diplomácziai kihallgatások helyiségében. Csendes kis szoba az; egyszerű,
pompa nélküli otthon. De mégis van benne valami felbecsülhetetlen pompa;
két életnagyságú arczkép. Mind a kettő ő Felségét a királynét ábrázolja,
legvirulóbb ifjúkorában; csaknem egymás mellett áll a két kép, csupán
egy közbeeső ajtó által elválasztva: mind a kettő ugyanazon felfogásban,
nem mint uralkodónőt, de mint hódítónőt őrökíté meg a királyasszonyt
egyszerű eszményi fehér öltözetben, a mire hosszú, tömött gesztenyeszín
fürtei térdein alul omlanak alá. Az első arczkép oly tündérien bájoló
kifejezéssel tekint alá; a másodikon már uralkodik az anyai méltóság és
boldogság kifejezése.
Ő Felsége igen derült kedélyben volt. Arczszine férfias, erőfeszítő
munkában edzett egészségre mutat, erőteljes kifejezésű vonásaiban, a
nála megszokott fenséggel párosult nyílt nyájasságon kivül, ezuttal
valami örömsugárzó gyöngédség volt a hangulatadó. Nem hódolatfogadó
monarkha és tisztelgő álltak egymás előtt; hanem apa és fiú. A beszédek
nem voltak irásból olvasva; hanem jöttek a szivből. Az egész ünnepélyes
jelenet a valódi patriarkhális üdvözlés és elfogadás szinét viselte
magán. Mikor a király kezét nyujtá a trónörökösnek, s ez megcsókolta a
nyujtott kezet, ez a magunk saját puritán ősszokásainkra emlékeztetett
vissza.
Ezután a trónörökös átnyujtá a királynak a mű magyar és német szövegű
első füzeteit; mire ő Felsége hozzám fordult, s magyarul szólva,
elismerését fejezte ki a szerkesztőség és a munkatársak iránt, hogy ily
rövid idő alatt lehetővé tették ily sok nehézséggel járó munka
megindítását. S azután mind a két szerkesztővel hosszasabban társalgott,
értesülést kivánva a mű összeállítása és kiadása részleteiről; egyszer
aztán ismét a fiához fordult: «Ezt a czikket te irtad, úgy-e bár?»
kérdezé, a bevezető czikkre mutatva, s aztán a szerkesztőkhöz intézé
rögtön a szavát; «Jól van az a czikk megírva?» a mire én, még az illemes
válaszon túl azt is bátor voltam felelni, hogy a főherczeg a legjobb
irója ennek a műnek. S ebben egy csepp hizelgés nincs. Oly rövid, tömör
és kifejezésteljes irálya van Rezső főherczegnek, néhány sorban egész
képet visszaadó, hogy azt mindnyájan mintául vehetjük: innen és túl a
Lajtán.
Ez ünnepélyes átadás után visszatértünk a főherczeg lakosztályába, a hol
együtt Weilen tollviselése mellett szerkesztődött meg a lapok számára
való szövegezése a lefolyt jelenetnek.
Az elbocsátásnál tudatta velem a trónörökös, hogy a mai díszlakomán
áldomást fog mondani a szerkesztőségre, a jelen és távollevő s még
azután közreműködendő munkatársakra; még pedig Haynaldot külön
felköszöntve, mivelhogy egy bibornok egyenlő tisztességben részesül a
királyi herczegekkel.
Én rögtön siettem ezzel a hírrel a Hotel Londonba. Az Haynaldnak a
szállója már negyven esztendő óta. Egész Bécs városában a
legkezdetlegesebb fogadó: olyanforma, mint nálunk volt a Hattyú. Maga
adomázta el egyszer a főpap, hogy mikor a bibornoki kalapot elnyerte, a
bécsi papság sietett a szállásán tisztelegni s e miatt mindig nagy
népcsoportosulás volt a London előtt. Egyszer lármát hall s az ablakon
kinézve, látja, hogy egy embert a rendőrök a tömeg közül elfognak és
bekisérnek. Felhivatta a rendőrbiztost s kérdezte tőle, hogy mit vétett
a befogott ember? – «Hát azt mondta, hogy micsoda kopott kardinális
lehet az, a ki egy ilyen szutykos vendéglőben száll meg?» Természetesen
azonnal kieszközölte, hogy szigorú birálóját szabadon bocsássák. Hát
azóta a Hotel London még mindig nem lett elegánsabb s a kardinális
kapuját nem őrzik svájczi alabárdosok; odalenn nem vár rá a gyaloghintó
(hogy szentséges lábai a földdel ne érintkezzenek), előszobájában nem
udvarol két prælátus selyem szutánban; hanem úgy kell megint (sikertelen
kopogtatás után) berontanom egyenesen az elfogadó szobájába s
felzavarnom a senki által nem őrzött bibornokot délutáni siestájából. És
a mint értesült általam a mondandó főherczegi toasztról, rögtön fölfogta
a helyzetét: «Akkor nekem viszont felköszöntőt kell mondanom a
főherczegre a munkatársak nevében.» – «Még pedig németül és magyarul, a
dualizmus értelmében. Azt pedig le is kellene irni a nyilvánosság
számára.» – «És én nekem nincs itt a prælatusom, a kinek diktálni
szoktam.» – «Majd neki ülök én, tessék nekem diktálni.» És úgy történt.
Haynald diktált, én meg irtam. (Annak is van már ötven esztendeje, hogy
legutoljára diktandó járt a toll a kezemben.) Csak két órai határidő
volt, s azalatt még le is kellett tisztázni az eredeti konczeptust.
Ebben már kisegített bennünket a Pázmáneum igazgatója, morvaországi
szűletésű derék magyar ember.
A toaszt szövegét elhoztam magammal; ez volt a válasz arra az
emlékezetes felköszöntésre, melylyel a monarkhia trónörököse a maga
szellemi táborkarát, az osztrák és magyar irókat, saját asztalánál
üdvözölte. Ugy hiszem, hogy mindnyájunk érzelmeit fejezte ki benne.
Mikor hazaérkezve, egy irói körben megjelentem, azzal fogadtak, hogy:
«Most már igazán és komolyan ismerjük el a főherczeget, mert lakomát
adott és áldomást mondott». Tréfaként hangzik ez; de nagyon komoly
értelme van.
REZSŐ TRÓNÖRÖKÖS IRÓSZOBÁJA.
Az egész fejedelmi irószoba az összeállítás izlése és pompája által
érdekes; de még inkább azzá lesz, ha az egyes alkatrészeknek a
provenientiáit megismerjük. Mert ez a szoba nem úgy van felszerelve, a
hogy azt egy udvari szőnyegész (a ki érti a szakmáját, s a kinek az az
utasítása, hogy «kerüljön, a mibe kerül!») a legdrágább kereskedőktől
összevásárolja; itt minden tárgyhoz valami emlékezet van kötve: elkezdve
a kárpitmennyezetet tartó királysastól, a melyet a trónörökös maga
ejtett el. A többi is mind tanulságos és regényes útazások szerzeménye,
keleti uralkodóknak, szabad nomád törzsek emirjeinek tisztelet-ajándéka,
a miket pénzen meg nem lehet venni, csak kölcsönös fejedelmi
munificentia árán; köztük olyan ritkaságok, a melyekhez egész magyarázat
kell. Minden butordarab, fegyver, szőnyeg, edény egy-egy történetről
beszél s magával hordja azt a kiterjedt horizont, a melyet a trónörökös
maga előtt kibontakozni látott.
A sors a magasan született férfiaknak szokott osztogatni állásukhoz való
ajándékokat: Rezső főherczegnek gondolatokat adott. Egy gondolkozó
fejedelmi sarj! Nem mindennapi tünemény. És a ki a gondolatait szereti
másokkal közleni és óhajt a mások gondolataival is megismerkedni. A ki
akarja látni és hallani az igazat, a valót, a ki nyílt szivet tár az
őszinte beszéd elé; ki az ellenvéleményt provokálni bátor, s leküzdi, ha
az övé az erősebb; de enged neki, ha azt találja helyesnek.
Ott, annál a kis iróasztalnál szokott a trónörökös értekezni nagy
népismei műve szerkesztőivel, mikor azok mind a ketten Bécsben vannak.
(Máskor viszont Budapesten fogadja mind a kettőt.) A trónörökös
semmiféle magántitkárt, irnokot nem tart: maga irja a leveleit, munkáit,
és oly korrekt irálylyal, hogy azokban soha egy törlés, igazítás elő nem
fordul, még ha magyarul vannak is szövegezve. Az «Osztrák-Magyar
Monarchia irásban és képben» szerkesztésénél, mondhatni, hogy a
legnagyobb gond terhét a trónörökös vállalta magára. A czikkek az első
fogalmazásban az ő kezébe kerülnek, s azután a felügyelő-bizottságok, az
egyes szaktudósok észrevételeivel megint vissza; végre kiigazított,
kiegészített alakban újra megjelenik a legfelső szerkesztő előtt, a ki
aztán a legőszintébb és tárgyilagosabb birálatot gyakorolja mindannyi
fölött, s a míg egyrészt meglepő szakismeretével imponál, másrészt a
kettős szerkesztőség között támadható véleménykülömbségeket ritka
tapintattal tudja mind a két félt megnyugtatólag kiegyenlíteni.
Ha egy költő, egy professzionátus iró előszeretettel van az iróasztala
iránt: az rendes tünemény; ahhoz szokott, abból él; de a trónörökösnek
egyéb hivatása, egyéb gyönyöre is van. Hivatása hadvezérré avatja;
gyönyörűsége a vadászat. Mind a kettőhöz hideg vér, kemény idegzet,
edzett testalkat kell. S ezekben a legjava jutott Rezső főherczegnek. Ő,
a ki éjfélben fölkel és neki indul a havasoknak, nádasoknak, egy könnyű
kabátban, kezében egycsövű fegyverrel, melynek lövése bizonyos halál;
nem kisérve mástól, mint gyakran egy ismeretlen, vad, idegen vezetőtől,
s daczolva zivatarral, leküzdve nehéz fáradalmakat; gyönyörnek találja
mindazt, a mi egy közönséges tudóst menten a halhatatlanságra vezetne –
a másvilágon; hogy másnap rögtön az iróasztalához űlve, legmagasabb
élvezetét keresse abban, a mihez forró vér, érzékeny idegek, andalgó
képzelet szükségesek: az irodalmi foglalkozásban; hogy egyik nap
hadseregeket vezényeljen, másik nap a szellem táborait vezesse: ez a mi
rendkivüli.
ÉN ÉS A ZSIDÓK.
Mi tűrés-tagadás? én bizony gyermekkoromban antiszemita voltam, mint sok
fejletlen ember. A szolgálóink telemesemondázták a fejemet azzal, hogy a
zsidók a pászka ünnepükhöz keresztyén gyermekek vérét használják: s a mi
házunk és az iskola között esett épen a Baranyay-kuria, melyen zsidóknak
szabad volt lakni. A sakter is ott lakott. Mindennap láttam, mikor az
elvágott nyakú ludakat kihozták a kapuján a zsidó asszonyok: a
képzeletem kiegészítette a többit. Szörnyű dolgok történnek odabenn! Nem
is mertem én magamban elmenni azok előtt a boltajtók előtt, a hol azok a
hosszú szakállú mogorva emberek ülnek, kaftánújjba dugott kézzel,
papucsba dugott lábbal; egy szolgálónak kellett elkisérni az iskola
udvaráig vagy legalább az Eszter nénémnek a mi házunk ajtajába kiállni s
utánam nézni; de ha a sakter ajtaja előtt hátratekintettem s azt láttam,
hogy nem néznek utánam a házunk ajtajából, bizony vissza is szaladtam én
a fele útjáról az iskolának.
Aztán, a mit az iskolában tanultam egy nagy vastag könyvből, a minek
Hübner volt a neve, az sem igen volt arravaló, hogy a zsidók iránt való
előszeretetet serkentgesse bennem. Hogy engedik ezeket az embereket
szabadon járni, a kik az én Idvezitőmet olyan kegyetlenül megölték?
A ki a nézeteimet a legtökéletesebben osztotta, az volt a Cziczke
kutyánk. Hej, hogy iramodott neki, ha egyszer valami olyan szakállas,
bugyogós alak bejött az udvarunkra. Ott már én is vitéz voltam: ugyan
uszítottam utána a Cziczkét: «aló, pucz, csippd meg!» s nagyot nevettem
rajta, mikor csattogott a papucsa a kifelé iramodónak, a míg az
utczaajtóig elért.
Mikor aztán nagyobbra megnőttem, akkor elküldtek Pozsonyba, német szóra.
Ott azután megtanultam azt, hogy van a város végén egy elátkozott hely,
a mit Schloszbergnek hívnak: azt csupa zsidók lakják; annálfogva az a
csoportosított fészke és tanyája minden Isten és ember ellen való
bűnnek, úgy, hogy ha egy diákról megtudják, hogy a Schloszbergen volt,
azt rögtön kicsapják az iskolából.
Ebben a hitben megerősödve, ismét visszakerültem Komáromba, a hol még
akkor híres gimnázium volt három bölcsészeti osztálylyal.
Zsidó diákkal még mind addig az ideig nem találkoztam se lyceumban, se
gimnáziumban, de csak egy szállal sem. Minek is tanult volna a zsidó
diákul? Hivatalt nem viselhetett, ügyvéddé, mérnökké nem lehetett.
Mirevaló volna neki a diák nyelv? Csak azért, hogy Horatiust megértse:
«nunc est bibendum, nunc pede libero pulsanda tellus.» Hát szabad a
zsidónak jó kedvének lenni? bort inni és tánczolni? Az volna a furcsa!
Csupán egy tudományos pálya volt a zsidók számára nyitva, az orvosi,
vagy mint akkor hívták, a doktori pálya. (Még akkor csak az orvosoknak
volt szabad hólyaghúzót és köppölyt alkalmazni, a prókátoroknak nem:
azért hívták csak az előbbieket doktoroknak; – az utóbbiak fiskálisok
voltak.)
Egyszer aztán, mikor épen a poétai klasszist frekventáltuk, megtörtént
az a csoda, hogy egy zsidó diák iratkozott be a klasszisunkba.
Koricsánernek hívták.
Nem volt már fiatal legény: a negyvenet meghaladta. Eddig az ideig a
kalligrafia mestere volt: szépírást tanított, gratuláló iratokat másolt
aczélmetszéssel vetekedő módon. Biz ez sovány kenyér volt. Hajlott
korára támadt az az ambicziója, hogy orvossá legyen: e végett előbb a
humaniorákat kellett elvégeznie. A grammatikát, syntaxist megtanulta
otthon, iskolába járás nélkül, a mi óriási szorgalmába kerülhetett; mert
nem volt valami különös gyors eszü.
Nekünk tizennégy- tizenöt esztendős sihedereknek nagyon sok tréfát
okozott ez a negyven esztendős iskolatárs, az ő furcsa tagbaszakadt
alakjával, borotvált képével, mausoló kiejtésével, akaratlan
komikumával.
Egy nap elmaradt a leczkéről, s midőn másnap e miatt a tanárunk
megdorgálta, azt mondá mentségül a jó Koricsáner:
– Bocsánat, professzor úr, bizony nem jöhettem, mert a feleségem épen
tegnap ajándékozott meg egy kis fiacskával.
Képzelhetni azt a jucundus hangulatot, a mi erre a szokatlan mentségre
felrivajlott az egész klasszisban. Csak a tanárunk nem nevetett rajta; ő
mindent komolyan vett, s szerencsét kivánva a tanítványának az
újszülötthöz, haza bocsátá őt erre a napra, hogy ápolja a feleségét,
felhagyva neki a holnapra való leczkét.
A jó Koricsáner maga is igen komolyan vette azt. Mint mindent az
életben. A kalligrafiával nem fér össze a tréfa.
Egyszer összedisputáltunk iskola-óra előtt: az öreg Koricsáner, meg én.
Az volt a vitás kérdés, hogy vajjon a magyar mértékes versben a «h» betű
mássalhangzó-e, vagy nem?
Én azt állítottam, hogy igen, ő meg azt, hogy nem. Én utoljára azt
vágtam neki oda, hogy «mit tudsz te ehez? te zsidó vagy!» – Erre ő nekem
azzal döfött vissza, hogy: «te pedig csak gyerek vagy!»
Borzasztó megbántás! Egy 14 éves férfiúnak azt mondani, hogy ő gyerek!
Mai napság ezért párbajra hívnák a sértőt. Akkoriban rövidebben bántak
el vele. Ő 41 éves volt, én 14. De én magyar voltam, ő pedig csak zsidó!
ok és jogczím arra, hogy megfogjam a gallérját, s jó sort verjek a
hátára ököllel.
Mikor akként magyaráznám a «h» betü mássalhangzóságát a zsidó iskolatárs
hátán, épen akkor nyit be a tanárunk az iskolaterembe.
Szigorú és igazságszerető derék ember volt: engem (pedig sógora voltam)
e kihágásért megbüntetett; ott marasztott az iskolában: csak este volt
szabad hazamennem. A mi nagy szégyen volt.
Otthon pedig az anyám fogott elő.
Boldogult jó szülőm áldott jó szívű volt, de a mellett szigorú, katonás
természet. Kérdé, hol maradtam. Megmondám, nagy méltatlankodva, hogy
milyen igazságtalanság történt velem: én tudom jól, hogy a «h» betű
konzonáns, idézhetem Vörösmartyt. «Cserhalom» ez dactylus, ha a «h»
konzonáns nem volna, akkor ez pyrhycchius volna; valaki ellentmondott,
azért megütöttem egyszer-kétszer: ezért ottmarasztott a professzor.
– De hát ezért minek kellett valakit megütni? kérdé az anyám.
– Hiszen csak egy zsidó volt!
– Mit? kiálta fel az anyám; te azt mondod, hogy csak egy zsidó volt. Hát
te előtted a zsidó nem olyan ember mint más? Te lenézesz mást a vallása
miatt? Te elfelejted, hogy a «mi» vallásunkat még ötven év előtt épen
így üldözték ebben a városban, a hogy te üldözöd most a zsidót? Ezt nem
tanultad te én tőlem, se boldogult édes apádtól! – Most rögtön eredj, és
keresd fel azt a zsidó diákot, a kit megütlegeltél, kérj tőle bocsánatot
és hozd tőle nekem irásban, hogy te neked megbocsátott.
El voltam szörnyedve a drákói keménységű itélet fölött.
– Én megalázzam magamat az előtt a zsidó előtt?
– Megalázod magad az Isten előtt, a ki a zsidót veled egyenlőnek
teremtette.
– Hol keressem én azt most a városban?
– Az a te dolgod. Tudod jól, hogy melyik utczában laknak a zsidók. Járj
végig házról házra, míg rátalálsz: nyisd fel a szádat, kérdezősködjél,
Komárom nem nagy erdő. – De nekem a nélkül az irás nélkül a szemem
elejbe ne kerülj.
Ez volt az ultimátum.
Fatális állapot.
Az ebédet már elmulasztottam, most még vacsorát sem kapok.
De nem lehetett appellálni, se az országgyülésen interpelláltatni az
ügyemben; meg kellett törnöm magamat. Neki fanyalodtam, hogy hát megyek
Koricsánert keresni a város végére, ott lakott.
Hát a mint az utczaajtót nyitom, valaki ugyanazt kívülről tolja befelé s
a mint az ajtó kitárul, ott áll előttem az én kis Koricsánerem.
A két vállát behúzva, a fejét szomorúan félre hajtva, azt kérdi tőlem a
küszöbön megállva, szelíd, reszketeg szóval:
– Irasceris mihi? (Haragszol rám?)
Hogy én haragszom-e ő rá?
S azzal alázatosan levéve a kalapját, azt mondja:
– Azért jöttem hozzád, hogy bocsánatot kérjek tőled.
Ő, a megvert ember, jön bocsánatot kérni az inzultálójához! Pedig őt nem
kényszeríti erre odahaza senki. Neki nincsen erős itéletet osztó édes
anyja, a ki hozzám küldje, hatalmas parancsolattal! s ő keres fel engem.
Nekem a köny kicsordult a szememből, nyakába borultam, megöleltem.
– Nem te kérsz én tőlem bocsánatot, hanem én te tőled; s már most jőjj
be az anyámhoz, s mondjuk el neki, hogy kibékültünk, megbecsüljük
egymást.
– Hiszen azért jöttem épen hozzátok.
Azzal bejött velem az anyámhoz s így szólt:
– Eljöttem bocsánatot kérni a nagyasszonytól, hogy így megbántottam. Én
vagyok a hibás, elismerem. Mert a miről disputáltunk abban neki van
igaza, a Móricznak. A «h» betű csakugyan konzonáns: csak poëtica
licentiából néha lesz belőle hehentés. Ezt megmagyarázta a professzor úr
nekem. Azért bocsánatot kérek, hogy okot szolgáltattam Móricznak, hogy
engem megüssön. De én nekem nem fájt, mert neki van igazsága és van jó
ökle. Majd azzal az öklével meg fogja ő védelmezni a zsidót, mikor a
zsidónak lesz igazsága.
Ettől a percztől fogva lettem én filoszemitává.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
S nem csak ideális frázis volt ez nálam: átment az életbe is.
A hol csak iskolába jártam, mindenütt azon törekedtem, hogy
iskolatársaim a zsidó kommilitókat becsülettel traktálják. S ehhez nem
kell egyéb, csak jó példaadás. A szeretetnek is van hódító ereje.
A kecskeméti kollégiumban, a hol már nagy rangra emelkedtem: én voltam
t. i. a jogászbálra alkotmányosan megválasztott előtánczos, a
klasszisomban első eminens, (a mi mellékes dolog) és a műkedvelőknél
első szerelmes. Ezt a nagy tekintélyemet mindenütt érvényesíteni tudtam
abban az irányban, hogy a kecskeméti zsidóság kereskedelmi osztályának
művelt fiatalait a mi társas köreinkben otthonossá tegyük. Azok voltak
legjobb barátaink: azokkal beszélhettünk legtöbbet irodalmi dolgokról,
azoktól kértük kölcsön az olvasni való könyveket; még Petőfit is azok
pártolták legjobban.
Egyszer műkedvelői hangversenyt rendeztünk az ifjúsági könyvtár
megalapítására. Zenészek, szavalók kiteltek magából az iskolai
fiatalságból, de iskolázott énekes, a ki operai áriákat elő tudjon adni,
nem volt közöttünk.
Egy fiatal zsidó, Gallia Fülöp (később könyvárus lett) igen sokoldalú
műveltséggel biró diplomás férfi, kinek a mellett gyönyörű tenor hangja
volt és jó iskolája, az én kértemre felajánlotta a közreműködését, hogy
el fogja énekelni Belizár operából a «Trema Bizanczio sterminatrice»
magány dalát. A szövegét én fordítottam le neki magyarra.
Az előadás előtti napokon hire szárnyalt, hogy valami domonstráczió
készül a publikum részéről a zsidó vendégszereplő ellen.
Nem riasztott bennünket vissza.
A szinház megtelt közönséggel; a bevétel megállapítá az iskolai
könyvtárt.
Mikor a Gallia énekére került a sor, mindenki feszült figyelemmel várta,
hogy mi fog hát történni.
Az én zsidó énekesem kilépett bátran a szinpadra, a zenekar elé, s alig
hogy elkezdé: – «Reszkess Byzantium!» – a midőn felkiált a nézősereg
közül egy ökörhajcsári hang:
– Nincs itten lú-bőr? Mit keres itt a zsidó?
Hanem azt az egy szál felkiáltót, a milyen hirtelen kiröpítette a
nézőtérről a tisztelt publikum maga, az egy olyan rövid pillanat műve
volt, hogy még csak félbe sem szakította az áriát. Mikor az utolsó vers
elhangzott: «És minden könyei a nemes hősnek vértengerrel lesznek
megboszulva!» oly általános taps és éljenriadal támadt az egész
közönségből, hogy alig akart vége szakadni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez történt Urunk születése 1842-ik esztendejében, 42 évvel ezelőtt,
Kecskemét városában… ilyen nagyot haladt a világ azóta!
SZERKESZTÉSI KURIÓZUMOK.
Hat rendbeli lapnak és folyóiratnak a szerkesztéséből koptam ki ez
ideig; átolvastam kilenczven rizsmára menő beküldött dolgozatot,
évenkint ezer levelet s mondhatom, hogy ez nem tartozik a legutolsó
mulatságok közé.
Egyszer egy ismeretlen drusza azzal az indítványnyal lepett meg, hogy ha
már egyszer Móricz helyett feltaláltam a Mór nevet, jobb lesz, ha
egyúttal szerecsennek nevezzük egymást, jelentvén ez épen annyit, mint
Mór, s milyen szépen fog ez majd hangzani: Jókai Szerecsen, Ballagi
Szerecsen, Szegfi Szerecsen, Kelemen Szerecsen, s több eféle irodalmi
négerek.
Másszor azt a javaslatot kaptam, hogy lapomat osztályozzam az égi kör
(zodiacus) képjegyei szerint: «Kos» legyen a vezérczikk, minthogy ez
dönt; «bika» a vidéki levél, minthogy öklel; «kettős» a novella,
minthogy mindig szerencsés vagy szerencsétlen páros érzelmeken alapúl;
«rák» a tudományos rovat, minthogy haladása ilyen, «oroszlán» a verses
poézis, minthogy harap, ha hozzá nyúlnak; «szűz» a divat; szereti úgy,
mint a piperét, lévén dáma; «mérleg» a börzehírek, (még pedig nagyon
rossz mérleg); «skorpió» a satyra, mivel csíp; «nyilas» a kritika,
minthogy puskával lövöldöz; «bak» a mit a szerkesztő maga ír; «vízöntő»
a mondanivalók, mely megmossa az illetők fejeit; «halak» végre az
előfizetési felhivások, melyek közül itt-ott valamelyik horgon akad és
az neveztetik előfizetőnek. – Ez indítvány úgy meglepett, hogy rögtön
letettem a szerkesztésről: uram, folytasd te, mert jobban tudod.
Egy elődöm azon lapnál, melyet később én pusztítottam, nagyon megtalált
bíráltatni egy érdemes vidéki szinészt, melyre az érdeklett hosszú és
körmönfont ellenbírálatot sodorintott s felküldte a kiadandót. Kollégám
befűte biz azzal s azt írta a mondanivalókba, hogy «N. N. úr
ellenészrevételei helyszűke miatt nem adhatók». Olvassa ezt N. N. úr ott
Vámos-Pircsen, s ír vissza a kollégának, hogy «hallja az úr, máskor ha
felvesz ellenem valami czikket, akkor a megfelelésnek is adjon
igazságot, mert különben, ha én feltalálok menni Vámos-Pércsről oda, a
hol az úr lakik, majd én mutatom ám meg az úrnak, hogy mi az a
helyszűke?
Egy bécsi laptól egy érdemes kolléga azt kivánta tőlem, hogy miután ő
«az akhtiári foglyot» közli, minthogy ez a novella nem elég hosszú,
engedjem meg, hogy kinyújtsa olyanformán, hogy az egyik szökött
lengyelből avart csinál, azt életben hagyja s ebből lesz azután az «avar
fejedelem» mely már aztán hosszabb. Azt feleltem neki, hogy nem bánom én
ha «Sonkolyi Gergelylyel» kötöd is össze, de aztán te se bánd, ha kiírom
ezt a furcsa tréfát uti figura docet.
Egy vidéki érdemes hazafi egyszer ezen szavakkal köszönt be hozzám: «jó
napot Jókai úr, én ide vagyok utasítva kegyedhez, de minthogy kegyed nem
Vahot Imre úr, a kihez utasítva vagyok, hát mondja meg, hogy hol lakik?
Egy genialitásáról épen úgy, mint lustaságáról ismeretes író
anticipálván, el is szelelvén egy novella árát, midőn annak
elkészítésére a jámbor szerkesztő által sürgetőleg felszólíttatnék,
utoljára ezt a megvigasztaló eszmét találta ki a számára: tudja mit
kedves barátom? írjon ön maga egy novellát s tegye alá a nevemet; majd
azután később én írok egyet s az alá meg ön tegye a nevét.
Egy jeles versíró pénzt kért kölcsön nehány napra egy jeles
novellaírótól. «Pénzt nem adhatok, hanem novellám van, ha kell azt
adhatok kölcsön», felelt ez neki. A versiró nem vette tréfára a dolgot,
hóna alá csapta a novellát, elvitte egy szerkesztőhöz, az meg is vette,
ki is adta a versíró neve alatt; és mindenki tudta a tréfát, csak a
szerkesztő maga nem.