csapásként érte.
Társadalmi gyűlhelyünk még mindig a mindnyájunktól becsült Csengery
lakása volt a mostani Pálffy-féle házban; ugyanott volt Landerer és
Heckenast nyomdája, a hol a Pesti Hirlapot nyomtatták.
Egy délután Czakó, a nagyhatású drámák költője, oda megy Csengeryhez, ki
épen akkor segédszerkesztőjével, Emődyvel értekezett a lap berendezése
felől. Czakó leül a pamlagra s leveszi a falról Csengery czéllövő
pisztolyainak egyikét. Emődy figyelmezteti rá, hogy az meg van töltve.
Erre Czakó azt mondja, hogy: «Én ezzel a pisztolylyal húsz lépésnyiről
ellövök egy huszast». Nem ügyeltek rá, s csak a gyutacs-csattanás
hangjára fordultak felé. Igen, csak a gyutacscsattanást lehetett
hallani, mert a pisztolydurranást Czakó feje fogta fel: a szájába vett
fegyverrel agyán keresztül röpíté a golyót. Soha sem tudta meg senki e
borzasztó tettének indokát. Vele egy nagy jellem s egy kitünő lángelméjű
drámairó veszett el. És ez esemény után vége szakadt a Csengerynél
tartott társas összejöveteleknek.
Itt most egy hézagot hagyok vázlatomban, melyet majd későbben fogok
betölteni, miután nem tartozik szorosan felvett thémámhoz az, hogy minő
hatással volt az ifjú magyar irodalom, különösen a hölgyközönségre. Azt
mindenki tudja, hogy a hányan e phalanx ifjai közül megnősültek, mind
irodalmi érdemeikkel szerezték meg a feleséget, s a kik agglegények
maradtak, magoknak tulajdonítsák, minek válogattak olyan sokáig.
Petőfi többször tett körutat az országban, s a merre járt, mindenütt
örömmel fogadták, s a hol lángoló verseit szavalta, ott mindenütt
tüzet-lángot hagyott maga után.
Egyszer aztán a tűzzeljátszásnak az lett a vége, hogy megházasodott s
haza hozta Szendrey Juliát. Ezért volt a három szobás szállás. Egy volt
az enyim, egy Petőfiéké, előszobát és ebédlőt közösen használtunk;
együtt ebédeltünk, de vendéglőből hordattuk az ételt: Julia nem táplált
gazdasszonyi hajlamokat.
Ez időtől fogva az Életképek munkatársai is megszaporodtak egygyel.
Petőfi Julia is írt bele: nőkről a nőknek. Szabad, merész gondolatjárása
volt, egészen összeegyező férjeével: néha excentrikus, de mindig
szellemdús.
Én megvallom, hogy nem találtam olyan szépnek, mint a minőnek Sándor
versei megörökíték: alacsony termete volt, egészséges arczszine, de
férfias metszésű szája; mindegyik szeme szép volt külön, de a kettő közt
nem volt összhangzás; a mellett rövidre nyirott hajat viselt; s épen úgy
tudott ember nem viselte divatokat kitalálni, mint Sándor. Egyszer
főkötő helyett egy nemzeti színű csigaalakú phrygiai sipkát csinált
magának, abban ment színházba; Sándor el volt ragadtatva tőle; nekem
pedig torkomon akadt a szó, mikor azt kérdezte tőlem a főkötőről: hát
hogy tetszik?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Most következnek az álmok, a mikről fentebb Depscher uram tejéről
emlékezve beszéltem. Sárkánytej volt az; oda ne menjetek, ifjak, inni
belőle.
Csodálatos a poézis hatalma! Tejet inni s bordalt irni tőle; lenni
osztrák-magyar cenzurázott poéta s irni a világszabadságról, magyar
nemzeti nagyságról.
És a hatás nem maradt el. Petőfi költeményei – a Kard és a Láncz, a
Dalaim, az Isten csudája, A bilincs, Véres napokról álmodám, A magyar
nemzet, Egy gondolat bánt engemet – mindenütt rokonszenves lángra
gyulaszták a sziveket, s az egy Szigligeti népszinműveivel többet tett
Budapest nemzetiesítésére, mint minden törvényczikkelyünk. Felébreszték
a nép iránti szeretetet. Fölemelték a népiest a költői régiókba. Mi
többiek is hordtunk egy-egy követ ez épülethez, mi is szóltunk egy
hangot e költői nemzetébresztő hajnalriadóba.
Egyszer a hajnalodás alatt azt álmodta a világ, hogy Európa megifjodott.
Márczius 15-ike volt: Attila halálának napja, Julius Cæsar halálának
napja…
Európa egyik szélitől a másikig zengett e szó: népszabadság.
Fenn Pozsonyban az ország rendei tanakodtak a reformokon. Nehéz munkájok
volt: az önzés egész tábora kapaszkodott kezeikbe-lábaikba.
Egy adoma maradt fenn ez időből. Batthyány Lajos egy hangversenyen
találkozott István nádorral; a főherczeg kérdezé tőle: hogy állnak a
kilátásaink az országgyülésen? mire Batthyány azt felelte: «Nagyon jól,
fenséges uram, megverjük a pecsovicsokat, csak úgy zúg!»
Pálffy Albert barátom nagyon jól fog emlékezni erre az adomára, mert
azon Csengery-féle estély után, a hol azt hallottuk, együtt mentünk
haza, s ő olyan hangosan, a hogy tüdeje birta, kiáltá végig a csendes
utczán e szókat: «Éljen ötödik István király!»
No de ez régen volt, talán nem is igaz. Csak egy tanú van rá s azért fel
nem akasztanak senkit.
Az ország rendei tehát verték a konservativ urakat, csak úgy zúgott; de
azoknak meg nagyon erős bőrük volt: tűrték.
Segítsünk rajtok egyet.
Pozsonyban a parlamenti kormány iránti törvényjavaslat készült, de fenn
volt akadva a felső tábla ellenállásában.
A párisi népmozgalom pedig széles gyűrűkben kezdte fölverni az alsó
néptengert.
Itt lenn Pesten a szabad elvek bajnokai az ellenzéki körben szervezték
az országos ellenzéket. Irinyi tizenkét pontban formulázta az ország
kivánalmait. Azokat az ellenzék elfogadta. De nem tudott velök mit
kezdeni. A higgadt öregek fel akarták azokat küldeni az országgyülésnek,
a még higgadtabbak csak az ellenzéki pártnak.
Ekkor jön a híre a Bécsben kitört forradalomnak.
Nem lettünk volna méltók az ifjú-kor hevére, ha ez a hír fel nem
villanyozott volna bennünket.
Négyen voltunk együtt dohányutczai szobámban: Petőfi, Vasváry,
Bulyovszky és én. Társaim rám bízták, hogy fogalmazzam a pesti tizenkét
pontot a néptől érthető alakban; Petőfinek egy költeménye volt készen e
napra. És aztán előre! kiáltá Vasváry, s a mint a tőrbotjával előre
sújtott, a tőr kirepült pálczahüvelyéből, mintha mutatni akarná az utat.
Siettünk a Pilvax-kávéházba, hol irótársaink szoktak összegyülve lenni.
Engem feltoltak az asztalra, hogy olvassam fel: «Mit kiván a magyar
nemzet». Valami villanyos melegség állta el akkor minden tagomat: érzém,
hogy végzetes szó az, a mihez kezdek; de el voltam rá szánva, ha
áldozatul esem is. Ki lett mondva. Utánam Petőfi olvasá fel
halottföltámasztó költeményét: «Talpra magyar, hí a haza! itt az idő,
most vagy soha».
S most hová innen? Oda, a hol ifjú tűz van: az egyetemre.
Ugyanazon villanyárasztó jelenet, de már a csoportosult ifjúság buzdító
riadala mellett, kinek nevében a vállakra emelt Vidacs János felelt a
felhívásra.
S hová innen?
A nyomdába! Nem ismerünk censort többé, kinyomatjuk a nemzet követelését
és Petőfi buzdítóját.
Landerer nyomdája előtt már valamennyi irótársunkat mind együtt
találtuk; itt csatlakozott hozzánk Irinyi is, és a nemzeti színház
tagjai, férfiak, nők.
Esős, sáros idő volt, a közönség esernyőket tartott kalapjai fölé.
«Ej, uraim! kiálték a közönségre, lehet, hogy egy óra mulva a golyók
hullanak ránk eső helyett: akkor elfutunk-e?»
S arra minden esernyő eltünt a fejek fölül.
De eltüntek még a kalapok is abban a pillanatban, a midőn Irinyi az első
példányát a nemzeti követelésnek felmutatá e szóval: «Ime a szabad sajtó
legelső nyomtatványa!»
A nyomtatógépet mindjárt legelső ragadta meg Irinyi, a második nyomást
Petőfi, a harmadikat én tettem vele, hogy ha a merénylet szerencsétlenül
üt ki, minket érjen a csapás, ne az ártatlan nyomdai személyzetet. Így
lett kinyomtatva Magyarországon a szabadsajtónak legelső terméke. Így
született meg a sajtószabadság, ifjú pályautódim!
Eszembe jut, hogy az alatt, a míg a tizenkét pontot szedték, felhivattak
a nemzeti kaszzinóba, mely ugyanazon ház első emeletén volt s ott egyike
a legkonservativabb uraknak – a kire mindenki rá fog ismerni, ha azt
mondom hogy neki volt a legnagyobb hasa a kaszinóban – azt a tanácsot
adta nekem, hogy a tizenkét ponthoz még vegyünk fel egyet: a papi
jószágok elvételét. «Úgy-e bár, mondám, azért, hogy a 13-dik ponttal
megbuktassuk a többi 12-őt? Köszönöm a jó tanácsot!»
Nem feladatom a márcziusi napok történetét e helyütt megírni; csupán az
ifjú irodalom hatását a közéletre vettem thémának. Azért csak az ide
vonatkozó adatokra szorítkozom.
A sajtót még aznap szabadnak nyilvánitá a helytartó tanács, s a lapok
már censura nélkül jelentek meg, de nagy óvatossággal.
Hanem a főrendek oda fenn Pozsonyban még mindig nem akartak róla tudni,
hogy mit kiván a magyar nemzet.
Ekkor írt Petőfi egy verset, mely e sorokkal kezdődik:
«Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?
Nem viszket-e egy kicsit a nyakatok?»
végződik pedig így:
«Vasvillára velök, azután szemétre!
Ott egyék őket kutyáink ebédre!»
S a mi a kettő között esett, az valami irtózatos dæmoni költészet! Pokol
sötétjén átvillámló pokoli tűzsugarak!
Mikor ezt a verset az irói körben, az úgynevezett közvélemény asztalánál
felolvasá Petőfi, én azt mondám neki: «Égesd el ezt a verset!»
Ő szemembe nézett egy perczig, gondolkozott. Nem volt szokása soha
megbánni, a mit tett, kitörülni, a mit leirt: hanem ekkor fogta ezt a
lapot, a lámpa fölé tartá, s a rettentő költemény lobbot vetett.
De azért nem veszett el nyomtalanul. Valaki a jelenvoltak közül megírta
azt Pozsonyba, a mi emlékében ragadt belőle, s ott egyszerre elterjedt
az a hír, hogy Petőfi negyvenezer fegyveres pór élén áll a Rákoson s
Dózsa Györgyöt utánozni készül.
E remegés órájában lép be Széchenyi István az egybegyült főurak közé, s
e szavakkal kezdi üdvözletét:
«Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?»
A főrendek még aznap egy szó ellenvetés nélkül elfogadták a követi tábla
határozatait.
Hanem Petőfi verse után sokat kutattak még. Egyszer Kuthy is oda jött
hozzá s össze-visszahányta Petőfi iratait, s nagyon példálózott a
versre, de nem tudhatott ki semmit. Az meg volt semmisítve. Még Petőfi
hagyatékában sem található fel; egyedül Sükei tudta, ki egy hallásra
megtanulta azt, ő pedig meghalt.
Csodálatos idők következtek azután. A megindult mozgalom túlnőtt
mindnyájunkon.
De nem akarok a politikai mozgalomról beszélni, csak az irodalomról
beszélek.
A mozgalom első napjai fényesek voltak; diszes közönség, urak,
polgárurak, úrhölgyek kisérték zászlóinkat; mindennap népgyülést
tartottunk a múzeum terén s ott a lépcső mellvédén állva tartottunk
szónoklatokat a néphez.
Hanem egy napon a mellvédi szónok állványt elfoglalva találtuk új
emberektől, a kiket soha sem láttunk, a hallgatóság tömegét megtarkítva
olyan alakokkal, a minőnek létezéséről addig fogalmunk sem volt:
rongyos, sáros, vad kinézésű emberek, botokkal kezeikben, késekkel
csizmáik mellett, ordítozó, bőszült tömegek. Ezek nem a mi embereink! Ez
a reactio csőcseléke.
Szónokuk, kiben sokan megismertek egy helytartósági hivatalnokot, (nevét
nem akarom megörökíteni), ugyan szép dolgokat beszélt.
Szerinte minden eddigi népvezető áruló; a legelső teendője a népnek az,
hogy gyújtsa meg négy végén a várost s aztán foglalja el a kaszárnyákat!
Szerencsére a nép józanabb része túlnyomó volt s nekünk sikerült a
veszedelmes izgatót leszónokolnunk a helyéből; hanem ekkor azt mondám
Petőfinek: «Barátom, a vasvilla ellenünk fordult, itt nem rendezünk
többé tollal és parapléval, ide kard kell».
És aztán kötöttünk kardot.
Karddal járt minden ember az utczán, a diákok az iskolába, a szinészek a
próbára. Vendéglőbe, kávéházba, mindenüvé magunkkal vittük a kardot.
Petőfinek volt egy olyan széles pallosa, a mivel sétálni szokott, hogy
azt már guillotinnak csúfolták. S hogy a kardnak megfelelő jelvényünk is
legyen, óriási veres tollakat tűztünk kalapjaink mellé; toll nélkül nem
járt senki az utczán; nemzeti szinű csillagnak pedig mindenki keblén
kellett lenni, a kinek gyöngéd összeköttetései voltak, annak a nemzeti
czimer hímezve a kokárda közepére. Nekem volt egy ötszinű is, veres,
zöld, fehér, kék és aranyszinű, az utóbbiak az erdélyi uniót
jelképezvén. Utóbb puskát is akasztottunk a nyakunkba, a nélkül
reggelezni sem ment az ember.
De hát meg volt ennek a maga haszna.
Az említett reactionárius zagyva csőcselékkel még sokszor volt
találkozásunk a kormánynélküli napokban, a midőn heteken keresztül
egyedül a nép által választott biztossági választmány kormányzá a
fővárost. Titkos izgatóik elő-előuszíták a szurtos, gyanús,
napfénykerülő hadat rejtekodúiból, s majd a terézvárosi zsidók
kirablására bőszíték fel, majd a budai katonai kormányzónak adattak
macskazenét, s ilyenkor a kardos, puskás iró és proletár sereg mindig jó
szolgálatokat tett, visszakergetve medrébe a piszkos áradatot.
A legzajosabb napunk volt márczius 30-án. A késő este megérkezett gőzös
utasai azt a hírt hozták, hogy a dynastia megtagadta az ország
kivánalmainak teljesítését. A késő éj daczára elterjedt a rossz hír, s
éjfélfelé megteltek az utczák zsivajgó tömegekkel, mik mind a városház
felé tartottak s elfoglalták annak bejáratait, lépcsőit. Én a
bizottságban voltam akkor s rögtön siettem haza a rossz hír vételéről
Petőfit értesíteni. Ő már lefeküdt akkor. Én nemzetőri fegyveremért
siettem, s az alatt Petőfi Julia utánam jött és kért, hogy ne engedjem
férjét elmenni velem, ő retteg az életeért. A veszély perczében mégis
erősebb volt nála a hitvesi szerelem, mint a honleányi dicsvágy. Nekem
igen könnyű volt Petőfit otthon marasztanom, csak az egyetlen közös
kapukulcsot kellett magammal vinnem, mely addig közös cselédünknél állt
s azután abból a házból ki nem jöhetett senki. Petőfi az ablakból
kiabált utánam, s kitagadással fenyegetett, ha ki nem bocsátom, de én
abból persze nem hallottam semmit. Útközben találtam Vasváryt, Irinyit,
Oroszhegyit, s még több irótársamat, kik szintén fegyveresen a
városháztérre siettek; a nép ingerült volt reményei meghiúsultán, s
mindenütt a «fegyverre» kiáltás hangzott. A szabadságtér közepén az új
belügyminiszter: Szemere kisérté meg a népet lecsillapítani. Azt ki sem
hallgatták: az általa alkotott sajtótörvények óta, miket nehány nappal
elébb épen azon a téren égetett meg a nép nyilvánosan, ő nem volt
népszerű ember. Azután Nyáry kezdett el beszélni, de egy fékevesztett
csoport veres zászlóval a kapunak rohant ordítva: félre kell verni a
harangokat s kitűzni a veres zászlót!
A toronyhoz vezető lépcsőt csak egy maroknyi fiatal nemzetőr védte; azok
között álltam én is; a mellettem állót Fekete Tóninak hívták. A felfelé
rohanók között megismertem a minapi népszónokot a muzeumtérről. De
szuronyaink hegyénél nem jöttek tovább, visszavonultak meghunyászkodva,
s az alatt Nyáry és Klauzál lecsendesíték a feltámadt tömeget, előadva,
mit felelt az országgyülés a királyi leiratra, s ez megnyugtatott
mindenkit. És más nap jött a hir, hogy a király minden kivánatát megadta
a nemzetnek, és akkor illuminatio fényében úszott az a város, melyet egy
nappal elébb egy hajszálon mult, hogy fel nem gyujtottak.
Mikor szállásomra visszatértem, azt mondám Petőfinek: «Barátom, a mi
tollunk bevégezte dolgát, most a szurony missiója kezdődik». Úgy is
lett.
A magyar fiatal irók szerepeltek még azontul is, mint férfiak, mint
politikai párthivek, mint katonák, de irói küldetésök megszünt.
Voltak igen szép ábrándjaink, a mik csak költői kedélyekben
fogamzhattak; de valljuk meg, hogy biz azok csak ábrándok voltak.
Ilyenek voltak a testvéresülési ünnepélyek.
Mi összehívtuk a szerb, a román, a horvát fiatal irókat; kölcsönös
fogadást tettünk velök, hogy elnémítjuk a testvérgyülölet hangjait
hazánkban s a közös szabadság érdekében egyetértve működünk ezentúl.
Szép gondolat volt. Poéták voltunk! – Máskép rendezte azt az élet.
Meghívtuk a bécsi fiatalságot Pestre, s azok el is küldték hozzánk
üdvözlő deputatiójokat, mi sorba csókoltuk valamennyit. Nagy díszebédet
rendeztünk tiszteletökre. A küldöttség egyik vezérszónoka kitünő ifjú
volt, mindig versben beszélt, s ha párbeszédet kezdett vele valaki,
minden szavára kadentiát mondott. Ebéd fölötti toasztjai mind
alexandrinusokból álltak. Mikor a bankett elnöke: Patay József e költő
képessége fölött a német szónoknak méltó bámulatát fejezé ki, az
megmagyarázta neki a dolgot, hogy az igen könnyű:
Ist der Reim nicht gegenwärtig,
So ziehe ich meine Dose,
Nehme d’raus eine Prise,
Und der Vers ist sogleich fertig.
Mi is küldtünk fel hozzájok viszont egy küldöttséget, melynek szónoka a
mi tűzvérű költőnk: Vajda János volt, ki tartott is egy olyan szép német
beszédet a glacis-n felállított bécsi nemzetőr polgártársaknak, hogy
azoknak a kommandánsa, gróf Hoyos, kardot rántott s le akarta vágni a
szónokot, hogy az ő nemzetőreinek ne hirdessen ilyen veszedelmes
dolgokat.
És azután jött a szurony missiója, s az elvitte a poétákat: kit erre,
kit arra, kit a csatatérre, kit a politika mezejére, a hol egyformán meg
lehet halni a költőnek.
Csoda-idők voltak azok.
Petőfi, a fiatal férj, elhagyta ifjú nejét, hogy a csatába menjen, s az
a nő, ki fél év előtt még remegő szívvel tartá vissza férjét egy utczai
riadalba elegyedéstől, most maga küldte férjét a csatamezőre és maga is
kisérte őt útjában. Degré, Kerényi, Lisznyai, Dobsa, Vasváry, Xantus,
Vajda, Kecskeméthy, Egressy a harcztérre siettek. Oroszhegyi
guerilla-csapatot vezetett: még a beteges, dadogó Sükei is felköté a
kardot s bandukolt a Vérmezőre a többiek után.
A fiatal újoncz költők, kik még szerelmes verset irtak tegnap,
Szathmáry, Tóth Kálmán, Vadnai, gyerekek, kiknek arcza még az anya
könyétől nedves, siettek a harczba és velök együtt az országnak összes
litterátus fiatalsága; kiürültek a tanodák, még a zárdák növendékei is
fegyvert ragadtak, s a zirczi barátok kolostorában maga maradt a vén
guardián. A literatura ment legelől vérét elpazarolni.
A kik pedig itthon maradtak, azokat elnyelte a politikai Asztaroth, ez
az emberáldozatot követelő szörny.
Bajza politikai lapot szerkesztett; Vörösmarty politikát szedett színbe;
Szigligeti politikát dramatizált; Egressy kormánybiztosnak ment; Pálffy
«Márczius 15-ike» czímű lapot szerkesztett Csernátonyval, melynek
mottója volt: «Nem kell táblabiró politika»; Kemény, Csengery, Kuthy,
Pompéry, Jósika, Bulyovszky kormányhivatalokba léptek; Vas Gereben
kormány-néplapot adott ki, s mi többiek mind politikát verseltünk,
politikát novelláztunk, politikát vezérczikkeztünk, vagy néha politikai
küldetésekben próbáltuk, hogy nem akad-e a nyakunk a kötélben, mint
mikor egyszer Csernátonyval az ostromlott Bécsben jártunk, a mit majd
máskor mondok el.
A közönség pedig azon kezdte, hogy nem olvasott semmit. Nem kellett
annak egyéb, mint a falragaszok.
Úgy, hogy annak a csaknem egyedüli szépirodalmi lapnak, melynek 1848
első felében még másfél ezer előfizetője volt, midőn azt a második
félévben az ország legnépszerűbb költőjével, Petőfivel együtt
szerkesztettük, leszállt az előfizetői száma 400-ra.
Sőt megtörtént, hogy Petőfi, a haza kedvencze, az országgyűlési
képviselő-választásnál mint jelölt egy nagyon egyszerű polgártárs
ellenében saját szülőföldjén megbukott, mi kedélyét még ingerültebbé
tette. Győztes ellenfelét, ki őt hírlapban megsérté, ki is hívta
párbajra, Pálffy és én voltunk szekundánsai, de biz a táblabíró úrnak a
párbaj nem kellett. Azt mondta, hogy ökölre kimegy, de pisztolylyal nem
jó tréfálni.
Nem kellett a költészet többé. Még a tábori danákban is inkább a
közkatona csinálta verseket danolták, mint Petőfi vagy Arany remek
riadóit.
Utóljára minden munkatársam elhagyott; egyedül maradt mellettem
segédszerkesztőm, Ludassy Gans Mór, kiről utóbb bebizonyult, Pulszky
szavait idézve, hogy: «nem olyan nagy költő, mint a milyen nagy szerző».
Az 1849-ik év eleje aztán ezt az utolsó pislogó lángot is elfújta s
Magyarországnak nem volt irodalma többé. Küldetését bevégezte ez
irodalom; mehetett meghalni. Nem akarom elmondani itt, hogy mi lett a
szétzűllött költő-csoportból. Az nagyon hosszú volna, és nagyon szomorú.
Bevégzem visszaemlékezéseimet egy kevesek előtt ismert adattal, mely
tanúbizonyságául szolgáland végső állításomnak, hogy a fiatal irodalom,
mely az 1848 márciusi napokig csalhatatlan befolyást gyakorolt a hazai
közszellemre, e napok után már csak viszhangja volt az őt túldörgő
közhangulat tengerzajának.
Mikor már le volt aratva a véres mezőn minden, akkor eszébe jutott egy
közvádlónak a rémuralom korszakából a magyar irodalom is. Nevét nem
mondom meg. Rajta van a multakra vetett fátyol. Ez a kegyelmes úr
harminczkét magyar írót ajánlt a vértörvényszéknek kivégeztetésre. Ezek
voltak: Vörösmarty, Bajza, Szigligeti, Petőfi, Arany, Csengery, Pálffy,
Degré, Lisznyai, Szalay, Irinyi, Táncsics, Emődy, Gyurmán, Egressy,
Vasváry, Sárossy, Csernátony, Lauka, Sükei, Vas Gereben, Bulyovszky,
Oroszhegyi, Losonczy, Vajda, Szász Károly, Szemere Miklós, Tompa, Orbán
Pető, Erdélyi János és Jókai Mór. Egy egész komplet album. S ha ajánlata
elfogadtatik, pedig akkor jó idő járt rá, a közönség szépen beköttethet
bennünket mind egy csoportban. De ekkor előállt egy másik kormányi
ügyvéd. Ezt már megnevezhetem: Kossalkó. Ez egy hosszú, több íves
elleniratban bebizonyítá, hogy a felsorolt írók együttvéve csak a napok
uralkodó hangulatának voltak tolmácsai, azok nem üldözendők. Ennek a
következtében lett megszüntetve a 48-iki magyar írók politikai
üldöztetése.
Volt pedig abban az időben Magyarországnak két politikai lapja és egy
szépirodalmi lapja; azoknak is parányi közönsége; írói bujdosásban,
számkivetésben, emberektől üldöztetve vagy a föld alatt; az élők bénult
kedélylyel, vesztett reménynyel, Istentől és az egész világtól
elhagyatva, csak keblök ihletétől nem.
És mégis újra kezdtük a szétzúzott művet.
És mégis… és mégis mozog a föld!
A SZELLEM MEGHAMISÍTÁSA.
A mai kor írói igazán boldogok. Az ő Minervájok oly fegyverzetben
szökhetik elő apja fejéből, a milyenben kigondolták. A régibb időkben
úgy léphetett csak ki Minerva a szabad levegőre, a hogy a cenzura
uniformirozta. Legtöbbször a fegyvert is le kellett tennie, ha nagyon
éles volt, s pajzsán a Meduzafőnek kellemetes arczjátékot kellett
mutatnia, hogy senkit meg ne ijeszszen.
A cenzor életnek és halálnak ura volt; bizonyos tárgyakról említést sem
volt szabad tenni: vallásról, szabadságról, a szabadságharczok
eseményeiről, ha néha igen kellemetes modorban, a kicsinyeket
szelidítgetve s a nagyoknak hízelkedve.
Gyakran jött azután az író abba a helyzetbe, hogy a kegyetlen cenzorral
elkezdett alkudozni. Néha egyetlen szó miatt megtagadta a cenzor a
«typis admittitur»-t.
A «gonosz barát» adomája historicum. A cenzor kiigazította azt «gonosz
prédikátorra». A «barát» ugyan azt jelenté, hogy «amicus», de hijába! a
közönség azt is érthetné alatta, hogy «monachus». S az nem lehet gonosz:
a prédikátor az lehet.
Petőfinek el kellett engednie munkáiból egyik erőteljes versét:
Megvetésem és utálatomnak
Méltó tárgya, ember a neved.
A természet söpredéke vagy te,
Nem király a természet felett.
A cenzor is ember volt, s ezt a kollektiv nótát az emberiség nevében
sehogy sem akarta elfogadni.
Kuthy Lajos sok tekintetben geniális «Hazai rejtelmei» el voltak tiltva
a kinyomatástól e phrasis miatt: «Ha a bibliaként Isten azt mondta az
embernek, hogy: «Arczod verítékével szerezd kenyeredet», az még csak
embertelenség volt; de mikor az ember mondja azt embertársának: «Arczod
verítékével szerezd a más kenyerét», az már istentelenség». A cenzura
blasphemiát talált benne – alkalmasint abban, a mi az emberről volt
mondva – s Kuthynak más phrasist kellett helyébe tenni.
Vörösmarty egyik legszebb költeménye: «Egy rabszolga keserve Pompejus
sírján», eredetileg: «Mikes keserve Rákóczy sírján»; de napvilágot csak
ily etiquette mellett láthatott.
Lisznyay török-tatár versei mind a magyar-osztrák thémáról vannak írva,
fogoly Balassájának keservei az 1849 utáni időket zengik.