volt az elveinek. Tudta magát kényszeríteni szerelemre, fájdalomra ott,
a hol nem volt oka rá, haragra, gyűlöletre ott, a hol kevés oka volt: de
arra, hogy az ő egyenes útját a nemzetiség és szabadság felé akárminő
kerülő kedvéért meggörbítse, nem birta őt rá se a hatalmasok haragja, se
a közönség elhidegülése, se a kiadó felmondása, se a jó barát esdeklése.
A vers megjelent, s a rá következett két rövid nyilatkozatban úgy el
tudtuk egymástól szakítani magunkat, hogy többé egymásnak a nevét sem
mondtuk ki.
Csak egy nehéz év után jöttünk össze. (Csak nyolcz hónap volt, de
beillik egy évnek.) A Buda bevétele örömünnepére tartott lakománál
találkoztunk ismét.
Sok minden áldomást mondtak ott. Én csak a magaméra emlékezem.
– Éljenek azok, a kik ezután fognak meghalni a hazáért, – éljenek
örökké!
Ekkor odafordult hozzám s azt mondá:
– Köszönöm, hogy én értem is ittál!
S összekoczintá velem a poharát.
Ez a pohárkoczintás volt az utolsó búcsúhang közöttünk.
S elváltunk, a nélkül, hogy egymást megöleltük volna. Nagyobb volt a
dölyf mind a kettőnkben, minthogy valamelyikünk megvallotta volna, hogy
fáj a harag.
S csakugyan jól mondta: az a pohárköszöntő ő neki is szólt.
Ha én azt akkor tudtam volna!
* * *
Nem zárhatom be e lapokat a nélkül, hogy egy ide vonatkozó jegyzetemet
ne közöljem.
E napokban Szegedről együtt utaztam Budapestig Katona főmérnök úrral, ki
a régmúltban maga is belletrista volt. (Munkácsy «Rajzolatjai» mellett
főmunkatárs.) Komoly, derék, szavahihető ember. Tőle hallottam ezt a
traditiót.
Petőfi æsthetikus ellenségei között említém fentebb Hazuchát, a ki
valami államhivatalt viselt; külömben becsületes, tiszta jellemű ember
volt.
Ezzel jó barátságban élt Katona, s a forradalom után 1849 telén nála
időzött Budán.
Egy deczemberi este szokatlanul felizgatottan tért szállására Hazucha, s
a mint Katona észrevette egész lénye felháborult voltát, elmondá neki,
mi történt vele.
– A mint a fedett folyosón jövék hazafelé, egy szögletből elém lép egy
ember s megszólít: ismerem-e? Ráismertem: Petőfi volt. Azt mondta: «ön
nekem ellenségem volt valaha, de azért becsületes hazafi: én menekülni
akarok külföldre, segítse elő menekülésemet, mint hivatalnok».
– S mit tett ön? hová tette őt? kérdezé Katona.
– Azt nem mondom meg. Mindenki tudja, hogy ellensége voltam, ha
elfognák, azt hinné a világ, én árultam el.
Komoly dolog volt-e ez? Mi benne a való? Nem vagyok képes rá megfelelni.
– De sem Katona főmérnök személyisége nem arra való, hogy vele tréfát
űzzön valaki, sem Hazucháé nem olyan, hogy nagyon szerette volna a
tréfát, sem a tárgy maga, hogy azt tréfának használja fel valaki.
Nemsokára Hazucha meghalt, magával temetve el a titkát, s mi ismét ott
vagyunk a Petőfi-végzettel a fekete éjszakában, a melyből csak nevének
csillaga világít elő: porát szétfujta a szél…
A PETŐFI-MEGJELENÉSEK REJTÉLYÉNEK MEGOLDÁSA.
E napokban volt szerencsém egy régészeti kiránduláson együtt utazhatni
Petőfi egyik legrégibb és legbizalmasabb barátjával: Bathó Ferencz
úrral, jelenleg gróf Károlyi Alajos stomfai uradalmának tiszttartójával,
a ki a költővel, még mikor az vándor szinész volt, Váczon sokszor
megosztotta kenyerét. Később a szabadságharczban mint honvéd, együtt
szolgált vele Bem alatt; az orosz invázió után pedig mint menekült
honvéd Szendreyhez került, Petőfi apósához, s azóta mindig a család
legbizalmasabb embere volt, s később rokonságba is jött vele. Petőfivel
Marosvásárhelyen találkozott legutoljára, három nappal a segesvári
ütközet előtt; egész éjjel együtt volt vele s marasztotta, hogy ne
menjen Bemhez vissza; de nem birt vele. Reggel 3 órakor Petőfi kocsira
ült s elhajtatott. A vesztett ütközet után tudakozódott Petőfi felől, s
többekkel beszélt, a kik mind azt mondták, hogy gyalog látták őt futni a
kozákok elől. Hogy hová lett, azt senki sem tudta. Mikor Julia hazajött
egyedül, Szendrey kétszáz aranyat adott a leányának, hogy menjen el
férjét felkeresni. Az utánjárásnak az lett az eredménye, hogy Petőfiné
bizonyossá lett a felől, hogy Sándor elesett, s visszatérve már új
férjét mutatta be atyjának, Árpádot, kit Szendrey megkedvelt, s az új
házasságba belenyugodott.
Ekkor 1850-ik ápril végén egy hódmezővásárhelyi asszony jött fel a
mágócsi pusztára, a hol akkor Szendrey lakott, s Bathóval kivánt
beszélni.
Bathó már akkor nem viselte álnevét, a mi alatt bujdosott, mert Kende
tábornok a vidékbeli honvédeket, szám szerint 34-et, a maga
felelősségére szabadon bocsátá.
A vásárhelyi nő azt az izenetet hozta neki egy nála lakó menekült úrtól,
hogy az beszélni óhajtana vele személyesen. A vele jött kis leány
meglátta a szobában Petőfi arczképét s gyermeki naiv meglepetéssel
mondta: «nini, ez itt annak a bácsinak a képe, a ki nálunk lakik». Erre
a szóra Bathó rögtön elhatározta magát, hogy átmegy Vásárhelyre a
szállástadó nővel.
Az ott egy kis udvarszobába utasítá őt, a hol egy férfialak feküdt az
ágyon, ki az ő láttára rögtön felkelt és eléje sietett.
Soha ember és ember között nagyobb hasonlatosság nem létezett; ugyanazon
arcz, hajviselet, szemek, még a Petőfinél oly sajátságos fejfelkapás,
mozdulatok, a lépések megnyomása és maga a hang is ugyanaz.
És mégsem volt az.
– Mi tetszik önnek, uram? kérdezé a megérkező.
– Hát nem ismersz rám? Feri! szólt a rejtélyes alak, kezét nyujtva
eléje, «én vagyok Sándor».
– Uram! szólt Bathó, az igaz, hogy ön oly bámulatosan hasonlít
Petőfihez, hogy az embert zavarba hozza; de ön mégsem az. Én őt nagyon
jól ismerem, ön rendkívül hasonlít hozzá, de azért mégsem ismerem el
annak.
Ekkor a rejtélyes ember elkezdett beszélni mindenféle viszonyokról, a
mik a Petőfi és Szendrey-család között voltak, oly körülményekről, a
miket csak a beavatottak ismerhettek; Juliáról, Zoltán fiáról; a
debreczeni összejövetelükről; együtt utazásukról. Mindent tudott, a mit
nem tudhatott más, csak Petőfi. És mégsem volt Petőfi.
És a míg beszélt, annyira vitte Bathót, hogy az elkezdett kétségeskedni.
Utoljára még a tegezést is elfogadta. Végre Bathó átadott neki húsz
forintot, s azt mondta, hogy maradjon itt; ő vissza fog térni
Szendreyhez, azzal közölni fogja e titkot, s ha Szendrey is elismeri őt
Petőfinek, akkor majd kieszközlik, hogy külföldre kimenekülhessen,
ellátják pénzzel, a mennyire csak szüksége van.
Ez az ember már azt is tudta akkor, hogy Julia férjhez ment, s ezzel
indokolta, hogy nem akar Szendreyékhez elmenni.
Bathó erre visszatért Mágócsra s a szintén akkor hazatérő Szendreynek
elmondta a vásárhelyi titkot, s kérte, hogy látogassa meg ő is azt az
embert, a ki oly feltünő hasonmása Petőfinek, hogy az ember a saját
szemei és fülei után sem mer fölötte itélni.
Akkor este volt már. Csak másnap reggel lehetett Vásárhelyre
visszatérni. Mire másodszor is megérkezett a parasztlakhoz Bathó, már
akkor a rejtélyes embernek csak a hülyt helyét találta ott. A
szállástadó asszony értesítése szerint az, a mint megkapta a húsz
forintot, rögtön egy pár új csizmát hozatott, azt felhúzta s azzal úgy
elment, hogy vissza sem tért többet. Szendrey megérkeztét már nem akarta
bevárni. Ezzel bizonyította be, hogy csaló volt.
De hogy veszedelmesen kellett hasonlítania Petőfihez, azt kétségtelenné
teszi, hogy egy oly közelálló barátjával, mint Bathó, képes volt
elfogadtatni magát, mint Petőfi.
És így már most az is megérthető, a mit Katona mérnök beszélt
Hazucháról. Ugyanennek az embernek kellett lenni annak is, a ki őt Budán
megszólítá, s a kit Hazucha épen úgy megemberelt, mint a többiek, a kik
ez alak által magukat illuziókba hozatni engedték. Ez a legvalószinűbb
megoldása a Petőfi-megjelenések legendájának.
EGY MAGYAR KÖLTŐ ÉLETÉBŐL.[7]
I.
A pápai nagy kollégium mellett, ott volt egy kicsi fehér ház, abban egy
még kisebb fehér szoba, abban a ház kis szobájában szokott összejönni
ezelőtt sok-sok esztendővel három fiatal diák, a kiknek kicsiny volt ez
az egész világ.
Az egyik volt Orlai Samu, a másik Petőfi Sándor, a harmadik voltam
magam.
Tizennégy évvel fiatalabbak voltunk a jelennél, s úgy hiszem, hogy az
egész világ maga is sokkal fiatalabb volt akkor, mint most.
Mindegyikünknek volt saját kedvencz szenvedélye: Orlaié a költészet,
Petőfié a szinpad, az enyim a festő ecset.
Ha Orlai írt tüneményes regényjeleneteket, Petőfi meg elszavalta azokat,
én képeket festettem hozzájuk, s Petőfi szavalás modora ép oly
rendkívüli volt, mint az én kompoziczióim. Maga készíté plasztikai
szabályait, mint én a festékeimet.
Egymásnak őszinte bámulói voltunk; Orlai megközelíté előttünk Jósika
Miklóst, Petőfi is csak egy fokkal állt alább Egressynél; magam is
valahányszor a szögleti bolt előtt elmentem, büszkén tekinték a czímerül
festett magyar kisasszonyra, miért ne tudnék én is ilyet festeni valaha!
Mikor elváltunk, én lefestettem Petőfi arczképét, kicsinyben, olajba;
nem tudom, hova lett ez a kép. Orlai emlékverseket írt számunkra, Petőfi
könyekre fakasztott érzékeny szavalatával, s akkor erős fogadást tettünk
egymásnak, hogy csak mint nevezetes emberek fogunk összejönni, ha még
egyszer találkozunk az életben.
Azután széjjel mentünk a világba, és esztendőkig nem hallottunk
egymásról semmit.
Mikor pedig ismét összetalálkoztunk, akkor Petőfi hirhedett költője volt
Magyarországnak, Orlai ihletett festész; magam sem tudok róla számot
adni, miként történt? a helyett, hogy ülnék az én kedves mosolygó
festékeim között, ime itt szántom ezt a sok csunya fekete betűt, s azt
szeretném, hogy ha most is ott tanácskoznánk abban a kis fehér szobában,
hogy mi legyen belőlünk? Orlai irná a szép kedélyes novellákat, Petőfi
elszavalná méltóságos tűzzel, én pedig festeném hozzájuk a képeket – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
II.
Sokan azt hiszik, hogy Petőfi csak szenvelgésből irta azokat a verseket
a nyomorról, mely őt környezé. Pedig az mind szomorú való volt.
Ő gyermekkorában igen jó nevelést kapott, mert atyja tehetős ember volt.
Véletlenül családja egyszerre nyomorra jutott; igen-igen szegények
lettek; Petőfi soha sem beszélt azon okokról, melyek családját
megronták; csupán rokonaitól lehetett megtudni, hogy csalárd adósok
megszökése juttatá atyját tönkre, ki valamely alföldi városban mint
kocsmáros volt kénytelen élelmét keresni. Egyszer említi csak «a jó öreg
kocsmáros»-ban:
Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el.
Így szegényült el a jó öreg kocsmáros.
Áldja meg az Isten mind a két kezével.
Még Sándor volt a család egyetlen reménye, neki jó nevelést adtak,
lehetett volna belőle ügyvéd, szolgabiró; jó tanuló volt, tanárai
dicsekedtek vele; egy szó sem igaz abból, a mit ő egy versében írt:
«Secundába pónált mégis sok szamár professzorom», ő jól tanult, s csak a
színpad és a gonosz versek okozták, hogy belőle híres, nevezetes ember
nem lett, a kit mai napig is megsüvegelnének mind Laczházán, mind
Szabadszálláson, mert hiszen neki még most élte virágában kellene lenni;
alig volna több harminczkét évesnél.
Egyszer azonban úgy elvette az Isten az eszét, hogy iskola helyett
szinházba kezdett járni, a tudós tanárok bölcs beszédei helyett
hallgatta azt a sok helytelenséget, a min a komédiában röhögnek és
sírnak a víg és szomorú bolondok; ebből aztán az lett, hogy Sándornak el
kellett hagyni az iskola küszöbét. Az atyai ház küszöbe pedig el volt
előtte tiltva.
Gyalog bújdosott az ország egyik szélétől a másikig; a ki inkább tudott
éhezni, mind kérni, meghalni az útfélen, mint hibáját megbánni. Ment, a
merre megindult: atyjának átka nem sietteté, anyjának sirása nem lassítá
lépéseit. Szinpadot keresett és beállt szinésznek.
Nagyon fiatal volt még akkor, s ez a tulajdonság csak a nőkre nézve
előny a szini pályán; neki nem jutott egyéb osztály a dicsőségből, mint
a szinpadra kihordott székek és asztalok.
Nem sokára megtanulta azt, hogy a szinház lakásnak nagyon hideg s a
babér olyan ostoba fa, a min semmi ennivaló gyümölcs nem terem. Később
tréfásan beszélgeté el akkori napjairól: «rózsa lugosokon háltam és
felhőkkel takarózám», értve alattuk a szinfali limlomokat, mik párnáját
és paplanát képviselték, mikor egyéb szállás hiányában a szinpadon
aludt.
A nyomor, a kétségbeesés végre nem hagyott más utat számára, mint
katonává lenni. «Zöldhajtókás, sárga pitykés közlegény.» Soha sem vitte
odább a közlegénységnél. Furcsa katona is lehetett a jámbor:
Horácziussal a tölténytartóban, és Schillerrel a csákójában. Ez a kettő
volt akkori tanulmánya. Az őrállomáson, hol az ember olyan egyedül áll,
hamar megunhatja magát. Sándor ilyenkor előszedegeté kedvencz poétáit, s
a puskát vállára vetve, deklamálva járkált alá s fel az őrhelyen.
Mehetett ő tőle azután akárki fia ott keresztűl, még ha tábornok volt
is, ő senkit sem látott, nem hallott, nem tisztelgett, miatta akár a
faköpönyeget is ellophatták volna. Egyszer épen a felváltására jött
káplár azon kapta, hogy az őrállásra elfeledett szuronyt tűzni a
fegyverére, hanem a helyett olvasott. A káplár fogta és vitte Sándort a
kapitányhoz, nem ügyelvén azon szép mondásra, hogy «justum ac tenacem
propositi virum… non vultus instantis tyranni (magyarul «káplár») mente
quatit solida». Ha a kapitány olyan jó ember nem lett volna, be sokszor
megjárta volna Sándor azt az utczát, a hol a fűzfavesszők beszélnek, az
lett volna aztán igazán: «was der Wald spricht?»
Bizodalmas óráiban sokat elbeszélgetett katonai éveiről, legkevesebb
panasz nélkül; csak egy kellemetlen emléke volt belőlök: mikor télen a
havat kellett kihordani a kaszárnya udvaráról; ezt szivesen átengedte
volna másnak.
Néhány adomát feljegyzek utána, azon furcsán szomorú dolgok közűl, a mik
szegény közkatona fejében megragadnak, a ki ezer ismeretlen pajtás közül
egyiket-másikat minden ok nélkül megszereti…
… Egy szelid jámbor lakótársa volt Sándornak, kit valami vétség miatt
hadbiróság elé idéztek. A jó fiú, mikor az első emeletből a másikba
kellett felmennie, olyan érzékenyen búcsúzott el minden szobatársaitól,
mintha soha sem látnák többet. Azok kaczagtak rajta. Hiszen legfeljebb
egy pár napi ismeretség lesz belőle a porkolábbal, abba csak nem hal
bele. Petőfi azután kikönyökölt az udvarra nyíló ablakon s ott pipázott
a világba; egyszerre a fölötte levő emelet ablakából egy katonai
egyenruha forma bukfenczezik le előtte, majd kiverte szájából a pipát;
utána néz, csakugyan egyenruha volt, de benne volt maga a katona is, ott
a kövezeten még egyet fordult és azután meghalt. Az ő jámbor szobatársa
volt az. Félnapi kurta vasra itélték, s ő kivetette magát az ablakon…
… A másik pajtásának szeretője volt otthon. Sokat töprenkedett rajta:
hátha addig férjhez is megy, a míg ő kiszolgálta az idejét? Minden nap
várta tőle a levelet, soha sem jött, a legény mindig sápadtabb lett;
pajtásai tréfáltak, ingerkedtek vele, biztatták, hogy ne búsuljon: «más
város, más leány!» de a legényt nem vigasztalta semmi. Egyszer új
állomásra kellett átvonulniok, útközben a szomorú legénynek hallatlan jó
kedve támadt, dalolt, ugrálta a pocsétákat, s kötekedett társaival; «ez
a fiú ma vesztét érzi» mondogaták azok magukban. Egy helyen letelepült a
zászlóalj pihenni; az út mellett volt egy nagy szőlős kert, a szilva
épen érőfélben. «Fogjad csak kissé a puskámat», szólt a víg legény
Petőfinek, «megnézem, érik-e a szilva?» A fiú sokáig oda volt, már a
készülőt dobolták, a midőn sietve jött a szőlőpásztor, s jelenté az
őrnagynak, hogy egy katona lopja a szilvát. A katonák oda mentek, –
szegény fiú! nem hogy a fa gyümölcsét fogyasztotta volna, hanem még
magát is oda akasztotta rá szilvának…
… Volt egy nagy korhely fiú a zászlóaljban, férjek veszedelme,
menyecskék romlása, ki után minden városból elszökött egy-egy jámbor
asszony; ennek olyan volt már a háta, mint a jóféle kordován a sok
vesszőzéstől, s megszokta már a botot, úgy, hogy még csak meg sem
jajdult a harmincz alatt. És ez mind a szerelem sebe volt rajta. Gyakran
egész éjjel kimaradt a kaszárnyából, nem is mentette aztán magát érte,
hanem kiállotta a mi dukált. Egyszer szinte késő éjjel barangolt az
utczán; az őrálló észrevette s rákiáltott, hogy megálljon! a ficzkó a
helyett futni kezdett, az őr utána lőtt, s a sötét éjszakában vaktában
úgy találta, hogy a golyó szivén ment keresztűl. Rögtön meghalt, – talán
egy pár csókért.
Száz ilyen apró jellemzetes kalandot regélt Petőfi katonaéletéből; kár,
hogy azokat maga fel nem jegyezte. Egy kellemes emléke maradt fenn ez
időkből: egy jó, hű pajtás emléke, ki érzelmét s kenyerét megosztá vele;
ezt énekli meg későbbi verseiben annyiszor; ezt halmozza el legőszintébb
áldásaival, ezt dicsőité legtöbbször, midőn az ő nevét már bel- és
külföld elismeré, amazét nem említé senki. E név Kuppis Vilmos. Hova
lett, mivé lett? nem tudom. Reménylem, hogy Petőfi áldásai legalább ő
rajta foganatosak voltak.
Két év múlva kiszabadult a katonaságból Petőfi. Egyik jó szellem a
másikat segíti, őt a betegség és elgyöngülés segíté ki innen.
Ekkor még alig volt tizenhét éves – és már obsitos katona.
Késő évek után történt, midőn Petőfi már hírhedett költő volt, hogy egy
este belép hozzá egy bakancsos őrmester, s illő tisztelgés után kérdi
tőle, ha tetszik-e még rá emlékezni. Hogy ne emlékezett volna! Ő volt
egykori káplára Petőfinek. Csak azért kivánta őt most meglátogatni, ezen
jártában, hogy tisztelkedjék nála, s ha talán megbántotta volna
egykoron, ezért tőle bocsánatot kérjen. Petőfi nagy örömmel fogadta a
derék hadfit, de még csak arra sem birta rávenni, hogy nála leüljön;
tudja ő, úgymond, hogy ámbár Petőfi sem kapitány, sem tábornok, azért
mégis olyan nagy ember, a kit neki tisztelni kell. Ezt tartotta Petőfi
mindig a legnagyobb hódításnak, melyet versei az emberi sziveken
műveltek.
III.
Az első vers! az első nyomtatott vers!
Ah! ezen szó értelméről nincs másnak fogalma, mint a költőnek.
A mi a szerelmesnek az első «igen» szó, az ügyvédnek az első kedvező
itélet, az: – de hogy az! száz annyi a költőnek az első nyomtatott vers.
Minket is megragadott ez a szent őrültség, mit az udvarias világ
költészetnek nevez; Pápán voltunk, diákok voltunk, mi is alkottunk
magunknak tudóstársaságot.
Hát mi rossz volt abban? Lám az igazi tudóstársaság sem árt senkinek; mi
kárt tehetett volna hát a mienk? Neveztük mi azt illő szerénységgel
képzőtársulatnak.
Választottunk elnökül egy derék tanárt, aztán alelnököt, jegyzőket,
választmányi tagokat, tartottunk gyüléseket, a mikben szónokoltunk, úgy
mintha országgyülésen volnánk, szavaltunk, mint a szinpadon, s
vitatkoztunk apróságok fölött, mintha igazi tudósok volnánk. Olvastunk
fel verseket és novellákat, megbiráltuk, s a mi jó volt, azt beirtuk egy
nagy könyvbe, melyet híttak érdemkönyvnek. Ebben maig is találni olyan
verseit Petőfinek, a mik nem láttak napvilágot (értsd napvilág alatt
nyomdai festéket).
Ez aktiv mulatság a könyvolvasás passiv élvezetével levén összekötve,
kicsiny társaságunk közvetlen előmozdítója volt az irodalomnak az által,
hogy a megjelent jobb műveket megvette és bámulta.
És mégis akadtak pártosok, kik ez ártatlan mulatságunkat kigúnyolták, s
elnevezték szép társulatunkat képzelődő társaságnak.
Hogy sértett bennünket ez a gúnynév! Pedig pecsétje is volt már
társaságunknak, melyre nagyszerű geniust metszett egy pápai vésnök,
nagyobb volt a feje, mint az egész alak; ezzel pecsételtük meg a
diplomákat, miket tiszteletbeli tagoknak osztottunk. És mégis
kigúnyoltak bennünket.
A gavallérok és a betyárok, ez a két öröklött ellenséges osztálya minden
irodalom-félének, kik jobbnak tartották kávéházban és kocsmában
dőzsölni, míg mi szónokolunk és verseket deklamálunk. Pápán iskolai
törvény szerint a kocsmázás birsága volt tíz garas, a kávéházjárásé
pedig öt forint, minélfogva a gavallérok még jobban lenéztek bennünket,
mint a betyárok.
De ki lett víva nemsokára a társulat becsülete. Minden megelőző hír
nélkül, senkitől elő nem segítve, nem hiresztelve, egyszerre, mint az
üstökös, megjelenik az Athenaeum hasábjain egy vers Petrovics Sándor
aláirással (ez volt Petőfi családi neve).
Az pedig nem volt jelentéktelen dolog; akkoriban nem létezett hét
szépirodalmi lap, csupán csak egy, és az is nagyon válogatós volt;
szerkesztője Bajza és Vörösmarty.
Ez korszakot képezett társulatunkban. E vers kivívta számunkra az egri
nevet. Hogyan? az Athenaeumban jött ki a vers? lehetetlen! Pedig úgy
van, suttogták mindenfelé s kezdtek ránk valamit tartani.
– Most már te se nyugodjál addig – szólt hozzám Petőfi, büszke
öntudattal – míg tőled is meg nem jelenik valami.
És azután én sem nyugodtam addig. És azután adtunk ki egy egész könyvet,
a minek neve volt Tavasz, Szentmihályi Sándor viselte a költségeit; és
ha valaki olvasná azokat a furcsa verseket és novellákat, a mik azokban
vannak, hogy elmosolyodnék rajtok; én pedig, valahányszor azokat
előveszem, mindig valami olyan köny féle jelen meg a szemeimben; milyen
boldogok voltunk akkor!
IV.
On revient a ses premiers amours. Visszatérünk az első szerelemhez.
Petőfi első szerelme volt a szinpad. Ez a kaczér kendőzött múzsa, a ki a
kegyetlent, a szívtelent játsza azok előtt, a kik életüket kinálják
neki, a ki elcsábítja tisztes apák, anyák fiait, s midőn utána
bolondulnak, ott hagyja őket nyomorban vigasztalan, ki hagyja őket
nevetni, lepisszegetni, keresztűl bukni és azután hátat fordit nekik,
mint minden kaczér hölgy megbukott imádójának.
Mennyivel szelidebb lény vagy te költészet istennője! Te nem kérded
választottaidtól, milyen alakjuk van? te csak a szellemmel alkuszol,
téged érdekelni tud a szép lélek, az ember portetemével és kongó
hangjával semmi közöd.
A szini pálya csak töviseit termé Petőfi számára; a rózsákat osztogatta
bőkezüleg másnak. Egy-egy megszökött mészároslegény, a kinek nyalka
termete volt; – csavargó, részeges naplopók, kiket dörgő hanggal áldott
meg a természet; – bohóczkodó furcsa pofák, kik szerettek magukból
bolondot csinálni a közönség kedveért; – cziczomázott gavallérok, kiket
szép embereknek tartottak a kisvárosi kisasszonyok; – szemöldökrángató
intrikusok, kik olyan gyönyörüen tudták magukat rossz embereknek
álarczozni, hogy minden bolond rájuk ismerjen: ezek és ilyenek aratták a
tapsokat, a koszorúkat; Petőfit, a gondolkozó, a művészetben élő, a
szenvedélygazdag szinészt észre sem vette senki. Szerény alakja, kevéssé
szinpadi arcza, korlátolt hangterjedelme mind nem jó ajánlólevél volt
számára. A jobb emberek sajnálták.
Ő otthon, magányában Hamletre készült és Coriolánra, és a színpadon
vendégeket jelentett be, vagy ha nagy szerepet játszott, az a vőfély
volt a falusi lakodalomból, vagy az öreg apa a velenczei hölgyben,
Szökött katonában a notárius, Learban a király bohócza. Ő mind ezeket
tagadhatatlanúl saját felfogással tudta előadni, de mit használt, ha nem
volt bömbölő hangja, mely megrázza a karzatokat s tapsra kényszerítse
tenyereket.
A szinészvilág nem sokat adott rá, senki sem féltette tőle babérait, még
azzal is bántogatták, hogy nem ő az a Petőfi, a ki ama szép verseket
irja, hanem egy másik, ki itt és itt lakik. Az ilyenekért azután a
keserűségig dühös volt.
Még jobban fájtak neki az apró szerepek: a mi más senkinek sem kellett,
azt mind az ő nyakába rótták. Ilyenkor azután megtette azt az apró
boszúállást, hogy a legkomolyabb darabban olyan komikus néma személyt
csinált magából, hogy az egész közönség kaczagott rajta, s egy izben,
midőn valami gyűlöletes semmiséget kellett eljátszania, azt a tréfát
követte el, hogy a lovagköntös mellé kard helyett egy roppant bunkós
botot tűzött fel, s midőn a furibundus hős neki fordul, kiáltván, húzz
kardot gyáva stb. s ő kihúzta a bunkós botot, olyan kaczajt gerjesztett
vele, hogy a súgó is belesült a szerepbe. Ezért azután megbüntették öt
forintig, a mit azonban az igazgató, Komáromi, elengedett neki.