pénztártól: pedig
a veranda és gyógyudvar teli van válogatott közönséggel.
Egy, e tárgyban sok érdemmel biró toborzó neki indul a keserű
adószedésnek.
Három termetes úr, ki most végezte az ebédet oda fenn, ide jött le a
fekete kávét elkölteni.
– Ah, kedves egészségükre az ebédet! Hanyadszor tetszik ma kávézni? Csak
másodszor? Harmadszor majd ozsonnára, úgy-e? De meg is látszik az áldás!
Ez aztán az egészség! El tetszik ma jönni szinházba? Mit? Hogy nem
kellenek önöknek a szinészek? Igen, de annál inkább kellenek önök a
szinészeknek! Önök már háromszor ebédeltek ma, azok meg, szegények, csak
ma estére fognak tegnapravalót reggelizni, ha lesz bevétel. Csak nem
engedjük azt a gyalázatot megtörténni a hazán, hogy ily bőség idején a
tudomány és művészet meghaljon éhen!»
Ezek megadják magukat.
Most idevetődik valami vatermörderes, borotvált állú egyéniség; valami
bécsi börze-ágens.
– Ah, hozta Isten! Ön valószínűleg zártszéket keres a mai színi
előadásra? Hogy érdemes-e azt megnézni? Elhiszem azt. Hogy ön bécsi,
párisi szinházakhoz van szokva? Bagatelle! Ez itt olasz és spanyol! Ma
lép föl signora Filomela di Carmonadli az «Afrikai nőben» Meyerbeertől,
a mit még Párisban sem adtak! Nem hallotta ön hirét signora
Carmonadlinak, férjezett Savanyo Caposta? Az nagyszerű! Párisban jobb
szeretik, mint Charlotte Grisit! Aztán milyen a kiállítás! A díszletek
mind selyemből és khinai porczellánból vannak; az előfüggöny maga
négyezer ötszáz hatvankét forintba került; Pestet ábrázolja: ott van a
kereskedelmi csarnok az előtérben, este hat órakor kiteszik az ablakába
a bécsi börzeárfolyamról érkezett telegrammot, azt is megláthatni rajta,
s mikor vége van az előadásnak, minden ember kap két forintot vacsorára.
És mindezt hetven krajczárért.»
A börzeügynök nevet és fejcsóválva viszi a hetven krajczárt a
kaszszához.
Most végig megy egy köpczös parasztgazda, feleségével, leányával az
udvaron.
– Ah jó napot, bácsi; színházba ugy-e? szinházba? hogy nem oda? hát
hova? Nincs az most itthon. Elment Veszprémbe; ne is keressék: menjenek
inkább a szinházba. Ma uj darabot adnak. Pompás darabot, lesz benne
ének, táncz, nagy tüzijáték. Hogy ki volt az a Choufleuri úr? Hát nem
hallották hírét? az Napoleonnak az első minisztere, valóságos született
franczia: ez volt az, a ki kivitte, hogy Francziaországban nem fizetnek
szőlődézsmát, se akczist, azért indított Napoleon háborút, hogy azt
akarta, hogy itt se fizessenek. No hát ez az a Choufleuri. Ezt meg kell
nézni; előadás alatt fánkot fognak osztogatni, s előadás után minden
ember kap egy pohár bort (otthon a pinczéjében, ha még maradt.)
Ez is velünk jön.
Egy gömbölyű arczú és termetű tisztelendő atya telepedik le valamelyik
asztalhoz.
– Alázatos szolgája, admodum reverendissime domine! Engedje meg, hogy
tiszteletemet kinyilatkoztassam. Rég van szerencsém, jó híréből ismerni.
Hogy honnan ismerem? Hahó! Ki ne emlegetné azt, a ki annyi jót tesz a
szegényekkel, az inségesekkel? Nézze csak, admodum reverendissime, ezt a
szerencsétlenséget. Ma reggel a direktor épen arra nyit be a színpadra,
mikor kilencz szinész már a nyakára kötötte a kötelet, hogy mikor
felhúzzák a kurtinát, őket is húzzák fel vele együtt. Borzasztó eset! Ha
kilencz szinész egyszerre elöli magát, tizennyolcz özvegyet hagy maga
után! Most ezeknek a javára lesz előadás: eltetszik jönni ugy-e? Nem is
kérdem. Hogy még ma haza akar admodum reverendissime utazni? Szinház
után a legszebb idő. Hogy itt hagyja az alkalmatosság? Semmi baj. Itt az
én négy lovas hintóm, parancsoljon vele; akár mikor; mibe fogassak?
brumba, faëtonba, batárba, nájdicsámba? Tessék választani.
A tisztelendő úr is kénytelen velünk jönni.
Most híre futamodik, hogy három előkelő úr, a ki nagyon bizonyos
páholyvásárló, összeesküvést tervez a szomszéd faluban lakó X. úrhoz
teendő barátságos kirándulásra. Ennek útját kell állani. Pedig már a
kocsit is megrendelték.
– Alászolgája! Hallották már azt a borzasztó esetet? Most beszéli itt
egy hiteles ember, a szomszéd falubeli káplány, hogy szegény X. úr a
múlt éjjel megtébolyodott. A vendégeit, a kik nála voltak, baltával
hajigálta, maga a szegény káplán is az ablakon menekült ki előle. Én
kértem, hogy ne mondja senkinek, ne is mutassa magát többet itten, hogy
híre ne futamodjék. Ugy-e jól tettem? Szegény X. úr! milyen derék ember
volt! Aztán el tessék jönni a szinházba.
No ezeket is itthon marasztottuk.