Egy erdélyi méltóságos úrnak még az összes rendelkezésünkre álló
titulusok sem voltak kielégítők, ő rangbeli társait úgy czímezte, hogy
«mylord.» Egyszer aztán csaknem botba ütközött e czímmel; egy falusi
uraság, a kit mylordnak czímezett, ráförmedt: «mért hí az úr engem
bulldoggnak?» Ő persze, valahány bulldoggot látott, azt mind mylordnak
hitták, s azontúl semmi mylordot nem ismert.
De hát mikor még a szellem bajnokainál is kitörnek ezek a czím utáni
epekedések. Nem rég azt indítványozták a magyar lapok, hogy Liszt
Ferenczet ki kell nevezni «zene-grófnak». Akkor aztán az analógia
kedvéért egy festőt meg kell tenni «pemzli-bárónak» s egy írót
«lúdtoll-herczegnek».
S miért ne, ha jó ötleteiért megtehette Balaton-Füred a maga
tréfa-virtuózát nemzetbárójának?
A képviselőházban az a szokás, hogy ott mindenki per tu van – buffetben.
Némelykor eszébe is jön az embernek Széchenyi István adomája, kinek a
barátságával nagyon dicsekedett egy pesti bankár: «mi egészen frére et
cochon vagyunk egymással!» «Oh igen, mondá Széchenyi, én vagyok a frére,
ő meg a cochon.» Hanem benn a teremben nem járja a barátság, ott
«Pinczehely képviselője» felel «Nagybarom képviselőjének» per tisztelt
előttem szóló úr, ha mindjárt testvérek volnának is, s ha meg a
kaszinóban jönnek össze, már nem tudnak semmit a tegezésről. Ezért újabb
időben az a czímezés lett felkapva az országgyülésen, hogy ifju, öreg,
mind bátyámnak hívja egymást. Eleinte furcsa, hanem aztán megszokja az
ember. Külömben az alföldön régen szokásban van, s pótolja az «uram»
czímet. Az «úr» és «uram» közt nagy külömbség van, mit megmagyarázott
Arányi professzor a kis diáknak, kit előfogott az utczán, hogy mit visz?
«Bort viszek Aszályi úrnak.» «Mondjad fiam Aszályi uramnak, mert csak
neked urad az, és senkinek másnak.» Ezért az erdélyi krónikaírók együtt
is használják mind a két czímet, a hol nagyon meg akarnak valakit
tisztelni: «úr uram». A képviselők czímei tehát a következők: Te a
buffetben, tisztelt előttem szóló a házban, bátyám a klubban, tisztelt
honatyám, ha valami kollektára kell aláírni. Ha pedig a
miniszterelnökhöz híják ebédre, a meghívón nagyságos úr a czíme. De hát
mi jogon vagy te nagyságos úr? förmed rám a szomszédom, a ki ezt a
czímet látja. «Vannak rá igényeim. Először is most választottak meg
tiszteletbeli zsidónak.» Elég volt neki; nem kivánta a többi indokokat.
Nemes faj vagyunk, valljuk meg az igazat. Demokraták vagyunk csak a
nálunknál magasabbakkal szemközt: arról pedig ki tehet, ha minden
emberre nézve van még egy másik ember, a kivel szemközt arisztokrata
legyen.
Már mint nemzet büszkék vagyunk. A minő mellékneveket a tótnak, a
németnek, az oláhnak adunk, az minden egyéb, csak nem hízelkedés. 1848.
márczius 15-kén mondta Tisza Kálmánnak a házmestere azt a nevezetes
észrevételt, hogy «heute hab’ ich zum erstenmal gehört Német ohne
hunczut». Ez persze régen volt, s azóta a vélemények gyakran változtak;
a nóta is azt mondja, hogy süvegelje meg a magyart mind a német, mind az
oláh, mind a tót! Egy jó öreg táblabírónak volt az a szavajárása hajdan,
hogy «szolgáljon bennünket a német!» Ugyanazt 49-ben a haditörvényszék
elitélte, s aztán, mint maga mondá, hét esztendeig úgy szolgálta a
német, hogy még az ajtaját is az csukta be utána, azóta nem kivánja
többé ezt a tisztességet.
Az «óh nép» maga is nagy arisztokrata, a hol magánál kisebbet talál. Az
egész telkes gazda mesalliancenak tekinti, ha leánya fertálytelkeshez
megy férjhez; a debreczeni civispolgár nem vegyül össze a kékbeli
emberrel; világszerte tudva van, mily áthághatlan sorompó létezik a
tanyás gazda és a gányó között, mily magas lény a pógár a pugris
emberhez hasonlítva, mily megvetett embervakarcs a duhaj a redemtus
szeme előtt.
A botbüntetés eltörlése fölötti vitában egy hatalmas szövetségese
jelentkezett a méltsás felsőháznak; ezek a csikós- és gulyásgazdák
voltak, a kik lehetetlennek tarták megélhetni ebben az országban, ha
nekik a bojtárjaikat nem szabad többé megcsapatni.
Még a koldusok közt is van arisztokraczia: – «Mit? szól sértetten a vak
koldus feleségéhez, mikor megtudja, hogy a leányát egy sánta koldus kéri
nőül: hogy meri a szemét felemelni hozzá?» Természetesen a vak koldus
leányára csak vak koldusnak szabad a szemét vetni: ez a rangjához illő
partie.
Sőt még a rabok között is van rang és előkelő világ: a szegedi vár
foglyai között a magasabb bűnökkel vádlottak hidalgói büszkeséggel
tekintenek alá az apró cseprő orgazda népre, csirkefogóra,
kapczabetyárra, s sértett önérzettel tagadnak meg minden közösséget az
ilyen alsóbb rangú tolvajokkal, s valamennyi között Rózsa Sándor, mint
tolvajok herczege hordja fenn a fejét, s méltóságának öntudatát a
törvényszékkel és vizsgáló birákkal is tudja éreztetni. Ezt nem lehet
másként kivallatni, mintha a bíró bort hozat, leül vele, koczint vele, s
aztán diskurálva kikérdezi.
Mentül feljebb, természetesen annál jobban emelkedik a nemes öntudat.
Minden osztálynak vannak brahminjai és páriái. Az uradalmi fiskális
előtt a lótófutó ügyvédnek tyúkprókátor a neve; a nagykereskedő előtt a
Kurzwaarenhändler csak Pinkerljud; a pénzbárók, pénzkirályok előtt a
coulissier neve «Lump,» mire ez azt feleli, hogy «Sie sind auch noch
kein Papier»; a hirhedett műtőorvos előtt a járási orvos csak chirurgus;
míg legfenn az előkelő körökben, a kékvérüek khinai falán belűl
elszámlálhatatlan a rangfokozat, a régi nemestől az újdonsültig, a
zászlós úrtól, az arany gyapjú, arany sarkantyú, arany kulcs, a szent
István, Lipót, s vaskorona stb. rendek lovagjaitól elkezdve azokig az
eltűrt lényekig, a kiknek a mágnásból csak egy fertály jutott, s
néhányról az a vélemény, hogy azt a fertályt is térden alúl kapta ki.
Sehol pedig oly arisztokratikus ragyogásban nem tündöklünk, mint a
demokratikus alapokon nyugvó országgyülésen. Ott vannak először a
vezérszónokok, a kik midőn felállnak, a házban senkinek piszszenni nem
szabad, az elnök egyik kezével a harangot húzza, másikkal a galvani
csengetyűt hangoztatja a buffetben ácsorgók beidézésére. Közbekiáltások
nem tűretnek; személyes ügyek rögtön rendreutasíttatnak. Beszédjük
ciceroval nyomatik a lapban. Ezek az országgyülés brahminjai. Egy fokkal
alább következő szónokok, a kiknek félóráig szabad beszélni, de a beszéd
alatt a szomszédoknak szabad a buffetbe kiszökni. Beszédjük úgy is
megjelenik a lapban, de csak kis betűkkel, ott majd elolvassuk. Ezek az
országgyülés ksetriái. Azután következik az a szónok, a ki azon kezdi,
hogy «rövid leszek», s aztán akár szabad, akár nem, elmondja végig; a
ház lármáz, nem hallgat oda, végül a gyorsíróknak odaadja maga írásban,
mit beszélt. De már ez csak kivonatban közöltetik a referádák közt. Ezek
az országgyülés szutrái. Azután következnek a szónokok, a kiknek
megszólalása előtt minden hangváltozatokon keresztűl hangzik az ominozus
bíztatás: «eláll!», míg le nem ül; ezek az országgyülés páriái. Végre
azok a derék nagyrabecsülendő egyéniségek, a kiknek nem hallani egyéb
szavát, mint «igen» és «nem.» Ezek az országgyülés mamelukjai. Ime az
egész indus hierarchia itt van.
És milyen hiábavalóság mindez a hiú tetszelgés, a mivel magunkat
megkülömböztetjük, – a katona előtt.
Tudjuk jól, hogy a katona előtt mindenki, a ki nem katona, az csak
paraszt! Vagy magasabb műnyelven: «so ein verfluchter Civilist».
Régi adoma, de épen ide illő, a hogy aztán a katonai rangfokozatot
felállítja a huszár.
Legelső a világon az úr Isten. Azután jön a huszár. Azután jön a
huszárnak a lova. Azután jön a semmi. Azután jön még egyszer semmi. –
Azután jön a baka. – Képzelhetni, hogy hol jövünk már most mi többi
parasztok?
Annyit tudok, hogy azok a parasztok, a kikhez én tartozom, az írók, azok
legutoljára jönnek. A poéta! a skribler! a firkász! Ugyan ki ne érezné
magát ezzel szemközt herczegnek?
Emlékezünk rá, hogy egyszer Dessewffy Aurél még Eötvösnek is azt vetette
szemére, mint lesújtó invektivát, hogy hiszen regényíró! Mire aztán
Eötvös azt válaszolta neki, hogy a regényírás összefér annyira a
politikával, mint a pálinkafőzés, a mivel Dessewffy épen akkor
foglalkozott.
De azért ne tessék azt hinni, hogy ez a legutolsó, legelnyomottabb
osztály szükölködik arisztokráczia nélkül. Még Khina sincs jobban
ellátva! A mandarin rangot foglalják el az akadémikusok, kik közül a
finnisták előkelőbbeknek tartják magukat, mint az orientalisták, s mind
a ketten mélyen maguk alatt látják a belletristákat. S még jó ha látják.
Legközelebb az akadémiai díszlakomán egy rendes tag azt kérdezé a
szomszédjától: vajjon ki légyen amaz ismeretlen fiatal ember, a ki most
poharat emelt? Amaz ismeretlen fiatal ember én voltam.
Azután következnek a levelező tagok; ezeknek szabad beszélni, de
szavazatuk nincs, s pezsgőt sem kapnak az elnöki ebéden.
Azután emelkednek ki a Kisfaludy-társaság tagjai, büszke önérzettel a
kívül rekedt tollviselők fölött.
Végre a hírlapírók, a kiknek a féken tartására egy külön törvényt
kellett alkotni az országgyülésnek. Permanens statáriumot. Ezen
partizánok rangfokozata ismét eloszlik a nagy lepedőlapok
journalistáira, alább jönnek a heti lapok szerkesztői, azután a vidéki
lapok; és végül a glebæ adstricti, a vidéki levelezők misera plebs
contribuense.
És ezek mind rettenetes büszke emberek! Kik per «Mi» beszélnek a
közönséggel, mint ő felsége a király!
És mindannyi fölött áll, mind valamennyinek ura és réme: a kritikus; a
ki elítél, megkegyelmez és lenyakaz; egy személyben: biró, király és
hóhér.
Ez a szellem arisztokracziája!
S most következik az, a mi előtt minden demokratikus elv meghiúsul: a
szépség arisztokracziája.
Már Sándor czár azt mondta Magyarországról, mikor itt átutazott, hogy ez
egy ország tele királynékkal.
Oh be igazat mondott! Jaj de értenek az uralkodáshoz!
És méltán. Ez az egyedüli nemesség, melyet semmi éghajlat alatt senki
kétségbe nem von.
Aristokraczia, melynek nem kell korona, inkább ő oszt koronákat.
A költők az emberi nem szebbik felének, a bölcsészek az emberi nem
jobbik felének nevezik őket.
A férfinem harczol és sebeket oszt, a nőnem gyógyít és ápol.
A férfi a haragban nagy, a nő a szeretetben.
A férfinem keresi a dicsőséget, a nő szerzi a boldogságot. Melyik szerez
jobbat?
A férfiaké a kenyérirígység, a nőké a szánalom. A nő megosztja kenyerét
az éhezővel.
A síró gyermek, kit atyja elhagyott, a férfinem elleni élő vád; a nőnem
felkarolja a vádló nyomort, hogy kiengesztelje a más vétkét.
A férfi megtud hazájáért halni; de a nő tud érte élni. Női hazaárulót
Magyarország története fel nem mutat.
A férfi hős a küzdelemben; a nő hős a szenvedésben.
Az egész világ rangunk szerint becsül fel bennünket, csupán a nők
ítélnek meg bennünket szivünk és lelkünk becse szerint.
Ők bírják, ők osztják azt a nemességet, mely örökön örökké fenn fog
állani, a míg nemes sziveknek értéke lesz köznapi sivár lelkek fölött.
Hanem mi még ezzel az uralkodó szép nemmel szemközt sem mondtunk le
arisztokratikus hajlamainkról.
Őseink, a nemes urak, gavalléros nagylelkűséggel megadták a
szavazatjogot a magyar asszonynak, ha özvegygyé lett, mi pedig a
demokraczia nemzedéke, egész mezitlábos őszinteséggel kitiltjuk a nőket
még a tiszteséges kenyérkereseti pályákról is. A politikához pedig ne
szóljon a szép nem. Ez a mi demokratikus nézetünk.
Azt megengedjük nekik, hogy angyalok legyenek: de hogy emberek legyenek,
azt nem.
Amerikában ez persze hogy másként van, ott a nőnek joga van minden
pályán helyt állani, a hol észszel, ügyességgel versenyezhetni a
férfi-nemmel; de hát mit értenek ahoz az amerikaiak, a kiknél a
demokrácziát úgy értelmezik, hogy megválasztanak egy szabó-mestert az
ország elnökének, s miután az három esztendeig a világ leghatalmasabb
birodalmának ura volt, a harmadik év leteltével megint leteszi hatalmát,
visszamegy szabó-műhelyébe, s varrja egykori hadserege számára a
köpönyeget. Fi donc! Ennyire mi nem sülyedhetünk.
De az Isten előtt tán csak demokraták vagyunk?
Minő kérdés? Magasabb köreink számára franczia hitszónokokat hozatunk
Pestre nagybőjti prédikácziókat tartani, a kik délben prédikálnak, mikor
a filiszter eszik, és olyan nyelven, a milyenből a filiszter nem eszik.
De ha már sem a hölgyek előtt, sem az Isten előtt nem vagyunk
demokraták, a pénzvilág előtt csak azok vagyunk? A pénz csak nem ismer
rangot?
Dehogy nem. A hány iparvállalatot megindítunk, annak az élére vagy egy
híres országgyülési szónok, vagy egy fényes nevű mágnás, vagy egy
hirhedett tábornok szükséges. Nem azt nézzük, hogy a ki szappant, meg
téglát akar gyártani, értsen hozzá, hanem, hogy nagy ember legyen, s az
aztán persze olyan téglát gyárt, mint a szappan, s olyan szappant, mint
a tégla; ha gyertyát készit, a gyertyái ugyan nem égnek, hanem
részvényesei igen, s ha gépeket gyárt, azokat utoljára is a
miniszteriumnak kell kirántani a sárból.
Egyetlen egy magyar demokratát ismertem életemben, az volt az Irinyi
Józsi. Ez annyira demokrata volt, hogy Deákot csak Ferkónak, Széchényit
csak Pistának nevezte. Egyszer kérdi tőle Deák Ferencz, mit adnak ma a
színházban? Ő felel rá: Hunyady Laczit. – Ugy-e, mondá Deák, annak a
Hunyady Mukinak a fiát, a ki ország kormányzója volt ötödik Laczi
idejében?
Azóta nem született demokratánk.
Valljuk meg az igazat, bizony arisztokrata nép vagyunk mi. Ebben van a
fő virtusunk. Régen vigasztalom én magamat azzal, mikor nemzetem sorsa
fölött elgondolkozom, hogy minden népet teremtett az Isten valami
czélra: az angolt azért, hogy lássa el varrótűvel az egész világot, a
francziát azért, hogy Európa el ne alugyék, az olaszt azért, hogy
énekeljen, a németet azért, hogy dolgozzék; egyedűl a magyart teremtette
azért, hogy benne gyönyörködjék. Nyugodjunk meg ez öntudatban, s
fogadjuk el a titulusunkat.
Arra pedig bárkivel, bármekkora fogadásra késznek ajánlkozom, hogy
esztendő ilyenkorra minden ember demokrata fog lenni Magyarországon. –
Akkor kezdődnek el az új képviselő-választási mozgalmak. Akkor tessék
majd bennünket megnézni.
A DIPLOMACZIA.
Valahányszor a jó Teleki Mihályra gondolok, soha sem állhatom meg, hogy
őt igen okos embernek ne ismerjem el.
A jámbor Apafi fejedelem első minisztere lévén, keservesebb állása volt,
mint egy mostani politikai lapszerkesztőnek; alant bátorságot, fent
félelmet követeltek tőle; Sztambulból azért fenyegették, ha Bécs ellen
nem készült; Bécsben azért nehezteltek, ha Sztambulnak fogadott szót;
otthon meg azt akarták, hogy legyen önálló. Egyik békességet követelt
tőle, a másik háborút, és ennyi scylla és charybdis között, ennyi
ellenkező szél mellett ő neki úgy kellett kormányozni a status hajóját,
hogy a töröknek is híve maradjon, Bécscsel is barátságban álljon, meg az
otthon levőket is kielégítse. Illenék hozzá a jelszó: «et capram et
caules.»
Magyarországi elégületlen atyafiak sokat jártak át hozzá, izengettek,
leveleztek titokban, biztatva a főurat, hogy szövetkezzék velük.
Különösen nagy panaszuk volt nekik Cserjési és Kenderesi uraimékra, a
kik odafenn Bécsben szűntelen áskálódnak a tekintélyes hazafiak ellen,
sugdosnak, árulkodnak a kabinet előtt, hogy maguknak előmenetelt
készítsenek. Teleki biztatta őket, hogy csak várjanak, majd jobbra
fordul a sorsuk.
Egyszer Rainger, bécsi követ, Sztambulba utazván Erdélyen keresztűl,
négyszem közé kapja Telekit s erősen kezdi fogni, hogy ha oly őszinte
barátsággal viseltetik a bécsi kabinethez, hát fedezze fel neki azokat a
hazafiakat, a kik ő ellenük panaszleveleket küldöznek Erdélybe, a kik
Bécsből mindenféle rossz anekdótát megküldenek, a kik szüntelen
árulkodnak ő előtte?
Teleki Mihály egy kissé vonakodott: nem illik az embernek a bizalommal
visszaélni; szegény embereket minek keverné galibába; hiszen ártatlan
dolog az egész. Hanem Rainger addig sarkalta, addig biztatta, hogy
hiszen semmi bántásuk sem lészen az uraknak, csak épen jól esik az ilyen
titkokat tudni, hogy az ember óvatos lehessen, a míg Teleki nagy nehezen
ráállt, hogy a követ biztosító szavára, miszerint nem fogják bántani a
kivallottakat, megmondja neki, hogy biz ezek a titkos bujtogatók: –
Cserjési és Kenderesi uraimék…
Rainger nagyon görbe képet csinált erre a vallomásra: de be kellett neki
vele érni, akár hitte, akár nem; hanem annyi bizonyos, hogy Cserjési és
Kenderesi uraimék az napságtól fogva semmi befolyáshoz sem juthattak
odafenn többet.
E szerint Teleki három legyet ütött egy csapással: megtartá bécsi
jóakarói barátságát, elhárítá magyarországi barátairól a bajt, s
megrontá legmakacsabb ellenfelei befolyását.
– – Hogy ez alkalommal én sem használtam elbeszélésemhez az igazi
neveket, annyi diplomacziát viszont én rólam is tegyen fel mindenki.
TEKINTETES KOLDUSNÉ ASSZONYSÁG.
(Szomorú történet.)
Én nem tudom, ki volt az a gonosz ember, a ki én rólam kihiresztelte,
hogy én jó ember vagyok. Mikor én ki nem állhatom a jó embereket!
Jó ember az, a ki megbuktatja a legjobb barátját, azért hogy az
ellenségének rossz kedvet ne csináljon; jó ember az, a ki zálogba teszi
a felesége köpönyegét azért, hogy a legelső korhelynek, a ki őt kedves
barátjának szólítja, kiválthassa a kabátját; jó ember az, ki az inasát,
kit maga elcsapott tolvajság miatt, hogy kenyér nélkül ne maradjon,
elrekommendálja a legközelebbi ismerősének; jó ember az, a kit ma pofon
ütnek, s holnap ő kínálja a kibékülést: azért én előttem a «jó ember»
czime a legeslegutolsó qualitású mindennemű megtiszteltetések között.
Tehát már most tessék elképzelni, hogy engem valaki azzal rágalmazott,
hogy én jó ember vagyok.
Mi lett belőle?
Az utczán leszorítottak a járdáról; – pénzt kértek tőlem, soha sem adták
meg; – a boltban rám tukmálták a kimustrált portékát; – fiatal poéták
versnyalábokat toltak be hozzám, hogy ajánljam a szerkesztőknek; – a
pinczérek megitatták velem a kalapos festéket kávé gyanánt, s a világ
minden megszorúlt embere engem nézett a jótékony női egyletnek; – a
koldusbörzén kész pénzen árulták az adreszemet; ágiója volt, mint a
kreditakcziáknak.
Egy reggel elkezd valaki kopogtatni az ajtómon, először egyet, azután
kettőt, azután hármat és így tovább; hiába mondtam neki, hogy tessék!
szabad! be lehet jönni! egyre kopogtatott; utoljára is fel kellett az
asztaltól kelnem s magamnak nyitnom ki az ajtót.
Egy jó időben levő asszonyság állt a küszöbön; fején fekete selyem
capuchon, zöld máslikkal, karján rejtelmes tömöttségű tarisznya; az
egész igen tisztességes alak, a milyennek kis gyerek koromban magam is
csókoltam elégszer kezet.
– Kakas Márton úrhoz van szerencsém?
– Nem nagy szerencse. Hanem instálom, tessék belépni innen az ajtóból,
mert fűttetek.
A tisztes asszonyság ráhatározta magát, hogy belépjen a szobába, de arra
nem lehetett rávenni, hogy helyet foglaljon. Úgy látszék: fogadása
tartotta, állva mondani el élte keserűségeit.
Elmondá, hogy őt az utóbbi évek mennyire tönkretették; három fia elhalt;
minden vagyonát elveszté; a mi azon felyűl maradt, azzal megszökött a
férje; mikor már semmije sem volt, akkor porig leégett a háza s daczára
annak, hogy úgy maradt, mint az ujjom, mégis kirabolták a zsiványok!
Most már három nap óta nem evett semmi főttet, koldulni nem tud, mert az
nem szokása; s épen most hallja, hogy egy gazdag nagybátyja Zomborban
haldoklik, s őt akarja örökösének megtenni; de ha oda nem mehet,
mindenből kitagadja, és ő e miatt kétségbe van esve, mert nincs úti
költsége Zomborig.
Engem a szánalom fogott el s egyúttal a szégyenpirulás. Nem volt több a
kazszámban egy forintnál. S hogy adjak én egy forintot egy ilyen sokat
szenvedett asszonyságnak, a ki most Zomborba megy gazdag örökséget
átvenni?
Végre mégis bátorságot vettem magamnak, s nagy zavarral és
arczpirulással markába nyomtam a derék asszonyságnak az árva egy
forintost, s ezer bocsánatot kértem tőle, hogy most többet nem adhatok,
mert valójában ez az egész pénztáram.
A jó asszonyság elfogadta mentségemet és az egy forintost, s elég kegyes
volt nem vetetni velem észre, ha netalán megsértettem; a min valóban
komolyan aggódtam.
Mintegy tíz nap múlt el azután, midőn egy délelőtt ismét hangzik a
megátalkodott kopogtatás s újra megjelent a tisztelt asszonyság előttem.
– Megtetszett érkezni Zomborból?
– Igen is meg.
– Életben tetszett találni urabátyját?
– Fájdalom, nem. Meghalt és nekem semmit sem hagyott. Nem hagyott más
örökséget, mint az irgalmas emberek részvétét.
Most már nem bántam volna, ha ebből az örökségből is kitagadta volna.
Az a merész gondolatom támadt, hogy megpróbálom, ha nem vágná-e a szemem
közé, ha most csak két huszast adnék neki?
Nem vágta a szemem közé.
Megköszönte szerényen, megáldott és eltávozott.
Egész nap háborgatott a lelkiismeret, hogy mint tudtam ily keményszivű
lenni! lehúzni tőle egy huszast, mikor magamnak még maradt kilencz?
Végtére mégis csak kibékűltem a lelkiismeretemmel, s midőn újabb tíz nap
múlva ismét belépe hozzám, fel sem keltem az asztaltól, úgy kérdeztem
tőle.
– Mi tetszik megint?
– Már csak visszamegyek megint Zomborba. Az örökösök egy kis reménységet
adtak; tán csak jobbra fordul a sorsom.
Ezúttal adtam neki egy huszast, s azt mondtam, hogy sok dolgom van. Ki
sem kisértem, hogy elment.
No ez már csak elég gorombaság. Ez tudom, hogy nem jön többé hozzám, s
majd szidalmaz országszerte.
Dehogy szidalmazott. Tíz nap múlva megint itt volt, s beszélt nekem az
én elismert nagylelküségemről, meg hogy most jön Zomborból, s négy nap
óta nem evett meleg ételt.
Teringettét! Zomborban ugyan rossz világ lehet, ha már nem is főznek.
Nem adtam többet neki ezúttal egy tizesnél.
Azért is megcsókolta a kezemet, s a mint kicsuktam az ajtón, még
odakívül is hálálkodott, s elrekomendált mindenféle angyaloknak, hogy
fogadjanak szivesen, ha valaha szemük elé kerülök.
Nekem kezdett ez az adófizetés nem tetszeni. Az ilyesmi nem olyan, mint
az opera, hogy annál jobban tessék, mennél többször hallja az ember.
Hát ujabb tíz nap múlva megint beáll hozzám.
– Mi tetszik?
– Zomborba…
– Ne utazzék kegyed Zomborba az Isten szerelmeért; maradjon itthon
békével; még meghűti magát az uton, s az is csak az én bajom lesz.
– A szerencsétlenség…
– Hagyja el, mert most mindjárt én kezdek el beszélni arról, hogy milyen
szerencsétlen vagyok; lovas betyárok ütöttek rám, elhajtották ezer
előfizetőmet, a gyapjumat elverte a jég, a jószágaimat a holdban minden
hónapban konfiskálják, a mellett el vagyok itélve három esztendei
segédszerkesztőségre, hetenkint kétszeri bőjttel s huszonöt vers
elolvasásával súlyosítva; szánjon meg engemet minden ember, és ne
kivánja, hogy én szánjam.
Azt gondolják, hogy elment?
Dehogy ment. Megvárta, hogy kibeszéljem magamat, akkor megint
előlkezdte, hogy neki Zomborban ilyen meg ilyen történet végett kell
megjelenni. Nekem sok volt a dolgom; hogy mentűl hamarább szabaduljak
tőle, adtam neki egy hatost. Azzal ugyan nem tudom, hogy jut el
Zomborig?
Azt is megköszönte. Mondtam neki olyan formát is, hogy már most nem
bánom ám, ha nem látom többet.
Ezt úgy látszik, hogy nem igen vette szivére, mert egy hét mulva megint
megtisztelt látogatásával.
Most már nem adtam neki többet egy garasnál.
És ezzel szépen a normális állapotba jutottunk. Azóta minden héten eljön
a szabályszerű garasért, én sem kérdem, hogy hová utazik vele? ő sem
mondja, hogy hidegen, vagy melegen költi-e el; megáldjuk egymást
kölcsönösen, s a dolog megy olyan szépen, mintha törvénybe volna
iktatva.
… Ezelőtt egy pár héttel valamelyik ismerősömet kellett meglátogatnom, a
ki a külvárosok egyikében lakik, annál épen theaestély volt; az estélyen
igen díszes tisztességes uri emberek voltak jelen. Ismerősöm neje karon
fogott, s bemutogatott sorba a társaság minden tagjának, a kik mind igen
tiszteletreméltó derék urak és asszonyságok voltak; végre azonban egy
ismerős arczot is látok közöttük.
– Tekintetes Szlatyináné asszonyság, házbirtokosnő!