kukoriczaváramban, az én selyembogársírboltom mellett, egy szombat
délután, a mikor nem volt iskola.
Sehogy sem tetszettek neki az én mulatságaim. Meséltem neki mindenféle
balga történeteket, a miken nagyon rosszúl mulatott; nem volt sem hinta,
sem laptázóhely nálunk, a kriptával való mulatság pedig egyáltalában nem
volt kedve szerint.
– Te is olyan vagy, mint a nagymama, szólt duzzogva, az is mindig
koporsókkal mulattatja magát. Összeillenétek.
– Koporsókkal? kérdezem én megdöbbenve.
– Az hát, felelt Gyuri kedvetlenül; van neki három koporsója is, aztán
azokba minden nap belefekszik, aztán úgy ijesztget mindig: felöltözik
sokszor halottnak, úgy tesz, mint a ki meghalt s mindig azt kérdezi,
hogy szépen el fogjuk-e temetni?
Ez a szó nagyon megragadta figyelmemet. Szinte örültem neki, midőn a kis
Gyuri szülőimtől elkért, hogy holnap, vasárnap, hadd látogassam meg
őket; majd ő eljön értem s azután játszunk együtt szépen.
Másnap délutánra szólt az engedelem. Akkor eljött értem a kis Gyuri, meg
az inas a háztól, mert messze laktak tőlünk s én olyan távolra el nem
mertem volna vele indulni, mert előttem még a szomszéd utcza is idegen
ország volt.
Gyurika szülői szép zöldkapus házban laktak, a hol minden ablaknak öblös
vaskosara volt ki az utczára; a kapun haragos oroszlánfej tartotta fogai
között a kalapácsos rézpereczet, a mivel zörgetni kellett, ha zárva volt
az ajtó.
Nincsenek-e itt kutyák? ez volt a legnagyobb aggodalmam, mely idáig
követett; volt egy nagy, de ez lánczra volt kötve s külön ház volt a
számára építve.
Egy hosszú folyosón, meg egy konyhán keresztül a gyerekszobába
érkeztünk, ott Gyurika mindjárt aktivitásba helyezte magát, a
szobaleánynak parancsolatot adott, hogy nekünk hozza frissen az
ozsonnát, almát, meg pörkölt tortát, meg vajas kenyeret és diót; azután
előszedte játékszereit, a mikkel tele volt minden szeglet: dobot,
kardot, puskát, ágyút, egész háborúi apparátust, muzsikáló gólyákat és
doboló nyulakat, zengő almát, körtét; annyi mindenféle bohóság volt
nála; látszott, hogy ő a legkedvesebb a háznál.
Azonban még alig volt ideje felállítani a gyalog és lovas hadakat, alig
mutathatta meg a kis mészárszéket, mozgó alakokkal, midőn jött a
szobaleány s tudtunkra adá, hogy még nem szabad játszani, mert a
nagymama elébb látni akar bennünket.
Gyuri kereken megmondá határozatát, hogy ő bizony nem megy. Mi baja vele
a nagymamának? láthatta már eleget; ma vasárnap van, ma vacatio van, ma
engedjék őt játszani.
A szobaleány erőtetni akarta, mire Gyuri kirántotta a fakardját s olyat
húzott a könyökére, hogy az ríva ment el onnan.
Én megijedtem. Azt gondoltam, no most mindjárt exequálnak bennünket e
lázadási kisérletért s én is «mitgefangen, mitgehangen» majd úgy
meglazsnakoltatódom a jóbarátság kedvéért, a hogy csak illik. Egyébiránt
elég rémület lesz rám nézve az is, ha egyedül kell haza találnom, mikor
azt sem tudom, hogy hívják azt az utczát, a hol lakunk?
Nem történt ilyen gonosz dolog: a szobaleány után maga az édes mama
jött, még pedig nem korbácscsal a kezében, hanem igen is nyájas
arczczal. Olyan jó szelíd képe volt, hosszúkás finom arcza, nagy,
bánatos szemei. Szépen kérte Gyurikát, hogy jöjjön be a nagymamához,
igért neki kanári madarat, megcsókolta, mondta neki: «hogy ha engemet
szeretsz». Pirongatta a makranczos fiut, hogy nem szégyenli-e magát
előttem? lám én milyen szépen viselem magamat. Utoljára én is kértem,
akkor azt mondta, hogy no az én kedvemért bejön, de aztán hamar
kiereszszenek bennünket: hanem annyit mégis megtett haragjában, hogy egy
kardcsapással egy egész ulánus szakaszt levert az asztalról.
A nyájas asszonyság megfogta kezeinket s egy pompás, selyemmel
bútorozott termen keresztül bevezetett bennünket a nagymama szobájába.
Nagy sötét szoba volt az, régi virágos függönyökkel az ablakok előtt,
roppant barna almáriumok zárták el a kilátást, megvénült pohárszékek,
kihúzófiókokkal, miken bronzangyalok voltak czifrázatul; a falak mellett
fekete bőrszékek tigriskörmű lábakkal.
A falakon egy régi divatú úr és asszonyság arczképe: az úr zsinóros
mentében, az asszonyság tornyos hajfürtökkel, hóna alatt átkötött
szalaggal.
A szoba leghátulsó részében volt egy nagy füles karszék, a minek hátul
két nagy, elől két kis kereke volt, abban a karszékben ült egy öreg
asszonyság, régen elfeledett divatú levendulaszínű szoknya volt rajta,
olyan összelapult ránczokkal, hogy alig lehetett elhinni, hogy van
valaki abban a ruhában; fején suta hímzett főkötő volt; szemei előtt
pedig nagy zöld ellenző, a mitől alig lehetett az arczából valamit
látni.
Úgy ült ott, két sovány kezét a szék karjaira fektetve, s midőn az ajtót
nyitni hallá, nyöszörgő hangon kérdezé: «ki jött be?»
Egy vén kisasszony, valami régi társalkodóné felelt neki:
– A Gyurika, meg a Móriczka.
– Úgy? monda ő, s nagyon szeretett volna látni bennünket.
Gyuri mamája odavezetett hozzá. A nagymama szemei gyöngék voltak,
estefelé már alig tudta megkülömböztetni az alakokat. Fejeinkre tette
két kezét és megtapogatá azokat. Megismert bennünket. Ez a Gyurika, ez a
Móriczka. Amannak kondor barna haja volt, az enyém szőke és sima.
Azután megfogta kezeinket. Mennyi erő volt ezekben a sovány
csontkezekben. Gyuri meg nem tudott tőlük szabadulni. Ott kellett neki
maradnia és beszélgetni a nagymamával.
Az öreg asszonyság igen jó kedvű volt és életvidám. Tudakozódott tőlem
mindenről, a miről csak képzelé, hogy tudok valamit, s az őt mind nagyon
érdekelte; megkérdezte tőlem, hogy mi akarok lenni? mondtam neki, hogy
ágens akarok lenni Bécsben. Azt nagyon helyben hagyta. Biztatott, hogy
csak tanuljak jól, neki van egy igen szép olvasókönyve: ha jól viselem
magamat, mikor ő meghal, azt nekem fogja hagyni.
Gyurika elkezdett feszengeni.
– A nagymama megint benne van már a testamentomban; ereszszen el már
játszani.
E naiv véleményre a jó öreg is elnevette magát. Nem voltak már fogai és
mégis nevetett.
A szobaleány akkor ozsonálni hítt bennünket. Az öreg kisasszony megfogta
a nagy karszék támláját s átgördítette azt az ebédlőbe, hol egy hosszú
asztal volt megrakva mindenféle csemegével, süteménynyel és kalácscsal.
Nagy társaság volt; ki egy, ki más ajtón jött be, tele lett velük a
szoba. És e nagy társaság mind a nagymama családja volt. Először egy
magas homlokú, nagy tekintetű férfi, komoly fekete szemöldökkel, a kit
láttam már egyszer az examen alatt s úgy féltem tőle, mikor valamit
kérdezett. Ez a nagymama legidősebb fia volt.
Ennek a felesége volt az a nyájas, szelíd asszonyság. Gyurika mamája.
Gyurikának volt egy nagyobb leánytestvére, egy nyulánk halavány leányka,
a kit már nevelőbe készültek elküldeni; meg egy kisebb testvére is volt,
a kit még ölben hordozott a dajka.
Azonkívül ott volt még a nagymama legkisebb fia, egy gyalog katonatiszt,
meg egy özvegyasszony leánya, és annak a fia, a ki Pápán járt iskolába,
meg ugyanannak egy kis gömbölyű pogácsaalmaképű leánya, a ki azt
képzelte, hogy ha ő megnő, neki is fiúnak kell majd lenni.
Még azután ott volt a nagymamának egy öcscse, valami nyugdíjazott
huszárkapitány, a kinek a fejében egy darab ezüstből volt csinálva, meg
egy unokatestvér leánya, már akkor nagy eladó kisasszony, és még
azonkívül is volt kinn a konyhában egy leány rokona, a ki nem szokott a
többiek közé ülni, mert azt nem szerették; nem tudom, hogy miért?
Tehát mikor leültettek bennünket az asztalhoz, épen tizennégyen ültünk
annál, a kik közül csak ketten voltunk idegenek, a társalkodónő és én, a
többi a családhoz tartozott.
Igen jó, kedves család volt az. A nagymamának négy akkora csészéje volt,
mint másnak, s azt kétszer is megtöltötte kávéval. Mindenből evett, s
emlékezett rá, hogy minek kell lenni még az asztalon, s ha nem adtak
neki belőle, panaszkodott. Közbe-közbe kérdezősködött, hogy hát a
gyerekek esznek-e?
A nyugdíjazott kapitány, meg a gyalogtiszt kötekedtek Gyurikával, hogy
álljon be katonának, melyikhez csap fel? huszár lesz-e, vagy
gyalogkatona? ő azt felelte, hogy nem lesz ő sem huszár, sem bakancsos,
hanem generális.
A fiatal diák felnőtt unokatestvérének beszélt valamit, a min az
nagyokat kaczagott; az özvegy asszonyság úgy csóválgatta a fejét néha
miattuk.
Csak mikor a hatalmas nagy homlokú úr megszólalt, akkor hallgatott el
mindenki, az ő szavába nem volt szabad belevágni; a míg ő beszélt, addig
még a nagymama is csak úgy integetve mert kérni ebből, vagy amabból.
Azt már akkor is vettem észre, hogy Gyurikának az egész családban
mindenki kedvez. Neki mindent szabad tenni; őt meg nem pirongatják, ő
uralkodik az ifjakon és véneken.
Ennek akkor nem is tudtam, nem is kerestem az okát. Úgy hiszem, az
lehetett a magyarázata, hogy Gyurika anyja igen gazdag volt s ennél
fogva őt úgy tekintették, mint a kiből valaha legnagyobb úr válik a
családtagok között. Testvérei leányok voltak, azok nem jöhettek
kérdésbe, a többiek pedig mérsékelt birtokot élveztek, a legnagyobb rész
még az öreg mama kezén lévén, a ki mindig bíztatta őket, hogy egyiknek
ezt, másiknak azt az almáriomot fogja hagyni, ha meghal. Azokban a nagy
fekete almáriomokban pedig ki tudja, mi minden lehet? eldugdosott ezüst,
arany, élére vert pénzek, ócska bibliák, a levelek közé lapított
bankjegyekkel, sárga kötelezvények régen kamatozó összegekről. Ezeknek
mind megvan már az illető örököse: azt kapja a Gyurika, ezt a Málika,
ezt a Józsi, ezt a Juczi. Néha közbe születik egy új pretendens, annak
megint új hely jut a codicillusban; mind úgy el vannak látva a
gondoskodó nagymama által.
Öreg is volt már, igazán az öreg mama; ha tíz olyan gyermekéletet, mint
az enyém volt, összeadnának, még annál is több volna az övé s a világban
az a hit, hogy az öreg emberek hamarább meghalnak, mint a fiatalok.
Készen is volt a meghalásra régen. Megvarratta szemfödőjét, halotti
ruháját, főkötőjét, a mikben kivánta, hogy eltemessék; elkészíttette
koporsóját, rá is iratta nagy arany betűkkel nevét, és hogy «meghalt az
Úrban ennyi és ennyi esztendőket élvén». Mikor aztán egyik nap a másikat
ismét előre tolva, megint eljött a nem várt születés napja, mikor egy
évvel megint idősebb lett, akkor előhozatta a koporsót, befestette az
elmúlt évszámot s egygyel többet iratott helyette.
És a midőn eljöttek hozzá a család tagjai, a közeli, távoli rokonok,
ismerősök megköszönteni őt az új születés napján, a kis gyermekek
verseket mondtak, a nagyobb leánykák mindenféle apróságokat hímeztek
számára, akkor ő előhozatta a koporsót, felöltöztette magát sötét
gránátszínű selyem halotti köntösébe, megvetteté a szomorú ágyat, fehér
tafota vánkosaival, csipkés szemfödelével és lefeküdt bele, szépen
összetéve kezeit mellén és szemeit lehunyva csendesen, a hogy halottak
szokták; és a család tagjainak oda kellett állni koporsója mellé az
elrendelt sorban. Jobb felül legfent a nagyhomlokú férfi, meg a szelíd
asszonyság, meg a kis Gyurika és nénje, később a kis húg a dajka kezén,
utánuk a két kisebb fiu, a gyalog-katonatiszt és az unokatestvér
kisasszony leánya; hátuk mögött a soha be nem mutatott atyafi leány
onnan a konyhából. Balfelől legfent a nyugdíjazott huszártiszt és az
özvegyen maradt leánya, meg annak iskolát járó fia és a kis piros leány.
Mikor egyszer így mind mellette álltak, nekem is megengedte a jó öreg
asszonyság, hogy benn legyek, akkor mind sorba megcsókolták összetett
kezeit, ő pedig folyvást ott a koporsóban fekve, elmondá nekik,
miszerint reméli Istentől, hogy ez volt az utolsó születése napja, és
többször nem fog e nyugodalmas ágyból felkelni, ha egyszer még bele
fekszik, s több évszámot nem leend szükség megváltoztatni azon.
Azután szép nyájas szóval inté őket, hogy halála után jó rokonok
maradjanak, az egyetértést meg ne háborítsák; a melyik közülök
nyomorúságba jut, azt a többiek el ne hagyják; egymás árva gyermekeit
pártul fogják, a gyöngébbek az okosabbak tanácsán járjanak, és végtére,
hogy őt szépen eltemessék: temetésén mind együtt legyenek, a gyászt
esztendeig elviseljék; sírhalmára gondot viseljenek, azt minden évben
felhantoltassák és a gyermekeknek megmutassák, hogy a nagymama hol
fekszik? hogy azok megemlékezzenek róla.
És mindezeket olyan nyugodt lélekkel mondta el; ha beszéd közben
egyik-másik gyöngébb szívű elérzékenyült, és halkan zokogni kezdett,
azzal ő úgy meg volt elégedve. Abban is megelégedését találta, midőn e
számos családtagok kezeit sorban megcsókolák.
Senki sem szólt szavaira semmit, csak annak a nagy tekintélyű, magas
homlokú férfinak volt bátorsága csendes vérrel azt a megjegyzést tenni:
«Óh anyám, ki tudja azt, melyikünk fogja a másikat szépen eltemetni?»
A miért aztán a jó öreg asszony nagyon elszomorodott s csaknem keseregve
mondá fiának:
«Hogy tudsz te én nekem ilyen rosszakat mondani?»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Még nem mult el az az esztendő, a midőn egy reggel hat órakor már
elkezdtek zúgni a harangok. «Valami nagy halott van», mondák odahaza.
A harangok még akkor is szóltak, midőn még iskolába mentem; a kis
Gyurika nem volt odafenn; a fiúk azt mondták, hogy nem is jön ma fel az
iskolába, mert meghalt az édesatyja.
Az a hatalmas nagytekintetű úr; azzal a parancsoló homlokkal!
Mit mondhat most a jó öreg mama?
Leczke után tanítónk azt mondta, hogy délután nem lesz tanítás, hanem a
helyett mindnyájan öltözzünk fel úgy, mintha templomba készülnénk, az
egész iskola ki fogja kisérni a nagy halottat.
Nevezetes férfiu volt, nagy pártfogója az egyháznak és iskolának: illő,
hogy mindazok elmenjenek őt megtisztelni, a kik vele megfogyatkoztak.
Mindenütt nagy előkészületek folytak a temetésre. Az emeleten az öreg
diákok tanulták a gyász-éneket; le-le hallott hozzánk a harmóniás ének
egy-egy méla töredéke; délután kiállítottak bennünket hosszú sorban az
iskola udvarára; tömérdek nép gyűlt össze, mind úgy meg voltak
illetődve, hogy az ilyen nagy ember is meghal.
Majd megindult a gyászmenet, az ének hangzott távolról. Jöttek a
gyászénekes-diákok, – a tisztelendő urak selyem tógáikban, – a négy
lovas gyászszekér, és rajta a koporsó arany szegekkel kiverve,
bársonynyal behúzva, nagy aranyos czímerek mindenik oldalán, kétfelül a
kocsi mellett díszruhás megyei huszárok és városi drabantok vittek
fáklyákat, selyemre nyomtatott czímerekkel fedve; azután… hallatszott
valami csendes szomorú hang; mint mikor sokan sírnak egyszerre, s
csendesen, mint valami álom vonult el előttem egy feketébe öltözött
hosszú csoportozat: a gyászoló család.
Maga a világtalan öreg anya középen, mindjárt a koporsó nyomában;
testvére és kisebbik fia vitték karjainál fogva. Nem sírt, de feje
lecsüggött mellére és lábai minden lépésnél elbotlottak alatta. Oh hogy
ezt neki meg kellett érni! Hiszen ő volt készen a halálra, ő rajta lett
volna a sor; hiszen elvette már az életből mindazt, a mi jó volt, hiszen
nem volt már reá semmi szükség itt a földön, hiszen várta már mindennap
a halált: és ime ennek meg kelle őt előzni.
Letört családjának dísze, a gyümölcstermő ág, kidőlt a legerősebb
oszlop, és neki meg kellett érnie ezt a napot…
A többiek, a kik utána jöttek, mind sírtak és nem szégyenlették a sírást
annyi nép előtt. A kis Gyurika is sírt, és elrejté arczát nénje kezébe
és úgy mentek be a templomba, hová a halottat bevitték nagy tisztességes
előkelő férfiak, vállaikra emelve.
Azután egy vége-láthatatlan sereg nép vonult még utánuk, tisztes öreg
emberek és komoly férfiak, azután nők és leányok, és azok mind úgy meg
voltak illetődve, olyan csodálatos színe volt minden arcznak, hogy én
olyant még nem láttam soha.
A gyászbeszéd után, mit a tisztelendő urak tartottak a fekete posztóval
bevont szószéken, ismét megindult az a menet; az iskolás fiuk elől,
apróságuk szerint osztályozva, egész ki a temetőig.
Ott is láttam újra azt a gyászba öltözött családot, azt a hallgatag öreg
asszonyt, a mint leroskadt a sírra, a mint felemelték és kocsijába
vitték, és mind ez olyan nehéz emléket hagyott bennem maga után.
Oh rút, nagyon rút a halál; nem azoknak, kik már ott vannak; hanem
azoknak, a kik őket odáig kisérik és ismét visszajönnek.
E naptól fogva a kis Gyuri nem jött többet az iskolába, úgy hallatszott,
hogy édes anyja elköltözött e városból, a hol minden tárgy olyan szomorú
emlék volt rá nézve, elment jószágaira, s őt is elvitte magával; nem is
fognak többet visszajönni.
Ezzel vége szakadt egész ismeretségemnek a jó öreg asszony családjával;
gyermek voltam, könnyen felejtettem. Elfelejtettem az egész házat s új
eszmékhez szoktam.
*
Hajh, bizony sok idő elmult már azóta!
Ha összeszámítom, hát épen egy negyedrész század. Száz esztendőnek egy
negyedrésze!
Sok, nagyon sok idő.
És az ember észre sem veszi, milyen hirtelen elrepült: még tegnapelőtt
ott játszottunk a porban, és ma már egészen más szemmel nézzük a port:
«mint lehet abból kenyeret keresni?» és holnapután megint más szemmel
fogjuk azt nézni: «hogy találjunk benne nyugodalmas ágyat?»
Hányt vetett a sors huszonöt év alatt, minden megváltozott körülem és
bennem, arczomon, szívemben idegen érzések váltották fel egymást, a mik
úgy nem hasonlítanak egymáshoz, mint a vad rózsa illatos bimbója ahhoz a
fanyar, belül szúrós gyümölcshöz, a mi a rózsa virágából szokott lenni,
ha megérik. S egyszer huszonöt év múlva megint odakerültem, a honnan
elindulék. Ismét otthon valék. Csengettek annál a nagy háznál; nyolcz
óra volt, iskola kezdődött. A kis fiuk most is úgy siettek, nagy könyvek
a hónuk alatt, fekete tábla az oldalukon, némelyik olyan aggodalmas
arczczal: bizonyosan nem tudja a leczkét.
A nagy tábla előtt most is úgy mondták; «ábe ab, vaskalap, ha megütik,
megharap».
A kérdés most is az volt, hogy «ki teremtette e nagy világot?» A kis
gyermekek már tudnak rá felelni, és a bölcsek még most is törik rajta a
fejüket.
Minden úgy van, a hogy volt.
Utam arra vitt a jó öreg asszony laka felé. A ház most is zöldre van
festve, miként akkor, a mérges oroszlánfej még most is harapja a réz
pereczet, a mivel zörgetni kell.
Az ajtó kissé nyikorog, a mikor kinyitják s az udvar be van nőve fűvel,
miként hajdan nem volt. De arra a kérdésre, hogy ki van itthon? még most
is azt felelik: az öreg asszonyság odabenn van.
A jó öreg nagymama! Ő tehát most is él!
Végig megyünk a hallgató szobákon. Benyitunk az ismeretes ajtón; minden
úgy van, a hogy volt. A nagy sötét almáriomok, valamivel még sötétebbek,
a tornyos pohárszékek; egy bútor sem kivánkozott a másik helyére. Meg
voltak elégedve állapotukkal. Ott a szegletben most is a nagy kerekes
szék, benne ül a jó öreg asszony; csak alig bír már mozdulni, minden
érzéke elhagyta, beszélni is csak alig tud. A vén társalkodóné ott áll a
háta mögött és köt harisnyákat, nem mintha szüksége volna rá valakinek,
hanem csak szokásból, hogy teljék az idő.
Az idegen lépéshangra kérdezi az öreg, hogy ki jött hozzá?
Mondják neki, hogy a Móriczka van itt, a Móriczka innen és innen, a ki a
Gyurikának olyan jó pajtása volt.
– Úgy? a Móriczka! rebegi a jó öreg, s odaint magához és iparkodik
kezével fejemet elérni és hajamat megsimogatni; «hogyan megnőtt.»
És azután leteszi kezeit és kaczag: az ember azt gondolná, hogy most
nevet, pedig ez nála annyit jelent, hogy sír.
Nem kivánja, hogy beszéljek, mi újság van a világban? elég neki, ha
kezemet kezében tarthatja, s mikor búcsúzni akarok, még azt mondja, hogy
maradjak.
Nincs is miről beszédet kezdeni vele, mert az mind síráson végződik.
Mit is kérdezhetnék tőle? Hová lett a számos család? Miért van most oly
egyedül?
Oh arra mind nagyon szomorú volna a felelet.
Három regényíró kifáradna abban, ha azt mind elakarná regélni, a mi e
családdal történt.
Gyurika nénje, a halvány karcsú leányka, legjobb tánczos volt három
farsangon a dalidókban, a negyediken legfehérebb halott a koporsóban.
Utána való évben az a kis piros arczú leányka halt meg skárlát himlőben;
a halál mind a fiatalokat válogatta.
Kisebbik fia, a katonatiszt egyszer, valami mellőztetés miatt párbajt
vívott; keresztül lőtték, a tüdéjén ment át a golyó, úgy hozták haza
halottan.
Azután Gyurika anyja következett; férje halála óta folyvást idegbajokban
szenvedett, az orvosok kifáradtak benne; egyik fürdőről a másikra járt,
egyszer azután el is maradt, a hol örökre kigyógyult.
Egészen szomorú a szép eladó unokahúg története: azt egy csapodár ifju
elcsábítá, elvitte magával; azután elhagyta nyomorban, gyalázatban: a
leánynak volt bátorsága tűrni a nyomort, de nem a gyalázatot; mérget
vett be. Rokonai ugyan, kik siettek a bocsánatadással, jókor érték s
kiszabadíták a rögtöni halálból; de azután lassan elsorvadt s egy év
alatt csendesen elhalt.
Mint a villámcsapás jött rögtön erre a hír, hogy a kollégiumban tanuló
idősebb unoka, egy szorgalmas ifju, ki ügyvédi pályára készült, egy
délután fürdés közben görcsöt kapott lábaiba, s bár legjobb úszó volt,
ott társai szeme láttára menthetetlenül a vízbe fulladt. Egy csekély
nyomorult patakba, a mit máskor játszva úszott keresztül.
E rettentő hírre a szerencsétlen anya, ki mindkét gyermekét elveszté,
forró lázba esett, s tizennégy nap alatt kimult. A jó öreg nagymamát itt
elhagyá már a keresztyéni türelem lelke.
– Hát illik-e ez tőletek, dorgálá a halottat, eltemettetitek velem
unokáimat, és azután meghaltok magatok is, és hagytok engemet itt
kínlódni ezen a világon; én hantoljam be a ti sírotokat? Én temessem el
valamennyit! Oh ez kegyetlenség! szörnyű kegyetlenség.
Az idők újra múltak szokott soruk szerint, a jó öreg asszony mindig
újabb évszámot festetett a koporsóra, és előtte nem hal meg senki.
Pedig még testvére is hátra volt. Az is sokáig élt már azzal az ezüsttel
foldott koponyájával: ideje volt teljes nyugalomra menni neki is; az
öreg asszony azt is eltemette.
De hiszen még megmaradt két unoka; Gyurika és leánytestvére.
Amaz derék szép ifjuvá nőtt fel; ott volt a testőrseregnél: azt mondják,
hogy nem volt nálánál szebb egy sem. Emez elnyomorodott szegényke,
kinőtt, köszvényben szenvedett; szánalom volt ránézni; még a jó öreg
mama is ha ránézett, felsóhajta magában: «bár az Isten még ezt is
magához venné.»
Meg is történt. Hosszú betegségnek halál a vége. A gyermek elszáradt,
elfonnyadt, mint mikor két gyümölcs van egy száron, az egyik megnő,
piros lesz, a másik elsárgul, és lehull. Ez is lehullt a sírba.
Eddig is kedvencze volt Gyuri a jó nagymamának, és most mind azon
szerelmét, melylyel többi gyermekeit, unokáit elhalmozta, mind ez az egy
örökölte. Ah milyen büszkesége volt benne! Ha csak nevét említék is,
magánkívül volt örömében.
Ez a legszomorúbb történet.
Az ifju bátor volt és vakmerő. Közbejöttek borzadalmas idők, az ifju
elfeledte, hogy neki jó öreg anyja van és annak ő utolsó öröme; elment
valahova, a honnan sokan nem tértek vissza. Ő is elmaradt ott; azt sem
tudni, hogy hol? azt sem tudni merre? azt sem tudni: volt-e szemfedője,
mikor eltemették? Csak azt tudni, hogy meghalt; csak azt tudni, hogy nem
jön haza többé.
Lehullt már levél és virág és gyümölcs a fáról, nem volt már senkije az
öreg anyának, a kire várjon. Mind elmentek előre.
Ekkor jutott eszébe az a mellőzött rokon, a kiről eddig senki sem
beszélt. Most azt vette maga mellé, az lett az egyetlen egy. Az is
harmincz éven túl lehetett már, midőn ez történt: addig észre sem
vették, most egyszerre udvarolni kezdtek neki nősülendő piperkőczök,
gavallérok s nagysádnak kezdték nevezni.
A mellőzött leány pedig azzal állt boszút piperkőczökön, udvarlókon és
szomorú öreg nénjén, hogy mikor legjobban féltették, akkor meghalt
kolerában.
És a jó öreg asszonyság, ki úgy elkészíté magának előre a koporsót,
egyedül maradt életben: annyi vidám rokon közül, a kik előtt hoszú évek
sora állt még, midőn együtt álltak ott körüle, és ő feküdt a koporsóban
szépen, kezeit összetéve és szemeit behunyva. És annak huszonöt
esztendeje már, és az nekem úgy tetszik, mintha csak tegnap előtt lett
volna.
DEÁK FERENCZNÉL.
1875 szeptember 10-én.
Budapest fővárosának egy olyan részében, a mit a touristák nem irtak még
le, tölti a verőfényes időszak napjait a nemzet kegyelt férfia.