kényszerültem Magyarországról áttenni kit Spanyolországba, kit Mexikóba,
s alakjaimból spanyol hidalgókat s rézszínű indiánokat csinálni, a kikre
azután az idegen ruha s idegen bőr nem is illett semmiképen. Sőt
megtörtént egy négyfelvonásos darabommal, melyet az én kedves barátom, a
cenzor nem akart megbuktatni, hogy tehát minden ki legyen expiálva, még
egy vég jelenést csinált neki.
Be is fűtöttem vele.
Mennyi ideig kellett a közönséget a fehér sorok közt olvastatnom! még
most is megérzik a tollamon ez a félénkség. Hányszor segített ki Róma és
Graecia, ha egy kis szabadság-eszmére kellett hivatkoznom; s hányszor
laktam meg azt a jó Chinát, mikor hazai viszonyokra kellett példálózni.
Hiszen tudjuk, hogy egyidőben a «Pesti Napló» hirdetett (FK)
vezérczikkezője, ha valami igazat akart elmondani itthon, beült
Schleswig-Holsteinba, s úgy tett, mintha Dániának beszélne.
A cenzura kényszeríté az írót saját írói egyéniségének meghamisítására.
Senki a hamisítás által többet nem szenvedett, mint a mi Csokonaink.
Az a Csokonai, a kit a nyomtatás elénk állít, egy könnyűvérű, néha
mámoros, gyakran szerencsétlen szerelmes, sokszor hízelkedő, egy-egy
korszakában pathetikus filozóf; és mind ez egyesült is benne, kivált
élte vége felé, mikor a sors kereke lejárta. De hát az ifjúság lángja
hol maradt.
A költők nem voltak-e szabadelvűek akkor? nem rajongtak-e korukat messze
meghaladó eszmékért? Oh igen. Csakhogy azokat a lángokat a cenzura
koppantója szép óvatosan eloltogatta.
Hanem a hová azután a cenzura veres ónja el nem hathatott, a magánosok
írott gyűjteményeiben, ott most is megkaphatjuk Csokonainak, fájdalom
önmaga által, kényszerűségből, a nyomtatásban meghamisított költeményeit
a magok eredetiségében, a hogy azok a költő meleg szivéből születtek.
Mily kicsinyes volt az akkori cenzura akadékoskodásaival!
A Béka-egérharczban például a nyomtatásban ez van:
E közben a rút habokat
Mindinkább kezdi nyelni;
Mord! Rettung! kiáltja sokat,
Senkit sem hall felelni.
A kéziratban pedig ez:
E közben a feldult habot
Mindinkább kezdi innya;
Nincs Compostelli Jakab ott,
Sem Sennis Katalinja.[2]
Másutt ugyanazon költeményben a cenzor «egy ott hevert ladikot»
markoltat fel a hőssel, mi a kéziratban így áll: «egy rozzant
Nepomukot». Toldy kiadásában már ez utóbbira van visszaigazítva; de
Nepomuk szent nevéből még mindig csak két betű áll ott, a többit a
cenzor megtartotta magának.
Erős világot vet Csokonai egyéniségére a «Konstantinápoly» czímű
költemény, mely atyám írott gyűjteményében két részre szakítva fordul
elő; az utóbbinak czíme «A vallás». Ez is a törökkel takarózik a
nyomtatott kiadásban, s maga elé teszi Konstantinápolyt, melyhez pedig
se iránya, se irálya nem illik; amaz pedig pajkos szatira, emez pedig
egy emelkedett philosophi költemény, mely kezdődik egy új invocatióval.
S a mi fő, a nyomtatásban ki van hagyva belőle az a stropha, mely
kétségtelenné teszi, hogy biz ez nem csupán a török vallásra vonatkozik.
Az egész így szól:[3]
Denevér babona, bagoly vakbuzgóság,
Meddig lesz körmöd közt a mindenhatóság?
Míg ülsz a királyok koronáján, kincsén,
A vitézek karján, a népek bilincsén?
Míg az emberi nem hajdan a természet
Együgyű keblében nyugva heverészett,
Nem emelte még fel kiáltása szavát,
Hogy keresd a vak éj fiainak javát:
Boldog volt a világ; _a hit és a szentség_
_Nem volt a legszörnyűbb gonoszokra mentség;_
Állott a természet örök építménye,
Állt az emberiség legszentebb törvénye;
De mióta annak sok romlást szenvedett
Oldalába raktad bal madár fészkedet:
Azóta számodra rakja a lenyomott
Érzelem aztat a sok fényes _templomot;_[4]
Azóta adja ki a kenyért házából,
Kikapván éhhel holt kicsinye szájából,
A szent névre vágyó balgatag anya is,
Hogy tudjon mit vágni a dervis foga is.
_Sok bolond kiadja utolsó fillérét,_
_S letészi a mennynek árendáját, bérét,_
_Hogy mikor az oltárt építik számodra,_
_Kecskeszőrt vihessen ő is oltárodra._
_Nappali álmodban látsz ezer álmokat,_
_Éjjel a népek közt huholod azokat._
_Jőj ki a nappali fényre, hadd láthassunk,_
_Mennyei képedet látván, imádhassunk._
_Te a vak homályban rakod a templomot_
_És onnan igéred a paradicsomot;_
_Csak bétolongjanak hozzád a moséba,_
_Az észt és a virtust hagyod a kordéba’._
_Hát már ha valaki bőjtölget pénteken,_
_Hogy éhhel s mezítláb jár a szent helyeken,_
_Olyan nagy érdem-e egy két liturgia,_
_Hogy azzal az ember legyen Isten fia?_[5]
_Hogy paradicsomba’ és mennybe részt vegyen,_
_Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen?_
_Különben nem lehet idvezült törökké,_
_Ámbár emberséges ember volt örökké._
_Egy paradicsomot csak magának tetet_
_Minden nemzet s abból kizár más nemzetet._
Természet! emeld föl örök beszédedet:
Mindenek hallgatni fogják törvényedet,
S a kézzel fogható setétség eltűnik,
Az éjnek madara huholni megszűnik;
Egy jóltevő világ a mennyből kiderűl,
S a sok kigondolt menny mind homályba merűl.
Ah ti, már is abból fakadt indulatok,
Nyelvemre harsogóbb hangokat adjatok,
Emelkedj’ fel, lelkem! előre, képzelem!
Mint kiált fenszóval egyet az értelem:
Azonnal a setét kárpitok ropognak,
A szívről az avult kérgek lepattognak;
Tárházát az áldott emberiség nyitja,
Édes fiainak sebeit gyógyítja;
A szeretet lelke a földet beteli,
Ember embertársát ismét megöleli;
_Eloszolnak a szent és panaszos hangok,_
_Boldogító érczczé válnak a harangok;_[6]
_Azzal sok száz embertárson segítenek,_
_A min most egy czifra tornyot építenek._
Siess, késő század! jövel, oh boldog kor!
Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,
De jöttödre vígan zengem énekemet,
Vajha te csak egyszer említnél engemet,
Úgy e bajos világ bár rémítne tőle,
Nemes utálással halnék ki belőle.
Ez magyarázza meg azt az üldöztetést, a miben Csokonainak a saját felei
által is részesülnie kellett; azért maradt örökké vesztett híre: mert
hiszen semmi sem könnyebb, mint egy költőt a társadalom ellenségévé
dühíteni.
Egészen nagynak és fenköltnek engedi pedig láttatni Csokonait az a
verse, melyet a «hadról» ír. Ime a kézirat szerint annak befejezése. Az
eleje a had borzalmait festi, a vége pedig ez:
Minden rendet feljár a szörnyű setétség
Ijesztő ködébe’ a félelem s kétség;
A kirántott kardok csillámló ligete
A néző szemekre fényes homályt vete;
A halálnak sok száz czifra mészárosa
Áldozatjainak nyakait csapdossa;
Örül, mikor látja, hogy embertársának
Vércsepjei dühös karjára omlának;
Hízik az előtte fetrengő jajától
S tiszteletet kiván gyilkos szablyájától.
Meg ne itéljetek, emberek, ha kérdem:
Ez-e a valódi virtus és az érdem?
Melyért nagy híre lett sok gyilkos hóhérnak,
Pennáján az őtet dicsérő Homérnak.
Hát már a gyilkosság, szent egek, isteni
Dicső virtus? annyi embert öldökleni?
Az ártatlanoknak felkonczoltatása,
A szelíd városok s faluk feldulása
Olyanok-e, melyek által lehettenek
Sok száz gazemberek hérók és istenek?
Ha valaki megöl egy embert magába’,
Függesztik a Hámán szellős ablakába;
De a kik ezt sok száz ezrekkel cselekszik,
A nép még azoknak nevével dicsekszik:
Azt kerékre teszi, a neve pirata;
Ennek örök márvány oszlopot irat a.
Bár hazánk is, melynek minden krónikája
Még eddig csak ilyen hentesek táblája,
Adna már ezeknél egy szebb matériát:
Így írhatnék én is dicsőbb históriát.
Minő magas eszmejárás, s minő merészség kellett ahhoz, hogy azon időben,
midőn minden nép ittas volt a vértől s harczi dicsőségtől, egy költő így
arczába merje vágni a világ hatalmasainak az ő megérdemlett itéletöket.
De nem is olvasható ez az itélet nyomtatásban, mert a nyomtatásban így
végződik a vers:
Nem írhatom tovább reszkető kezemmel,
Az irtózás elhal képzelődésemmel.
Te, szelidebb Múzsa, fuss el e scénáról,
Ne gondolkodj ilyen gyász matériáról!
Vannak Helikonnak csendesebb rózsási,
Hol zúgnak az édes örömnek forrási:
Itt pengesd az estvén ezüst lantocskádat,
Elvetvén borzasztó hadi trombitádat.
Mert ha egy dalomat Rózsi helybe’ hagyja,
Nagyobb vagyok, mint egy Tamerlán hadnagya.
Minő esés ez! Minő foka a megaláztatásnak kellett ahhoz, hogy egy költő
szárnya annyira letörjön, hogy azt a dalt, melyet mint sas kezdett, a
királyok és hérosok feje fölött csattogva, mint szerelmes veréb végezze,
verébnéje előtt fetrengve a porban.
A felszabadult kor valóban tartoznék költőinknek azzal, hogy most, midőn
lánczok nem terhelik többé a szellemet, szolgáltatna nekik igazságot az
által, hogy keresné fel munkáikat meghamisítatlan eredeti szövegeikben s
mutatná be szellemöket ez ő eredeti tisztaságában.
PETŐFI ÉS ELLENSÉGEI.
Harmincz esztendő után! a mikor már az egyik por, a másik csillag: lehet
róluk így együtt beszélni.
Az alatt a rövid meteorfutás alatt, a mit az ő életpályája rajzolt az
égen, de sok ellensége volt! Ha nem támadt magától, keresett magának.
Igazán olyan volt, mint a gyémánt, a mely mindent megsért, s magát csak
gyémántporral engedi köszörültetni. Még a jó barátnak is csak poralakban
volt szabad megjelenni előtte, hogy csiszolni engedje magát általa.
Mikor Budapestre felkerültem, az első, a kivel Petőfi megismertetett,
Pákh Albert volt; még akkor nem tudtam róla sokat: Pákh aztán
közelebbről mutatta be magát: «én vagyok az a veszett kutya, a kit
Petőfi megénekelt». Hozzá volt intézve az a vers: «Isten veled, te
elpártolt barát! Veszett ebként, ki szivem megmarád…»
Valamikor az életrajz-író meg lesz akadva, hogy micsoda catastrophát
keressen e kifakadás háta mögött? Apróság volt az, valami olvasni elvitt
könyvön zördültek össze – levél útján. S Petőfi, a milyen könnyen
lobbant szeretetre, olyan könnyen a haragra is, az utóbbit csak a
férfiakra értve. Már ekkor ismét jó barátok voltak Pákhkal.
De korábban is tudta már, hogy mi az az ellenség? Szinész korában nagy
harczai voltak a rendezővel, a kit Almásynak hívtak: onnan tudom, hogy
Almásynak hívták, mert az egész társaságnál csak az egy színházszabó
fogta Petőfinek pártját, annak panaszolta el nehéz tusáit a zsarnoka
ellen, s a derék szabó igazat adott neki: «ha mégis gróf Almássy volna!»
Az a harcza volt vele ugyanis, hogy ő mindig drámában szeretett volna
játszani, a rendező pedig a népszínműveket kegyelte, (akkor támadt a
«Szökött katona», «Két pisztoly») s azt akarta, hogy Petőfi is
énekeljen, természetesen a chorusban. Az pedig rettenetes volt, mikor
Petőfi énekelt. A ki ő tőle hallotta azt, hogy «Három alma meg egy fél»,
annak nem kellett többet abból az almából egy gerezd sem. Semmi érzéke
nem volt a dalhoz, az operát úgy gyülölte, hogy soha egy dalmű előadásán
nem volt, s később is csak olyankor fogott a dalláshoz, a mikor azt
akarta, hogy szobatársa menjen el már hazulról. Már pedig Almásy úr
nézete szerint a szinésznek énekelni is kell, annálfogva Petőfit minden
délelőtt odaállították a karba, s hogy jobban a fülébe menjen a nóta,
Almásy (egyúttal karmester is) odaállt melléje a hegedűvel, úgy
mortifikálta órahosszant a betanítással. «Dejszen fürészelhet az úr az
én fülembe azzal a nyirettyűvel! mondá Petőfi: azért én még sem tanulom
azt meg!» E miatti gyülölete kiterjedt Németire is, a ki
népszínmű-énekes volt s a közönségnek jobban tetszett, mint ő. «Azt az
embert én egyszer megölöm!» mondá nekem több izben, úgy hogy én azt
hittem Németiről, hogy az maga Claude Frollo; – pedig a legjámborabb
ember volt a világon.
De még korábban is kellett Petőfinek ellenségeinek lenni. Még az
iskolából hozott el egynehányat magának. A mint az első költeményei
megjelentek, természetesen rögtön ott volt a sarkukban a kritika. Egy
lapban kegyetlenül lerántották Petőfit álnév alatt, megtagadtak tőle
minden talentumot s a verseit mind leócsárolták. Erre ő visszavágott egy
éles ellenbirálatban, melynek végsorai így szóltak: «Fogadjátok hazám
legszebb erényű ifjai hódolatom tömjénét». A ritkított betűkből e két
név jött elő «Szeberényi» – «Dömjén». Hajdan iskolatársai voltak,
riválisok a képzőtársaságban, azokra gyanakodott. Pedig valószínű, hogy
mind a kettő ártatlan volt benne: az igazi czikkíró soha se jött elő
magát felfedezni. Az idei országgyűlési vitákból emlékezhetnek, a kik
figyelemmel kisérték, arra a piros arczú evangelikus pap képviselőre, a
ki élczes beszédével oly derült hangulatba hozta a házat: erről hitte
azt Petőfi, hogy ő nyitotta meg ellenségei hosszú sorát. Tudniillik a
kritikusokét.
Mert hosszú sor lett abból.
Császár Ferencz, Hazucha, Zerfi, – kritikusi hypochondria, pedáns
æsthetikuskodás s a féltalentum irígykedése összefogott, hogy
megsemmisítse azt a lángészt, a kit nem kötöttek az ócska formák, a ki
nem tanult senkitől s azt írta, a mit érzett. Aztán volt akkor egy
szépirodalmi lap, a Honderű, szerkesztője Horváth Lázár, a kinek az a
törekvése volt, hogy a magyar irodalmat az arisztokratikus körök
szalonjaiba bevezesse, a miket Petőfi gyűlölt; ő meg a pusztát, a
kunyhót, a csárdát népesíté meg költészete eleven szellemeivel; aztán
az, a mit ő dalolt, szívből jött, földre talált; míg amazoknak a
zengeménye csinált dolog volt, sehol sem éledt meg. Természetes volt a
kettőjük közötti összeütközés. De Petőfi már ekkor nem volt egyedül,
tábora volt és organuma: hadjárat volt az, az egyik fél
megsemmisítésével végződő. – S mintha az önként jövő ellenség nem volna
még elég neki: egy pár vidékről feljött czelebritást, a kik barátilag
közelítettek hozzá, kíméletlenül leélczelt, azok között volt Szemere
Miklós is, az aztán revancheul írt egy persiffláló verset Petőfiről a
Honderűben, a melynek ez volt a refraineje:
«Az ebrudon kidobott Marczi
Zöld szerkesztője én vagyok!»
Tudniillik, hogy volt Petőfinek egy népszínműve «Zöld Marczi», a mit ő
maga jónak látott az előadás előtt visszavonni. No azért nem haragudott
meg Szemere Miklósra, tetszett neki is az ellenpoéma, s nevetett rajta,
ha azontúl úgy híttuk, hogy «Marczi Zöld».
Hanem annál keservesebben rájárt a rúd Horváth Lazira.
«Pedig aranyával fizetted egykor költeményimet». Ez a refraineja annak a
versnek, a miben Petőfi ezt az ellenségét megörökíté.
A harcz utoljára egész a puskaporig ment.
Horváth Lazi azt irta, hogy a «Honderü» Széchenyi István tetszését is
megnyerte, a ki ezt a calembourgt csinálta rá «Hunterri» (vadászparipa).
– «Az bizony, Honte des rues» (utczák szégyene), viszonzá rá a Pesti
Divatlap, Petőfi orgánuma. A mire aztán Horváth Lazi egészen kijött az
úri kontenanszeából, s minthogy a magyar szótár nem ad elég goromba
kifejezéseket, németül irta, hogy az egész «Pesti Divatlap» valamennyi
munkatársával együtt «ein Lumpengesindel von Gemeinheiten». Ebből aztán
párbaj lett, lövöldöztek, egészségesek maradtak; az ügy befejeződött,
hanem egymás között még sokáig az volt a titulusunk, hogy
«Lumpengesindel von Gemeinheiten», a mi Petőfinek olyan nagyon tetszett,
mint némely embernek a «belső titkos aranykulcsos tanácsos».
Végre egy neutralis téren felszólaló, de mindig incognito maradt derék
kritikus vetett véget a Petőfi elleni hadjáratnak, közé gázolva az egész
ellenséges hadnak. A hosszú czikkben számtalanszor előfordult ez a
kifejezés: «Császár és hasonmásai». Petőfi akkor épen otthon volt az
apjánál s felolvasta előtte a neki teljes elégtételt szolgáltató
czikket. Végig hallgatta a jó öreg korcsmáros, (ki már akkor büszke volt
a kitagadott fiára) s azt mondta rá, «úgy kell, az angyalát annak a
hasonmászó Császárnak!»
Igy tette ellenségévé Petőfi Kuthy Lajost is, kinek szintén sok jutott
abból az eredetiségből és genialitásból, a mi Petőfinél kincs maradt,
csakhogy ő azt mind aprópénzre váltotta fel. Nála az írói genie csak
eszköz volt, czél a gyors emelkedés. Ő volt az irodalom divatarszlánja:
elegáns szállást tartott s hölgyek körüli hódításaival szeretett
dicsekedni. Egy télen «jour fix»-eket adott, az írótársakat maga körül
gyűjtve, s ott igen élvezetes estéket töltöttünk kedélyes médisance
között. Egyszer azt kérdezte Kuthy Petőfitől: «Ugyan te Sándor,
szerettél-e már életedben úgy nőt, hogy pénzedbe ne került volna?» a
mire Petőfi rögtön visszavágott neki ezzel az ellenkérdéssel: «ugyan te
Lajos, szerettél-e már életedbe úgy nőt, hogy annak ne került volna
pénzébe?» – Néhány nap mulva staatsvizitet tettünk Kuthynál, Petőfivel.
Alig léptünk be hozzá, le sem ültetett, azt mondta: «rosszkor jöttetek,
barátim, épen egy szép hölgynek adtam légyottot, arra várok, jöjjetek
máskor!» – No csak ez kelletett Petőfinek, hogy őt valaki elutasítsa,
mikor látogatóba megy hozzá! A legközelebbi jour fixen a theázás közben
kiki elmondta, hogy mi új munkán dolgozik? «Én most egy regényhez
kezdtem, mondá Petőfi, a minek a czíme «a magyar Rinaldo Rinaldini»,
téged tettelek meg a czímszerep hősének!» – Ez Kuthynak szólt. – Arra ez
büszke önérzettel kelt fel az asztaltól s vállára veregetve Petőfinek,
azt mondá: «édes öcsém, nőjj te még egy kicsit, ha engem ennek vagy
amannak meg akarsz tenni!» – S több jour fixen nem voltunk nála. – Hozzá
is fogott Petőfi a «magyar Rinaldo» megírásához, hanem aztán
nevezetesebb dolgok jöttek közbe, a mik töredékben hagyták a megkezdett
szatirát. Csak 1848 tavaszán találkozott ismét Kuthyval; akkor ezt a
pozsonyi országgyülésből küldték le hozzá azzal a titkos megbizással,
hogy kémlelje ki Petőfit, mit forral a most megindult mozgalomban
(márcziusi napok voltak). Az a hír járt Pozsonyban, hogy Petőfi egy nagy
pórlázadást akar megindítani, s az urak ellen egy II. Dózsa Györgyöt
készül eljátszani. Kuthy szokásos szeleburdiságával össze-vissza
kérdezősködve, mintha csak szórakozottságból tenné, elkezdett Petőfi
íróasztalán az iratok közt hányni-vetni, mire Petőfi egész nyugodt
sarkasmussal ezt mondá neki: «tudod kedves barátom, jöjj hozzám máskor,
most a feleségemre várok, a kinek légyottot adtam». Kuthy elértette s
nem jött vissza többé, hanem Petőfi ki lett kiáltva bolondnak.
A magasabb politikai körök mindig annak tartották, s még akkor egy olyan
kaliberű szellemet elég volt agyonignorálni, hogy meg legyen bénítva,
skartba téve.
Magyarok Istene! Ha ma volna egy Petőfi, ötven helyen választanák meg
képviselőnek, akkor pedig megbukott a saját szülőföldjén,
Szabadszálláson; megbukott oly borzasztóan, hogy menekülnie kellett a
városból, mellékutakon, nehogy agyonverje az ellenjelöltje mellett
lelkesedett nép, őt, a nép apostolát! Ugyanakkor egy hajduböszörményi
poéta kegyetlen verssel tromfolta vissza a «betyár Petőfit», a kinek
költeményeit a piacz közepén égette meg a nép. A nép? Petőfi verseit?
Még csak arra sem érdemesítették, hogy az országgyülés padjai végében
valahol helyet adjanak neki. Mindenki ellensége volt. Még az édes jó
publikum is. Az «Életképek»-nek még márcziusban ezerötszáz előfizetője
volt, s márcziuson túl, mikor Petőfi is szerkesztőtársul lett
megnevezve, mikor azokat a leggyönyörűbb költeményeit írta, a mikor maga
körül még Aranyt, Gyulait, Szász Károlyt, Lévayt egyesíté munkatársul,
leszállt a lap négyszáz előfizetőre: a kiadó felmondott. S Petőfi
költészete akkor kulminált!
E mély elkeseredésében elpanaszolta a szabadszállási bukása esetét
lapjainkban, elmondva a visszaéléseket a választás előtt és alatt. Erre
az akkor legelőkelőbb lapban az ellenjelölt, ha jól emlékszem a nevére,
Nagy Károly részéről egy válasz lett közzé téve, a miben az Petőfit
«gazember»-nek nevezi.
Hiszi ezt valaki? Egy Petőfi neve után a «gaz» epitheton! Ugy-e, hogy
mese ez?
Petőfi azonnal Pálffy Albertet és engem küldött, mint segédeket a
megsértőhöz, lovagias elégtételt követelni. A kihivásra a nagyérdemű
hazafi azt felelte, hogy ő bizony pisztolyra senki fiával se verekedik,
«hanem álljon elém az a Petőfi egy szál kardra, s tudom, hogy úgy ketté
hasítom, hogy fele erre, fele arra esik!»
Ketté hasítani egy Petőfit!
Most meg aztán porszemenkint raknók össze, csak tudnók, hogy merre fujta
széjjel a szél?
Mi aztán kiadtuk a bizonyítványt, hogy a képviselő úr nem akar lovagias
elégtételt adni, s Petőfinek el kellett tenni az emlékei közé a keserű
megbántást.
Elment aztán külömb ellenséget keresni, a csatamezőre. De a míg azt az
utolsó ellenséget megtalálta, azt a doni kozákot, a kinek a vasa a
legdrágább vér után szomjuhozott, még sok ellenséget kellett megismernie
– a maga nemzetéből. Egy idegen, a lengyel Bem, tudta csupán megbecsülni
e vékony testben az isteni lángészt. Őt kisérte Petőfi minden
csatájában, mint honvédtiszt. Erdély dicsteljes visszafoglalása után
kinevezte Bem Petőfit őrnagynak. Hiszen bizony «katonának» nem valami
derék darab hús volt Petőfi, talán nem is tudott volna egy zászlóaljat
en échellon debouchiroztatni, de ha őrnagy lehetett volna, lovat kapott
volna, nem menekült volna gyalog a segesvári ütközetből. Mondtam már,
hogy bolondnak tartották. A kormány egyik tagja azt mondá nekem felőle,
hogy minden őrültnek az a legelső symptomája, hogy a ruhát nem tűri
magán: Petőfi már elkezdette nem tűrni a «nyakravalót». S azért, mert
nem akarta felkötni a nyakravalót, a hadügyminiszter nem erősítette meg
a kinevezését. Ekkor aztán letette a tiszti rangját.
Mikor aztán a végső erőfeszítés napjai következtek el a nemzetre, a
mikor csak egy csodalelkesülés hozhatott még diadalt, akkor írt Petőfi
egy lelkesítő riadót, s azt beküldte a kormánynak, hogy nyomassa ki egy
millió példányban, oszsza ki a nép és a hadsereg között, neki pedig
adjon minden példányért «fél krajczárt».
A kormány nem nyomatta ki a költeményt millió példányban, s nem adott
érte a költőnek fél krajczárt darabonkint.
Pedig már akkor tízezer forinttal többet nyomatni a bankóprésnek akár
ide, akár oda. S ha azt megkapta volna Petőfi, vehetett volna magának
szekeret, lovat, nem kellett volna gyalog menekülnie a segesvári
csatából, utolsó ellensége, a doni kozák elől.
Most aztán az egész nemzet jó barátja már: csak az kellett, hogy
meghaljon. S jól járt. Most egy darabban kapja azt a nagy követ, a min
emlékszobrának lába fog nyugodni; ha élt volna e harmincz éven át, azt a
nagy követ mind apró darabokban kapta volna a fejéhez verve.
* * *
Még egy ellenséget kell megemlítenem: az én vagyok.
Én magam.
A kihez ezt irta:
«Miért szeretsz te engemet,
Kit annyian gyűlölnek?
S én, a ki annyit gyűlölök,
Téged miért szeretlek?»
S mi mint mélyen meghasonlott haragosok váltunk el egymástól.
Nehéz eset volt az.
A magyar kormány ujonczot és pénzt kért az országtól, czímszerint az
osztrák hadsereg kiegészítésére, de valóban egy nemzeti hadsereg
felállítására. A szín, melybe a javaslat burkolva volt, gyűlöletesnek
tünt fel. Hogy azt Kossuth Lajos ajánlotta, az nem enyhíté Petőfi
ellenszenvét iránta. Ő Kossuthot nem szerette. Érezte, hogy az neki
vetélytársa a magyar nép előtt, s az lesz a nagy világ előtt. Tudta,
hogy a mit ő eszmékben, azt Kossuth tettekben alkotja meg: a magyar nép
felszabadítását, s féltékeny volt a nagy sikerre. És talán sejtette,
hogy a mit ők ketten csinálnak, az megmarad és egyik a másikat el nem
felejteti. A politikai világ minden matadorját vetélytársainak tartá s
ezt nem titkolta.
Az országgyülés óriási többséggel fogadta el a jól megértett
törvényjavaslatot, e többség közt volt Vörösmarty is.
Erre irta Petőfi azt a költeményét Vörösmartyhoz, melynek refraineje ez:
«Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.»
E költemény fölött hasonlottunk meg.
Emődy Dániel közös barátunk szobájában volt az utolsó összejövetelünk.
Én nem szóltam neki a kérdés politikai oldaláról, csak arra kértem, hogy
tekintse a személyt, a ki ellen írt.
«Vörösmarty neked is, nekem is, második atyánk volt. Ő vezetett be az
irodalomba; ő pártfogolt, ő szeretett bennünket, ő figyelmeztetett
hibáinkra. S a ki négy szemközt mondja meg hibáinkat, az nem
kritikusunk, az barátunk, az apánk. Nem szabad őt megtámadnunk!»
Ezt mondtam neki.
Ő erre azt felelte:
– És ha igazi apám volna sem kimélném ezért, a mit tett.
Én mondtam neki, hogy mint szerkesztőtárs, kiadhatja a lapunkban e
verset; de én ki fogom nyilatkoztatni, hogy az helyeslésem nélkül
történt.
És mégis kiadta.