utczában, a mit kétfelől terebélyes fák szegélyeznek, van az a zöldre
festett kerítés, mely a Deutsch-villát elzárja a külvilágtól. Ünnep
délután van, s ember még nem jár az utczán, a kitől kérdezősködni
lehetne, hanem azt minden bérkocsis tudja, hol lakik Deák Ferencz, s
egyenesen odahajtat velünk.
A kényelmes nyári lak fiatal park közepett fekszik, fákon és
virágcsoportokon még nem látszik az ősz búskomor színe. A nyitott
veranda alatt ül Deák Ferencz egy pamlagon, bő téli kabátban
(hálókabátot sohasem viselt), körüle rokonai, látogatói, egyik ápoló
rokona, egy finom alkatú, szőke, kék szemű sylphid, ki az öreget papának
nevezi; a másik egy feketehajú, élétpiros büszke szépség, (vendéghölgy);
aztán egy délczeg huszártiszt, meg egy magamforma vén képviselő, a ki
mindenképen el akar tagadni az ötven esztendejéből egyet, meg egy
felsőházi tag, a ki velem együtt csak azért akar harmincz esztendősnek
látszani, hogy a fejét meg ne hűtse. Mert ilyenkor őszszel, mikor a
parokámat felteszem, minden ember azon kezdi, hogy abba köt bele.
Denevértermészet! «Tedd fel azt a kalapot!» «Ámbár úgyis fedve van a
fejed.» «Bizony magam is rászorulok ides-tova, de várok vele míg ötven
esztendős leszek.» «Hiuság! a te neved képviselő, még fiatalítja is
magát!» «De itt a zsebemben a keresztlevelem.» «Az bizonyosan az öcsédé
lesz.» «De: nem lehet egy apának két Tádé fia!»
Most közbe szól Deák Ferencz: «Miért ne lehetne? Mikor hajdanában a
nemesi katasztert készítettük, találtunk egy apát, a kinek mind a három
fiát Jánosnak hívták, egy másiknak pedig két Ferencz fia volt. Az utóbbi
ki tudta menteni magát. Azt mondta, hogy az egyik fia Ser Ferencz, a
másik pedig Bor Ferencz. T. i. hogy a naptárban Franciscus Seraphinus és
Franciscus Boromæus csak a három első betűjével szokott jelezve lenni».
Áttértünk ezután a mai szent ünnepnapra: Mária-napja volt; a
városligetben nagy búcsú, erre egy nagyon kedves adomát mondott az öreg
úr.
Kehida szomszédságában is van egy hirhedett búcsújáró hely, melynek van
egy csodatevő kútja, a minek a vize mindenféle betegséget meggyógyít, s
azonkívül is használatos. E hely birtokosa jó barátja volt Deáknak s
sokszor időzött ott nála. Egyszer a többi között marasztja, hogy ne
menjen még. «Sietnem kell haza, mondá a vendég, holnap angyalok napja
van; búcsú lesz s még az éjjel lajttal vizet kell hordatnom a szent
kútba, mert egészen kiszáradt.» Hanem azért használt az mindenre.
Deák mondá neki, hogy mint okos felvilágosult ember, miért nem hagy fel
ezzel a szent kúttal, ha már nincs benne víz? «Azt én nem tehetem,
felelt a tulajdonos, mert az árendásom százhúsz forinttal többet fizet a
korcsmámért, azért, hogy a szent kút ott van.»
A vízről aztán áttértünk a csengetyüre. Két tárgy van az öreg úr keze
ügyében elhelyezve, egy légycsapó, meg egy óriási nagy csengetyü. Hogy
az első mire való? azt könnyű volt kitalálni; a pesti levegő, mint már
analysálva van, áll egy rész élenyből, háromrész légenyből (carbonicum:
nem Bursche) meg egy rész légyből. Ezeket a repülő Lusztkandeleket
rendre kell utasítani. Hanem az az elnöki csengetyű mire való? Az öreg
úr felfogta azt és csengetett vele. Azt hittem, ez azt jelenti, hogy a
tisztelt ház hallgasson. Nem biz az, hanem hogy a messzelakó gazdasszony
meghallja és hozzon friss vizet.
Erre aztán én is elmondtam az öreg úrnak, hogy mennyire meg vagyunk most
elégedve az elnökünk csengetyüjével. Példányképe lettünk a rendnek. Mai
nap azt mondta tisztelt elnökünk: «fel kellene még olvastatnom a
házszabályok értelmében az indítványkönyvet és az interpellátióskönyvet;
de miután azokba mindez ideig semmi sincsen beleírva: a tisztelt ház
engedelmével, úgy hiszem, helyesen fogok cselekedni, ha nem olvastatom
fel». S a tisztelt ház egyhangulag beleegyezett.
«Bizonyosan nem volt ott Simonyi Ernő.»
Most már, ha a fejem leütik, sem tudom megmondani, hogy tértünk át az
országházról az állatkertre: erre is volt az öreg úrnak egy jó adomája.
Mikor még a jóságos Ferdinánd koronaörökös volt, akkor került az első
giraffe a bécsi állatkertbe. Egy kiváncsi polgár épen a trónörököst
magát szólította meg, mikor a schönbrunni kertben sétált, hol lehet azt
a ritkaságos állatot meglátni, a minek a nevét nem tudta. Ferdinánd a
kisérőihöz fordult, s azt mondta; «zeigt ihm einen Ligurianer; so ein
seltenes Thier hat er gewiss noch nicht gesehen».
A giraffeokról áttértünk az újságirókra (fatális eszmelánczolat!); az
öreg úr elmondá, hogy egyszer Kemény Zsigónál Mátyás napján ebéden volt,
s ott felköszöntötte a hírlapirókat, a kiknek ma nevük napja van.
Hogy-hogy? kérdezék tőle mindannyian. Hát úgy, hogy Mátyás teszi azt a
jéggel, a mit ti az újdonságokkal: «findt er keins, so macht er eins».
«Az ám, mondék, csakhogy a löbliche policáj sokszor megtette a szegény
újságíróval, hogy «macht er eins, so findt er keins».
«Különösen Zsigóval történt ez meg sokszor, folytatá Deák. Majd minden
éjjel fölverték az álmából azzal, hogy itt van Pultz úr (a
censor-rendőrbiztos), valamit ki kell venni a lapból, s valami mást
tenni helyébe. Egyszer megsokallta a mulatságot Zsigó, s mikor éjfél
után bekopogtat hozzá Pultz úr azzal a szóval, hogy baj van, a főczikket
ki kell venni, különben lefoglalják a lapot, Zsigó álmos is volt, mérges
is volt; azt mondta: no hát foglalják le! azzal befelé fordult s tovább
aludt. A rendőrbiztos csak magyarázta neki még a dolgot: alkudozott
vele, hogy legalább a kék plajbászszal aláhúzott sorokat vegye ki a
czikkből: de Zsigó már akkor úgy horkolt, hogy rengett bele a ház! A
biztos hazament s referált Protmannak, hogy a szerkesztő nem enged a
fenyegetésre, hanem horkol. A hatalmas főnök megütődött: «da muss was
dahinter stecken!» Már most csak azért se foglaljuk le a lapot! S másnap
sértetlenül megjelent a czikk. Ilyen dolog volt akkor az újságírás!
Kemény Zsigmond emlékénél egészen fölmelegedett az öreg úr; ő ismerte
tanítványának, e tiszta léleknek, e lángelméjű államférfiúnak legfőbb
becsét, kinek lelke elébb megtörött, mint porhüvelye, míg ő, a mester, a
testi szenvedések közepett is a szellemóriás maradt. Magasztalását,
sajnálatát mindnyájan osztottuk.
Most új látogatók jönnek: mi helyet adunk s búcsút veszünk az öreg
úrtól.
– De ne tessék elszaladni! kiált utánunk minden olvasó. «Hát az öreg úr
egészségi állapotjáról nem hallunk valamit?»
Úgy hiszem, hogy folyvást arról beszéltem.
Deák Ferencz derült, vidám kedélyben van: adomázik, mint hajdan,
szelleme teljes ruganyosságával bír; nem a ki az egész társaságnak a
hátán fekszik, de a ki kedves hangulatával az egész társaságot kezén
hordja. Csak az a kéz reszket kissé, ha felemelve tartja. (Nem reszket a
lélek!) A veszélyes betegség csaknem egészen elmúlt, s a maradék is
teljes gyógyulásnak ad helyt. Visszatért jó álma, étvágya, szabad
lélekzete, izomereje: s most már nem csak az életnek, de a közéletnek is
reméljük őt visszaadva látni.
Mint szerető rokonai mondják, az öreg úr most már kész elfogadni a
pest-belvárosi képviselőséget: még pedig nem csak mint megtisztelő
kegyelet czímét, de mint tettleges munkakört: «én nem akarok szavazógép
lenni,» mondá, s szándéka megjelenni az országházban, hogy részt vegyen
annak tanácskozásaiban.
Olyan napot nem látott még az országház, mint az lesz!
Adja Isten, hogy minél elébb bekövetkezzék, s adja hosszú sor
folytatását ennek az örömnapnak.
JÓZSEF FŐHERCZEG CSALÁDJA KÖRÉBEN.
Sokat írtak már felőle, mint «nagy» emberről, szóljunk róla egyszer,
mint a «jó» emberek mintaképéről, a családatyáról.
Minden államnak az alapja a család, s jó, ha a családi élet áldásaira
onnan felülről jön a példa.
Többször volt szerencsénk a magyar nádor fiát családja körében
tisztelhetni, s mind annyiszor azt a meggyőződést szereztük, mennyire
drága ránézve az otthon. Kastélyának belső pompáját nem a bútorzatok
drágasága adja meg, hanem az emlékezet becse. A falakon István
főherczeg, az utolsó nádor aquarell-festményei; a családi képek sorában
a gyermekek kedvencz nevelőnéjének arczképe; ereklyék, miken az anyák
kézmunkája van megörökítve; a főherczegnők szobája művészi atelier, a
főherczegfiuké tanulóterem: magáé a főherczegapáé műhely, muzeum és
fegyvertár.
A mi idejét nem a közügyek veszik igénybe József főherczegnek, azt mind
szeretett családja körében tölti. Igazi patriarkális élet van itt.
Reggel korán, a nappal együtt kelnek, délig dolgozik mindenki; tizenkét
órakor pontban ebédelnek, azután jön egy kis családi hangverseny,
zongora, czimbalom, dal, újra munka, tanulás, kertészkedés, vívás,
tornászat, fél hétkor együtt vacsorál a család, s kilenczkor már csendes
a ház. Csak ha tüzi lárma támad a szomszédban, akkor szakad félbe a
csendesség: a főherczeg, a tűzoltók parancsnoka, siet maga a vonata élén
a vész színhelyére s ott működik, míg a pusztító elem le nincs győzve,
néha másnap délig is.
A főherczeg gyermekeit rajongva szereti, maga mondja róluk: «ezekben már
kettős magyar vér foly» (anyáról is Koburg-Koháry királyi család
sarjai).
Egy jó barátunk, ki a főherczegi házzal közvetlen összeköttetésben áll,
ez érdekes adatokat közlé velünk e példaszerű családi életről.
József főherczeget a jó Isten azzal a jóval áldotta meg, mely itt a
földön leginkább képes igazán boldogítani az embert, mely kárpótolni
képes minden veszteségért, de melyet nem pótolhat semmi; adott neki
kedves, jó családot. Ott van a gondos, kedves, szerető és szeretett nő;
körülötte az élénk, szép, eszes gyermekek. Mintha csak rólok szólna a
zsoltár: «Feleséged mint a bőven termő szőlőtő, a házad falai között;
gyermekeid mint az olajfa hajtási az asztalod körül. Ime így áldatik
meg, a ki az Urat féli».
Mária Dorothea főherczegnő, a legidősb herczegkisasszony, gyönyörűen
fejlett, felnőtt hajadon. Homlokáról magas értelmiség, szeliden fénylő
szemeiből életvidor jókedv és szende szívjóság sugárzik elé. Példánya a
jól nevelt fejedelmi hölgynek. A tudás minden ágában kimüvelve, igaz
magyar nemzeties érzületben felnövekedve, az európai művelt nyelveken
kívül, melyeken szabatos tisztasággal beszél és ír, a latin nyelv
titkaiba is beavattatott. Művészi hajlamairól már sokat irtak a lapok, s
valóban nem közönséges hivatottságra valló képeket festett jeles
művészünk, Vastagh György vezetése alatt. Hasonló lelkesedéssel ápolja a
zenét is, s a generál-bassban egy ideig Erkel Gyula volt mestere. A múlt
farsangon el volt terjedve a magas szoczietás közt a vélemény, hogy
Mária főherczegnő a budai várpalota fényes termeiben a világba fog
vezettetni; de az uralkodó-háznál divó szokás szerint ez majd csak
jövőre fog megtörténni, ha betöltendi a főherczegnő 18-ik életévét.
Csupán Valéria főherczegnő tánczestélyén izlelte meg a táncz hevélyeit
és gyönyörét.
Nővére, a három évvel fiatalabb Margit főherczegnő, a szelidség, báj,
kellem megtestesülése. Testvérnénje művészi hajlamaiban ő is osztozik.
Rajong a zenéért. Kisebb darabokat már is komponál titokban. Egyet
ezekből sikerült nővérének megkeríteni, melyet a télen át esténként
tartatni szokott családi koncertben el is játszottak. Mindenkit
meglepett a kétségkívül gyermekies kisérletben is félreismerhetlenül
mutatkozó dallamosság és szerkezeti tisztaság. Ebben is anyjuk leányai
mind a ketten.
Józsi főherczeg, az idősebb fiu, a nyáron lesz 13 éves. Igazi
grand-seigneur a szó ideális értelmében. Előkelő, urias minden
mozdulata, modora, gondolkodásmódja, a nagyúrias gőg, fenhéjázás,
elbizakodottság legkisebb árnya nélkül. Előzékeny, megnyerő, lekötelező.
Most a gymnasiumi III-ik osztály tantárgyaival vesződik; vesződik, nem
azért, mintha nehéz feje volna, sőt ellenkezőleg, nyilt eszű, könnyű
felfogású. Hanem vesződik ambitioból, becsvágyból. Édes apja
tudvalevőleg megköveteli, hogy gyermekei ország-világ előtt nyilvánosan
beszámoljanak tanulmányaikról; mert nem akarja, hogy az ő számukra külön
sütet készüljön. Azért a főherczeg-úrfiak is csak úgy kénytelenek
tanulni, mint akárki fia. Három tanár van mellettük alkalmazva, s reggel
8-tól 11-ig, délután 4-től ½7-ig foly mindennap a tanulás a rendes
tantárgyakból. Azután jönnek a szabad-művészetek: zene, rajz, lovaglás,
vívás; lovaglásban a híres lovas, Juhász honvéd-alezredes, vívásban
Keresztesi Sándor a főherczegek tanítója.
A kis László főherczeg, a mennyire elválhatatlan jó pajtása három évvel
idősb testvérének, a mily benső szeretettel ragaszkodik hozzá, oly
ellentéte bátyjának. Modora népszerű, fesztelen, semmi korlátot nem
türő; merő pajzánság, csupa elevenség egész a féktelenségig. Egy helyben
ülni, no arra ugyan nem képes. Számára nem létezik fa elég magas, árok
elég széles, folyton ugrál, szaladgál, s vidám zajától egész nap
viszhangzik a tágas kastély, s a még nagyobb kert. Van is ám dolguk
tanítóinak, őt megfékezni. Hanem azért arany-jó szív. Önzetlen egész a
magáról megfeledkezésig. Apró ötleteivel, melyekben kifogyhatatlan,
gyermeteg élczeivel az egész főúri társaságot mulattatja. Ha huszár nem
lesz belőle, hát akkor semmi sem! Bátyja ellenkezőleg már most is egy
kis államférfiú.
A két legkisebb, Erzsébet és Klotild piczi főherczegnők, még nagyon is
aprók. Igazi kis angyalkák a Murillo képeiről. Ezek az egész családi
körnek beczéi, szemefényei, aranyos játékszerei. Isten tartsa meg őket,
s nevelje nagygyá kitünő szüleik örömére, a haza javára és büszkeségére!
SZÜRETI MULATSÁG ALCSUTHON.
«Aztán majd szüretkor én magam készítem el a gulyáshúst!»
Ezzel a szóval biztatott fel József főherczeg ő fensége, mikor legutóbb
Alcsuthon voltam a «Romano csibakéro sziklaribe» dolgában.
Nem is felejtkezett meg az igéretéről, egy patriarkális táviratban
meginvitálva a mai szüreti mulatságra: «nagyon jól fogunk mulatni».
(Erre pedig ugyan nagy szükségem van, mert a válaszfelirati vita
mulatságnak nem igen jó mulatság.)
Kilencz óra volt, mikor a vasutról odarepített a négy kisjenői sárkány.
Már akkor a két kis főherczeg Holdházy apátkanonokkal együtt indulásra
készen várt rám, József herczeg botot is faragott a számomra, hogy
könnyebben essék a gyaloglás. László meg előrefutott, «ott van már a
papa a szőlőben, látja a konyhája füstjét, ide érzik a jó szaga!»
Azzal megindult a karaván a közeli szőlőbe. Csányi Pista felcsuthi
bandája már messziről rákezdte a Rákóczy-indulót, mikor észrevett
bennünket. A gyepes udvaron nagyban folyt már akkor a munka. Az alacsony
nádfedelű présház előtt őrölték a mustot, az ökrös szekér ott várt rá a
lajttal. A szőlőlugasban egy katonaviselt ember gömbölygetett a tenyerei
között nagyszerű tészta galacsinokat, egy másik ezüst érdemrendes honvéd
egy hosszú asztalon aprította szeletekre a kétféle húst; azokat Farkas
honvéd alezredes húzogatta nyársra, szalonnával, veres hagymával
sorakoztatva; meg más katonák krumplit hámoztak, káposztát aprítottak;
csak maga a főherczeg volt czivilben, kék kötény kötve a derekára. Két
nagy katlanban égett már a tűz, azok is tábori szokás szerint a partba
voltak ásva; mind a kettő fölött egy-egy roppant rézüst fortyogott, az
egyikben főtt már a gulyáshús, a másikban meg a «czakumpakk», egy
melléktűzön csendesen sistergett a bakagombóczhoz való hagymás zsír, –
mindenkinek tele volt a keze dologgal. «Hát nekem nem lehetne valami
hasznomat venni?» – «Dehogy nem, a gulyáshúst segíthet keverni, legalább
nem lesz kozmás, mint tavaly volt.»
S aztán megmagyarázta a főherczeg, hogy mi minden lesz a mai lakomán.
Így szólt a «szüreti menázsi» 1894 október 16-ikán: Marhahús paprikás
krumplival. (No ezt már ismerem). Azután «bakagombócz». (Ez tésztából
készül olyan egy fontos golyóformára, szalonnával megspékelik, azután
egy óra hosszat főzik bugyborékoló vizben, míg megpuhúl, akkor zsírba
rakják, hol újra megkeményedik, hogy lőni lehet vele). Azután lesz
«czakumpakk», (ebben van paszuly, burgonya, rizs, káposzta, közbe
vegyített bőrös pecsenyedarabokkal, feleresztve rántáslével, paprika a
tetejébe), azután jön czigánypecsenye, meg zsiványpecsenye (ezt nyárson
fogják sütni: áll marhahúsból és sertéshúsból), azután kapunk
«granatéros marschot» (hát ez mi? túros csusza, de turó helyett hagymás
krumplival keverve; hol vennék a táborban a túrót?) aztán még jön a
«visokai sütemény», ezt az a horvát honvéd tudja készíteni, a kinek
ezüst vitézségi rendje van.
Mind elkészült ez annak idejére, megérkeztek a kastély tündérei, a magas
úrhölgyek, az ilyes gulyáshús lecsalogatná még az Olympot is.
Hevenyészett asztal lett terítve, a főherczegnőnek átadatott a magyarul
irt «menázsi» s arra a honvédek elkezdték körülhordani a hatalmas
bográcsokat egymás után, s senkinek sem kellett kinálás. A kisebbik
professzora a főherczegfiaknak kitanult fényképész, odaállított egy
fotográf-műhelyt s pillanatnyi fölvétel után megörökíté a lakomázó
társaságot: a főherczeget a kanállal a szájában; én szerencsére nem
látszom a pohártól, a miből épen iszom.
Először jóllakott a menázsiból az úri társaság, akkor hozzáült a
honvédcselédség; következtek utánuk a czigányok; még azok sem bírták
elfogyasztani, akkor aztán jól tartották a szedőket. Olyan volt ez, mint
a Thábor-hegyi prédikáczió.
Ebéd után hozzáláttunk a szüreteléshez (így jó az) s egy egészséges séta
után én eltüntem Rómer Flóris szobájába (úgy hívják azt, a hová
bekvártélyoztak) s ott neki ültem regényt irni; mert hát nemcsak a
nagyherczegek parancsolnak velem, hanem a «Kis királyok» is.
Ilyen az én szüretem!
Észre sem vettem, hogy már vacsorára jár az idő: dehogy voltam éhes. Ha
az apát úr fel nem jön értem, a holnapi tárcza a «Nemzet»-ben hosszabb
lenne.
«Várnak már odalenn!»
De azt nem árulta el, hogy mire várnak?
Nagy meglepetés volt. Már a tornáczba érkezve, hangzott elém az alföldi
népdal, a mit a főherczegnő szobájában énekeltek; a kórusban túlnyomó
volt a szopránhang, de az elámulás csak akkor fogott el, mikor a terembe
léptem s megláttam az egész társaságot. A főherczegi család ifjú tagjai
és az udvarhölgyek mind népies jelmezekbe voltak öltözve; Mária
főherczegnő gyöngyös pártával, zsinóros pruszlikban, gyönyörű gömöri
parasztleány volt, míg Margit főherczegnő kisjenői oláh fátának volt
öltözve, ezüst szövöttes katrinczával, piros mellénykével, ezüst
virágokkal hímzett, hosszú bő ingujjakkal, karmazsin piros csizmában, a
mi mind úgy illett hosszú fonadékú aranyszőke hajához. Zichy Irén grófnő
pompás győrvidéki menyecske volt, míg Boxberg Paula bárónő aranycsipkés
főkötőjében, virágos viganójában a mátrai pompát képviselte deli
alakjával. A két kis főherczeg Bánk bánt és Hunyady Lászlót
miniatureben, – maga pedig József főherczeg igazi eredeti debreczeni
csikós ornatusban pompázott; lobogós ingujjakkal, birkaprémes mentéje
fél vállára vetve, alatta az ólompitykékkel kivarrott pruszlik,
sallangos kostök, a szíj mellé dugva, (megsúgta később, hogy szűz dohány
van bele vágva), a gyűrt torkú csizmán hatalmas pengős sarkantyúk, s a
vállán keresztül csavarva a kivert nyelű karikás ostor.
«Milliom bocsánat! hisz ebben az egész társaságban csak én magam vagyok
egyedül a német.»
«Azt énekelte a pap: ne nézd uram, hogy ő német!»
Majd vacsorához ültünk. Sejtettem, hogy táncz lesz ennek a vége! A hogy
be is következett; vacsora után átment a társaság a tánczterembe. Ott
várt már felvont hegedűvel Csányi Pista bandája, s rárántotta a láb alá
valót. Hiszen tánczosnő lett volna szép számmal; de tánczos csak egy
volt, a kis József herczeg; a ki ki is tett magáért.
Mondék a főherczegnőnek: «eszembe jut most az az operette, a minek a
czíme «Tiz leány és egy férfi».
«Majd lesz itten több is!»
Kiváncsi voltam rá, ki lesz az? Csak nem a fiatal tisztelendő tanár úr?
Egyszer aztán megperdül a sarkantyú s előáll maga József főherczeg,
Mária főherczegnőt párul vezetve, s bemutatja azt az igazi huszáros,
csikósos magyar tánczot, a milyenre én csak kecskeméti diákkoromból
emlékszem, mikor a verbunkosok járták a promenád közepén. Tökéletes
alföldi magyar legény volt, mikor abban egyenesre ágaskodik a jó kedv,
neki szánja magát, de soha egy pillanatra el nem veszti a komoly
délczegségét, nem rugdal, nem toporzékol az, hanem kevélykedik, abban a
virtusa, s minden mozdulatával azt mondja, «ki a legény a csárdában?» De
gyalog is szivesen eljöttem volna Alcsuthra, csak azért, hogy ezt a
tánczot lássam.
Egyszer aztán azon vettem észre, hogy magam is benne vagyok a tánczban.
Vittek.
Még azt mondta a főherczegnő, mikor vége volt, hogy elég jól járom a
palotást.
«Hjaj! Fenséges asszonyom, nem palotás ez már, hanem csak ruinás.»
Denique, megesett.
Tudom, hogy ezért az exceszszusért kereset alá fognak venni idehaza; de
hát majd én is azzal védem magamat, a mivel a bécsi operaszinházi
páholynyitó, a ki Milán királynak gyufát nyujtott a foyerban
szivargyújtáshoz: hogy «kényszerítő körülmények forogtak fenn».
Éjjel azzal álmodtam, hogy Kecskeméten a jó Siposs bácsi, a jogtanárom
examinálni akart, hogy «quid juris». – «Non sum paratus: az éjjel bálban
voltam.» – «Tánczoltál?» – «Omnino.» – «Habes eminentiam.»
Aztán mikor felébredek, keresem a fejemen a papillotokat, a mikbe a szép
dúsfűrtű szőke hajam van becsavargatva: (azok is mind szerelmes
versekből voltak hasogatva).
Hol van az már – Marczi fiam!
KIRÁLYÉKNÁL.
Bizony rég ideje, hogy egy magyar király tudósaival együtt tanakodott
tudományos munka létrehozása iránt; arra pedig, hogy uralkodó fejedelem
levente fia saját készítette irodalmi művet nyujtott volna át koronás
atyjának, nem is emlékszem.
Épen a Tisza-jubileum előtti napon kaptam a trónörököstől levelet,
melyben értesít, hogy ő Felsége deczember 1-én fogadja őt és az
«Osztrák-Magyar Monarchia irásban és képben» szerkesztőit kihallgatásra,
átveendő a munka első füzetét; ugyanabban meghív magához, a munka
szerkesztősége megtiszteléseül adandó ebédre, megbízva, hogy a magyar
szerkesztő és művészeti bizottság elnökeit, Haynald bibornokot és Keleti
Gusztáv igazgatót és hívjam meg a nevében. (A másik elnök, Benczúr
inkább elkészít egy képet, mint hogy ünnepelyes lakomákban vagy
gyülésekben részt vegyen.) Azonnal siettem a bibornokhoz; nem volt senki
az előszobájában, úgy kellett hozzá bejelentetlenül berontanom. Munkában
találtam, mint mindig. Ajánló leveleket diktált prælatusának. Mert
Haynald senkitől sem tagad meg semmit; az ő jótékonyságának
bőségszarvából hull minden, a mi aranyat ér; többek között az ajánló
levelek: festő és zeneművész úgy számít azokra bel- és külföldön, mint
hajdan az indulgentiális levelekre a másforma művészek.
A trónörökös azt irta a levelében, hogy elébb szép diplomatikusan
puhatoljam ki, hogy nem lesz-e terhére a bibornoknak a Bécsbe utazás?
mert bár nagyon nehezen nélkülözné a jelenlétét, nem szeretné, ha csupán
az ő kedvéért venne magára ilyen öreg úr akkora fáradságot. Megmutattam
a bibornoknak ezt a passzusát a levélnek. Nagyon tudta méltányolni annak
az értékét. Csak az «öreg úr» ellen tett exceptivát, tréfás
tiltakozással. – «Legyen megnyugodva eminencziád: majd elmondják az
ellenségei, hogy «nem öreg úr!» (Már akkor fujták is a követ.)
A Tisza-jubileum után harmadnapra (ezt már a mamelukok így fogják
használni időszámításra, mint az Izlám-hivők a Mahomed-futást) odafenn
voltunk a császári várpalotában, a trónörökésnél, pontban tizenegy
órakor. Weilen barátom fekete frakkban, én kardosan és panyókásan:
mindegyikünk a hóna alatt a maga füzetével, Weilen a némettel, én a
magyarral (a mienk japáni papirra volt nyomva). Ő Fensége előre
figyelmeztetett, hogy elébb a magyar szöveget fogja ő Felségének
átnyujtani: azért, mert Bécsben a magyar a vendég, s a vendégé az
elsőbbség.