Mondá Petőfinek, hogy már régóta ismeri műveiből és nagyra becsüli
személyes ismeretségét; a mi látogatása érdemét illeti, arra nézve semmi
kifogása nincsen, miután e tárgyban a határozást egészen leányára szokta
bízni. E tekintetben tehát csak azon formaságra figyelmezteté Petőfit,
hogy legyen szives magát leánya előtt a család valamely ismerőse által
bemutattatni; mindjárt utasítá is őt, hogy ki által?
Azzal megszorítá a költő kezét szivesen, nyájasan; Petőfi vevé a
kucsmáját, jó napot kivánt, s úgy elfelejté a dolgot, mintha meg sem
történt volna.
Sohasem mutattatá be magát azon háznál. Csupán azt akarta bebizonyítni,
hogy volt bátorsága megtenni azt, a mit kimondott.
Ilyen bohó fiu volt ő, ha megharagították.
Szeretni és gyűlölni a végletekig tudott. Egy futó pillanat elég volt
arra, hogy a férfit barátjának, a nőt kedvesének vallja, s egy háborult
pillanat ismét elég arra, hogy legkedvesebbjét meggyűlölje.
Máskor is megtörtént vele, hogy egy szini előadás alatt egy kedves
művésznővel jutott szomszédságba, az első felvonás alatt megismerkedtek
egymással, a másik alatt örök szerelmet vallottak, a harmadikat végig
sem várták, hanem siettek a paphoz, s tudtára adták, hogy ők rögtön
össze akarnak esküdni; nagytiszteletű Sz… i úrnak szerencséjükre az a
felelete volt rá, hogy gyertyavilágnál egybekelni nagy ritkaság,
felmentés nélkül nem is megy, tehát menjenek elébb és hozzanak
felmentéseket. Míg aztán a felmentés után jártak, a szép kis művésznő is
férjhez ment máshoz, Petőfi is egyebet gondolt, s útjaik nem jöttek
többé össze.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy estve érzékeny jelenetünk volt Petőfivel. Az összezördülés okaira
már nem emlékszem, csak a kibékülés jut eszembe. Valami apróság lehetett
az egész, a min vitatkoztunk; hanem a vita mindig érzékenyebbé kezdett
válni. Ő heves volt, én keserű, közel voltunk hozzá, hogy egymást
megríkassuk.
E vita alatt Petőfi folyvást nyargalt alá s fel a szobában, s egy hosszú
szárú pipából a legkegyetlenebb perzsa dohányt szívta, melynek kiégett
hamuját azután koronként kiverte valami arra való edénybe, hogy a
padlóba ne tapodja.
Egyszerre a legingerültebb stádiumában a szóváltásnak kénytelen voltam
felszólalni:
– Nem gondolnám, hogy a kalapomat rakod tele dohányhamuval?
Oda tekinténk. Csakugyan a kalapomat rakta tele hamuval. A nagy
dühösködésben nem tudom minek nézhette?
Mind a ketten elkezdtünk visszatartóztathatlanul kaczagni, s mire
magunkhoz tértünk a nevetésből, nem tudtuk, hogy hol hagytuk el a vitát?
Aztán nem is kezdtük ujra.
Pedig egy pillanat előtt azon a ponton álltunk, hogy örökre elváljunk
egymástól; a mi csak évek mulva következett be aztán, és az is csak
ügyetlenség volt.
IX.
Vahot Sándor, a gyöngéd költő széplelkű nejének hasonló szellemű ifju,
gyermeteg testvére költé fel Petőfi szivében a legelső rokonszenv boldog
érzelmeit.
Még ki sem volt mondva ez érzelem boldogsága, midőn bánatra vált. Még
csak ábránd, még csak titkos óhajtás volt a költő szivében ez a
gondolat, midőn a legváratlanabb csapás ezt a szót nyomta rá: gyász!
Etelka meghalt. Meghalt, mielőtt élt volna.
Ne is kereszteltesse senki Etelkának leányát, mert e név viselői korán
halnak el. Ez az én vakhitem.
Én láttam Petőfit igaz fájdalmát egy évig viselni. Nagyon, nagyon
szenvedett. Évekig gyászolta Etelkát.
Szegény ifju gyermek, ha ő meg nem halt volna, talán Petőfi is élne
most. Talán őrszelleme tudott volna lenni a földön. Így pedig magához
szólítá őt, midőn költőjének nem volt mit tenni többé e világon.
A cziprus lombok minden sora a legigazabb könytől van átázva, a
legmélyebb, a legtisztább érzelemtől átölelve, elkezdve ama verstől
«elmondom, mit eddig rejtve tartogattam», egész addig, hogy «függ már a
lant megérintetlenül».
Ezen sorok Petőfi lelkének legszebb, legnemesebb vonásai, – mert
legigazabbak.
Emlékezem rá, hogy e halál után két esztendővel, midőn Etelka sírját
halála évnapján meglátogatta, feldult arczczal lépett be hozzám.
– Látod, milyen silány az ember! mondá csüggedten; a temetőből jövök,
Etelka sírjától; sírtam, mint egy őrült. És a mint visszafelé jöttem,
egy idegen szép leány jött reám szembe; s a mint egymás mellett
elhaladtunk, én – utána néztem! Pedig akkor jöttem a temetőből.
Milyen mély, fenékig tiszta tenger lehetett azon érzés, melyben ily
átvonuló árnyék is meglátszott. Minő teljes tele tiszta érzelemmel volt
az a lélek, ki szemrehányást tett magának azért, hogy egy szép hölgyre
kiváncsian tudott nézni, midőn egy másik sírjától jött, ki azóta rég
porrá omlott oda alant!
Etelka halála egészen világgyűlölővé tette Petőfit. A cziprus lombok
után nyomban következik ez a vers: «Megvetésem és Utálatomnak hitvány
tárgya ember a neved!» Ezt a verset ugyan egy korábbi kiadásban a jó
öreg Reseta, szelid, becsületes czenzorunk lealkudta Petőfitől: «Lássa
ön, mondá a kedves öreg, én sajnálok öntől egy sort is kitörölni, de ha
szeret engem, hagyja ki ezt költeményei közül»; hanem egy későbbi
kiadásba ismét be van az téve, s a mi utána következik, az mind sötét,
vadonat eszmékkel van tele.
Petőfit ez eset elűzte Pestről, ujra bebarangolta az egész hazát; most
már kényelmesebb úttal, mert mindenütt tárt karokkal fogadtatott, de
annál nehezebb szívvel, mert most már volt, a mi Pestre visszavonja: egy
sír. Imitt-amott írt versei erős tanubizonyságot tesznek háborgatott
kedélyéről, mely csak ott csillapul le néha, midőn a szülői házhoz ismét
koronként visszavetődik, midőn anyjának a legtisztább gyermeki szerelmet
vallja, midőn vigasztalja, hogy ne aggódjék azért, hogy kenyere oly
barna, az mégis jobb izű, mint másutt bármi lakoma, és a midőn
megénekelheti a pusztát, ezt az ő lelkével azonos határtalan képét a
szabad, a korlátlan természetnek!
Ez időben találkozott Tompa és Kerényi költőtársaival; az «erdei lak»
költői versenye örökíté e találkozás emlékét.
Azok a dőzs-dalok, miket ez időközben írt, mind olyan szép tarka
bokréták, miket örömest szagolgat az ember, a míg meg nem tudja, hogy a
temetőből vannak tépve. Csak egy elfájdult, elfáradt erős szenvedély
hangjai azok, miknek vígsága alatt mindenütt meg lehet találni a
keresztül nyilalló fájdalmat.
«Kívül a síron nyílik a virág
S belül a sírban féreg és halott van!»
Még a midőn késő – késő idők mulva új szerelme gyöngyeit megirta, akkor
is keresztülvillámlott még e fájó gondolat legforróbb ömledezésein.
«Sírba tették első szeretőmet!»
A szerelem gyöngyei korszakot képeznek Petőfi verseiben, de nem
életében: én bizony már azt sem tudom, hogy a kihez irva voltak,
érzett-e olvasásuk alatt mást, minthogy azok igen szép költemények?
Csokonai Lillája háromszor ment férjhez, s ötven évvel élte túl a
költőt.
A költők sorsa úgy látszik minden században ugyanaz.
X.
Egy szép nyári alkonyaton fiatal utazó tért be Szatmár vármegye
valamelyik helységébe. Szép, komor hajlásu vonásai, szintelen arcza,
kissé melancholikus szemei, s hegyes kis szakálla egyikét képezték azon
arczoknak, a miket a ki egyszer látott, soha el nem felejt.
Akkor zavaros idők voltak: tisztességes utazónak minden lépten-nyomon
igazolni kellett magát. Az ifju utast is megállítják a falu közepén, s
türelmetlen ellenvetései daczára vezetik a faluőrök a jegyzőhöz.
Az ifju lepattan a szekérről, s megy a jegyző szobájába. Az fiatal,
czivilizált embernek látszott, talán ügyvédi diplomája is volt; az utazó
röviden hitte végezhetni baját az által, hogy magát egyszerűen
megnevezte előtte:
– Én Petőfi Sándor vagyok, kérem, hadd utazzam tovább.
A jegyző arczán semmi változás.
– Van uraságodnak útlevele? kérdé megvesztegethetetlen hidegvérrel. Mert
ebben a vármegyében ilyen nevű compossessort nem ismerek.
Petőfi egy perczig talán csodálkozott is: ez időben verseit az utolsó
parasztkunyhóban épen úgy ismerték, mint a delnők boudoirjaiban, s
arczképe ezernyi ezer példányban forgott a hazában, s ime itt egy
kaputhordó irástudó azt kérdi tőle, hogy ki légyen?
Többet nem szólt, hanem előadta az útlevelét; a jegyző összenézte, ha
megegyez-e arcza a személyleirással, szépen előttemezte és visszaadta az
iratot. Tessék tovább menni.
Még azon estve egy másik faluig ért. Ott is letartóztatták, s vitték a
jegyzőhöz.
Ez egy vén, pápaszemes, roskatag férfi volt, hátrafésült hajjal, a kinek
a mentéjén meglátszott, hogy Csokonai óta nem változtatta a divatot.
Ennél nem is mutogatta be magát a költő, hanem csak elővette útlevelét s
átnyujtá szó nélkül.
De a mint beletekintett az öreg, kihullott kezéből az irat, s örömtől
reszkető hangon kiálta fel:
– Ön Petőfi? Oh, áldott az óra, melyben nemzetem nagy költőjét láthatom!
És azzal átölelte a költőt s oly jól esett neki, hogy örömkönyeit
keblére sirhatta, a költőnek talán még jobban. És azután egy tappot sem
bocsátá őt tovább, hanem ott kellett neki maradni nála reggelig, s midőn
eltávozott onnan, a legőszintébb áldás kisérte őt ismeretlen útjára.
Ennek az öregnek az áldása kisérte őt talán legtovább.
XI.
Semmi sem oly megdöbbentő az eszmélni szerető olvasóra nézve, mintha
most végig olvassa Petőfi verseit, s majd itt, majd amott akad amaz erős
sejtelmeire azon gyászos végzetnek, mely őt utolérte.
Az ember el-elborzad bele.
A halál sejtelme, a halál előérzete mindenütt.
Szüntelen ugyanazon véres szomorú kép, melyet utóbb ideáljává tett, s
szerelmes lett bele. Ezek a költői lélek profetiái!
«Tudom azt az egyet,
Hogy nem soká élek»…
– – – – – – –
Hogy ha én majd meghalok,
Nem leszen kő síromon…»
– – – – – – –
Valóban nincs sírjának emléke.
– – – – – – – –
«Most gomblyukamban a vírág,
S ha újra zöldül a világ,
Talán sírom halmán fakad.»
– – – – – – – –
Ismét odább:
Ha az Isten ekép szólna hozzám,
«Fiam, én neked megengedem,
Hogy úgy halj meg, mint magadnak tetszik.»
Erre kérném akkor Istenem:
… hogy tavasz legyen,
Harcz tavasza, hol rózsák teremnek,
Veres rózsák férfi kebleken,
S lelkesítve zengjenek a harczok
Csalogányai, a trombiták.
Ott legyek s az én szivemből szinte
Nőjön egy halálos vérvirág.
Távolabb egyre sötétebben:
«Ha meghalok, ha megfagyok: szememre
Megkönyezetlen szemfedő borúl,
S ültetni nem fog senki egy virágot
A sírra, a mely rajtam domborúl.
Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa,
Nem jő megnézni senki síromat…»
Ismét tovább:
«… Te fergeteg jöjj…
S szórd el csontommal hírem, nevemet,
Ne tudja senki sem, hogy egykor ilyen
Megátkozott teremtmény létezett!…
– – – – – – – – – –
Véres napokkal álmodom,
… Ha megfagyok, ha meghalok
… a csatatéren»…
És legvégre:
«Egy gondolat bánt engemet,
Ágyban, párnák közt halni meg…
… Ne ily halált adj Istenem…
… Ott essem el én
A harcz mezején,
Ott folyjon ez ifjui vér ki szivemből
S ha ajkam… végszava zendül
Hadd nyelje el azt az aczéli zörej,
A trombita hangja, az ágyúdörej,
S holttestemen át
Fujó paripák
Száguldjanak…
S ott hagyjanak engemet összetiporva…»
E véres sejtelemmel teli verset ő irta 1846-ban, mély béke idején,
viruló ifjuság korában, menyegzője küszöbén.
És úgy lőn, a hogy kivánta.
Hat év óta hat külömböző esetét hallottam halálának.
Mindegyik elbeszélő merőben ellenkezett a másikkal, s bizonyítá a
magáét. Hat közül öt tehát nem mondott igazat, én még azt is merem
állítani, hogy a hatodik sem mondotta azt.
Nem látta őt senki meghalni. De annyi bizonyos, hogy meghalt.
Hol és mi úton? melyik virágot táplálja porló hamvaival? nem tudja
senki; elmult, elenyészett, mint a vihar, melyről nem tudni, honnan jött
és hova lett? Nem tudja senki más, nem is kérdezi más, csak az esti
szellő, viharos lelkének szelidebb testvére, mely eljár a természet
költőjének hamvaihoz, fülébe sugdosni:
«Porladozzál porló szeretőddel!»
A JÓ ÖREG ASSZONY.[8]
Régen, régen volt biz az már!
Mikor engem legelőször az iskolába vittek.
Csak épen akkora fiu voltam, hogy épen kilátszottam a földből, s
elbirtam a zsoltárt, ha két kézre fogtam.
Maig is emlékezem azokra a benyomásokra, soha sem is fogom elfeledni.
Elvitt jó apám kézen fogva egy nagy rettenetes épületbe, a minél
iszonyúbb palotát képzelni sem lehet. Nagy vastag falai voltak az
épületnek, magas márvány lépcsőkön kellett felkapaszkodni az erős
vasajtóig, úgy jutottunk egy hosszú, iszonyatos folyosóra, a minek
lehetetlen volt belátni a végét.
A hosszú folyosón kettős ajtók voltak jobbra-balra, a miken keresztül
rejtelmes syllabizálás félelemgerjesztő hangjai szivárogtak át; az
emeletbe vivő lépcsőn, mely a diák classisok ismeretlen titkaiba
vezetett fel, öreg diákok csörtettek alá, kik végezték a leczkét s
mentek hazafelé, roppant könyvcsomókkal hónuk alatt.
Oh mi óriások voltak én előttem ezek az öreg diákok, mennyit tudhatnak
már ezek, a mit én nem tudok!
A folyosóra nyiló ajtók egyikét azután felnyitotta jó apám előttem s
kezemnél fogva előre bocsátott.
Háromszáz gyerek ült odabenn harminczhárom padon, mind olyanok, mint
magam. Rettenetes egy ország, a hol csupa gyerekek laknak! a falon egy
óriási tábla; arra irva szörnyeteg nagy betűk, azokra mutogatott egy
fölséges tekintetű férfi nagyszerű pálczával, a gyermek-tábor pedig
mondta rá: «ábe ab vas kalap, ha megütöd, megharap!»
A mint meglátott bennünket az a méltóságos nagy úr ott a tábla előtt,
hóna alá fogta a pálczáját, elénk jött, köszöntött; áldott jó apám
elmondta neki, hogy ujonczot hozott a számára; ne sajnálja velem az ő
fáradságát.
A nagybajuszú férfiu megsimogatá simára nyirt lenhajú fejemet, s
kérdezé, hogy hívnak?
Én mondám, hogy «Móricz».
Ő elmosolyogta magát rajta. Furcsa egy név. Én szégyenlettem magamat.
Ezek a fiuk bizonyosan csúfolni fognak érte: hogy is hívhatnak valakit
Móricznak és nem Antalnak, vagy Jánosnak, Istvánnak, Károlynak s egyéb
rendes nevezetűnek?
Egy ideig csak néztem, hogy vajjon édes apám is itt marad-e velem? és a
mint azután láttam, hogy ő valóban eltávozik és engem itt hágy egyedül
ebben az ismeretlen nagyvilágban, a hol mindenki rám néz, s senki sem
ismer, s senki sem szeret, akkor valami úgy elszorult bennem, hogy csak
egy kicsinyt biztatni kellett volna, hogy sírjak megtettem volna.
A nagy férfiu, a kit a többiek ujjaikat feltartva, úgy hívtak, hogy
«rektor úr», a folyosóig kikisérte jó apámat, onnan azután visszatért s
engem beültetett a második padba egy kaputos, meg egy mezítlábos fiu
közé: a mezítlábos volt az első, mert itt érdem szerint járta a rang; és
az egész első padban előttem sokkal több volt a pőre gatyás fiu, mint az
úrfi. Oh az én nagybajuszú emberem részrehajlatlan biró volt a maga
országában.
A mezítlábos fiu ott mellettem komoly, illedelmes személy volt; előtte a
padba volt szúrva szeges végivel a kalamáris, a miből mártogatott s
szorongatott erősen két linea közé gömbölyű betűket, hogy szeme-szája
járt a nagy igyekezet miatt.
Hanem a kaputos szomszéd: az csintalan fiú volt; miután tele csepegtette
tintamalaczokkal az írását, légyházat csinált belőle; engemet is
biztatott, hogy fogjak bele én is legyet, a mit én a világ minden
kincseért meg nem tettem volna: ezért azután elkezdett csúfolni, azt
mondta, hogy «Mó–ricz!» én úgy szégyenlettem magamat s nem csúfolhattam
vissza, mert őtet Gyurinak hívták.
Azután olvasásra került a sor; a hatalmas nagy férfiu engem is
kiszólított a padból, odaállított a két térde közé, bemutatott a
zsoltárba és szép nyájasan felszólított, hogy mondjam meg: micsoda betű
ez?
Azt hitte, hogy még csak ennyire vagyok.
Ohó! Az én kedves jó apám és anyám megtanítottak már engem olvasni
otthon, nem úgy hoztak engem az iskolába. Megfogtam a zsoltárt két kézre
s szilárd büszkeséggel elkezdtem abból sebesen olvasni, míg a lélekzetem
el nem fogyott. A rektor úr megborzalta a fejemet s azt mondta, hogy
hisz ez már nagyon is jól megy.
Az én arczom úgy égett, hogy alig láttam bele. Azóta is dicsértek már
meg egy párszor, de olyan jól nem esett egy is, mint az én legelső
rektoromé, a ki előtt olyan folyvást tudtam olvasni a zsoltárból.
Oh, mint lenéztem Gyurkát, a légyfogót, a ki mellettem csak úgy
ötölt-hatolt a syllabák között s ujjával bökte meg mindegyik szótagot.
Majd a nagyobb fiúk könyv nélkül kezdtek felelni, sorba az egész első
pad; csak úgy pörgött a szájukból a szó, hogy azt álmélkodás volt
hallani.
A mint mindig közelebb jött felém a felelés rendje, úgy dobogott a
szivem; hátha engem is kérdeni fognak: «ha elnézed e világot, mit
gondolsz, magában lett-e az, avagy valaki teremtette?» és én még nem
tudok semmit sem felelni. Már az előttem ülő mezítlábas bajtárs is
felállott, s elmondta rettenetes sebes pergéssel a maga mondani valóját,
hogy szemei is kidülledtek bele; ekkor a rektor úr félbeszakítá az
examinálást.
Ilyen nehéz kő soha sem esett le a szivemről, mint akkor; meg valék
szabadulva a legnagyobb félelemtől, a mit valaha kiálltam. Hiszen a mi
leczke holnapra fog következni, azt már majd megtanulom én is, nem fog
többé ilyen rettegésem lenni.
Még azután egy iszonyatot kellett megérnem. Egy rossz fiút onnan a
hátulsó padból megcsaptak. Kiégette az előtte ülő pruszlikját
gyújtó-üveggel, a mint a nap odasütött.
A mosdatlan kamasz ordított és rimánkodott a büntetés elől; én is úgy
szerettem volna vele könyörögni, hogy ne bántsák, hiszen igéri, hogy nem
teszi azt többet; nem használt, le kellett neki feküdni s kiállani a
három botot. Rettenetes. Én nem élném túl, ha engem úgy megvernének.
Hogy mer az a fiu most haza menni az atyjához?
A fiu még azután soká bőgött odahátul; mi pedig el kezdettünk énekelni
szépen: «óh mely boldog az oly ember éltében!» a rektor úr verte a
taktust az asztalon s velünk énekelt; nekem úgy tetszék, mintha reám
mosolyogna s még buzgóbban énekeltem.
Azután mind felálltunk: az első gyermek imádkozott fenhangon, imádság
után kiszabta a rektor úr a holnapra megtanulandó leczkét, s azzal
hazabocsátá a nagy tábort.
Ott kinn meghúzták a nagy csengetyűt, mely egyedül az iskolai nagy
hatalmasságok számára volt rendeltetve; valamelyik szomszéd classis népe
között nagy volt a tolongás; egy fiúnak nagy baja történt, tán beütötték
az orrát; előttem vitték a kúthoz szörnyű véresen. Én Istenem, talán meg
is fog halni, nem mehet az édes anyjához haza többet.
Engem pedig a jó rektor úr fogott kézen s úgy vezetett haza abba a nagy
messzeségbe; negyedik volt a házunk az iskoláig: de én olyan messze még
nem voltam soha.
Otthon úgy fogadtak, mint valami diadalútról hazatérő bajnokot, jó néném
szilvás derelyét készíte számomra, a miért jól viseltem magamat s úgy
hiszem, hogy büszke voltam a cselédség előtt, midőn kiültem a szederfa
alá s fenhangon elkezdtem tanulni a kis káté és a hármas kis tükör
nevezetes tudományait. – Egy hét múlva levetettem nemes vetély útján nem
csak a mezítlábos szomszédot, hanem az egész első padot ott előttem
egyenkint: csupán az első gyerek állta még velem a versenyt egy hónapig,
akkor legyőztem azt is.
Nem illik ugyan az embernek saját diadalaival dicsekedni, hanem hiszen
az olyan régen volt már, hogy azt a fiatal embert, a kit akkor a
komáromi kollégium első osztályában Móriczkának csúfoltak, bátran
tekinthetem egy olyan személynek, a ki ezelőtt huszonhat évvel semmit
sem tudott arról, hogy én micsoda atyafiságban állhatok ő vele?
A közül a háromszázharminczhárom gyerek közül azután igen sokat nem
láttam többet az életben. Kit elvittek csizmadiainasnak, a mint az
ábéczét kitanulta, ki meg elhalt; sokra tán most is emlékezném, ha
megint elém jönne s megtenné a kedvemért, hogy olyan kis fiu legyen most
is, mint ezelőtt egy negyedrész századdal.
Mire odajutottam, hogy ama széles lépcsőkön, mik a tudományok magasabb
régióiba vezetnek, nekem is illetékes dolog volt alá és fel
szaladgálnom, már akkor nagyon meg lehetett számlálni a kortársakat, az
emlékben megtartás nem volt többé oly nagy feladat és mikor mi is
megnőttünk akkora óriásokká, a minőket én bámultam az előtt, hogy tudnak
egyszerre négy lépcsőt ugrani? és mindent tudtunk keresztül-kasul, a mi
azokban a nagy vastag könyvekben van megírva: akkor alig voltunk többé
tizenketten a háromszáz közül.
Egy-kettő még most is járja velem az iskolát, a hol az a nagy bölcseségű
mester, az élet tanítgat bennünket abból a kitanulhatatlan könyvből, a
minek a neve tapasztalás, s nagyokat ver ránk keserves pálczájával, ha
roszszul tanultunk meg belőle valamit, kiváltképen a reménység,
barátság, emberismeret s más efféle kétértelmű paragraphusoknál.
Egy-kettő már bevégezte iskoláit s pihennek csendesen, otthon, édes
anyjuknál, a föld alatt, s most már mindent tudnak. Egy-kettő úgy
elszakadt, hogy semmit sem tudok felőlük, s valószínűleg ők sem én
felőlem. Van olyan, a ki igen szomorú sorsot ért, van olyan, ki most
boldog. Némelyik ugyanazon padok előtt osztja a tudományokat, a hol ő
szerezgette hajdan.
Ámde egy sem lett közülök rossz ember, aljas jellem, áruló, becstelen.
Nem tanítottak minket arra.
Volt azonban egy kortársam, a ki mellőlem még a legelső iskolában
elmaradt; erre még most is emlékezem, az én legelső szomszédom, a kis
Gyuri.
Épen olyan idős volt, mint én, de csintalan, eleven kis gyerek. Ah, mint
tudott ez a fákra mászni; a szájával sipolni; nyelvére tett levéllel
fütyölni, tollpuskát csinálni, bömbölő csigát bőgetni, búgatyút
húzgálni, télen sikánkózni, patkó élén kerekíteni, milyen győzelmes volt
mindig a pitykővel, a pilinczkkel, a barabarabájszum-mal való
játszásban; a mikhez én nem értettem. Hogy megvert magánál egy fejjel
nagyobb fiúkat, hogy sírva mentek a rektorhoz panaszkodni, hogy merte
enni a zöld baraczkot, hajigálni a vén szakállas zsidókat és kergetni a
kósza kutyákat az utczán; a mit én mind nem mertem.
Én gyáva voltam, nagyon gyáva.
El nem mertem menni az iskolába, ha jó anyám, vagy nőtestvérem addig
utánam nem nézett, míg odaértem. Különösen három legsötétebb tárgya volt
rettegésemnek: nem tudom ki verhette fejembe? Egyik az, hogy a zsidók
megfognak és véremet veszik; másik az, hogy tetszhalott találok lenni s
elevenen eltemetnek; harmadik meg, hogy meg talál harapni a veszett
kutya. – Nekem ez a három gondolat egész gyermekéletemet megkeserítette.
Valahányszor jöttem és mentem az iskolából hazáig vezető úton, rettegve
pillanték azokra a nyitott ajtajú boltokra, a hol azok a hosszú szakállú
zsidók ültek hosszú kabátokban. Hány gyereket megehettek már ezek?
A másik gondolat gyakran éjszakákon keresztül nem hagyott aludni. A
legrettenetesebb képzelettel birtam magamban elgondolni, milyen helyzet
az, mikor valakit elevenen eltemetnek; és azután nagy csendesség támad
körüle: olyan mint most. Néha az iszonyattól fel akartam kiáltani: édes
anyám! ne hagyjanak engem eltemetni!
Végre a kutyáktóli féltemben soha ki nem mertem bot nélkül menni a
szobából, voltak mindenféle alakú és kaliberű pálczáim, s nem volt
reményeimnek magasabb foka, mint az, hogy bár csak én valaha egy
paraplé-nyelet kaphatnék valahol, a mi ideáljaim netovábbját képezte; s
ez a rossz szokásom annyira megmaradt, hogy most bottal járok még az
udvaron is.
Mindenféle borzalmas eszméken azután úgy el tudtam gondolkozni, órákig
elüldögéltem magamban háborogva az én szederfám alatt, mely velem épen
egykorú volt, de engem nagyon elhagyott a növésben, ott rajzoltam
mindenféle csodálatos szörnyeket egy nagy palatáblára s komponáltam
magamban rémséges históriákat a szörnyetegek mellé, a miket félelem
volna elmondani.
Míg más okosabb gyerekek összejöttek lapdázni, lármázni, kinn a
szabadban, addig én kertünk legfélreesőbb szegletében építettem magamnak
kukoriczaszárból házat, a melybe el lehetett bújni, ott faragtam
mindenféle fegyvereket, kézíjakat, képzelt ellenségek ellen, ott
készítettem földalatti sírboltot, fülkékre felosztva, azokban feküdtek
az én kis halottaim, a véletlen kimúlt selyembogarak, feketére és
fehérre festett koporsókban; kis harangláb állt mellette, azon csengetyű
három is, kisebb-nagyobb, a mikkel őket elharangoztam s írtam számukra
epitaphiumokat, mint valami csatában elesett hősökre.