Csalán hegyeik majd a babonát, majd a nevetségessé váló divatot, majd a
gazdagok pazarlását, az urfiak könnyű erkölcseit, majd a papság
tiszteletreméltó rendjéből kiváló jezsuitákat csipkedék; néha a biboron
keresztűl is csíptek; s mint az Oeil de Boeuf krónikái, néha elég
merészséggel bírtak a fejedelem és udvar emberi gyöngéit is
csiklandozni; mindig pedig és mindenütt lázadásban találjuk a humort
azon legszélesebb szuverén hatalom ellenében, mely koronáját nem annyira
maga viseli, mint mások fejére rakja: – ez a mélyen tisztelt nőnem.
Már a jámbor asceták celláira fel volt írva a kettős verssorozat:
ret re te ret re
Qui ca uxo li ca atque dolo
pit rem tem pit rem
Egész könyvek irattak ily czímek alatt: «az asszonyok csalfaságairól»,
«litánia az asszonyokról», «asszonyok privilégiumaik», «szent Dávidné
zsoltárai.»
Boccaccio Decameronja, Lafontaine regéi mind e szeretetreméltó
zsarnokság elleni merényletek; újabb időkben egy franczia épen egész
foliantot gyűjtött össze azon gúnyversekből, a miket minden idők költői,
sziveik megkönnyebbítésére elmondtak az asszonyokról: «le mal, qu’on dit
sur les femmes», s ez bizonyosan igen kis része az egésznek.
A néphumor szeretett néha tömegekben is nyilatkozni, mint
Francziaországban a hugonották elleni processziók alatt; a farsang
utolsó napján a «bolondok pápájának» nevezett alakjátékban; mindezek
valami mély meggyökerezett meggyőződés nyilatkozványaiul vehetők az
előidéző kor jellemezésére.
Azonban háladatos is tudott lenni a nép nedélye: a hős fejedelmek
győzelmeinek híre alig élt tovább, mint a meddig azok sebei behegedtek,
kik azokat kivívni segítének, de a mi jót tettek, a mi jót mondtak, azt
megörökíté a népadoma; s a nagy Fritz, első Napoleon, Péter czár s a mi
Hunyady Mátyásunk emlékei már az iskolás gyermekek szívében is élnek.
Tekintetes Akadémia! igen tisztelt, tudós uraink!
A midőn e jelen tárgyat választám székfoglaló értekezésem alapjául, nem
volt szándékom csupán egy tréfás estét szerezni magasra becsült tudós
férfiainknak; hanem óhajtám a tudományos világ figyelmét felhívni egy
eddigelé ügyeletre nem méltatott, talán meg is vetett, minden esetre
kevéssé becsült tárgyra, mely pedig a búvárlatot épen úgy megérdemli,
mint hazánk geognoziája és régiségtana; értem a nép adomáit.
Érezte már a Kisfaludy-társaság a nép teremtő lelkének fontosságát
irodalmunkra nézve, a midőn elrendelé, hogy a hazában divatozó népdalok
összegyűjtessenek. Az eredmény meglepő volt, nem is sejtett gazdagság,
felfedezetlen szépségek, új formák, ezerszínű változat tárult elénk, s a
gyűjtemények hatása megérzett a következő évtized költőinek versezetén,
a kik különösen egyet tanultak meg abból: meg tudni választani az
érzésekhez az alakot; éreztetni a rímmel az eszmét, zengést adni a
gondolatnak.
Hasonló fontossággal bírnak ránk nézve a nép adomái. Semmi népleírás oly
jól nem rajzolja egy nemzet életét, jellemét, uralkodó eszméit, mint a
hogy képes az önmagát rajzolni – adomáiban.
Minden adoma egy kerek történet, mely egyént, osztályt, népfajt, kort és
néha egész nemzetet jellemez, annyira, hogy akármit lehet travestálni,
csak adomát nem, a nélkül, hogy észre lehessen venni, hogy az más nemzet
életéből van átvéve; vagy korábban történtet az újabb korba áttenni;
igen nehéz pedig újat teremteni, a mi meg nem történt.
Csak két nemzet adomakörét hasonlítsuk össze, a németét a magyaréval,
hogy ez éles külömbségekről meggyőződjünk.
A német irodalom szerencsés egy oly sok éven át folytatott nagy becsű
nyűjteménynyel bírhatni, minő a «Fliegende Blätter,» melynek adataiban a
német nemzet életét, jellemét, szokásait sokkal hívebben látjuk
lefestve, mint azt bármely «gründlich» tudós doktor ethnografiája elénk
bírná rajzolni. Azon folyóirat nem egyes humorizáló szerkesztő
teremtménye, minők aztán vannak többen, melyek azonban az egyoldalúság
mellett néha csak helyhez és időhöz alkamazott humorral táplálkoznak, –
hanem ezt az egész német nemzet elménczei segítik összeállítani élethű
daguerreotypokban, miket a nép maga rajzolt, a nép maga autografizált.
Midőn aztán az élethű, csupán és kiválólag a német nemzetre ráillő
adomákat sajátjainkkal, a mik szintén nem gyártva, de gyűjtve vannak,
összehasonlítjuk: akkor tűnik fel a kiegyenlíthetlen külömbség a német
és magyar nemzet egyes osztályainak jelleme, szokásai, felfogása, az
intézmények alapjai, a közélet kerékvágásai és millió apró körülmények
között, melyek egymás mellett igen, de egymás helyén soha nem fognak
állani.
Német törvénykönyv paragrafusait lehet magyarra fordítani, és viszont,
de adomáit, nemzeti életét egyik sem kölcsönözheti a másiknak.
A magyar néphumor ép oly önállóan fejlődőtt, mint más mívelt nemzeté.
Már Priscus Rhétor Attila udvaránál is talált bohóczokat, kik a hun
király lakomáján az egybegyűlt vendégeket jó kedvre deríték; sőt, hogy
maga Etele sem volt a humorisztikus ötletektől idegen, arról elég adatot
szolgáltat a hagyomány; a minthogy a mai székelyek, kiknek hun
eredetéből az utolsó körömszakadtáig nem engedünk el egy hajszálnyit is,
máig is a legelmésebb ötletgazdag faja nemzetünknek.
Királyaink és főuraink később is tartottak bohóczokat udvaruknál; a kik
közül nevezetesebbekűl emlegeti a hagyomány Stibor vajdáét; Beczkót,
Mátyás királyét; Apaffi Mihályét, Birót; és Teleki Mihályét, sőt
Markalfot is nekünk tulajdonítják, rossz hangzású neve mellett, mint a
ki Salamon király híres bolondja volt, csak az nem bizonyos, hogy vajjon
bölcs Salamoné-e, avagy a magyar Salamon királyé, ki mint tudjuk, csak
vénsége felé lett bölcs, ellenkezőleg azzal a palesztinaival. Szintén
nagy híre volt Mária Therézia udvari bohóczának is, kit egy elmés
kálvinista diák képviselt, s kiről a hagyomány igen eleven ötleteket
tartogatott fenn, minők a «Fiat voluntas tua,» s az INRI-betűk
megfordított tételének magyarázata; Insula Raczkeviensis Non datur
Jesuitis, melynek az lett a vége, hogy a kegyes atyák nem nyerték meg
káposztásnak azt a kicsi szigetecskét, mely valamivel nagyobb, mint
Reuss-Schleuss herczegség.
Ilyen formáknak tekintették egy időben a hegedősöket is; ezek gyakran
tréfás dalokat zengedeztek hol a népnek a köztéreken, hol a főuraknak a
termekben; ezeknek egy pár elkésett példányát feltaláljuk még Tinódiban
és különösen Gyöngyösiben, ki félig belső inas, félig udvari költő,
Széchy Mária udvaránál olyanforma helyet foglalt el, hogy midőn hajlott
korában versei döczögőssé váltak, asszonyának e tréfás szavára: «Bizony,
kend már nem Gyöngyösi, hanem Göröngyösi,» ezt felelheté vissza: «De ám
kegyelmed sem murányi Vénus már, hanem murányi vén hús!»
Szintén az ős hagyományok közé tartozik a Mátyás királyunkróli adomakör.
Galeotti is sokat feljegyezett róla, még többet tud a köznép; a
czinkotai itcze, a budai kutyavásár, a tétényi malomkő, a három kérdés,
mind magukon hordják azon kor zamatját, s legnagyobb részüknek nem
leltem pendantjait semmi más nyelvű gyűjteményekben, és így bízvást
eredetiek, s már annyiban is kedvesebbek a velük egykoru más
nyelvűeknél, hogy mentek az akkor széltében divatozott mosdatlan száju
skurrilitásoktól.
Hasonlóan régi a Zrinyi Miklós által felhozott adoma a székelyről, kit
az ördög visz a hátán; kérdi tőle a szemközt találkozó társa: komé,
hová? «Visz az ördög a pokolba.» «A bizony rossz.» «De még rosszabb
lenne, ha ő ülne a nyakamba, s én vinném őt a pokolba!» Ez czélzatul
volt felhozva arra, hogy az akkor vitázó két nemzet melyikéhez szegődjék
a magyar?
Ugyane korból való egy magyar főúr emlékverse bátyjához, ki az
ellenpárthoz szított.
«Bátya, ne higyj a németnek!
Akármikép hitegetnek;
Mert ha ád is nagy levelet,
Mint a kerek köpönyeged,
Pecsétet üt olyat rája,
Mint a holdnak karimája,
Nincsen abban semmi virtus,
Verje meg a Jézus Krisztus.»
Legrégibb kezdeményei bizonyosan a néphumornak azon gúnyadomák, mik
egy-egy veszetthírű falura költettek. A németeknél a schildaiak, a
lalenburgerek azok, kikre minden megtörténhetetlen ostobaságot ráfogtak,
tehát a polgári osztály: nálunk e helyett a közrendűek osztoztak a
kölcsönös tréfákban; Rátót, Csökmő, Oláhfalu, Göcsej, Lédecz, Kóka stb.
hirhedettek a puskával furulyázás, a ketyegő fene, a kihuzott sárkány, a
borsóra tett templom, a közös mente, Samu nadrágja, a megsütött szőlő, s
a fatális lencse történeteiről, a miket igen régen hosszu versbe
foglalva is lehete hallani.
A magyar népadomák gyűjteményei közt legrégibbnek tartom «Világbencze
nevetséges történeteit», a miknek nagy része ugyan igen észrevehetőleg
fordítva van német és latin anthologiákból; helyenkint ilyen
kifejezéseket is találni benne, mint: «kereste őt kibékíteni» (suchte
ihn zu besänftigen), azonban egynehány mégis magán viseli a kor és faj
bélyegét, minő például az, mikor a kálvinista diák be akart jutni Mária
Terézia koronázási ünnepélyére s az ajtónál őrt álló két granátos,
kiknek utasításul volt adva, hogy csak a zászlós urakat és azok
cselédjeit bocsássák a terembe, megállíták, kérdve, ki szolgája? – Én a
Zebaoth szolgája vagyok, felelé a kandidátus.
Ismered azt az urat? – kérdi egyik granátos a másiktól. – Felel rá a
másik: Bizonyosan valami erdélyi mágnás lesz, mert olyan furcsa neve
van; ereszszük be hozzá. Ugyanebben találni a «ha akarom vemhes, ha
akarom nem vemhes», később politikai mottóvá is alakult történetet.
Később igen becses gyűjteményt birunk e nemben: gróf Szirmay «Hungaria
in parabolis»-ában, melynek különösen kéziratban levő példánya teli van
a magyar néphumort jellemző eleven adatokkal. Ő is vett fel azok közé
gúnydalokat, mint szintén Erdélyi János a maga népdal-gyüjteményébe.
Jellemzetes pedig, hogy ez a humorisztikus mű latin nyelven van írva.
Utóbb is foglalkoztak e téreni böngészettel Furkács Tamás, a tudós
palócz s valamennyi naptár-készítő.
Azonban mindez csak tarlózat volt egy olyan mezőn, melynek termékenysége
most már bámulatra ragad bennünket.
Három év alatt egy gyüjteményben, egy folyóiratban és egy másfél íves
hetilapban, eddigelé harmadfélezer eredeti magyar adomát volt alkalmam
közrebocsátani.[9] Közel ezerre megy és folyvást növekszik a közlésre
várakozók száma, legalább még ennyi, a mit nagyon ismert volta, vagy
csiklandós természete, vagy egyéb tekintetek miatt félre kelett tennem.
Több gyüjtemények, mint Vas Gereben, Hegedüs és Garaméi, az
országgyülési adomák szintén ezeren túl szaporítják e számokat, és
mindez nem csinált, nem gyártott munka, hanem egyenesen a magyar nép
humorának felhivatlan nyilatkozványa.
Oly gazdag és oly kiválólag saját adománya a humorra ritka népnek van,
mint a magyarnak.
A mezei munkás azzal rövidíti munka-idejét, hogy társaival tréfásan
kötődik, éles ítélőtehetséggel fogja fel a nálánál nagyobbak
gyöngeségeit, s ártatlan tréfát adni és felvenni szeret. A középosztály
kedélyes mulatozásainál egyik elmés ötlet a másikat éri; egyik adoma a
másikat költi fel; néha reggelig folynak azok egymásból szakadatlan
lánczolatban, s a zöld asztalok komoly tanácskozmányai szolgálnak a
leghumorosabb adomák eredeteül.
Ez adomákban él a nemzet kedélye. A ki az adomák után a magyart nem
tudja megismerni, annak gyönge a feje, a ki meg nem tudja szeretni,
annak rossz a szive.
A német adomákban főszerepet játszik a polgári osztály; e csendes,
megszokott idomtalanságaihoz hű, lassan haladó osztály, melynek
mulatságosabb részét filisztereknek csúfolják.
Nálunk a filiszterről nincs fogalom. A magyar kézműves, mesterember, a
kik között a néphumor különös kedvenczeiül tűzte a derék csizmadiákat,
épen ellenkezőleg vállalkozó szelleméről nevezetes, s a mi adoma
ráragadt, az épen ebből származott.
Mindkettőnek egyenlően természetes üldözője azonban a diák. Már ebben az
egyben van némi találkozás a két nép között. A diákok hajlamai mindenütt
igen egyformák. Azonban az intézmények itt is különbséget tesznek. A
német tanulók egyletei, a burschenschaftok, divatos verekedések, az
úgynevezett paukereiok, virtuozítások a sörivásban, szabadabb közéletök,
apró sipkájuk, ágyúszerű czizmáik, földig érő pipaszáruk, vajmi más
alakot adnak ez osztálynak, mint a mi konviktusba zárt tanulóink, hosszu
togáikban, háromszögű kalapokkal, makrapipával; a kiknek furfangjaik
épen abban élesültek, hogy a zárdai tilalmat mint játszhassák ki, a
kiknek legácziókba kelle járni, világjáratlanságuknál fogva épen annyi
balgaság és tréfa alkalmai közé; a kiknek a vett sérelmeket nem lehet
mindjárt éles schlagerekkel egymás arczára karmolni, hanem havakig el
kell hordani, míg alkalom nyílik a tréfás, és épen azért sokkal élesebb
megtorlásra.
A német diákból azután, ha fiatal éveit kitombolta, lesz derék
hivatalnok, jámbor lelkész, úr, doktor és többnyire szentimentális
ember.
A magyar diák azután lesz jurátus, szolgabiró, tábla, biró és valamennyi
minőségben mezei gazda.
Jurátusaink délczeg hetykesége, patvaristáink gavalléros furfangjai,
összekötve gyakran inasi alárendeltséggel, s az ezekből származó humoros
helyzetek, egészen hiányoznak a németnél, cserében az akadémiai élet
adomáiért, a mik nálunk idegenek.
Németországban csaknem oly rendes dolog doktornak lenni, mint nálunk
táblabirónak, s a hogy amott a doktorfaj képezi a közvélemény túlsúlyát,
úgy nálunk a táblabiró.
Ezt egyiket sem lehet a másik népfaj humorába átültetni.
Nálunk a doktor beteget gyógyít, s nagy tiszteletben részesül. Amott a
doktor képviseli a pedanteriát s rovására megy minden adoma, a mi e
tárgyból támad.
A németeknél a gerichtstafelbeisitzer hivatalos személy, kiről igen
komolyan beszélnek; később elnevezik: staatshæmorrhoidariusnak, az övé
minden penészszagú, tintapecsétes adoma, a mi az archivumok porával
együtt kerül napvilágra; nálunk a táblabiró egész középosztály, mely
nemzetünket s intézményeinket apró hibáiban s nagy erényeiben képviseli.
Hol vannak a megyegyülések, országgyülések áldott reminiscentiái másutt,
mint mi nálunk? a pártok által feljegyzett adomáktól kezdve, a
tisztújítások kortesi gúnydalsorozatáig, egy históriai képét alkotják
azok a magyar nemzet közéletének, s tanuskodnak a szellem küzdelmeiről,
mely egymaga még az, a ki csatát nem veszített nálunk soha.
A németeknél igen bő tárgya a humornak a katonaújonczok nehéz
idomíthatósága. Ilyen adomákat a magyarban nem ismerek. De
kifogyhatlanok az adomák a huszár vitézségéről, a huszár büszkeségéről,
csodatetteiről, tüzéről és nyugalmáról s czifra ötleteiről. Huszárja más
nemzetnek is van, de huszáradomája nincs. Cserében aztán nekünk meg
vannak inzurgens adomáink, a miknek nagyon jól esik, hogy német
Nationalgarde-erlebnisseket kapnak maguk mellé útitársakul.
Még egy egész népfaj van mintegy beleolvadva a magyar nép humorába, mely
akárhol megjelenik, a tréfa és furcsaság jelképeül áll ott, a szegény, a
jókedvű, a sokattűrő czigány. De sok jó órát szerzett a magyarnak a sok
rossz nap alatt a szegény czigány! – –
Annak a humorisztikus szegénysége, annak a tréfás nyomorúsága, annak a
gúnynyal vegyes alázata, diogenesi bölcsészete, ázsiai lustasága,
kifogyhatatlan furfangjai, ötletgazdag ravaszsága, gyors észrevételei,
mennyi mesélni valót hagytak az urak számára; a czigány mindig derültebb
fele volt a nép életének.
A mi adomák azután egyéb népfajokról járnak szájról-szájra nálunk, azok
bizony csak kölcsönbe esnek, s különösen német szomszédainktól azokra
sok revancheot nyerünk, bár azok nem olyan ügyesek, mert ők nem kapnak
bennünket úgy első kézből, mint mi őket.
Egészen külömbözik pedig a magyar és német köznép eszejárása s más
világnézletéből eredő humora.
A magyar pór együgyűsége inkább tettetett, a németé inkább ráfogott; a
német köznép humorát saját népének válfajain élesíti, (a szász, a bajor,
a porosz és osztrák állandó tréfa tárgyai egymásnak; a sváb
valamennyinek), ugyanezt a tárgyat a magyar köznép itthon is bőven
feltalálta; legélczesebb adomái azok, miket saját sanyaru viszonyai
költöttek, s némely közülök egész kort rajzol, mint az a palócz mondása
a szolgabiróhoz, kinek tanácsára a helység a nemzeti kölcsönre aláírt
részvényeit Hirsch Jakabnak eladta: «Nem venné-e meg Jakab még az
adónkat is? Jó olcsón odadnók!»
Még a két nemzet árnyoldalairól vett adomák is külömbözők; a magyar
proletár és a német egészen más légkörben élnek: emez a városi nép
ravasz zsebmetszője, furcsa cynizmusával, obligát rongyosságával,
sajátságos egyenlősége utópiáival; amaz a puszták délczeg fia, hetyke
merényeiről, regényes kalandjairól nevezetes, a miknek a vége rendesen
szomoru.
Hiányzik pedig egészen a magyar néphumorból a szójáték; a mit egy talpra
esett mondás így indokol: «a magyar nem szokott a szavával játszani».
A berlini szöglettámogatók (Eckensteher) élczei, a híres bécsi bonmot-k
nálunk egészen idegenek, nagy ritkaságként van gyüjteményemben
feljegyezve egy pár, mi a néptől ered; de azok is csak tréfák, mélyebb
értelem és magasabb czélzat nélkül, minők a németekéi és francziákéi,
hanem a legjobb franczia bonmot-k egyike tudtomra magyartól (Eötvös
József) eredett; egy franczia diplomata ugyan is azt veté fel, hogy
Francziaországnak Angliát megrohanni «il n’y a q’un pas», – a magyar
erre azt felelte: oui, le pas de Calais.
A mit humorisztikus íróink nyujtottak szójátékokban, azok nagyon
erőtetettek és élcztelenek, különben sem akarom az irodalmi humort a
néphumorral összezavarni, mely egymástól független; hiszen a
világirodalom legszarkasztikusabb humoristáját, Cervantest, a világ
legpathetikusabb nemzete, a spanyol, birja sajátjául.
Nevezetes tanúságot tesznek még a magyar néphumorról a közmondások:
virágos arabeszkjeiben hasonlítnak a keleti népek, törökök, perzsák
adomáihoz, de gúnyoros kifejezéseik azoktól külömbözőkké teszik. Igen
sokra fellelhetni a megfelelő közmondást a németben is, de szó szerint
lefordítani egyiket sem tanácsos; ebben is független egymástól a két
nemzet humora, bár a közönséges ember észjárása alapeszméiben oly
sokszor találkozik is. Közmondásaink már igen kimerítő gyüjteményekben
vannak összeszedve.
Ugyane humor nyilatkozatait leljük fel a népszokásokban, népmesékben; az
utóbbiak közt különösen egyben, melyet Csalóka Péter czím alatt
hallottam még nagyon kis gyermekkoromban meséltetni; valódi pendantja
Eulenspiegel csinjainak, a nélkül, hogy azokból fordítva, másolva lenne,
sőt népszokásainkkal annyira egyöntetű, hogy eredetiségére bizvást lehet
hivatkozni, s a mellett oly naiv fantáziával van elmesélve, hogy én nem
mernék hasonló alkotására vállalkozni. Még a hol e mesék a tüneményes
légkörbe átmennek, oda is átviszik magukkal a humoros zamatot; azt még a
tündéreknek is meg kell engedniök, hogy a magyar ember velük komázzék; a
ki sokkal nyílt szeműbb, sem hogy akár a griffmadár, akár a rézkirály,
akár más egyéb magasság láttára porba ejtse jó lelkiismerete önbizalmát.
A magyar néphumor tanulmánya elég fontos és elég mély arra, hogy a vele
foglalkozás bármely hivatását komolyan vevő írónak szégyenére ne váljék.
Ha engem valaki számadásra talál vonni: mi jogon foglalom a helyet derék
szaktudósaink nagy tekintélyű sorában? nem fogom neki azt felelni, hogy
ime írtam kilenczvenegy kötet (azóta 250) regényt és egyebet, mert azok
valószinüleg nehány lustrum elmultával Dugonicsnak azon korszakban
közkedvességü regényei szomszédságában fogják pihenni a boldog elfeledés
álmát; – de fogom mondani azt: «ím e kötetekben gyüjtöttem össze a
magyar néphumor elszórt adalékait, ezeket hagytam az utókornak; és ezek
a kötetek élni fognak és tanúskodni, míg a magyar él; – az pedig él, –
míg a világ áll.»
MILYEN DEMOKRATÁK VAGYUNK MI?
(Fürdői prédikáczió.)
Tisztelt közönség!
Azaz, hogy bocsánat!
Tekintetes, Nemes, Nemzetes és Vitézlő, Nagyságos, Méltóságos,
Főméltóságú és Kegyelmes, Tiszteletes, Tisztelendő, Nagytiszteletű és
Főtisztelendő, Érdemes és Nagyérdemű, Mélytudományú és Széptehetségű,
Reményteljes, Bájos és Szellemdús uraim, úrhölgyeim és kisasszonyaim!
Ha valakinek a czímét kifelejtettem volna, méltóztassék ez iránt
utólagos kárpótlást követelni.
Az előre bocsátott megszólításból is sejtheti mindenki, hogy milyen
demokraták vagyunk mi.
Pedig még nem mondtam el mind. Mert nálunk még a napszámosnak is van
czíme. Németben, francziában, angolban az «ihr,» a «vous,» a «you» csak
megszólítás de a «kend» az már titulus.
A titulus dolga nálunk valódi tanulmány, mert itt nem tűri minden ember,
hogy «eccellenza»-nak titulálják, mint Olaszországban, hanem megkívánja
azt a czímét, a mi épen őt megilleti.
Nagyméltóságú úr nálunk a miniszter, ha egyúttal belső titkos tanácsos
is, ha nem az, akkor csak kegyelmes úr. Nagyságos a báró, méltóságos a
gróf; hanem ez csak Magyarországra nézve áll; Erdélyben megfordítva áll
az illeték: ott méltóságos a báró, nagyságos a gróf; annálfogva ugyan
vigyázzon, a ki egy teremben erdélyi és magyarországi grófokkal és
bárókkal jön össze, hogy bele ne zavarodjék a czímezésbe; mert ez hiba
lesz.
Azonkívül nagyságos urak a királyi táblai ülnökök külön-külön, hanem
mikor együtt ülnek, akkor csak «tekintetes királyi tábla.»
Nagyságosok és főtisztelendők az uralkodó egyházi főméltóságok, csak
főtisztelendők a más felekezetbeliek, nagytiszteletűek az esperesek,
tisztelendők a plébánosok, tiszteletesek a lelkészek és káplányok; a
tanító, az csak rektram.
Ha egy méltóságos asszony egy tekintetes úrhoz megy nőül, mind a kettő
nagyságosnak hivatik.
Tens úr a diplomatizált ember, egész a városi hivatalnokig; még az
esküdt is tens úr; de már a szolgabiró tekintetes. Jelesebb hybridumot
nem csinált a tekintetes czímmel senki, mint Biharmegye vidám
emlékezetben levő egykori főispánja, kinek egyszer fáklyás zenét adtak,
a mire ő megköszönő szónoklatot akarván tartani, e szókra nyitá ajkait:
tekintetes urak; hanem a mint meglátta az ablakából azt a sok szűrös
embert maga előtt, egyet változtatott a czímen s azt mondá: «tekintetes
emberek!»
Nemes úr, a kinek armalisa van, és az prædikátumot is visel, a mi ősi
leszármazását jelezi, például Ludasy Gans Mór.
Egyszerűen nemzetes úr az alsóbb gazdatiszt, kisvárosi mérnök,
pusztabiró és írnok.
Vitézlő úr a jubiláns katona.
Nagy uramnak hivatnak a borbélyok, gabonakereskedők, talpaskereskedők.
Ifju úrnak czímeztetik pedig a fűszeres és rőfös szatócs, a ki aztán
megőszülhet, mégis mindig ifju úr marad.
Kegyelmed a falusi biró, kend, a mi azon alul van.
Ezekhez az újabb kor még néhány czélszerű titulust csatolt.
Tisztelt polgártárs! Nagyérdemű hazafi! Érdemdús lapszerkesztő!
Tehetségteljes írótársunk! Nagymíveltségű úrhölgy! Lelkes honleány!
S mindezeknek helyes használatára ugyan ügyelni kell, mert akár a
kisebb, akár a nagyobb czímet alkalmazza az ember illetéktelenül, a
megtisztelt haragját vonja magára okvetlenül.
Látjuk bizony, hogy miniszterek és hétszemélynökök lemondanak
hivatalaikról; de megtartják a nagyméltóságú és méltóságos czímet.
De megjárta ezzel a czímekben való válogatással egy Bach-korszakbeli
hivatalnok, kit Bezirkskomissär létére a panaszos ember egyre
nagyságolt. «Én nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.» «Már kérem
szépen, mondá rá az együgyű paraszt, erre mifelénk csak azokat szoktuk
tekintetes úrnak hívni, a kiket megbecsülünk».
De még szebben járt egyike a Schmerling-korszakbeli Magyarország
kanczellárjainak, kit a folyamodó polgártárs egyre kancellista úrnak
czímezgetett. No no atyafi, mondá ő excellencziája, én cancellár vagyok,
nem cancellista. No hiszen még erre is rásegítheti a jó Isten!
fohászkodék kegyesen a paraszt. S úgy látszik, hogy a jó Isten
meghallgatta a kivánságát.
A sáros vármegyei táblabiró is szabadkozott a méltóságos czím ellen, a
mivel az instans paraszt illetgette, mondván: mit ér a titulus vitulus
nélkül? Mire a hízelgő paraszt azt mondá: «meg van te benned uram mind a
kettő!»
S a czímretartás meg van a legalsóbb rétegekig.
Mikor Talpas János uramnak elkészíti a jegyző a bizonyítványát, nagy
nehezteléssel mond neki: «De már hát semmit sem tesz a nevem elébe?»
«Ugyan mit tehetnék oda?»