proporcziója; az a proporczió pedig furfangos találmány; ezen az úton
ismerkedik meg a vidéki szinész Keplerrel és Newtonnal, kivált mikor azt
mondják neki a hónap végén, mint Petőfinek, hogy nemhogy ő kapna
valamit, de még ő fizet vissza. Ezt nevezik proporcziónak.
Oh milyen sokszor ébredt fel a szegény szinész, a nélkül, hogy aznap
kenyeret sütöttek volna valahol az országban számára és mégis büszke
volt azt tudatni mással, hogy ő nyomorban él.
Ezen a pályán nem volt rá nézve semmi javulás; Kecskemétről feljött
Pestre; onnan ugyan sok szekér jár fel hetivásárokra, pár forintért el
is hozták volna, de az fényűzés lett volna reá nézve; gyalog indult neki
a nagy útnak; egy jó kecskeméti ember adott neki egy kenyeret, és egy
ürüczombot, azzal indult meg Magyarország első költője Magyarország
fővárosába.
Az úton belebetegedett a fáradtságba, s valahol a pusztán feküdt, talán
minden ápolás nélkül. Ott feküdt a pusztai csárdában, elhagyatva és
egyedül, s midőn estve eljöttek a csikósok és juhászok, s a hosszú
borozó-asztal mellett elkezdték énekelni az ő dalait, a szegény beteg
költő olyan boldog volt akkor! Ez időben az Athenæumban olvastuk azt a
versét: Hortobágyi korcsmárosné angyalom! S mondogattuk magunkban, be
vigan van most ez a Petőfi! Közel volt pedig akkor hozzá, hogy meghaljon
éhen és nyomorban.
Pestről is odább csalogatta a csalárd szenvedély, «benézek Debreczenbe,
bolond Istók gyanánt!» Többet vendégszerepelt az országban szanaszét,
mint leghirhedtebb művészeink, csakhogy azokat diadal és koszorúk
fogadják, ő nyomort és koldusbotot talált.
Utolsó szini fellépése ismét Pesten történt: a Szökött katonában
játszotta Gémesit; a csekély siker meggyőzte a felől, hogy a szinpad nem
az ő hazája. Szavát nem lehetett eléggé hallani, s végül oly zavarba
jött, hogy ilyest mondott: «tehát Gergely úrfi a menyasszony?» s
kiigazítá hirtelen így: «Julcsa kisasszony a vőlegény».
Ekkor végre megszánta ama szelidebb nemtő, a költészet: «hagyd te oda
azt a hűtlen kaczér nőt, maradj te az enyim: az csak sebeket adott
mindig, én gyógyítottam be azokat, az kigúnyolt, én felmagasztalálak; az
üldözött, én nyugalmat adok, az elvette ifjúságodat, én örökké ifjúvá
teszlek!»
Jó, hogy áldott szelleme sugallatát meghallgatá s egészen az irodalomnak
adta magát.
De a kedves chimærat soha nem tudta elűzni szivéből s a bájos hűtelent,
a ragyogó szinészetet még azon perczben is megénekelte, midőn az
irodalommal szent frigyét megköté.
Madárnyelv nélkül beszélve, midőn a Divatlaphoz beszegődött segédnek.
«De sorsom egykor még azt mondja,
Ha majd rám megbékülve néz,
«Eredj, a honnan számüzélek,
Légy a mi voltál, légy szinész.»
Hát addig is, míg újra elzárt
Mennyországomba léphetek,
Isten veled regényes élet,
Kalandok, Isten veletek!»
Mennyi szenvedély, mily rajongó érzés kellett ahhoz, hogy valaki két évi
szenvedés, inség, lemondás és boszúság szakadatlan folyamát
«mennyországának» nevezze, s annak bezárt ajtajához visszasírjon!
V.
«Isten veled te elpártolt barát,
Veszett ebként ki szivem megmarád!» stb.
Valami későkori kommentátor igen meg lesz akadva ezzel a verssel, ha ki
akarja tudni, mi indíthatta Petőfit e szenvedélyes kifakadásra, e
siralom, szemrehányás és panaszteljes búcsúvételre?
Bizonyosan imádott hölgyét csábíthatta el valaki…
Vagy cserben hagyta, midőn inségben volt…
Vagy vakmerő kritikát írt verseire; – ez a legvalószinűbb lesz.
Csak egy e három közül lehet méltó ok arra, hogy Petőfi ily versekre
fakadjon:
«Nem a legelső rajtam már e seb,
De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb
A sok között,
Melyet vétkes könnyelműséggel,
A hűtelenség fegyverével
Rajtam baráti kéz ütött.»
… Elmondom a tragédiát.
A Vasárnapi Ujság jelenlegi érdemteljes szerkesztője Pákh Albert,
ezelőtt mintegy tizenegy évvel Debreczenben, egy úri háznál, nagyra
becsült nevelő volt, s már akkor mint igen geniális fiatal ember volt
ismeretes.
Egy napon tisztesen öltözött, attiladolmányos ifjú nyit be hozzá,
bemutatva magát, mint Petőfi Sándort. Az ismeretség két fiatal ember
között hamar meg van kötve; mind a kettő tele volt kedélylyel, tele
ragyogó reményekkel és szeretettel az egész világ iránt, a hogy szokott
húsz éves embereknél lenni.
Debreczeni föllépte Petőfinek megint nem ütött ki kedvező sikerrel; ott
nehány kóbor szellemmel összebeszélt, hogy elmenjenek faluzni, és azután
elmentek faluzni, játszani komédiákat pajták és sátorállások
dicsőségtelen csarnokaiban.
Pákh Albert megáldotta, megcsókolta útra térő jó barátját, s azután
hónapokig nem hallott felőle semmit.
Egy estve, a mint haza megy, a kapu előtt egy sáros, fáradt embert lát
ülni, kopott, szakadozott gubában, átázott kalappal, egy nagy
vándorbottal kezében.
Alig ismert reá. Petőfi volt. Nemcsak ruhája volt rongyos, hanem arcza
is egészen átváltozott, összeesett. Ott várt reá már régóta a bezárt
kapu előtt, mert odább menni úgy nem tudott volna, s az egész nagy
magyar Jeruzsálemben nem volt ismerőse egyéb.
Pákh szivesen megosztá vele szállását; ott elbeszélte Petőfi, hogy a
faluzásban megbetegedett, ruháit kénytelen volt eladni s becserélni
rosszabbakkal, most azután betegen, nyomorultan ide vánszorgott a
szomszéd városból; legalább ha meghal, lesz, a ki eltemeti.
Nem halt meg, kigyógyult. Volt akkor is ott egy szinész társaság; annak
a jegyszedője volt Bordásné asszonyom, becsületes debreczeni polgárnő,
az magához vette Petőfit, ápolta, táplálta, gondolván, hogy majd
megfizet ez, ha módja lesz benne egyszer.
Így feküdte végig betegen az egész telet, nélkülözve, sanyarogva; meg is
emlékezik róla:
«Jó hogy az embernek csontfoga van,
Ezt bölcsen rendelék az istenek,
Mert hogy ha vas lett volna a fogam,
A rozsda ette volna meg.»
Csak két mulatsága volt; a színházbajárás, hová Bordásné asszonyom
titokban bebocsátgatá és Pákhkal eltöltött órái.
Itt kezdődik most a tragédia.
Volt Pákhnak egy szép nemzeti szinű szalagja, melyet ő valakitől kapott,
s azt Petőfi gyakran kérte, Pákh pedig soha sem adta, mert rá nézve az
kedves emlék volt.
Egyszer Pákh nem volt odahaza, Petőfi vette a szalagot, s felkötötte azt
a kalapjára; gondolta, mint fogja majd vele Pákhot megtréfálni.
Pákh azonban érzékenyen vette a dolgot s szemrehányó levelet irt miatta
Petőfinek, nem is azért, hogy a szalagot elvitte, hanem hogy nyitva
hagyta a fiókot, melyben pedig sok fel nem kutatandó irat
heverészhetett.
Erre született meg az a veszettkutya vers.
Két nap múlva természetesen mind a ketten átlátták heveskedésük
helytelen voltát, s nagy könyhullatások közt kibékültek, hanem már ekkor
a vers megvolt, s Pákh sokkal inkább szépnek és talpraesettnek találta
azt, mintsem eltépni engedje, s maga tette azt fel a postára az
Athenæumnak.
Ez ama vers története.
Egy szép reggel az eset után berohan Petőfi Pákhhoz, (mindig úgy szokott
rohanni, mintha azt a hírt hozná, hogy ég a ház) s megállva előtte, azt
kérdi tőle:
– Van-e hozzám föltétlen bizalmad?
Pákh igent mondott.
– De oly nagy bizalmad, hogy még csak kétkedni se tudj abban, a mit
mondok.
Pákh esküdött, hogy van.
– Akkor vedd a kalapod és gyerünk.
Hová és mi czélból? arról egy szót sem szólt, csak vezette Pákhot
keresztül Debreczen sáros utczáin, míg csak épen a város végire nem
értek.
Ott volt és van most is egy sor rongyos, szurtos ház, azok közt az egyik
volt Bordásné asszonyom viskója, ebbe vezette Petőfi barátját.
Ott lakott ő egy kis szűk szobában, ablakából épen az akasztófára volt
kilátás; kopott pokróczczal bekerített ágya fölé volt akasztva egyik
felől Hugó Viktor, másik felől Vörösmarty arczképe; a hideg vaskályhát
asztalnak használta, melyen irta költeményeit s olvasta Berangert, (most
már Heine s Beranger voltak studiumai). Meg kell ezúttal jegyeznem,
miszerint általában mind azok, kik Petőfit valami műveletlen
naturalistának tartották, mind ő saját maga, midőn azt irja: «a
természetnek tövises vadvirága vagyok én!» nagyon csalatkoznak. – Petőfi
nagyon sok önszerezte tudományos műveltséggel bírt, az angol, franczia,
német és latin irodalom remekeit nagyobbrészt eredetiben olvasá, a
külföld hirhedett műbíráit igen jól ismerte, francziául, angolul,
németül tökéletesen beszélt, utóbbi években a spanyol nyelvet is
elsajátítá; csakhogy ő mindezekkel nem szokott dicsekedni, sőt szerette
magát tudatlan embernek mutatni. Könyvtára egy volt a legszebbek közül,
melyben Byron, Shakspere, Beranger, Hugo, Heine, Lamartine, Schiller,
(Gœthét nem állhatta), Shelley pazar kötéseik által kitűntek. Egy
szálláson lakván, gyakran únott könyveinket egymás könyvtárába
csempésztük, s mulatságos lehetett egy harmadikra nézve elhallgatni,
hogy tagadta el mindegyikünk a subintroduktákat; kié ez a könyv? az
enyim nem, – az enyim sem, – hogy jött hát ide? én nem tudom, én sem
tudom. (Igy jutottam többek között Hahn Hahn Ida műveihez miket Petőfi
csempészett hozzám, orozva és titokban, s miket kétszer loptam neki
vissza, harmadszor rajtam maradtak.)
Ott még egyszer megtudakolta Pákhtól, hogy van-e hozzá föltétlen
bizalma?
Akkor azt mondta neki, hogy üljön le és vegyen tollat a kezébe; majd ő
diktálni fogja, hogy mit irjon; a mint következik:
– Én Pákh Albert, kötelezem magamat, azon esetben, ha Petőfi Sándor 150
váltó forintnyi tartozását Bordásné asszonyomnak 45 nap alatt le nem
fizetné, ez összegig kezességet vállalni, s azt helyette lefizetni.
Datum stb.
Pákh leírta és alájegyzé a kezeslevelet. Bordásné asszonyom átvevé azt
és megnyugodott benne.
Pákh maga sem volt valami ragyogónak nevezhető helyzetben, 150 forint
összes évi fizetésének háromnegyedét képezte; hogy ezt koczkáztassa, a
legnagyobb bizalmának kellett lenni Petőfi jó csillagzatához; azért nem
lehetett tőle rossz néven venni, ha a megtörtént dolog után megkérdezte
Petőfitől: hogy még is mi úton reméli ez összeget oly rövid idő alatt
összeteremthetni? mi alapja van e reményhez?
Petőfi büszkén tevé kezét egy csomó mindenféle alakú papirra,
öntudatteljesen mondva:
– Költeményeim!
Később hozzá tevé:
– És ha térden állva kellene is házról-házra koldulnom, még is bizonyos
lehetsz felőle, hogy napjára megküldöm az összeget.
Azzal ismét vevé pálczáját és költeményeit, s neki indult a világnak.
Nem volt a zsebében több tíz garasnál.
Mig Pákh ismét keresztül kisérte a városon, egy emberséges vasárus
titokban hat ezüst huszast csúsztatott Petőfi zsebébe; ez volt egész
útiköltsége Debreczentől Pestig.
Negyvenkét napig azután egy szót sem hallott felőle Pákh. Még csak egy
levelet, egy biztató sort sem kapott tőle, azt sem tudta, merre van?
A negyvenharmadik nap kezében volt az egész összeg, Petőfinek egy igen
tréfás, bohókás levelével, mintha az egész dolog igen rendes mindennapi
eset volna!
(Petőfi általában nagyon szerette a humort leveleiben, s ezt gyakran a
levélborítékra is kiterjesztette; egyszer megharagudott rám valamiért, s
hozzám intézett levelén ilyen czímzet volt olvasható: «Jókai Mórnak,
legkisebb tisztelet nélkül.»)
VI.
Egy csomó verssel a hóna alatt, az utolsó garassal a zsebében érkezett
meg Pestre az árva költő. – Ebbe a nagy Bábelbe, hol rá senki sem várt,
a hol sem rokona, sem barátja, sem egy elbúsult vendégszerető hazafia
sem várta nyitott kapuval, tárt kebellel; a hol idegen volt rá nézve
minden ember, vagy a ki már egy kicsinyt ismerte, még rosszabb az
idegennél.
De – nem jól mondám: – hiszen itt lakott a költők Mentora, a minden
fiatal tehetségek pártolója, a magyar irodalom édes atyja, Vörösmarty.
Nem úgy mehetett-e ő hozzá minden ismeretlen, névtelen ifjú költő, kinek
a legelső buzdító szóra volt szüksége a nagy világban, mintha atyja
házához menne? nem köszönheti-e neki a legelső buzdítás jótékony
hangjait valamennyi irója az újabb kornak? nem segített-e ő mindenkit,
kiben tehetséget ismert, emelkedni, megállhatni a költészet útján,
nemcsak jó szóval, de tettel is?
Mi volt természetesebb, mint hogy Petőfi is legelőször ő hozzá fordult.
A jó szelíd költőpatriarka nem volt bő beszédű, nem tudott valakit sok
szóval biztatni, de a mit mondott szájával, azt érezte szivével. Magára
vállalta, hogy Petőfi költeményeinek kiadót fog keresni. Petőfi
megnyugodhatott benne, hogy ez nem üres szó, ez nem elnapolási czím,
hanem férfi igérete, mely be lesz váltva.
Volt ez időben egy saját gyűlhelye a pesti értelmiségnek, hova irók,
tudósok, ügyvédek, orvosok, művelt polgárok s egyéb efféle férfiak
szoktak seregleni, kik nem eléggé mágnások arra, hogy a nemesi kaszinót
látogassák, s nem eléggé proletáriusok, hogy kávéházban füstölögjenek;
ezt a helyet nevezték nemzeti körnek.
A nemzeti kör akkori jegyzője egy fiatal ügyvéd volt; (az ingyen
hivatalokkal ilyen hazafiakat volt szokás megtisztelni) neve Várady
Antal.
Ha megmondom, hogy Várady volt később Petőfinek azon egyetlen egy
barátja, a kire soha meg nem haragudott, a kivel soha össze nem
koczódott; akkor, úgy hiszem, egy tollvonással tökéletes jellemrajzát
adtam a derék férfiúnak, kit magam is szerencsés vagyok változatlan
barátaim közé számítani.
Egy este a fiatal ügyvéd másik kollegáját látogatva, azt épen sajátszerű
munkában látta elfoglalva; verseket válogatott. Megdöbbentő
foglalatosság egy ügyvédtől.
A szoba hátuljában állt egy fiatal, sápadt képű alak, kurta
gallérköpenyegben; ki figyelt volna rá?
Az ügyvédtárs kérte Váradyt, hogy tekintsen e versek közé s mondja meg,
mit szól hozzájuk?
Az kivont egyet a sok közül, és az épen a «disznótor» volt.
– Jaj be silányság; – mondá ez, iszonyúan fitymáló arczkifejezéssel.
Az ügyvéd kényszeríté, hogy olvasson el még egy másikat.
Ekkor akadt kezébe a «Befordultam a konyhára». Ez már inkább tetszett.
Ez jó vers, mulatságos vers.
De még tovább.
«A virágnak megtiltani nem lehet.»
Már ekkor széket húzott az asztalhoz Várady, s maga kérte, hogy hadd
lássa a többit.
És egyre nőtt elragadtatása; hiszen ezek remekművek, hisz ez tünemény!
Van-e még több? Hol termettek ezek? Ki bir ilyeneket irni?
Az ügyvéd mondá, hogy tekintsen hátra; szerzőjük ott áll.
Ez a szegény rongyos fiú? Kinek halavány orczáin egy szín változás sem
mutatta, hogy az ő verseit ócsárolják és magasztalják füle hallatára?
Ez a szegény rongyos fiú, ez a fakó csalogány az, a ki oly bűbájosan
énekel?
Minden üres hálálkodás, magasztalás helyett azt kérdezte Várady a
költőtől, hogy van-e szállása?
Az ügyvédek mindig praktikus emberek!
– Még nincs, volt a válasz.
– Jöjjön hozzám, egy szobám van, de eltérünk benne ketten.
Petőfi keresztül-kasul nézett az emberen; mert mindenkitől nem szokott
szivességet elfogadni, s miután jól bele nézett, azt mondta, hogy elmegy
hozzá.
Nappal az ügyvédnek sok dolga volt, ezt Petőfi jól látta, s azt mondá,
hogy neki semmi dolga sincs. Hanem éjszaka, midőn Várady fölébredt,
akkor látta, hogy fenn ül és dolgozik. Nem háborította, úgy tett, mintha
aludnék.
Másnap kérdezte tőle, hogy nem lenne-e szives vele ebédelni? Petőfi
megköszönte, már máshova van híva.
Nem volt igaz; az a nap is ebéd nélkül múlt el róla.
Csak nagy unszolásra volt képes Várady pár forintot elfogadtatni vele
kölcsön.
Másnap azt is visszafizette Petőfi: éjszaka két költeményt irt, s
valamelyik szerkesztőnek odaadta annyi árért, mely épen elég volt ez
adósságát lefizetni.
Mindezek igen aprólékos dolgok, de a költő jellemére oly valódi fényt
vetnek, minőt saját naplójából soha sem lehetne kideríteni.
A negyvenöt napból így folyt le tizenöt, csak harmincz volt hátra, a
midőn egy estve azzal toppan be Várady lakótársához, hogy harmincz
forintja van nála letéve.
Szép története van e harmincz forintnak!
E két hét lefolyta alatt sok kiadó ajtaján bekopogtatott a jó
Vörösmarty, a nélkül, hogy az ifjú költő verseinek keresztapát talált
volna köztük. Végre eredeti eszméje támadt; hisz a «nemzeti kör» úgy is
tudósok tanyája, adja ki e verseket a nemzeti kör!
A jó költő-vezér csak önmagáról tudott itélni. Váradyval s több
irodalompártoló ügyvéddel, orvossal összebeszélve, előterjeszté ez
óhajtását. E vakmerő indítványra felröffen a nemzeti kör minden toll- és
versfaragó tagja, rátámad az öreg úrra; mi dolog ez: «költő-dajkák
vagyunk-e mi? versírók kisdedovója akar a nemzeti kör lenni?
Kapaszkodjék kiki maga, minket sem segített senki!»
A poéták, irástudók immár megbuktatták volna a jó Vörösmartyt és azt a
nehány ügyvédet, a ki Váradyval az indítványt pártolá, ha ekkor elő nem
állt volna egy emberséges derék – szabómester, s azt nem mondá, hogy ő
megbizik abban, miként Vörösmarty rosszat nem ajánlhatott, s ha más nem
akad, ő egyedül egymaga viseli a nyomtatási költségeket, még harmincz
forintot előlegez is a költőnek, hogy élhessen egy ideig.
Ezt a derék kézmüvest nevezik Tóth Gáspárnak. A ki Petőfit szerette,
méltán megsüvegelheti őt, mert ő volt a költőnek első és egyetlen
Mæcenása.
Három hét múlva azután százötven pengő forintot kapott a nemzeti kör
útján Petőfi versei első kötetéért, s napjára kifizeté a Pákh által
aláírt adósságot.
VII.
Nagyon divatos hang mai világban arról énekelni a költőknek, hogy őket
milyen rosszul fizetik: nem találom czélszerűtlennek e tárgyról nehány
adversariát jegyezni fel Petőfinek életéből.
Azon évben, hogy a Pesti Divatlapot Vahot Imre tisztelt barátom
megindítá, őt szólította fel segédszerkesztőjének. Bajza, ki valami épen
nem személyes, de tisztán irodalmi polémia miatt Vahottal ellenkezésben
állt, maga tanácsolta Petőfinek, hogy fogadja el az ajánlatot, mely
Pesten lételét biztosítja.
Petőfi tehát először is minden számába a Divatlapnak tartozott egy
verset írni. Másodszor az ujdonságokat szerkeszteni és harmadszor
félmérföldet utazni reggelenként Pestről a Magyar-utczából Budára
Gyurián és Bagó nyomdájába, s ott végezni a korrekturát.
És mind e munkáért kapott 400, mondd négyszáz váltó forintot; nem
havonként: – egész esztendőre.
A jó Petőfi nem hogy keveselte volna ez összeget, sőt dicsekedve mondá
nekem, hogy milyen szép fizetésbe jutott. Szállást is kapott ezenfelül,
melynek ablakát félig eltakarta a lépcső; itt irta azt a panaszos verset
a naphoz, hogy mért nem akar hozzá besütni? hisz tudhatná magáról
Apolló, hogy a poétának nincs pénze fára és gyertyára.
A korrekturából még az a mellékakczidencziája volt, hogy a hol lehetett,
egy-egy furcsa sajtóhibát csúsztatott be a szövegébe, például a helyett,
hogy ez s ez a párisi főúr egyik örökösének két ezer livre évi dijt,
másiknak háromszáz ezer frankot hagyományozott, így igazítá ki a
mondást: az egyiknek kétezer éves livréet, a másiknak háromszáz ezer
frakkot.
Az ilyeneken azután ő nagyon jól mulatott.
Első nagyobb költeményét, a Helység Kalapácsát negyven forintért vette
meg tőle Geibel Ármin, János vitézt százért Vahot Imre; egyes verseiért
eleinte két forintot adott Frankenburg, Horváth Lázár egy aranyat;
később az Életképek szerkesztői másfél aranyat.
Egyszer Petőfi meg akarta tréfálni a szerkesztőket.
Föltette magában, hogy fog rossz verseket írni, igen-igen rosszakat
szándéka szerint, s majd azokat elküldi a szerkesztőkhöz, hogy fogják
érte összeszidni.
De megjárta, mert mikor rossz verseket akart irni, jókat irt, s minden
szerkesztő rá ismert a Pönögei Kis Pál név alatt.
Ilyen a fátum, egyik jót akar és rossz sül ki belőle; másik rosszat akar
és nem ért hozzá.
Gazdagság volt ez mind ő reá nézve, hisz oly igénytelenül tudott élni.
Csak egy vágya, egy óhajtása volt, ha olykor pénz után sóhajtott: hogy
szűkölködő szülőin segíthessen vele.
Évek előtt kitiltá őt az atyai szigor a szülői házból és most arról volt
szó, hogy az apát űzik el könyörtelen uzsorások azon házból,
fizethetetlen adósság miatt.
Néhány száz forint megmenthette a jó öreget e nyomortól és gyalázattól.
Petőfi erősen föltevé magában, hogy ez összeget megküldi számára, s az
erős akarat és a gyermeki szeretet előtt mi a lehetetlen?
Ez időben épen híre futamodott, valamennyi hirlap sietett hirdetni,
variálni, commentálni, hogy egy gazdag magyar főúr elhatározá magában,
miszerint a magyar irodalom lételét biztosítani fogja, nagyszerű
áldozatokra készül, sőt már építtetett is egy tornyot a jószágán, a
melyet asilumnak szánt jámbor poéták számára, a hol ott ellakozzanak, ő
gondoskodván étel, ital és csizmáról s ott énekeljenek, mint boldog
fürjek a búzában.
Ez az eszme nagyon magasztaltatott akkor a hirlapokban.
Petőfi gondolá, hogy a kinek ilyen nagy torony van a fejében, az tán
attól sem fog megijedni, hogy ő neki ötszáz forintot adjon – kölcsön,
egy év alatt pontosan visszafizetendőt.
A főúr külömben is jó ismerőse volt Petőfinek, ennélfogva azt válaszolta
neki, hogy pénzzel ugyan meg nem vigasztalja, hanem ha tetszik a
toronyban lakni, hát ottan szivesen látja.
Mint a debreczeni csizmadia mondta a szinészeknek: fizetni, nem fizetek,
hanem a csizmáitokat megrepetáltatom.
Petőfi csak azt sajnálta, hogy minek kért?
Utközben elbúsultában összevetődik egy emberséges könyvárussal, azt
kérdi tőle, hogy mi baja? Petőfi mondja, hogy az atyja tönkre jut és ő
nem tud ötszáz forintot kapni, hogy megsegítse.
– Hisz az legkevesebb, – mondá a könyvárus, – vannak önnek művei! És
rögtön kifizetett neki 500 frtot, megjelent versei második kiadásáért.
És két év mulva ugyanazon versek harmadik kiadásáért adott neki két ezer
pengőt.
Ez a derék pártfogó volt Emich Gusztáv, ki úgy hiszem nem is bánta meg,
hogy Petőfit megnyeré.
A költőnek csak egy igaz pártfogója lehet, ki előtt meghajolhat, kit, ha
hálatelten üdvözöl, el nem pirul bele és ez a pártfogó – a közönség.
A közönség pártfogása végre képessé tette Petőfit, hogy szülőit
magához vehesse és őket jó módban eltartsa vénségükben.
Nyolczszáznegyvennyolczban már öt aranyat fizettek legkisebb verseiért
és ő neki akkor is csak egy fényűzése volt: édes apja, édes anyja.
Olyan nagyon szerették egymást ők hárman, hogy a mint az egyik meghalt
közülök, egy év alatt utána halt a másik kettő.
VIII.
Petőfi szerette külsőleg a különczöt játszani. Viseletei mindig olyanok
voltak, hogy a ki meglátta, vele álmodott.
Majd olyan kalapokat készíttetett, mint egy réz bogrács, csodálatos
süvegeket, majd ember nem látta, fül nem hallotta szabású zekéket,
dolmányokat virágos atlaszból.
Talán azért tette ezt, hogy a figyelmet magára vonja? Épen nem; sőt a
lehető legnehezebbé tette a vele megismerkedést, hideg, büszke és
szótalan volt a többi kalapviselő népek iránt. Valódi keleti büszkeség a
frank giaurok ellen.
Egy időben azt a divatot vette fel, hogy kerek, asztrakán kucsmát
hordott, csipőn alul érő prémes mentét, à la Csokonai és csizmába húzott
magyar nadrágot.
E Csokonai-divat idejében járt itt Liszt Ferencz, annak egyik
hangversenyén a hallgatók között gyönyörű fiatal hölgyet pillanta meg
Petőfi, s egészen elmerengett rajta, úgy hogy azt is elhitte volna
akkor, hogy Egressy zongorázik s Liszt Ferencz szaval.
Körüle álló barátai észrevették elragadtatását s egy gunyoros fiu a
többi közül figyelmezteté őt, hogy ne igen mélyen tekintsen azon szép
hölgy szemeibe, mert az rá nézve könnyen szomorú szenvedélylyé lehet.
– Miért? kérdezé a költő büszkén.
– Azon hölgy nem magunk forma szegény legénynek való, mert az K**, a
leggazdagabb pesti bankárok egyikének leánya.
Petőfinek büszkesége egészen felháborodott e szavakra. Hát egy költő
lelki gazdagsága még csak egymás mellett sem említhető egy bankár
kincseivel?
– Azért is nőül fogom kérni e hölgyet! szólt, a midőn elhagyták a
hangversenyt.
Társai azt hitték, hogy tréfál és nevettek rajta. E kétkedés, e kaczaj
még jobban elvadította. Másnap felkereste azt a barátját, ki őt a
mondott észrevétellel felingerelte, s azt mondá neki, ha meg akarja
tudni, vajjon Petőfi gyávább-e a kivitelben, mint a beszédben? vezesse
el őt a bankárhoz; még ma meg fogja kérni leánya kezét.
Az eleinte azt hitte, hogy Petőfi csak tréfál, s elment vele a bankár
ajtajáig, hanem a mint látta, hogy ez komolyan szándékozik fellépni,
akkor elővette minden rábeszélő tehetségét, hogy őt e szándékáról
leverje.
Petőfi kiszakítá magát kezei közül, s belépett a bankárhoz.
Hivatalos iratai közt találta az érdemes urat, s minden kerülgetés
nélkül bemutatá neki magát, röviden tudtára adva, hogy ő nem egyébért
jött hozzá, mint hogy leányát nőül kérje.