megjelent volna; küldött is belőle egy csomót egy szerkesztőhöz,
különösen lelkére kötve, hogy figyelmezzen ott egy versre, melynek czíme
a «fergeteg». De a szerkesztő semmit sem felelt rá, sem poste restante,
sem a lapban; s a költő elbúsultában még össze írt egy csomó verset,
közé azoknak is a «fergeteget», s elvitte azt egy másik laphoz, ajánlva
ezt a fergeteget a szerkesztő nyájasságába. Ott ismét elhallgattak róla;
a költő kétségbeestében még egy harmadik csomó verset gyalult, oda is
bele plántálta a «fergeteget» s neki rontott vele egy harmadik divatlap
szerkesztőnek. Valamelyik majd csak elsül. Hát egy vasárnap, talán
egyszerre megszorultak a szerkesztők vers dolgában, vagy egyszerre
megszállta őket az emberszeretet, elég az hozzá, hogy mind a három
lapban egyszerre megjelenik a «fergeteg». No iszen befergetegeztek
azután a szegény poétának! Maig sem mernek tőle több verset napvilágra
hozni, mindig attól tartva, hogy hátha a másik is épen akkor rántja elő.
Egy emberséges csizmadiamester megkap egyszer az utczán: «uram, egy pár
sort szeretnék beigtatni az ujságba». – «Szivesen, mi legyen az?» –
«Képzelje ön, egy adósom kilencz év előtt eltávozott Pestről, most
egyszerre visszakerült és kifizetett; hát csak azt szeretném kiiratni,
hogy lám mégis vannak becsületes emberek a világon.» – «Vannak bizony és
ön különösen maga az, a ki kilencz esztendeig elvár az adósára s midőn
kifizeti, még megdicséri érte.»
Azt nem tudja senki, hogy a halhatatlanság rendbehozói, a betűszedők
milyen fontos szerepet játszanak a szerkesztőkre nézve. Azt nem is
említem, hogy a halhatatlanság útjának göröngyei, a sajtóhibák, az ő
remekműveik; de lényeges befolyással vannak ők magukra a lapokra is.
Vannak zsarnok betűszedők, a kik fölkeltik a szerkesztőt még reggel hét
órakor, a kik tiltakoznak minden közbe irandó sor, újra tördelés,
változtatás ellen; a czikknek maradni kell, a hogy ki van szedve; vannak
ismét humorisztikus betűszedők, a kik tréfás jegyzeteket szednek a
czikkek alá; néha a czikkíró maga is bitorolja ez érdemes firmát; ismét
vannak költői lelkületű betűszedők, kik, ha nem telik ki a lap, egy-egy
kis apró czikkecskét, egy-egy fővárosi ujdonságot oda szednek, a mennyi
épen kitölti a hézagot; a szerkesztő hogy megörül neki, mikor meglátja,
hogy «nini!» – végre pedig vannak kritikus betűszedők, a kik megdicsérik
a szerkesztőt, ha valami jót hozott s ellenkezőleg megbirálják, ha
tetszésöket meg nem nyeré, a kik visszaküldik a kiszedendő kéziratokat
azon kérdéssel, hogy okvetetlen meg kell-e ezeknek jelenni? Én e
véleményeket nagy tiszteletben szoktam tartani s megtörtént rajtam, hogy
egy félig kiszedett czikket szétszórattam, az érdemes halhatatlanság
rendezőnek azon észrevételére, hogy külömbet tudna ő ennél szedni, ha
semmi sem volna előtte.
Egyszer a vezérczikk íróm megbetegedett, pedig æsthetikai értekezést
kezdett meg az észről és szívről, s vége volt igérve a jövő számban.
Nekiültem hétfőn és megírtam a végét az észnek és szívnek, pedig most
sem tudom, melyik az egyik, melyik a másik? Keddre P...-nak kellett
volna novellát adni, nem adott: ülj le fiam, írj magad; ez is elkészült.
Verseket kellett volna küldeni Petőfinek, Aranynak és Tompának, egyik
sem küldött, semmim sem volt a vadverseken kívül; azt is magamnak
kellett írni. Szerdán a humoreszket kellett volna megkezdeni Laukától,
az pedig szállást változtatott s nem mondta meg, hová? Ez a rovat is rám
éhezett. Csütörtökön a nemzeti szinház, irodalom és ujdonságokra érett
az idő, ezeket a jó Sükeinek kellett volna betölteni; ő pedig
tökéletesen elfelejtkezett róla, pedig a csütörtök utolsó nap a
szerkesztés heti rendében. Mit volt tenni? az utolsó betűig magamnak
kellett megírni az egész lapot, minden czikk és vers alá soha nem
hallott álneveket nyomatva. «Hol lőtted ezt a sok abszurdus poétát?»
kérdezé tőlem Petőfi, mikor hazakerült s meglátta a lapot.
– Hol ám?
MAGYAR SZINÉSZEK ÉLETÉBŐL.
Hajh, azokban a boldog időkben, a mikből régi nagy művészeink kerültek
elő, sokkal mostohább volt a szinész sorsa, mint most.
Mikor a jó Sz...i Kecskeméten játszott, mint fiatal reményteljes
szinész, nem volt több egy piros nadrágjánál.
Azokban az időkben nappal is el lehetett viselni a piros öltözetet, s
ezért Sz...i piros mondhatlanja nappal az utczán, este a szinpadon végzé
kettős szolgálatát.
Ebédre akkor a cserepes vendéglőbe jártak, oda tartottak a helyben fekvő
ezred tisztei is, kiknek ezredese örömest eltréfált jó kedvében a jámbor
szinészekkel.
Feltűnt neki egyszer a fiatal szinész piros mondhatlanja s megszólítá
érte, hogy mi jelentése van annak?
Sz... hivatalos komolysággal értesíté, hogy ezt azért vette ma fel, mert
estére tábornokot fog személyesíteni.
Másnap azonban megint az a piros tünemény lépett a vendéglőbe.
– Ah, ma megint generális! – kiálta rá a tulsó asztaltól a víg ezredes s
engedé magának újra megmagyaráztatni Sz...itől, hogy ezúttal azért vette
fel a pirosat, mert estére régi magyar vitézt kell játszania.
De harmadnap is csak a piros nadrág volt kénytelen helyt állani.
– Teringettét, – kiálta az ezredes, vállára ütve a fiatal szinésznek, –
ön ma megint generális.
De a szinész szeméből kiesett a köny e szóra s véget vetett a tréfának.
– No, no, ne legyen szomorú, vigasztalá az ezredes, megbánva, hogy
tréfált vele. Teringettét, az nem szégyen; önnek csak egy ruhája van,
mégis mindig más embert látok benne a szinpadon, más szinésznek meg tíz
is van, mégis mindig ugyanazt az embert látni benne.
Katonásan volt meghatározva, de annak a hadfinak helyes fogalma volt a
művészetről.
*
Általános bevett szokás volt hajdanta, hogy a színészi osztály
pályájukat változtatott református tanulókból telt ki; még most is nagy
többségben van e felekezet a művészet ezen ágánál képviselve.
Legkevesebb pedig közöttük az evangélikus. Tudtomra kettőnél többet nem
ismertem, az egyik volt Petőfi, a másik Fekete Soma.
Egyszer Petőfi vándorszinész korában valami kis városban keresztül
utazván, megismerkedett egy becsületes molnármesterrel, a ki nagyon
szives volt iránta.
Az első szónál bizalmasan veregetett a molnármester Petőfi vállára:
– Hát maga szinész? no, annak örülök, mert én is kálvinista vagyok.
AZ ERDEI DAL.
Engem is meglepett egyszer a világfájdalom.
Én bizony nem is tudom már, mit vétettek az emberek, mit a világ, mit az
egész áldott természet nekem? elég az hozzá, hogy abban az állapotban
éreztem magamat, a mikor a vad poéta azt kivánja, hogy omoljanak össze a
csillagok, nyiljék ketté a föld s nyeljék el, temessék el őt
közköltségen.
A gazember! hát nem elég magas neki a kútágas? okvetlen a hold szarva
kell neki, hogy arra akaszsza fel magát?
Azt hiszem, tartoztam nehány száz forint adóssággal hitelezőimnek s
nehány kötet regénynyel kiadóimnak, a mikből nem tudtam hogyan
szabadulni; ez volt minden bajom. Oh, ez más embernél is így van; ne
higyjétek, hogy a Byron-utódok sötét haragja onnan származik, mert
megbomlott az emberiségbeni hitük; legfeljebb a csizmájuk talpa szakadt
le s nincs bizalmuk a vargaczéhben, hogy találnak-e abban embert és
hazafit, a ki elég keresztyén és felvilágosult lesz azt újra
megtalpalni, jobb időkben bizván?
Kivételt teszek azon nemesebb keblekért, a kik magasabb okoknál fogva
gyűlölik a világot minden bennelevőkkel egyben; tudniillik máj- és
lépfájdalmak s hæmorrhoidalis szenvedések miatt; már ezeknek több okuk
van szidni az emberiséget, mert a beteg ember méltán úgy tekinthet
minden nem szenvedőt, mint a ki az ő elvesztett egészségét megtalálta és
bitorul használja.
Nekem nem volt a májammal semmi bajom és mégis olyan csúfnak, oly
utálatosnak találtam ezt az egész világot; miért a fák, meg a békák
olyan zöldek, az emberek meg oly pirosak, a tinta olyan fekete, a
papiros meg oly fehér? miért nem feketék inkább a fák, fehérek a békák
és zöldek az emberek?
Mit tud nevetni két bolond, mikor úgy összejön egymással? Mit tudnak
olvasni ezeken az ujságokon, a mikbe én is annyi ostobaságot irok? miért
nem hajigálnak ki a szerkesztők engem az ablakon? és a publikum a
szerkesztőket utánam? és a világ maga magát szinte azon ablakon
keresztül?
Hogy van kedve valakinek egy fát ültetni, mikor úgy is tudja, hogy
ellopják a gyümölcsét? hogy van kedve valakinek házasodni, mikor
gondolhatja, hogy majd fia s lánya lesz, mennyi boszúsága lesz velök?
Hogy tud valaki Pestre kivánkozni, mikor ennél unalmasabb fészek nincs a
világon? s hogy tud valaki Pestről kimozdulni, a ki már egyszer
beleesett, mikor a vidéken egyebet se lát, mint nyomoruságot?
És az emberek is milyen haszontalanok mind! A város egyik végén
temetnek, a másikon tánczolnak. Mikor valaki jól lakik, sirnia kellene,
arra gondolva, hogy mások hogy éheznek. A ki jól alszik, fel kellene
minden perczben ébrednie, és arra gondolnia, hogy hányan vannak, a kik
most nem tudnak aludni, és sirni fölöttük! Teszi ezt valaki? Senki,
senki. Önzők, szivtelenek az emberek! megérett, megrohadt gyümölcs a
világ. Hol az a magnus annus Platonis! hol az az itélet napja! hol az az
üstökös, a ki véget vessen már egyszer mindnyájunknak! s legyen valahára
általános quitt a világgal.
Ilyen csunya, sáros kedélylyel azután kikóboroltam a hegyek közé, az
erdőkbe; s olyan jól esett, hogy ha egy-egy nagy pöffeszkedő gombát
találtam az útamban, azt felrughattam. Ah, milyen édes boszút állni
magamért a sorson, az ő kegyenczeiben, a gombákban. A gomba a szerencse
közvetlen gyermeke, mert semmiből terem, véletlen alapon; azért édesen
esett benne a szerencsét meggázolnom.
Hogy is nem írtam én azt meg akkor versekben?
Ilyen úttalan, czéltalan bolyongásaim közt egyszer az erdők mélyéből egy
hathatós kardal zendül fel előttem, melynek dallama nagyon is jól
ismeretes volt előttem.
«Isten áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel…!»
Hm. Vajjon ki lehet az, a ki olyan vígan tud lenni most?… Derék dolog ez
a hymnus, a kinek kedve van hozzá… No, csak rajta. Danoljon, a ki még
szeret danolni. Én ugyan nem akkompanyirozok neki.
Azonban a dal mindig erősebben hangzott és nem akart megszünni. Úgy
látszott, hogy az éneklők végtől-végig el akarják énekelni Kölcsey
versét.
Sokáig gondolkoztam rajta, hogy neki vágtassak-e egy tüskebozótnak s
félkabátom hátrahagyásával kikerüljem az éneklőket, vagy a rövidebb utat
választva, elmenjek mellettük és ha lehet, sötét arczommal megrontsam jó
kedvüket?
Az irigység ez utóbbit választatá velem.
Egy kis csalit választa el csak a danolóktól, annak zöld ágbogain
keresztül fúrva magamat, egy sík mezőre értem, melynek közepén állt egy
nagy terepély bükkfa.
Ott a bükkfa alatt ült a zöld pázsiton tizenkét ember; a gyermekkortól
kezdve, a husz évesig.
Azok danolták ott a hymnust.
Az a tizenkét alak ott mind vak volt.
Szegény árva fiúk mind. Kik nem látnak sem eget, sem földet többé.
Behunyt szemekkel, égnek emelt arczczal, lelkesült ajakkal úgy éneklék
ott a kerekfa tövében: «Isten áldd meg a magyart!» hogy a köny
kicsordult szememből.
Ha még tinéktek is drága név a haza, ha még a ti szivetek is örül a
jövőnek, ha még a ti ajkaitokon is van áldás a nemzetre, az emberiségre,
mit szóljak akkor én, kinek mindent adott Isten, a mi örülni, remélni
jogosít!…
Ott maradtam sokáig; elhallgattam az éneklőket. Ének után fölkeltek a
jámbor fiúk, el kezdettek játszadozni, körbe fogott kezekkel
pásztorjátékot, bekötetlen szemmel szembekötősdit, kergetőztek a nagy fa
körül s úgy nevettek, úgy örültek mindenféle apró tréfán.
Széjjel mentek a mezőkön, keresgéltek virágokat, kötöttek azokból
bokrétákat, koszorúkat, feltették a fejükre, odatűzték gomblyukaikba,
kalapjaik mellé; milyen szép lehet ez annak, a ki látja!
S ismét hozzá kezdtek valami víg dalhoz, a mi az életet dicséré és mind
azt, a mi az életben szép, a szép eget, a közös szeretetet, a boldog
ifjúságot, s a mindent áldó Istent.
Azon vettem észre magamat, hogy kezeim össze voltak kulcsolódva.
«Bocsáss meg nekem Istenem, hogy eddig nem láttalak!»
Vége volt nálam a világfájdalomnak, eldobtam magamtól az esztelen
embergyűlöletet, messze a bozót közé hajítottam; meg sem mondom hova?
mert volnának bolondok, a kik érte mennének és felkeresnék.
Hazamentem. Leültem dolgozni; kielégítettem hitelezőimet, kiadóimat és
azóta sem világfájdalom, sem embergyűlölet nem kerülgetett soha.
És még most is, midőn meggyógyult kedélylyel bolyongok ugyanazon
erdőkben, ha véletlenül az ismerős nagy bükkfa elé jutok, visszagondolok
ama jelenetre, s ha valami bántó gondolat üldözött, mindig elmarad ott
tőlem.
A MAGYAR NÉPHUMORRÓL.
A humor csak szabadelmű és felvilágosúlt népek tulajdona.
Nemzetek, a kik szeretik kimondani az igazságot, mikor nyíltan nem
lehet, képes beszédben, tréfa szine alatt is; a kiknek szelleme azon
önállóságra jutott, a honnan a jót a rossztól nem csupán a hagyományos
hit, hanem saját itélőtehetség tudja megkülömböztetni, a kik a
világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor.
Khinában nincs nyoma a humornak.
Régi évkönyvekben egész halmazát fedeztem fel azon jegyzeteknek, melyek
khinai népmondákból gyűjtettek össze: hogyan talált Konfucse a pusztában
egy kútat, melyből, szomjas levén, inni akart, de miután megtudá, hogy
azt zsiványok kútjának hívják, ott hagyá és szomjan odább ment; – másutt
a khinai bálványisten hogy engedi magát az áldozatok hulladékaival
kielégíttetni, míg azoknak javát az áldozó magának tartja; – mint útálja
a tengeri szellem a pecsenyeszagot; – hogy készített Kao Ti császár
kövekből hadsereget, miután élő népét az ellenség és az elemek
elpusztíták; – hogy viszik fel a khinait halála után hosszú varkocsánál
fogva az égbe; – hogy veri meg a házi bálványistent a khinai kereskedő,
midőn veszteségben van, – mindezek nekünk elég humorisztikus dolgok, de
ott egész komolysággal vannak följegyezve, s nincsenek igényeik a
kedvderítésre. Az sem humor, mikor a karaibok lakója, egy
misszionáriusnak e kérdésére: «ismerted-e a derék páter Barnabot?» azt
felelelé: ismertem, ettem belőle.
Az ezeregyéjszaka regéi között már sok helyütt tűnik fel humorisztikus
alapgondolat, mentűl közelebb esik a mese az uratlan pusztákhoz, s aként
enyészik el e szinezet, a mint közelebb jár a kalifák trónjához. Az
arczraboruló nép nem enyeleg; a heréltek között nincsen tréfa.
De ragyogni látjuk a humort a szabad görög népnél; ezredek óta fenmaradt
egyes ötletek, mint a spartai nő mondása fiához: ha rövid a kardod,
toldd meg egy lépéssel; Leonidás válasza Xerxeshez, ki azzal kérkedett,
hogy nyilai elsötétitik a napot: «akkor árnyékban fogunk harczolni»; a
perzsa követek elé tett közkonyhai barnaleves Lacedaemonban,
bizonyítják, hogy a humor a nép szellemében is otthonos volt, nem csupán
Demokrit tanaiban s Nikarkhosz epigrammáiban; s nem egyedül Diogenes
iskolája volt az, a bonmot legrégibb mesteréé, ki maga is kénytelen volt
elszívelni Fileptől azt a bonmot-t hogy «bölcsnek igen nagy bolond,
bolondnak igen nagy bölcs». Aesop és Phaedrus, az állatok megszólaltatói
bölcsen oldák meg azt a kérdést, hogyan kell a hatalmasoknak szemükbe
mondani azt, a mit az ügyefogyottak gondolnak magukban; hogyan lehet
hibákat megostorozni, a mik vagy olyan finomak, hogy az igazság
istenasszonyának serpenyőjén súlyt nem vetnek, vagy olyan magasan
vannak, hogy az úgynevezett istennő pallosával odáig el nem ér.
Az óriási Róma még humoros ötleteiben is óriás: mint Jupiternek még
nevetése is mennydörgés. Ki ne emlékeznék e mondásokra: «Ego vero
Carthaginem delendam esse censeo!» – «Caesarem vehis!» – «Miles, faciem
feri!» – «Sit divus, dum non sit vivus!» – s a nagy jelenetekre, mikhez
azoknak emlékei kötvék; ki ne ismerné az adomát, mely a «Hannibal ante
portas» czímét viseli, midőn a szorongatott római nép árverezni kezdte
azt a tért, melyen győztes ellensége állt; ki ne tudná a Caracalla
Geticus szójáték siralmas büntetését?
A keresztyénség diadalával egyidőre el kellett hallgatni a néphumornak.
Olyan idők következtek, a midőn erős hit, látnoki buzgalom, szent
önfeláldozás voltak a világot fentartó erények; s ezek ellenében nem
volt helye semmi kétkedésnek, a gúnynak, satyrának meg kelle némulni, az
ég volt megnyilva, abba kelle nézni, emberi hibákat nem láthatott a
szem.
Később azonban még is kezdett egy tárgyat találni a gunyor, mely ellen
nyilait hegyezhesse, egy új, még eddig nem bolygatott hatalmas nagy
urat: őt magát, az ördögöt.
A legrégibb adomák azok, a mik az ördögről szólnak. Hogy űzték ki az
ördögöt az algarbi királyleányból egy rossz asszonynyal ijesztgetve?
hogy szólalt meg az ördög a magdeburgi templomban, egy Te Deum alatt,
midőn a lelkész ezt éneklé: «Hanc ego diem gloriosam feci!»
visszafelelve: «hanc ego diem cruentam feci!» Hogy vitte el az ördög a
rossz mértéket adó kocsmárosnét lóvá alakítva, útközben hogy veretett
egyik lábára patkót, s ime reggel a visszaváltozott nőnek a meztelen
sarkára volt szegezve a patkó; hogy találta meg a részeg ember a pohara
fenekén az ördögöt; hogy szedte rá az ördögöt a ravasz menyecske,
lehetetlen feladattal, a mi abból állt, hogy egy szál kondor hajat
egyenesítsen ki; ezt a sötét kedélyű urat épen úgy üldözték azon időben
az adomák és élczek, mint jelenben az uzsorásokat, s más gyűlöletes
karaktereket.
Később egy-egy orthodox adoma is felmerült a schismatikus
szőrszálhasogatások közepett; minő az, midőn Theodosius császár hajlandó
volt a tudós Eunomius tanai felé hajolni, ki az arian hitszakadás feje
volt, akkor Amphilochius püspök egy nyilvános elfogadás alkalmával
trónja elé lépett, s mély tisztelettel meghajtá magát, míg mellette ülő
fiát csak úgy félvállról lenézte. E gorombaságon megharaguvék a császár,
s azt mondta, hogy lökjék ki azt a neveletlen embert; mire Amphilochius
hozzá fordulva szólt: Látod, uram, így jár az a mennyországban is, a ki
csak az atyát tiszteli és a fiát nem.
Később, midőn a papi hatalom sok helyütt a visszaélésekig kezde
túltengeni, származnak a babonákat és a szerzeteket tárgyazó adomák;
gúnyos emlegetései a szertelenül elszaporodott ereklyéknek, miben a
leleményesség valóban egész a komikumig van vive; például: egy hang
abból a trombitaszóból, a mitől Jerikó falai ledültek, üvegbe
pecsételve; egy rög abból a földből, a miből Ádám készült, úgynevezett
bolus Damascena; a Sámson által összekötözött rókafarkak, a miket a
kölni toronyban a férjhezmenendő asszonyok, nem tudni miért, magna cum
devotione venerabant; Belzebubnak a szakálla, Mózsesnek egyik szarva; a
sánta Mefibozeth csizmája, öt szem Ezsau lencséjéből, artocreas ex
chocolata americana, a mi Tóbiás lakadalmából megmaradt; Ádám apánk
burnótszelenczéje; item burnótszelenczék a Faraó álmodta hét sovány
tehén körmeiből; két akó az özönvízből; Góliáth kézikönyve a
hadviselésről; arany mondások, a miket Balám szamara még azután is egész
kötet számra enunciált; gúnyiratok az akkori casuisták kitünőleg rossz
latin verselése ellen; például egy, mely állítólag a norinbergai szent
Kristóf szobra alá volt írva:
«Oh magne Christofore,
Qui portas Jesu Christe,
Per mare rubrum,
Et non franxisti crurum,
Quod non est mirum,
Fuisti enim magnum virum.»
Legtalpraesettebb s mindenesetre legszelidebb ezek között az, a mit
VIII. Henrik angol király udvari káplánjáról mond a hagyomány, a ki azon
időben, hogy a király hat új törvényczikket hozatott a papok házasodása
ellen, midőn az udvaronczok kötődtek vele, hogy meg van tiltva a
papoknak, hogy feleségük legyen, viszonzá rá: «de nincs megtiltva az
asszonyoknak, hogy papjuk legyen». Majd, hogy a reformáczió korszakot
kezde képezni a népek életében, a néphumor mind jobban érni kezde; az
ezen korból ránk maradt adomákból felemlítem a legszebbet:
1560-ban V. Károly császár, ki a Luther tanainak véres üldözője volt,
saját szemei előtt ilyen komédiát láta végbemenni:
A komédiások emelvényén (még akkor nem hítták szinpadnak) megjelenik egy
vén ember; kezei közt egy nyaláb fa, gallérjára e név írva: Reichlin. A
fát lelöki a földre, s némán odább megy.
Jő egy másik, annak gallérjára e szó van írva: Erasmus Rotterodamus, az
a szétszort hasáb fákat halomra rakja s eltávozik.
Utána jő a harmadik, kit álczájáról is meglehete ismerni, hogy Luthert
képviseli; az fáklyát hoz, s a máglyát meggyújtva, ott hagyja.
Akkor jő a negyedik, kinek czíme X. Leo, ez a tüzet el akarja oltani egy
veder vízzel, de víz helyett olajat tölt rá, s még nagyobb lesz az égés.
Végre jő egy ötödik alak, tulajdon Károly császárnak öltözve, véres
pallossal kezében, hogy majd ő szétveri azt a tüzet, a mi által azt épen
egészen elterjeszté.
És azt a gúnyjátékot maga a császár is végig nézte.
Más nyomait találjuk a néphumornak a városok emlékjegyeiben, mikbe
olykor a legcsudálatosabb ötletek vannak örökítve, néha nem is igen
nagyon aesthetikusok. Némelyeknek egész folytatólagos története van,
mint az arrasi kőmacskának, mely egy kőegérrel játszik; azt a jelt akkor
emelték az arrasi polgárok, midőn a francziák ostromlák erős városukat;
alá írva e mondást: «Les français prendront Arras, quand çe chat prendra
çe rat»; a francziák azonban bevették Arrast, s akkor azt a tréfát
mívelték, hogy a «prendre»-ből lefaragták az első betűt, akkor aztán így
hangzott a mondás: «Les français rendront Arras, quand çe chat rendra çe
rat.»
Ide tartoznak a gúnyemlékek, mint a magdeburgi emse, mely egy zsidót
szoptat; a prágai torony négy főutczája, melyről az a tréfa, hogy: öt
volna az, de a ki nem igazi fia az apjának csak négyet lát belőle; meg
kell itt emlékeznünk a Pasquino szoborról is, melyet az olasz nép
hatalmasai ellen írt gúnyiratok felragasztására használt, s a melyről
aztán a személyeskedő gúnykölteményeket ma is pasquilnak nevezik.
A humorizálás kiterjedt még a sírkövekre is, mikre némelykor egész
betűtalányokat véstek vagy nevettető képtelenségeket írtak rájuk; sőt a
gúnymondatok, emblematikus betűösszeállítások emlékpénzeken is örökítve
vannak.
Majd ismét a papi szószékre került fel a néphumor, a midőn divatos
bűnöket, uralkodó nevetséges szokásokat ostorozott. Ilyen mulatságos
prédikácziókat találunk még régebben, mint Ábrahám a Santa Clara adomás
beszédei, a széles szoknyák és hosszú férficzopfok idejéből. Ez
utóbbiakkal nagy vitájuk volt a tisztes uraknak, «de caudis
rationalibus, et irrationalibus.» Persze a caudae irrationales mindazok,
a mikre sem embernek sem állatnak szüksége nincs. Divat ellen azonban,
bármilyen nevetséges volt legyen is, küzdeni soha sem lehetett, a
varkocs ott maradt a férfiak nyakacsigáján, mire aztán a szent filozófok
egy keserű epigrammal sújták a czopfjához ragaszkodó férfivilágot.
Legalább nevettek rajta.
Voltak személyes képviselői is a néphumornak, akkor azoknak igen
tisztességes nevök volt – «a bolond». A legtöbb jó ötlet ezen kezdődik:
«egyszer volt egy bolond». Többnyire fejedelmek, királyok tartották őket
magok körűl s ma is irígylendő szabadalommal ruházták fel őket: keserű
igazságot mondani a fejedelmek szemébe, miknek rossz következésétől a
csörgő sipka sokkal jobban évdelmezte a kimondó fejét, mint a sisak vagy
akár az infula.
A középkor leghíresebb bohócza azonban nem volt királyi udvarnál: azt
Tyll Eulenspiegelnek hitták, kinek tréfái nagyon jól illettek az akkori
idők szájízéhez, s a kit, – csodálatos ellentétül – épen egy kolostor
tartott menedékkel; pedig a rakonczátlan bohócz magukat a szívós
szerzeteseket is megtréfálta, mikor lehetett, mint például, mikor az
apát úr rábízta, hogy távollétében vigyázzon rá, vajjon az éjféli misére
elmennek-e mind a fráterek? hát bizony a bohócz restellte azt a hidegen
lesni, hanem a falépcsőnek, melyen alá kellett jönniök, kivette egy
fokát, a mit a jámborok nem láthatva a sötétben, mind keresztűl buktak
rajta. Ő aztán a meleg szobában csak azt számlálta, hogy hányat puffan
oda künn?
Később a piaczra szorúlt ki a humor, talált önálló hajlékot magának a
vásári bohóczok ponyvabódéiban, melyek között a franczia Mondor és
Tabarinét méltán emlegeti művészete csarnokaival egy sorban.
És azt igen bölcsen tevék a hajdankor fejedelmei, hogy a gúnyt maguk
körűl tarták és fizettek neki, hogy ott maradjon, mert a midőn később
kizárták az igazmondást a vár kapuján, a bolond a nép között beszélt.